KÉZAI SIMON MESTER MAGYAR KRÓNIKÁJA

ELŐBESZÉD

LEGGYŐZHETETLENEBB ÉS LEGHATALMASABB URÁNAK III-DIK LÁSZLÓNAK, MAGYARORSZÁG NAGYDICSŐ KIRÁLYÁNAK,
HŰ PAPJA KÉZAI SIMON MESTER KÍVÁNJA,
HOGY AHHOZ ÁHÍTOZZÉK, KINEK DICSŐSÉGÉT A NAP ÉS HOLD CSUDÁLJA

Minthogy erősen szíveteken fekszik, hogy a magyarok tetteit ismerjétek, s azt én igazán tudom, gondoskodtam, hogy azon nemzet történeteit mellyek különbkülönbféle irományokban Olasz-, Franczia- és Németországban szerteszét vannak szórva, egy kötetbe szerkeszszem, nem követve Orosiust, ki Ottó császár kedvét keresve, kinek a magyarok különböző csatáikban sok zavart okoztak, könyveiben sokat hamisan koholva az állította, hogy a magyarok lator ördögöktől származtak. Azt irta ugyanis hogy Filimer, a nagy Aldarik góth király fia, midőn Scythia határaira haddal támadt, a mint beszélik, seregében számos asszonyt vitt magával, kiket Alirumnáknak neveznek. S ezeket, minthogy a katonáknak igen alkalmatlanok voltak, csábitásaikkal sokat elvonván közzülök a katonai munkától, a mint mondják, a király tanácsa ezért a sereg társaságából kiverte. Kik is a pusztákon kóborogva végre a Meotis tava partjain szállottak meg, s midőn ott férjeik vigasztalásától elesve hosszasan tartózkodtak, említett Orosius állítása szerént lator ördögök jöttek hozzájok s ölelkeztek velök. S ez ölelkezésből eredtek, mint mondja a magyarok. De hogy állítása nyilván nagy hazugság, bizonyítja először a szent írás, hogy a lelkeknek húsok és csontjok nincs, és hogy “a mi testtől van, test az, a mi pedig lélektől van, lélek az.” De kitetszik, hogy a természet törvényeivel is ellenkezőt mondott; tökéletesen ellenkezik is a valósággal, hogy a lelkek nemzhessenek, mellyeknek nemző tehetség nem adatott. Miből nyilván van, hogy a magyarok is, mint a világ más nemzetei, eredetöket férfitól és asszonytól vették. Ugyanő ott is eléggé túl ment az igazságon, a hol a magyarok harczainak csak szerencsétlen kimeneteleiről látszik emlékezni, a szerencséseket pedig hallgatással mellőzi, mi nyilván való gyülöletét világosan mutatja. A valóságot akarván tehát követni, úgy szerencsétlen mint szerencsés harczaikat beigtatom s meg fogom irni az említett nemzet eredetét, és hogy hol laktak, hány országot foglaltak, s hányszor változtatták lakhelyöket: azonban annak segélyével és kegyelmének eszközlésével, ki mind annak, mi a hold köre alatt és azon túl e teremtett világon él, teremtő, megtartó és megváltó istene, kinek legyen tisztesség és dicsőség mind örökkön örökké.

Vége az előbeszédnek.
Kezdődnek a húnok tettei.





ELSŐ KÖNYV.

A HÚNOK TÖRTÉNETEI EREDETÖKTŐL ATTILA HALÁLÁIG
S BIRODALMUK FELBOMLÁSÁIG


I. FEJEZET.
A húnok és magyarok eredetéről és ősi lakaikról.


1. §. Bévezetés a magyarok krónikájába.

Hajdan az ó szövetség idejében és most a világ hatodik korszakában különböző irók, különböző történeteket sokszor és sokféle módon irtak le, mint Josephus, Isidorus, Orosius, Gotfridus és mások minél többen, kiknek neveit említenem nem szükség. Én pedig a világ azon korában, kezdtem e munkához, midőn a szeretet meghűlt, a gonoszság eláradott és minden test hajlandóbb vala roszra mint jóra.


2. §. A Bábel tornyáról.

Minthogy az özönviz csapása által Noén és három fián kivűl minden test elpusztúlt, végre Semtől, Kámtól és Jáfettől az özönviz után hetvenkét nemzetség származott: Semtől huszonkettő, Kámtól harminczhárom, Jáfettől pedig tizenhét. S midőn azon nemzetségek, mint Josephus mondja, zsidó nyelven beszéltek, az özönviz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menróth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a mult veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönviz ismét találna jönni, a toronyba menekűlve a bosszúló itéletet elkerűlhessék. Azonban az isteni titkos akarat végzése, mellynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta nyelvöket, hogy miután rokon rokonát nem érthette, végre különböző tájakra széledének. Az említett toronyban, mint Josephus mondja, a legtisztább aranyból istenek templomait, drága kövekkel kirakott palotákat, arany oszlopokat s szinezett kövekkel különbnél különben kirakott utczákat csinálának. És azon torony négy szögre emelkedett; széle egyik szegletétől a másikig tizenötezer lépés, hossza ugyanannyi volt, magassága még nem volt bevégezve, hanem szándékuk szerént a hold köréig, mellyet az özönvíz fel nem ért, fel kellett volna emelve lennie. Alapjának vastagsága háromszáz lépés volt, emelkedtével azonban lassanként keskenyedett, hogy aljának vastagsága a rá nyomúló terhet megbírja. Vala pedig helyezve Nubia és Égyiptom közzé, s maradványait Memphisből Alexandriába menve maig is láthatni.

3. §. Nemrót Persiába költözik Fiai Hunor és Mogor a húnok és magyarok ős atyjai.

Mellőzve tehát az eseményeket, mellyek kezdett tárgyunknak színt adnak, viszsza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és szinre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek. S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.


4. §. Hunor és Mogor a meotisi ingoványok közzé költöznek.

Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanúl maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenűl, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkűl sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejűl. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem birta.


5. §. Hunor és Mogor Scythiába költöznek. Scythia leirása.

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén, kivervén vagy megölvén, azon országot, mint tudjuk, szomszédaik ellenére mai napig békességesen birják. Scythia tartománya ugyanis Europában fekszik s kelet felé terjed; egy felől az éjszaki tenger, más felől a Rif hegyek zárják be; a forró égaljtól távol esik. Kelet felől Ázsiával van egybe kapcsolva. Két nagy folyóviz is ered benne: egyik neve Etöl másiké Togora. Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merűltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinűek. A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van. A Don folyó, mellyet a magyarok Etölnek neveznek, Scythiában ered ugyan, hanem a mint folytában a Rif hegyeken átmegy, Donnak nevezik, melly is osztán a sikra kiérvén az alánok földén foly, azután pedig három ágon szakad a kerek tengerbe. A Togora folyó pedig Scythiából ered, s puszta erdőkön, mocsárokon, és havas hegyeken át folydogálván, hol a köd miatt, a nap soha sem süt, végre Irkániába szakad, az éjszaki tengernek tartva. Scythia tartománya hosszában háromszázhatvan, széltében százkilencven stadiumra terjed. S oly erős természeti fekvése van, hogy egyetlen nagyon kicsiny helyen lehet beléje jutni; miért is sem a római császárok, sem Nagy Sándor nem birtak belé jutni, jóllehet megkisérlették vala. Scythiának földe buja, ligetekkel, erdőkkel, legelőkkel ékes, különféle vadakban csuda gazdag és tele. Nyugot felől szomszédai a besenyők és fejér húnok. Az éjszaki tenger körül pedig, melly vele szomszéd, Susdal országáig emberi nemzetnek járhatatlan sivatag erdő van, melly mint mondják nagy messze terűl, hol kilencz hónapon át sürű köd fekszik; ott a napot sem láthatni, hanemha csak junius-, julius- és augusztusban, azt is csak napjában annyi ideig, a mennyi hat órától kilenczig van. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak és griffek fészkelnek s vadászsólyom madarak költenek, mellyeket magyarúl kerecset-nek hívnak. Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. Száznyolcz tartománya van száznyolcz nemzetség miá, a mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert száznyolcz nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Mogortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivűl száznyolcz nemzetség származott volt. Melly jövevények nemzetsége e könyv végén rendre ki lesz téve.

II. FEJEZET.

A húnok Pannoniába jövetelétől a zeiselmauri ütközetig.



1. §. A húnok kapitányairól és hadi szerkezetéről.

Tehát a világ hatodik korszakában a húnok Scythiában laktokban mint a fövény ugy megszaporodván, az Úr hétszázadik esztendejében egybe gyülekezve magok között kapitányokat, azaz vezéreket, vagy fejedelmeket állítának, kik közzűl egy vala Béla Csele fia a Szemény nemzetségből; kinek testvérei Köve és Kadocsa mind ketten kapitányok; a negyedik vezér neve pedig Ethele vala, Bendaguz fia, kinek testvérei Rova Rof, és Buda, mind ketten vezérek valának az Érd nemzetségből, hogy együtt egy szivvel foglalják el a nyugoti tartományokat. S állítának magok között egy Kádár nevezetű birót, a Torda nemzetségből, ki a köz hadi népet ítélje, a visszálkodók pereit igazítsa, a gonosztevőket, tolvajokat, latrokat büntesse; ugy azonban, hogy ha azon biró mértékletlen ítéletet hozna, a község megsemmisítve visszavonhassa, a vétkes kapitányt és birót letehesse, mikor akarja. Mert azon törvényes szokás a húnok vagy magyarok közt Gyeics vezér, Takson fia, idejéig sértetlenűl fen vala tartva. Mielőtt ugyanis a magyarok megkeresztelkedtek és keresztyénekké lettek, a kiáltók a táborokban illy szavakkal gyüjték hadba a magyarokat: Isten és a magyar nép szava, hogy ez s ez nap, ez s ez helyen kiki fegyverben pontosan megjelenjen, a község tanácsát és parancsát meghallani. Valaki tehát a parancsot, helyes okát nem tudva adni, megvetette, az olyat a scythiai törvény karddal vágatta ketté vagy veszett állapotoknak tétette ki, vagy a köznép szolgaságába taszította. Tehát az illyes vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól: különben, miután minden magyar egy apától s egy anyától származott, hogyan mondhatnák egyiket nemesnek, másikat nem nemesnek, ha illy esetekért elmarasztalva nem lett volna szolgává.


2. §. A húnok bejöveteléről.

A száznyolcz nemzetségből osztán kiválogatták a hadra erős férfiakat, mindegyikből tizezer fegyverest szedvén, s a többit Scythiában hagyván, hogy országukat az ellenségtől őrizzék. S emelt zászlókkal megindúlván a besenyők és fehér kúnok földén átvonulának; azután Susdaliába, Ruthéniába és a fekete kúnok földére nyomulván, végre minden kár nélkűl, az említett népek ellenére, a Tisza vizéig jutának. Melly tartományt körültekintvén az egész községnek tetszett, hogy ne menjenek tovább barmaikkal és cselédeikkel; mert feleségeikkel, sátrakkal és szekerekkel szállottak vala ki országukból.


3. §. Macrinus és Veronai Ditrik hadi készületeiről.

S minthogy azon időben Pannoniát, Pamfiliát, Frigiát, Macedoniát és Dalmatiát a longobárd nemzetből Szabaria városából származott Macrinus hadfolytatásban tanult tetrárkha kormányozta, hallván hogy a húnok a Tisza mellé telepedtek s országát napról napra szaggatják, országa népével rájok támadni félvén, követeket külde a rómaiakhoz, hogy a húnok ellen hadi népet és segítséget kérjen, mert a rómaiak részéről parancsol vala az említett országokban. A rómaiak osztán Veronai Ditriket, alemann nemzetet, emelék önkényt akkor magok fölé királylyá, kit meg is kértek, hogy vígyen Macrinusnak segítséget. Ditrik tehát szives jó lélekkel rá állván, olasz és német sereggel s más nyugoti vegyes nemzetekkel megindulván Százhalomhoz juta, hol a longobárdok Potenciana város alá összegyülekeztek vala s tanácsot tarta Macrinussal, vajon a húnokat a Dunán átkelve tanyájokon vagy más alkalmas helyen kellene-é megtámadniok.


4. §. A tárnokvölgyi, és zeiselmaueri ütközetekről.

Míg hát Ditrik és Macrinus ebben a tanakodásban veszteglettek, a húnok csendes éjszaka a Dunán Sicambriánál tömlőkön átkelének, és Macrinus és Ditrik seregét, melly Potenciánába nem fért s kint a mezőn sátrakban tanyázott kegyetlenűl öldöklék. Melly támadáson Ditrik elkeseredvén, a maga és Macrinus embereinek igen nagy romlásával és veszedelmével ütközetet állván a húnokkal, a Tárnokvölgy mezejére kivonula; e helyt azonban, úgy mondják, hogy a húnokat hatalmasan meggyőzte. A húnok maradványa pedig megfutamodva sátraiba vonult vissza. Mert ebben az ütközetben a húnok közzűl százhuszonötezer ember veszett el, Köve kapitány is ugyanott elesvén. Ditrik és Macrinus katonaságából pedig azokon kivűl, kiket az említett város alatt sátraikban öldököltek volt le, kétszáztizezeren vesztek el. Látván tehát Ditrik, hogy embereiben illy nagy öldöklés esett, más nap hogy az ütközetet vívta, Macrinussal Tulna város felé vonúla. A húnok osztán észrevévén, hogy Macrinus és Ditrik a viadal helyéről táborukat visszavonták, a viadal helyére visszatérve, bajtársaik tetemeit, mellyeket megtalálhattak, és Köve kapitányt az országút mellett, hol a kőbálvány van felállítva, scytha módon ünnepélyesen eltemették s azon táj környékét ezért Köveházá-nak nevezték. Megismervén tehát a húnok, mennyi és millyen a nyúgoti nemzet fegyvere és lelke, neki bátorodva seregökkel Tulna felé indulának, hogy Ditrikkel és Macrinussal megvívjanak. Kiknek jövetelét a mint Ditrik megértette, velök Czézönmaurnál szembe szálla, s reggeltől délestig olly hevesen és dühösen folyt az ütközet, hogy Béla, Réva és Kadocsa dicső hún kapitányok azon viadalban negyvenezered magokkal elestek. Kiknek testeit is onnan visszavivén az említett bálványkőhöz, többi bajtársaik mellé temették. Elesett azon nap Macrinus is a római seregből s minél több német fejedelem, Ditrik homlokán nyillal halálosan megsebesittetvén és csak nem az egész nyugoti sereg fogságba jutván és megszalasztván.


5. §. Ethele és Buda uralkodásáról.

Miután a sereg elszéledt, a húnok római módra Ethelét teszik magok fölé királylyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és birájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, isten ostorának neveztette.


6. §. Ethele jellemzése s udvara leirása.

Ethele király ugyanis barna szinű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tizezer kaszás szekeret vitet vala különféle müvekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s ujra egybe állíthatta, mellynek vert munkáju arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mivű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy ollykor ollykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és biborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kivűl tizszázezer fegyveresre telik vala, ugy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből különféleképen vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak. Ethele király czimerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czimert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kisérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.



III. FEJEZET.

1. §. Ethele hadjáratáról s a châlons-i csatáról.

S miután a czézönmauri ütközetben a rómaiak megbuktak és szerte szét széledtek, Ethele király megtére népe táborába s néhány nap ott tanyázék tiszántúli szállásán. Azután Szevényben ünnepélyes udvart tartata: mellyre Németország fejedelmeivel Veronai Ditrik is megjelenvén, Ethelének és a húnoknak, mint mondják, teljesen meghódola, és rá vevé a királyt, hogy a nyúgoti tartományokat támadja meg. Kinek tanácsát Ethele elfogadván, tüstént parancsolá, hogy hirdessék meg a hadjáratot. S megindulván Sicambriából, először az illíreket hódoltatá meg, azután a Rajnán Constantiánál átkele. S a mint onnan a Rajna mellett alább szállt, Zsigmond király Basileá-nál roppant sereggel jött ellene, kit legyőzvén uralma alá hódoltata. S azon helyről megindulván Argentina városát szállá meg, mellyet eleitől fogva egy római császár sem birt megvívni, s a világ félelme falait lerombolva megvívá, és hogy rajta mindenki szabadon járhasson s kelhessen keresztül, parancsot ada, hogy míg ő él, falát meg ne építsék. Miért is azon várost később nem Argentiná-nak hítták, hanem mai napig Strassburg-nak nevezik. S megindítván onnan seregét Luxollium, Bizancia, Chalon, Masticonia Lingona és Lugdunum burgundiai városokat lerombolá, a végre a Rhodanus folyó mellett a katalaunok ellen szálla, hol is seregét megosztván, népének harmad részét választott kapitányaival Miramammona marokkói szultán ellen küldé. Minek hallatára Mirama Sevilla városából a húnok elől, a sevillai tengerszoroson átkelvén, Marokkóba futott. E közben azonban Ethele királyt Aëtius nevezetű római patricius tiz nyugoti királylyal hirtelen megtámadta. S Ethele midőn rögtön támadást akartak intézni ellene, követei által fegyverszünetet kére tőlök, hogy népének nagy részével, melly távol volt, csatlakozzék: de azok nem állván rá, a két sereg közt Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, olly kicsinyke, hogy ha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a viz csendes folyása alig birta volna alább vinni; ez a csata beálltával állatok és emberek vérével olly séddé nőtt, hogy kocsist szekerestől s fegyvereseket sodrott el, és a seregben e séd által igen nagy pusztulás lőn. Ez a csata tehát, melly a húnok és nyugoti királyok közt az említett helyen történt, a mint a régiek beszélik, nagyobb volt a világ valamennyi csatájánál, mellyet egy helyen és egy napon vívtak. Melly ütközetben a góthok királya Aldarikh nyomorúltan elesik; kinek halálát a mint a többi királyok megtudják, futásnak erednek. E naptól fogva emelkedett osztán fel a húnok és Ethele király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét, és ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek.


2. §. A húnok spanyolországi hadjáratáról.

A sereg harmadik csapata pedig, melly Miramammona ellen volt rendelve, a késedelem miatt a csatában nem vehetvén részt, Ethele haláláig a katalaunok közt maradt s végre Katalaunia lakosaivá lett. Mert csupán a húnok, az idegen nemzeteken kívül, háromszázharminczezeren és harminczketten voltak. Ezen húnok közzűl többen voltak a seregben kapitányokká téve, kiket a húnok nyelvén spán-oknak hívnak vala s kiknek nevéről nevezték később egész Ispániá-t, holott előbb katalaunoknak hívták őket.


3. §. Ethele diadalmi hadjáratáról.

Ethele és a húnok Belvidernél darabig időzvén, végre diadallal visszatérve bémenének Tolosa városába, hol őket a polgárok roppant dicsőséggel fogadták. S innen visszatértökben Reims galliai várost, melly Ethelének menet ellent állott volt, felégették, a katonaságot és polgárokat, kik belé zárkóztak volt, mind leöldökölvén. S miután Ethele Francziaországot és Flandriát így feldúlta, a Rajnán Coloniá-nál átkele, a hol szent Orsolyát a britanok királyának leányát a tizenegyezer szüzzel a kegyetlen húnok irgalmatlanúl leöldöklék. Innen Ethele Thuringiá-ba menvén, miután Eisenachban udvart tartott, a dákok (dánok), norvégek, friesek, litvánok és pruténok ellen nagy sereget rendele, kiket meggyőzvén és megalázván meghódoltata, határon uralkodásában túl ment vala, minthogy Sicambriát maga nevéről neveztette. És mivel Ethele király a húnoknak és más népeknek megparancsolta volt: hogy azt Ethele városának hívják: a németek a tilalomtól félve azt Eczelburgnak nevezték; de a húnok azon tilalommal keveset gondolva mint előbb mai napig is Ó-Budá-nak hívják.


5. §. Ethelének a világ négy része felé felállított őrseiről.

Miután tehát ezeket így végezte, öt esztendeig folyvást Sicambriában nyugodott, őrszemeit a világ négy része felé szétosztván. őrseinek ugyanis első csapata Sicambriától kezdve sorjában, a mennyire egyik kiáltása a másikig elhallhatott, Németország Colonia (Köln) városáig szokott vala éjjel nappal állani, a másik Litvá-ig, a harmadik a Don folyó partján, a negyedik Jadra dalmatiai városig állomásoz vala, kiknek riadó szavából a világ négy része megtudhatta, mit csinál Ethele, vagy milly táborozással foglalkozik.


IV. FEJEZET.

Ethele olaszországi táborozásától birodalma felbomlásáig s a magyarok bejöveteléig.


1. §. Aquileja megvívásáról.

Pannonia, Pamfilia, Macedonia, Dalmatia és Frigia városai, mellyeket a húnok gyakor rablásokkal és megszállásokkal zaklattak, Ethelétől szabadságot nyervén, szülöttjök földét oda hagyva, az Adriai tengeren át Apuliá-ba költözének, az oláhok, kik pásztoraik és jobbágyaik voltak, önkényt Pannoniában maradván. S miután Ethele király Sicambriában öt esztendeig nyúgodott, gondoskodék, hogy serege harmad rész híját, melly Kataloniában maradt volt, kipótolja, s ünnepélyes udvart tartván, megindula Pannoniából, és Stirián, Karinthián s Dalmátián átvonulván Salona és Spalato városánál éré az Adriai tengert, hol is mind két várost földúlatá és égetteté. S megindulván osztán a tenger mellett Tragura, Sebenicum, Scardona, Jadra, Nona, Sena, Pola, Parencia, Capostria és Terestina városait és sok más várost elfoglalván, a hegyek közt végre Aquilejá-hoz érkezék, mellynek nagyságán a mint körültekintette, elámúlván, magát vereségben gondolta volna, ha az említett várost megvívatlan hagyja, azért legkivált, mivel híre vala, hogy igen sok longobárd menekűlt volt bele Pannoniából, kik a húnok uralmát és Ethelét megvetették, kiket a polgároktól követei által vissza is követele. S midőn azok vonakodtak kiadni, a várost különféle vívó szerszámokkal vívni kezdé, s miután semmi módon meg nem vehette, más fél esztendeig megszállva tartotta. Egyszer hát történt, hogy a mint a várost sok varázsló kiséretében, kikbe babonás hite szerint igen nagy bizodalmát helyzi vala, körüljárta, látá hogy egy gólya a tengerből fölszállva egy palota ormára űle, mellyen fészke vala, és fiát szájába fogva szemők láttára a tenger nádasába vivé, s visszatérve többi fiait is fészkével együtt, mint mondják áthordá. Minek láttára Ethele király vitézeit magához egybe hivatván monda: “Lássátok íme bajtársak! e gólya a jövendő veszedelmet, hogy mi e várost föl fogjuk dúlni, előre érzi, s menekülni törekszik, hogy a polgárokkal együtt ne veszszen. Legyetek azért holnap a csatában annál vitézebbek; meglássátok, hogy a város bukni fog.” S azután parancsot hirdetvén, miután a várost mindenféle vivó szerszámmal sem birta megvenni, utoljára scytha furfangossággal tízszer százezer emberétől mindegyiktől egy egy nyerget kivána, s a fal mellett nyeregből halmot hányatván a nyergeket meggyujtatá, mellyeknek lángja és tüze miatt a fal megrepedezve tornyaival együtt földre omlott. Mit látván a polgárok a várost mind oda hagyva a tenger szigetébe menekülének. Azon szigetbe ugyanis ugy szállottak, hogy örökre ott maradjanak: de kevés ideig lakozván benne, Ethele királytól féltökben a Rialto ingoványai közzé vonulának, hol ma is lakoznak. Miért is ama szigetet a velenczeiek nyelvén mai napig Vecca Venesia-nak (Ó-Velenczének) nevezik. A velenczeiek azon Trójából valók, mint a régiek krónikája mondja: “a velenczeiek trójabeliek” stb. Trója romlása után ugyanis Aquilejába szállának meg, mellyet mint mondják ők alapítottak. Némellyek azonban úgy vélekednek, hogy a velenczeiek Sabariából származtak. Sabariát pedig longobárdok lakták vala, hol a föld kereksége nemzetének közönséges iskolája vala, melly a költők énekeivel, a bölcsek tudományával jelesen ékeskedik s különféle bálványzó tévelygéseknek hódol vala. Mellyet elsőben a góthok Archelaus nevű királya pusztított el, de azután őket a húnok Pannoniából kiverték s most, mint tudjuk, a Ticino folyó partjain laknak, kiket Papiabeliek-nek is neveznek.


2. §. Ethele olaszországi hadjárata, Ravennába vonulása, Leo pápával találkozása.

Miután pedig Ethele király Aquileját megvívta, onnan Friaulba mene, hol Concordia városát elfoglalván a longobárdiai őrgrófságba vonúla, hol Trevisót, Bresciát, Cremonát, Veronát, Mantuát, Bergamót, Milanót, Alexandriát, Ferrerát és Italia több más városát uralma alá hódítá. Azután a mint Ravenna felé közeledett, az arianusok érseke, ki az említett városban, bő kincse lévén, az apostoli szék ellenére hitfelekezetéből tizenkét bibornokot emeltetett volt, a húnokat a polgárok tudta nélkül a városba titkon bebocsátá, a catholicusokat, kik abban tehetősebbek valának, általok leöleté, igérvén Ethelének, hogy ha hitfelekezetét követendi s a keresztyéneket üldözendi, Róma városát s egész Itáliát és Afrikát népe fáradsága nélkül ingyen urasága alá veti. S miután erre Ethele inkább az uralkodás mint az említett hitfelekezet kedvéért rá állott, a rómaiak átlátván a veszedelmet, melly ebből a keresztyénekre támadhatott, Leó római pápát Etheléhez küldék, kérvén hogy vonúljon ki a lombárdok határából, miért neki adót fizetnének és, mikor kivánja, sereget adnának. A pápa tehát az országnagyokkal és a római papsággal Etheléhez sietvén, összejövének értekezni a mezőn Ravenna előtt. S a mint mind ketten lóháton beszélgettek s a királynak úgy tetszett nehéz arra állnia, mit a rómaiak kivánnak vala, beszélgetés közben Ethele történetből föl felé tekinte, s feje fölött a levegőben egy férfiút láta lebegni, kezében kardot villogtatva, ki fenyegetőzik vala, hogy fejét lecsapja. Min osztán szivében megrettenvén a rómaiak minden kérelmébe bele egyezék, s így a pápa örömmel megtére Rómába, Ethele pedig Ravennába vonúla. Holott is az arianus érseket valamennyi követőjével és czimborájával együtt elfogatván, tőle hatvanezer márka aranyat csikara s azután mindnyájokat legyilkoltatá.


3. §. Szorád győzedelméről, Ethele haza tértéről.

Ugyanezen napokban, míg Ethele Ravennában múlatott, Szoárd, a király katonaságának főkapitánya, a hún sereggel bémegy Apuliába és Calabriába, hol Reggio városát és Catonát, mellyben Cato született és lakott, lerombolja, azután a Terra di Lavorót földúlván seregével a Cassino hegyéig dúl s onnan osztán diadallal tér meg Ravennába. Miután hát mind ezt igy véghez vitte Ethele király, megtére Pannoniába. És midőn e szerént hatalmát nyugoton és keleten, éjszakon és délen, széltében és hosszában uralkodva kiterjesztette, elméjében azt forgatja vala, hogy a tengeren átkelve Égyiptomot, Assziriát és Áfrikát hódítsa meg.


4. §. Ethele menyegzőjéről, haláláról és temetéséről.

E közben azonban a braktai király emberi alaknál sokkal gyönyörűbb, Mikolt nevezetű leányát viszik hozzája szeretőűl, kit is mint mondják, annyira megszeretett, hogy nem győzött betelni szerelmével. Azon éjjel ugyanis, midőn vele menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban bele merűle, s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s lélekzetét elfogván a világ félelmét megfojtá. Mikolt osztán álmából felserkenvén, a mint urát föl-fölrázogatva ébresztette, de csak meg sem mozzanthatta, látván hogy dermedt testéből az élet melege kifogyott, a királyi ajtónállókat sikoltozásával magához híva kiáltozá, hogy ura a minden test útjára elköltözött. Kiknek rettentő kiáltozására az egész őrség a palota ajtaihoz riadva nyargalásza. S eltemeték őt a föntebb említett helyen, Béla, Kadocsa s a többi kapitányok mellé.

5. §. A hún birodalom fölbomlásáról.

A mint osztán halálának híre terjedt, a föld kereksége elámúla, s ellenségei nem tudják vala, sirjanak-é vagy örűljenek, rettegvén töméntelen sok fiától, kiket mint valamelly népet alig lehetett megszámlálni. Mert azt hitték, hogy majd utána valamellyik fia uralkodik. Azonban Veronai Ditrik és a németországi fejedelmek álnoksága miá, kiknek Ethele király uralkodva nyakokon űl vala, a húnok községe pártokra szakada, ugy hogy némelyek Csabát Ethele királynak a görög császár Honorius leányától való fiát, mások a Krimhild német fejedelemasszonytól született Aladárt törekszenek vala Ethele után királylyá emelni. Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni. Ditrik álnokságából osztán, ki Aladárhoz szít vala, kettejök közt a dolog háborúra kerül. Az első ütközetben tehát Aladáron erőt vesznek, de a másodikban, melly Sicambriánál két álló hétig foly, Csaba hadát ugy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a húnokból igen kevesen maradnak. Ez ugyanis azon csata, mellyet a húnok Krimhild csatájá-nak neveztek s maig is e néven emlegetnek. Melly ütközetben annyi vér ömlött, hogy ha a németek szégyenből nem titkolnák és tisztán meg akarnák vallani, a Duna vizét néhány nap sem ember sem barom nem ihatta, minthogy Sicambriától Potentia városáig vérrel volt áradva. Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kivánta marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől menjenek vissza Pannoniába, hogy a németeken bosszút álljanak.


6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyek-nek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják. Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba Görögországban veszett. A honnan a köznép ma is mondja példabeszédben: akkor térj meg, — mondják a távozónak, — mikor Csaba Görögországból. Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.


7. §. Szvatoplugról és atyjáról Marótról.

Miután pedig Ethele fiai a krimhildi csatában csak hogy nem mind elvesztek, Pannonia tiz esztendeig király nélkűl vala, csak jövevény szlávok, görögök, németek, morvák és oláhok maradván benne, kik Ethele életében neki köznépi szolgálattal szolgálnak vala. Támada végre egy fejedelem Lengyelországban, Szvatoplug Marót fia, ki Braktát meghódítván a bolgárok-on és morvák-on uralkodik vala, ki a húnok kiveszte után Pannoniában is hasonlóan kezde uralkodni. Ezt a Szvatoplugot a magyarok az Ung vize mellől különféle ajándékokkal édesgetvén és követeikkel kikémleltetvén, miután katonaságát erőtlennek tapasztalták, hirtelen megtámadván a Rákos vizéhez közel Bánhida mellett egy városban, mellynek romjai maig is látszanak, egész katonaságával elvesztették. S igy Pannonia föntebb említett népein kezdének uralkodni. Némelyek ugy beszélik, hogy a magyarok második bejövetelökkor Marótot, nem Szvatoplugot találták Pannoniában fejedelműl. Ez onnan ered, hogy atyja Marót nagyobb hirű vala, de mint elaggott öreg azon várban nyugszik vala, mellyet Veszprém-nek hívnak s meghallván a szerencsétlenséget melly fián esett, fájdalmában rögtön halállal végezte életét, fia pedig az uralkodásban uj ember vala.

Vége az első könyvnek a bejövetelről.
Kezdődik a második könyv a visszajövetelről.








MÁSODIK KÖNYV.

A MAGYAROK TÖRTÉNETE BEJÖVETELÖKTŐL 1282-IG.


I. FEJEZET.

A magyarok dolgairól a vezérek korában.

1. §. Bevezetés.

Miután tehát előadtuk a húnok eredetét, szerencsés és szerencsétlen harczaikat, s hányszor változtatták lakhelyeiket, most nézzük, mikor tértek vissza ismét Pannoniába. Kik voltak a visszatérők kapitányai s mennyi volt fegyvereseik száma jelen munkába igtatni méltónak tartottam.


2. §. A magyarok bejöveteléről s hét kapitányáról.

Midőn Német- és Olaszországon a sváb Ottó, Francziaországon Lajos király, Lothár fia, uralkodott, Görögországot pedig Antonius Durus, Theodorus fia, kormányozta, Jézus Krisztus születésének nyolczszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ismét a húnok vagy magyarok Pannoniába, átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, s aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, melly folyótól nevezték őket a nyúgoti nemzetek hungar-oknak. S miután ezen kivűl még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon vidéken maradának. Végre miután Szvatoplugot, mint föntebb elbeszéltük, megölték, hét seregre oszlának, ugy hogy mind egyik seregnek a századosokon és tizedeseken kivűl egy egy kapitánya legyen, kinek mint vezérnek egy szivvel lélekkel szót fogadjanak és engedelmeskedjenek. Vala pedig mindegyik seregben harminczezer fegyveres vitéz a tizedeseken és századosokon kivűl.


3. §. A magyarok átkeléséről a Dunán.

Megindulván tehát emelt zászlók alatt feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal, a Dunán Pest-nél és a szobi réven átkelének, hol egy várat a Duna körűl, mellyben gyűltek volt össze Szvatoplug katonái, kik futással menekűltek, midőn urok elveszett vala, megvívának, mellyben egyebek közt Marót bizonyos igen agg atyjafiát megölvén, mai napig is mesélve azt állítják, hogy az maga Marót volt.


4. §. Első kapitány Árpád.

Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala. Azért is ezen Árpád tört ád hadával elsősorban a ruthénok havasain s ő ütötte föl legelsőben táborát az Ung vize mellett; minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár.


5. §. Árpád szállásáról túl a Dunán.

És midőn a Dunán átkelve Pannoniába béjöttek, maga Árpád azon helyt üté föl sátrait, hol most Fejérvár városa van telepítve. S az a hely vala Árpád vezér első szállása.

6. §. Második kapitány Szabolcs.

A másik sereg kapitányát Szabolcs-nak hívják vala ki azon helyen ütött tábort, hol most Csák vára fekszik romokban. Ezen Szabolcstól veszi eredetét a Csák nemzetség.


7. §. Harmadik Gyula.

A harmadik sereg kapitánya Gyula vala. Ez, miután a többiekkel Pannoniába béjött, utóbb az erdőelvi (erdélyi) részeken lakozott.


8. §. Negyedik Örs.

A negyedik kapitányát Örs-nek hívták. Ez, mint mondják, a Sajó vize mellékén ütötte föl sátrait.


9. §. Ötödik Könd.

Az ötödik sereg kapitányát Könd-nek hívták. Ez a Nyír körűl lakott; fiait Kücsid-nek és Kopján-nak hivták.


10. §. Hatodik Lél.

A hatodik sereg vezére Lél volt. Ez elejétől fogva Galgócz körűl lakván, miután onnan a morvákat és cseheket kiirtotta, utóbb mint mondják többnyire Nyitra táján lakozott. Tőle ered a Szoárd törzs és rokonság.


11. §. Hetedik Bulcs.

A hetedik sereg vezérét pedig Vérbulcs-nak nevezték. Ez Zalá-ban a Balaton tava körűl szállott meg. Azért nevezték pedig Vérbulcsnak, mert minthogy nagyatyját a krimhildi csatában a németek megölték, s ő ezt mint bizonyos tudta, bosszút akarván rajtok állani, sok németet nyárson süttetett, és a mint mondják olly kegyetlenséggel dühöngött ellenök, hogy némelyiknek vérét is úgy itta mint a bort.


12. §. A magyarok morva- és csehországi s karinthiai hadjáratairól.

Ezen kapitányok, mint föntebb mondottuk, magoknak lakhelyet és szállást választának, szintugy a többi nemzetségek is, ott választva, hol nekiek tetszett. Miután pedig megtelepedtek, Pannonia elfoglalása után Morva- és Csehországot minden javaitól megfoszták, vezéröket Vratiszlávot ütközetben megölvén. Ez után Karinthiát támadván meg s Laibach várán túl Merania Gottfrid nevezetű herczege és Eberhard herczeg az aquilejai patriárkával szembe szállván velök, egymással keményen vivának, és jóllehet a magyarok közzűl az említett ütközetben sokan elestek, mind a két herczeget megölik, a patriárka futással menekülvén. Azután Karinthiát, Styriát és Karnioliát kifosztván, roppant zsákmánynyal térnek Pannoniába. Konrád császár osztán, a mint népe roncsoltatását meghallotta, a svábföldi Ágosta városába vonula, hogy onnan Magyarországra jőjön a magyarokat megtámadni. E közben azonban Rómában belháború támad és a császár visszatér Rómába.


13. §. A bolgárországi és lombárdiai magyar hadjáratokról.

Akkor a magyarok kimenvén Bolgárországba ütnek, mellyből számtalan marhát és foglyot hurczolnak ki, diadallal térvén végre meg Pannoniába. Ismét máskor Friaulon át Lombardiába ütnek, hol Luitvárdot, Vercelli város püspökét, Károly császár leghívebb tanácsosát megölvén, egyházából roppant kincset rablának, s csak nem egész Lombardiát földúlván, roppant zsákmánynyal térnek meg Pannoniába.



14. §. A magyarok nyúgot-európai hadjáratáról.

Ezek után Szászországot, Thüringent, a sváb földet, a Rajnán Mainznál átkelve, keleti Francziaországot és Burgundiát földulván, több egyházakat is lerombolának, és midőn visszajövet a Rainán Constanznál átkeltek, s igen nagy tisztességgel Bavariába értenek, Abach vára körűl a német sereg véletlenül rajtok üte, kik ellen emberűl csatát állván, a németeket nyilaikkal legyőzik; holott is a császár marsalja azaz seregének vezére Scwarzenberg Hertind és vele minél több más nemes fogságba esik. És jóllehet váltságokért megbecsülhetetlen pénzt adtanak, a magyarok őket Regensburg előtt czélba állítva, a kőfalon álló polgárok bámúlatára nyilaikkal nagykegyetlenül átlövöldözik, és igy osztán diadallal és nagy sok zsákmánynyal térnek hazájokba.


15. §. Az ágostai veszedelemről.

Kevés idő multával osztán a magyarok községe Lélt és Bulcs-ot Németországba küldi, kik is midőn Ágostához érkezének, a Lech folyón túl a réten ütének tábort, a várost éjjel s nappal viadalokkal háborgatva. S miután azt gyors rohamokkal bevenni nem birták, Ulrik püspök és a polgárok a külvárosból megátalkodva nem akarván visszavonulni, a császárhoz követeket küldenek s buzdítják, hogy siessen a város alá, mivel az őket megszálló magyarok sokan vannak ugyan, de nem vigyáznak magokra, úgy hogy nagyon könnyü lesz őket leküzdeni. Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titkon megérkezvén, miután a magyarok állását és seregét kikémlelte, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájok rohana és a városhoz közelebb eső egyik seregöket hirtelen legyőzé. Mit látván Lél és Bulcs futásban keresve menekülést hajóba veszik magokat s a Dunán aláereszkednek, hogy Magyarországba meneküljenek. Kiket is Regensburgon átkeltökben fogságba vetvén a császárhoz küldenek, s a császár őket akasztófára itélvén Regensburgban bitófán végeztette ki. Némelyek ugyan mesésen azt állítják, hogy másként végezték őket ki, hogy a mint a császár elé voltak állítva, egyikök kürtjével a császárt agyon ütötte volna: de bizony e mese a hihetőséggel ellenkezik, s a ki illyest hisz, elméje gyenge voltát árulja el; mert a bünös személyeket kötött kézzel viszik a fejedelmek színe elé. Igaz azonban, s a krónikás könyvekben is megvagyon, hogy vakmerőn szitkozódva sérelmesen szólottak a császárnak, mondván, hogy ha őket megöletendi, nemzetéből többé egy fogoly sem élhet, hanem vagy örök rabságra vetik, vagy minden itélet nélkűl megölik. Mi meg is történt. Mert a mint a magyarok meghallották, hogy a császár őket igy ölette meg, valamennyi német foglyot, még az asszonyokat és csecsemőket is, húszezerig valót leöldököltek.


16. §. A magyarok másik csapatának diadaláról.

A másik sereg pedig, melly Ágostától távolabb vala, a mint megértette, hogy a császár bajtársaikra ütött, egy erdőbe gyülekezék, és a mint megtudta, hogy a császár serege elszéledt, népe nagyobbik csapatát, melly a Rajna felé tart vala, űzőbe vevé, s a mint e sereget a mezőn nyargalva beérték, az mint a méh egyszerre egybe tódula, mellyet is nyilaikkal lövöldözve se megszállani se visszavonúlni nem hagyának, kik is végre magokat mintegy elhalva a magyarok kezébe adták. Kiket is a mint elfogtak, mindnyájoknak fejöket vették, bajtársaik toráúl. Valának pedig katonák és pajzshordók, kiknek fejét vették, mintegy nyolczezeren.


17. §. A magyar had diadalmas visszatértéről.

Innen osztán megindulván a Duna vizén Ulmnál átkelének és a fuldai monostorhoz érének, abból nagy kincset rablának, és azután az egész sváb földet földúlván, a Rajnán Wormsnál átkelének s ott két herczegre t. i. a lothringenire és a svábföldire akadának, kik igen nagy sereggel jöttek ellenök; kiket legyőzvén és megszalasztván, azután Francziaországba menének, hol a keresztyéneken és szerzeteseken erős üldözést követtek el. Onnan osztán megindulván s a Rodanus (Rh˛ne) folyóig menvén, két várost, tudniillik Segusát és Taurinát kirablának az olaszországi havasokon át véve útjokat, és midőn Lombardia síkját meglátták, sebes nyargalva sok zsákmányt rablának s így térnek végre vissza hazájokba.
18. §. A németek szövetkezéséről a magyarok ellen.

Miután pedig Lél és Bulcs mint föntebb el van mondva, elveszett, a had elhallgatott s nem ment többé Németországba: mert Franczia- és Németország egy szivvel lélekkel megegyezett, hogy egymással egyesűlve a rájok menő magyaroknak mind halálokig ellen álljanak. Azért is a magyarok Alemaniába menni István király idejéig mindig haboztak volt, ne hogy nyúgot népe egyesűlten támadjon rájok.


19. §. A konstantinápolyi hadjáratról s Botond bajvívásáról.

Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl? Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának. A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. A magyarok községe tehát kapitányaival vagy vezéreivel, kiket időnként szokott vala tenni, Gyeics vezér idejéig egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.



II. FEJEZET.

Magyarország története szent István királytól Aba haláláig.


1. §. Szent István királyról.

Úr születésének kilencszázhatvanhetedik esztendejében nemzette Gyeics vezér, isteni szózat által előre megintve, Szent István királyt. Mihály, Gyeics testvére, pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót, István király pedig nemzett több fiút, de egyet, isten és emberek előtt mindnyájánál kedvesebbet nemzett, Imre nevezetüt. Szent István királyt tehát megkoronázzák s ő, miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját Gyulát feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta s Erdélyt Magyarországhoz csatolta, ezután Keánnal a bolgárok és szlávok fejedelmével hadakozott, kit legyőzvén kincseiből a boldogságos szűz székes-fejérvári egyházát, mellyet ő alapított, nem múlasztá el gazdagítni. Minekutána pedig az Úr szent István királyon irgalmasságát megsokasította s uralkodása alá vetette sok nemzet népeit, elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond, és a világi gondoktól szabadúlva egyedűl isten szolgálatjára szenteli magát, s föltette magában, hogy az ország koronáját fiának Imre herczegnek fogja adni. Szent István király ugyanis tudományos, természetes észszel is istentől megáldott férfiú vala, valamint Imre is. Midőn azért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herczeg hirtelen halállal meghala. Siratá tehát atyja vigasztalhatatlanúl egész Magyarországgal és a szertelen fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kinozza vala, különösen a miatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronáját fölmagasztaltassék és a ki a keresztyén hitben olly ujdon nemzetet abban megtarthassa. E közben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani, és érezvén, hogy bágyadtság nyomja, sietve külde követeket, kik Vazult, nagybátyja fiát, a nyitrai tömlöczből hozzák ki, hogy őt maga után a magyarok fölé királylyá tegye. Mit Gizella királyné meghallván s pártosaival tanácsot tartván, elküldé udvari emberét Seböst, hogy a király követét megelőzve Vazul szemeit vájja ki, füleit olvasztott ólommal öntse be, s azután fusson Csehországba. Kit is osztán a mint király követe eléje vezetett, keservesen síra a király a megtörtént eseten. Magához hivatván azért Andrást, Bélát és Leventét, Szár László fiait, tanácsolá nekik, hogy sietve fussanak Csehországba. Szent István király pedig uralkodásának negyvenhatodik esztendejében a boldogságos szűz fogantatásának napján az úrhoz költözött. Eltemettetett Fejérvártt a boldogságos szűz egyházában. A magyarok kobza tehát rögtön siralomra válta, s az egész ország népe nagy kesergéssel siratá olly igen szent királyát. Ifjaik és szűzeik gyászba öltözve három esztendeig tánczba nem eredtek.


2. §. Péter király dölyféről.

Gizella királyné pedig a gonoszok tanácsából húga fiát, a velenczei Pétert, kinek atyja a velenczeiek herczege volt, tevé királylyá a magyarokon, hogy kénye kedve szerint teljesíthesse akaratjának gerjedezéseit, s hogy Magyarország, szabadságát vesztve, a németek alattvalója legyen. S miután Péter uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden szelidségét levetkezé, és német dühösséggel tombolva az ország nemeseit megveti vala, az ország javait a németekkel és olaszokkal fönhéjázva és telhetetlen szívvel falván. Az erősségeket, várakat, és az ország minden méltóságát a magyaroktól elszedvén németeknek és olaszoknak osztja vala. De szerfölött kicsapongó is vala, s inasai féktelen bujaságukat csúfosan űzve, a magyarok nejeit és leányait, a hol csak Péter király járt s kelt, erőszakosan megfertőztetik vala. Nem is volt azon időben senki biztos felesége s leánya tisztasága felől Péter király udvari népének incselkedései miatt. Látván tehát az ország főpapjai és nemesei nemzetök bajait, mellyek a törvény ellen történnek vala, közönséges tanácsból kérék a királyt: parancsolja meg embereinek, hogy olly útálatos viseletökkel haladék nélkűl hagyjanak föl. A király azonban kevélységének dölyfében fölfuvalkodva és megdühödve, gonoszságát, mellyet szívében rejtegetve hord vala, egész méreggel kiönté a világ elébe, így szólván: “Ha darab ideig egészségben maradok, valamennyi birót, tekintetes urat, századost, országnagyot és méltóságot németekből és olaszokból teszek, és Magyarország földjét idegenekkel töltve be a németeknek adom birodalmúl.” Ez volt tehát a visszálkodás szűlő oka Péter király és a magyarok között.


3. §. Aba király uralkodásáról és haláláról.

Tehát Péter uralkodásának harmadik esztendejében az ország nagyai és nemesei a püspökök tanácsára egybe gyülekezének Péter ellen, szorgosan keresve ha valakit találhatnának a királyi nemből, ki alkalmas lenne az országot kormányozni s őket Péter zsarnokságától hatalmasan megszabadítani. S minthogy az országban illyet semmi módon nem találhattak, magok közzűl egy Aba nevezetű ispánt, szent István király húgának férjét, tették királyukká. Aba király osztán összegyüjtvén a magyarok seregét megindula Péter ellen harczolni. Látván Péter, hogy a magyarok segitségétől elesett, Henrik császárhoz futa Bavariába, hogy magának segítséget kérjen. Miután tehát Pétert az országból kikergették, a magyarok azon zsarnokokat, kiknek tanácsából nyomorgatták vala őket, fölkeresék, s közzülök egyet darabokra vagdalának s két fiának szemeit kiszúrák, másokat vas mangorlókban törének össze, némelyeket agyon kövezének, Sebösnek pedig, ki Vazul szemeit kiszúrta volt, kezét lábát kerékben törék s úgy veszték el. Aba osztán királylyá szenteltetvén, Péter rendeleteit eltörölve a magyarok törvényeit parancsolá megtartani.
Aba királyságának osztán harmadik esztendejében Péter király Henrik császárral alá szálla, igen nagy sereget vezetve Aba ellen. Mit midőn Aba megtudott, követeket küldvén a császárhoz, megkisérté, ha tudna-é vele békét kötni vagy teljességgel nem: a császár azonban válaszában ellenségének mutatá magát. Megértvén hát Aba, hogy a császár vissza ügyekszik Pétert a magyarok közé állítani, megbosszankodva rá ronta Austriára és a Trense vizéig rablá s azután megtére. Karinthiába is küldvén azután sereget rablani, azt mondják, hogy a mint onnan rakodtan tértek vissza, Gottfried austriai őrgróf Pettau táján rajtok ütvén zsákmányukat elvette. Akkor ugyanis Austriának nem voltak herczegei hanem őrgrófjai. S minthogy ekkor a császár Kölnben mulatott, meghallván, hogy a magyarok ok nélkül fosztogatták a németeket, Németország fejedelmeivel tanácsot tarta, miként torolja meg a magyarok által okozott sérelmeket hasonló sérelemmel. Azért is roppant hadjáratot indíta és Ratiszláv cseh fejedelem tanácsából a Duna éjszaki partján jöve Magyarország határához. Aba király és a magyarok követei osztán igérik vala a császárnak, hogy mindenben eleget tesznek, csak Pétert királyuknak nem fogadják el, mit a császár végbe vinni szerfölött áhít vala. Mert esküvel kötelezte volt magát neki, hogy Magyarország királyságába ujolag behelyezi. Minthogy azonban a magyarok Pétert nem fogadák el, a császár, miután ajándékokat küldtek és hitet adtak, hogy a fogoly németeket szabadon visszaeresztik hazájokba, a lothringeni herczeg tanácsát követve s még inkább csábittatva az ajándékok által, megtére Bizanciába, Burgundia városába.
Ettől fogva tehát Aba király bátorságot véve garázda kezde lenni, s a nemeseket megvetve kevélyen dühöng vala a magyarok ellen, valamint az esküszegést is semmibe veszi vala. A magyarok osztán ezt tőle tűrni nem akarván összeesküvének, hogy őt halálra szánják és megöljék. De valaki elárulá szándékukat, s kiket közzűlök Aba elfogathatott, birói vizsgálat nélkűl megöleté, mi kiváltképen legfőbb veszedelmére vált. Behívata ugyanis ötven embert egy házba tanácskozni, s oda rekesztetvén őket, a nélkűl hogy vétköket bevallották, a nélkűl hogy törvényen marasztattak volna, fejöket szedeté. Miért is Szent Gellért csanádi püspök az egyházi törvény szigorúságával dorgálván a királyt, megjósolá hogy veszedelem fenyegeti. Akkor a magyarok közzűl néhányan a császárhoz futván kikelének Aba ellen, mondván hogy esküjét megszegni semmibe sem veszi, s a nemeseket, kik királylyá tették volt, megveti vala. Kiknek mondá a császár: tehát vissza kell adnia a foglyokat s a károkat meg kell térítnie. A császár tehát a magyarok tanácsán fölbátorodva bajor és cseh sereggel Austriába mene, titkolva hogy Magyarországba be fog törni, sőt tettetve hogy Abával egyezkedik. Ekkor Aba király követei szünetlen követelik vala a császártól a magyarokat, kik a császárhoz szöktek volt, vádolva mondván, hogy azok rablók és orvok s a császár és a magyarok közt a háború főfő gerjesztői, azért is az illy gazság koholóit Aba király kezébe ki kell adni. Mit tenni a császár semmi módon nem igérkezett. Tehát gyorsan előnyomulva Magyarország határaira üte, Sopronon át törve bé: de midőn Babót-on át akart vonúlni, a vizek miatt nem lehetett. A magyarok tehát kik a császárral és Péter királylyal valának, a császár seregét fölvezeték a Répcze folyó mellett, s egész éjjel lovagolva nap keltekor mind a két folyón könnyű gázlón átkelének. Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere. Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában. A németekből azonban abban az ütközetben számtalan húllott el. A honnan azon helyet, hol a csata történt, mai napig Florumpajornak, a mi nyelvünkön Veszsz némöt-nek hívják.



III. FEJEZET.

Aba halálától I. András haláláig.


1. §. Péter király visszaállításáról.

A császár, miután diadalt nyert, Székes-Fejérvárba szálla, hol Péternek az országot visszaadá, s így osztán megtére Regensburgba. Péter király pedig és a magyarok, kik őt az országba visszahozták, ismét erőre és hatalomra kapva garázdák kezdének lenni. Miért is az egész magyarság szorgosan ügyel vala, hogy Pétert elkergetve miképen hozhatnák vissza Szár László fiait. Míg ezek így történtek, András, Béla és Leventa Csehországból Lengyelországba átmenvén Miska lengyel fejedelem által barátságosan lőnek fogadva. Hol Bélának, miután a pomerániai herczeget párviadalban legyőzte, Miska nejűl adá leányát. Mit András és Leventa nehezen szívelvén, ne hogy az ő becsületéből éljenek Lengyelországban, átmenének Ruthéniába. S midőn ott őket Lodoméria fejedelme, Péter király miatt, nem fogadta bé, onnan a kúnok földjére menének. Kik is azt hivén, hogy országukat kémlelik, elvesztésökön gondolkoztak, de miután egy magyar rab rájok ismert, azontúl igen jól bántak velök. E közben pedig Péter király a magyarokat előbbi sanyargatással kezdé terhelni. Akkor Csanádon mind egybejövének s tanácsot tartván köz értelemmel Szár László fiaiért küldenek, hogy jőjenek vissza az országba.


2. §. A magyarok fölkeléséről, Péter haláláról.

Kik is midőn, a milly titkon csak lehetett, Pestre megérkeztek, a három testvér hirnökei mindjárt azon éjtszaka Péter király udvarába nyargalva kikiáltják, hogy minden németet és olaszt, akárhol találják, le kell ölni, és a pogány vallást vissza kell venni. Reggelre kelve tehát tudakozódván Péter a dolog okáról, mint bizonyost tudá meg, hogy bent vannak Magyarországon. És jóllehet rettentő fájdalom érte, magát vígnak mutatja vala. Aztán titkon embereket külde, hogy foglalják el Fejérvárt: de terve kitudódván, a magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmezve, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká. S miután Péter Fejérvárba nem mehetett bé, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene. Eltérve tehát onnan is, sietve Fejérvár felé lovagola; mert a polgárok izenték vala, hogy jőjön vissza s a várost neki adják. S a mint Fejérvár körűl egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvevé, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják. S jóllehet életben marada, lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temetik el, mellyet mint mondják ő alapított.


3. §. I. András megkoronáztatásáról.

A három testvért osztán, a mint Fejérvár városába bementek, valamennyi püspök, nemes, és az egész nép igen nagy dicsőséggel fogadá. S Andrást, mint idősebbet, az ország trónjára emelik. Némellyek ugyan azt állítják, hogy ezen testvéreket Vazul vezér egy Táton nemzetségbeli leánytól s nem törvényes házasságból nemzette s hogy ezért kapta volna azon jöttment Táton nemzetség a nemességet: ez nyilván mendemonda és nagyon rosszúl beszélik, mert a nélkül is nemesek és Scythiából erednek. Miért is azok a testvérek Szár László fiai.


4. §. Szent Gellért vértanúságáról.

Mi közben tehát ezek történtek, Gellért csanádi püspök, kit a magyarok Pesten egy hegyről kocsijával együtt letaszitottak, vértanúi koronát nyer: ki előbb barát volt a rosatei apátságban, melly Aquiléja terűletén esik; azután Pannoniába jővén Bélben sokáig remetéskedett.


5. §. András király háborújáról Henrik császár ellen.

Miután tehát András az ország koronáját fölvette, a bajorokkal, csehekkel és lengyelekkel mint mondják hadat folytatott, kiket harczolva legyőzvén, mint mondják, három évig adófizetőivé tett. Miért is Henrik császár Bodajkig lejővén öt hónapig ostromolta Fejérvár városát, hol végre erejében és hatalmában, mint mondják, úgy megfogyatkozott, hogy németei és olaszai sátraikban éjtszaka magokat elevenen eltemették; mert a magyarok a sötétben táborukba nyomulva nyilaikkal kegyetlenűl öldöklik vala őket. Végre a császár megbánva dolgát, András királytól és a magyaroktól bocsánatot kezde kérni, úgy hogy minden terhét Magyarországon hagyja lovain kivűl, és esküt tesz, hogy soha sem maga sem utódai Magyarország ellenségei gyanánt Magyarországba nem lépnek s addig Bodajkról lábát sem vonja ki, míg leányát Zsófiát, kit előbb a franczia király fiának jegyzett volt el nagyerős esküvéssel, Németországból elhozatva nőűl nem adja Salamon királynak. S a király tanácsot tartván mint mondják kegyelmesen megengedett neki. Ki is táborát meginditván, legelsőben bizonyos hogy a Bársonyos hegyen szálla meg. Mivel pedig emberei éhen szomjan el valának alélva, azon helyen a király ételt italt nagy bőven szolgáltata nekik, mellytől legnagyobb részök megmámorosodék. S midőn a császár őrei látták, hogy a magyarok semmire sem ügyelve nyargalásznak ide s tova, azt hitték hogy a szerződés alatt csel lappang, mit a seregnek tudtúl adva mondák, hogy a magyarok üldözésökre jöttek. S jóllehet sokan, betegen bádgyadtan, zsellye-székekben bársony vánkosokon heverve vitették magokat, oda hagyva zsellye-székeiket és bársony vánkosaikat lóra kapának, s napkeltekor Örs falu alá érének. S a mint a várnagy, ki a kapuban vala, észre vette, hogy fegyveres nép, az ország útról letérve, vad járhatatlan ingoványokon vonúl keresztűl, embereivel fegyvert ragada, s a mint az átkelő csapatot messziről szemmel tartva kiséré, a betegek, kik zsellyeszékeiket és bársony vánkosaikat a Bársonyos hegyen hátra hagyva lóháton jöttek, szekerekre kapva hajtatnak vala az ingoványokon keresztűl. Kiknek csatlósai, a mint mögöttök a várnagy csapatát megpillantották, ott hagyva a kocsikat s a kocsikon uraikat, a mint csak tudtak úgy elfutottak. Akkor a parasztok rajtok ütvén a kocsikat elszedve az urakat a kocsikon leöldöklék s testeiket a vizbe hajigálák. Melly betegekben némellyek lovagok, mások grófok s néhányan őrgrófok valának. A honnan azon gázlóban, midőn a viz kiszárad, mai napig is lópatkókat, kardokat s több efféléket szoktak találni. A hegyet pedig az igy ott hagyott bársony vánkosokról nevezte a föld népe Bársonyosnak.

6. §. András király haláláról.

Szent István király halálától tehát tizenegy esztendő és négy hónap telt el András uralkodásának első esztendejéig. E közben Péter uralkodott első és másod izben hatodfél esztendeig, Aba pedig uralkodott három esztendeig. András osztán öregségében elgyengülve uralkodásának tizenkettedik esztendejében fiát Salamont még kis gyermek korában királylyá tette, testvére Béla és fiai, tudniillik Gyeics és László megegyezésével; maga pedig elhala uralkodásának tizenötödik esztendejében, és eltemeték tulajdon monostorában Tihanyban fiával Dáviddal.



IV. FEJEZET.

I. Béla királytól V. István haláláig.


1. §. Béla királyról.

Ez után uralkodott Benin Béla. Kinek uralkodása alatt a magyarok a hitet és keresztséget elhagyták, esztendeig tévelyegvén a hitben, ugy hogy sem pogányoknak sem keresztyéneknek nem látszának, azután azonban tulajdon szántokból a hithez ragaszkodának. Ez minden vásárt adásvevésre szombat napra rendele s országa területén byzanti aranyakat hozata forgásba, mellyeket igen kis ezüst dénárokkal, tudniillik negyvennel, kellett beváltani. A honnan mai napig negyven dénárt aranynak hivnak, nem mintha aranyból volnának, hanem mivel negyven dénár ér vala egy byzanti aranyat. Uralkodott pedig két esztendeig s a harmadikban mult ki e világból, és a maga Szögszárd nevű monostorában temették el. ő ugyanis szár (kopasz) és