Hernádi Tibor: 1956 igaz története


Előszó
Magyarország 1956. évi dicsőséges szabadságharcának történetét számos magyar és külföldi történész igyekezett feldolgozni. Ezek között találunk - különösen az emigrációban írt egészen kiváló munkákat. Mindmáig hiányzik azonban olyan átfogó, a diplomácia szennyes mélységeibe világító dolgozat, amely az események indítékait világpolitikai okokra vezetné vissza. Pedig ennek mellőzése az események szereplőit, 1956. még életben lévő hőseit is hamis vágányra tereli. Hősi harcunk után negyven évvel tárgyilagosan, hideg fejjel - bármilyen érzelmeket váltson is ki - hozzá kell nyúlnunk e fájdalmas XX. századi történethez. Annál is inkább, mert akadt valaki, aki e sötét attrakció függönyét - ha csak egy parányi rést mutatva is megmozdította. Nem akárki tette. Megszólalása alkalmat és lehetőséget ad a történésznek, hogy e szűk ösvényt kiszélesítse, kitapossa. Szerény munkám kísérletet tesz e járatlan út első lépéseinek megtételére, hogy megnyissa a lehetőséget a minden bizonnyal későbbiekben előkerülő bizonyítékok és információk segítségével e galád tranzakció teljes megvilágítására.
Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a magyar nemzet szent forradalma indította el a kommunizmus bukását, hogy a levert szabadságharc után indult meg az addig statikus világpolitikai erjedés, amely végül is a Szovjetunió és kelet-európai gyarmatainak széteséséhez vezetett. Mint ahogy téves politikai beidegződésen alapul annak unalomig való hangsúlyozása, hogy a kelet-német fiatalok előtt a magyar reformkommunista külpolitika a saját kockázatára nyitotta meg a határt Ausztria felé.

Jó lenne, ha mindez valóban így történt volna, de sajnos ezek csupán - minden látszat ellenére - a magyarság jóindulatú kombinációi, amelyek nélkülöznek minden valós alapot.

Sokkal inkább annak lehettünk tanúi, hogy a forradalom vérbefojtását követően átmeneti nemzetközi zavarodottság után nemcsak a magyar, de a nemzetközi kommunizmus is a korábbinál látványosabb konszolidációt, kül- és belpolitikai eredményeket mutathatott fel. A Szovjetunió - amerikai segítséggel - kiépíthette a világ legerősebb hadseregét. Az amerikai rakéta és űrhajózási ismeretek titkos átadásával és pénzelésével olyan látványos technikai színvonalat ért el, amely Anglia és Franciaország irigykedését is kiváltotta. A Szovjetunió látszólag tőle független nemzetközi szervezeteket, mozgalmakat hoz létre, amelyek ügyes mozgatása révén látványos külpolitikai sikereket takaríthat be. Gondoljunk csak a zsidó Lord Russel vezette Béke Világtanácsra, vagy a Titó által kezdeményezett, majd kiterjesztett el nem kötelezett államok mozgalmára és megszámlálhatatlan kisebb szervezetre, amelyek valamennyien a szovjet külpolitika részét képezték. A Szovjetunió kiterjeszti és 1989-ig nagyjából be is fejezi a második világháborús szövetségesei gyarmatbirodalmának felszabadítását az amerikai gazdaság érdekszférájába való átjátszását. Úgy is fogalmazhatnánk: eredményes mozgatója volt a világ gyarmatai újrafelosztásának. Olyan kül- vagy belpolitikai kudarcnak nyomát sem találjuk, amely az 1990 évi úgymond politikai és gazdasági összeomlásához vezetett volna.

Magyarország 1957 utáni történelmében sem találunk olyan társadalmi, vagy gazdasági okokat, amelyek az úgynevezett szocialista társadalmi szerkezet kimúlását okozhatták volna. Sőt, végrehajtják a mezőgazdaság kolhozosítását, amelybe még Rákosi is belebukott. Az 1956-57-ben még nemzetközi közutálatnak örvendő Kádár Jánost kapitalista államfők és a kommunizmus ősellenségeként számon tartott királyok sorra fogadják, vagy meglátogatják. Még a pápa is fogadja ezt a könyékig véreskezű diktátort. Törvénytelenül ömlik az országba a kapitalista hitel. Kádár - a nemzetárulás nagymestere - cinkosává válik a nemzetközi zsidó nagytőkének, amellyel sikerül az országot az idegen tőke járszalagjára kötnie. A bolsevista áfiummal elkábított népünk pedig a nyolcvanas évek közepén már azért fohászkodik: Csak a Jani maradjon! Hol vannak hát azok az 1956-ra visszavezethető okok, amelyek a magyarországi szocializmus összeomlásához vezettek? Ne ringassuk álmokba magunkat, ilyenek nincsenek!

Hogy miért omlott össze mégis a bolsevista felépítmény teljes vertikuma? Erre is választ ad ez a könyv.

Ne tévesszen meg bennünket, hogy az 1990 utáni kormányok 1956-os szabadságharcunkat használják cégérül. Ez csak a legújabb szemfényvesztés. Minden társadalom megbecsüli alapító hőseit. A Rákosi alapította Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetéshez, amelyet Kádár is megtartott, tulajdonosai részére 1953-ban 4.500,- Ft minimális havi nyugdíjat állapított meg. Ez az összeg abban az időben megfelelt egy jól fizetett pártvezető háromhavi bérének. Az 1956-os forradalmárok pedig szinte nyomorognak, lassan a fűtésszámlájuk kifizetése is komoly gondot okoz számukra, miközben egykori pártarisztokraták zsidó bankárokká változva százmilliárdszámra lopják, sikkasztják a nemzet vagyonát, amelyekért mindmáig egyetlen bűnöst sem találtak, bizonyára komolyan nem is kerestek.

Baja, 2000. április hó
a szerző


Előzmények:
Aki az 1956-os magyar forradalmat kiemelve a XX. századi világtörténelmi környezetből próbálja elemezni, óhatatlanul arra a téves következtetésre jut, hogy a lakosság nagyfokú politikai elnyomása, arcátlan gazdasági kizsákmányolása és elképesztő nyomora váltotta ki népünk fegyveres felkelését az idegen zsarnokság ellen.

Nem lehet tagadni, hogy ezek valós okok voltak, és jelentős tényezők a forradalom kirobbanásában. De önmagukban ezek az állapotok nem vezettek volna fegyveres felkeléshez. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a lakosság elnyomása és nyomora nem 1956 őszén tetőzött. Ezt az időszakot sokkal inkább 1953 nyarára tehetjük, amelynek nyomán a szovjet pártvezetés szükségesnek tartotta a magyar párt és kormány vezetésének megosztását. Moszkvai utasításra Rákosi Mátyásnak át kellett adnia a miniszterelnöki teendőket az addig látszólag mellőzött, egyébként hithű kommunista Nagy Imrének.

Nagy Imre első fellépése nyomán nagyon sok termelőszövetkezet oszlott fel, s a paraszt kivehette az erőszakkal betagosított földjét, lovát és minden még meglévő mezőgazdasági termelőeszközét. Eltörölték a kuláklistát. A gyári munkás normáját csökkentették, fizetését megemelték. Megszüntették az internálótáborokat. Amnesztiával sok rabságra vetett magyar nyerte vissza szabadságát. Az életszínvonal - ha nem is látványosan -, de javult. Az 1953-as engedmények, noha Nagy Imrét időközben félreállították, annak ellenére, hogy a kulák lista nélkül is újra kulák lett, még 1956-ban is éreztette az 1953 előtti állapotokhoz képest jótékony hatását.

Sztálin 1953 márciusi halála után -, amelyre még visszatérünk - a világpolitikában is egy sajátos enyhülési folyamat látszatának lehettünk tanúi. A két szuperhatalom bonvivánja, Hruscsov és Eisenhower reménytkeltően békülékeny szerep eljátszásába kezdett. Szó sincs tehát arról, hogy a magyar és a kelet-európai népek elnyomása és nyomora tetőpontjára ért volna és ennek megfelelően kicsordult a pohár. Akkor mi történhetett mégis, ami a magyar nemzet ily egységes és elszánt felkelését kiváltotta?

Ennek megértéséhez vissza kell nyúlnunk az első és második világháború magyar eseményeihez.

Az első világháborút megelőzően az antant hatalmak áldozatul szemelték ki az Osztrák- Magyar Monarchiát és Németországot. E szilárd gazdasági egység fellazítása ugyanis békés gazdasági verseny útján nem bizonyult megoldhatónak. A kifinomult angol-francia diplomácia szakított a korábbi támadó hadviselés gyakorlatával. Egy gyengébb hatalom, vagy szövetség által megtámadott állam vagy szövetség szerepe sokkal hasznosíthatóbb állapot a békeszerződés-nek nevezett más államok kirablásához. Egy támadó háború kiprovokálása a diplomácia feladata. Sőt, a diplomáciának gondoskodnia kell olyan alárendelt szövetségesekről is, amelyek hatalmas ember és anyagi áldozatok árán felfogja, majd megtöri a kiszemelt ellenfél támadó erejét. A háborús küzdelembe majd csak az ellenfelek kimerülése idején szabad belépni. Ez esetben a győzelemhez kétség sem férhet. Az áldozat végkimerülése idején annak kifosztása már csak gyerekjáték. A hosszú évtizedekre kirótt jóvátétel pedig visszaveti a konkurensek gazdasági fejlődését, ugyanakkor olcsó és kitűnő forrása a győztesek anyagi és technikai fejlődésének.

A rászedett, alárendelt szövetségeseket pedig az ellenfelektől a békeszerződés során elkobzott területi juttatásokkal fizetik ki. Így történt, hogy kihasználva a magyar nemzet minden nemzetiség iránti jóindulatát, amiért minden saját nemzet vezetése által üldözött idegent országába befogadott és számunkra nemcsak a fizikai megélhetést, hanem nemzeti kultúrájának ápolását, anyanyelvi oktatását, műveltségének emelését is biztosította.

Különösen Erdély volt az a magyar terület, amelyet a havasalföldi hegyekből lehúzódó románok fokozatosan elárasztottak. A még magát sem konszolidált román kormány kihasználva ezt a tényt, titokban látens magyarellenes politikát folytatott. Az erdélyi román származású polgárok érzelmeit nagy hatékonysággal - felhasználva az orthodox papságot - a magyarellenességre hangolta. Az első világháborút megelőzően pedig a román bankok igen előnyös kölcsönöket juttattak e megszédített román nemzetiségű - ekkor már törvényesen is magyar állampolgárok részére magyar földterületek vásárlására. A korabeli arisztokrata magyar vezetés súlyos hibájául róható fel, hogy e jelenségek elé nem emeltek hatékony gátakat. Abban a hazug és kényelmes illúzióban ringatták magukat, hogy a magyar föld gazdagsága mindenkinek megélhetést ad, aki arra rászorul. Hogy az országot mindenhonnan elözönlő idegenek szabad prédájául hagyta, azt az arisztokrácia haladó gondolkodás termékének tekintette. A XX. század elején az angol-francia kormányzat elérkezettnek látta az időt a rohamosan fejlődő teljes német nyelvterület, de különösen annak vezető hatalmainak, az Osztrák-Magyar Monarchiának és Németországnak a megtörésére, fejlődésének visszavetésére. E cél érdekében titokban maguk mellé állították a bérháborúra mindenkor rendkívül nagy hajlamot mutató Oroszországot, aki egy ügyesen megszervezett királygyilkosság révén befolyása alá vonta a szláv népességű Szerbiát.

Az oroszok a szerb titkosszolgálat embereivel 1914-ben meggyilkoltatják Ferencz Ferdinánd trónörököst. Ez a korabeli szokások szerint a Monarchia és Szerbia háborújához vezetett, amelybe Szerbia megsegítése ürügyén Oroszország, majd a Monarchia mellett Németország is belépett. A Szerbia elleni - minden egyéb háborús cél nélküli büntető hadjárat immár világháborúvá fejlődött. A világégést megtervező Anglia és Franciaország majd csak a Monarchia és Németország katonai erejének megtörése után a háború második felében lép be a küzdelembe. Gondolván, így kisebb anyagi- és emberveszteséggel érheti el eredeti célját. A Monarchia hadviselésének megnehezítésére független államalapítás és területi növekedés ígéretével fellázítják a cseh és szlovák származású lakosságot. Hatalmas magyar területek ígéretével a Monarchia elleni támadásra bírják Romániát, aki ezzel a Monarchiával érvényben lévő szövetséget rúgja fel. A gyenge harcértékű román haderőt a szövetségesek leverik, így még a háború idején békét köt a Monarchiával és Németországgal. A háború utolsó felvonásában- igaz jelentős szerepet játszani már nem tudott- látván az antanthatalmak biztos győzelmét - ismét szerződést szegett és újra belépett a szövetséges hatalmak ellen a háborúba.

Románia az első világháború során az árulás iskolapéldáját szolgáltatta. Kétszer is elárulta eredeti szövetségesét. Amint látni fogjuk kiváló erényeit a második világháború során is érvényesíteni fogja. A párizsi békekötésnél az antanthatalmak a mások javaiból árulásuk arányában bőségesen jutalmazzák az általuk rászedett népeket. Nem véletlen, hogy a kétszeres áruló Románia kapta a legnagyobb területi juttatást, messze megelőzve Szerbiát, de még az állammá kreált Csehszlovákiát is. A párizsi tárgyalások, tárgyalások? diktátum során a magyar küldöttség érveléseit többek között azzal is elutasították, hogy Erdély nagyobbik részén mint a lakosság, mint a művelhető földterület román, így természetes, hogy Romániát illeti meg. Jó lenne, ha a magyar föld külföldi befektetők részére való eladhatóságán buzgólkodó magyar, magyar? politikusok egy pillanatra maguk elé idéznék történelmünk e fájdalmas eseményeit. Én e várható befektetők kilétét minimális kockázattal már most meg merem jósolni. Teljesen mindegy, hogy mely országban bejegyzett cégek legyenek is azok. Hiszen tudjuk, hogy a magyar föld külföldi tulajdonlásának apostolai azzal érvelnek, hogy a keleti leszakadt ipari és mezőgazdasági területei igényelnék leginkább a külföldi működő tőkét. De ne legyenek illúzióink az osztrák lehetséges földtulajdonosok felől sem.

Ha ugyanis visszatekintünk Ausztria első világháborús Magyarország iránti magatartására -, hogy a korábbi 300 évről ne is szóljunk - a korrektség legcsekélyebb jeleit is hiába keressük. Ma már köztudott, hogy a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szerb merénylet miatt a Monarchia háborús párti osztrák politikusait éppen a magyar Tisza István igyekezett lehűteni, a békés megoldás felé terelni. Sajnálatos, hogy minden próbálkozása eredménytelen maradt. Egy kollektív államvezetés legalapvetőbb irt és íratlan szabálya (nemcsak a demokráciában), hogy a kisebbség alá kell vesse magát a többség akaratának. Végül is Tisza Istvánnak meg kellett hajolnia az osztrák többségű kabinet döntése előtt. Ez mit sem változtat azon, hogy Magyarország ezt a háborút nem kívánta, és abba Ausztria, akarata ellenére rángatta bele. Ezért nyilvánvaló, hogy a háború felelőssége is elsősorban az azt elindító Ausztriát kell, hogy terhelje.

Ennek igazságát a világ minden népének erkölcsi törvénye, működési logikájának rendszere megerősíti. Kivétel ez alól az angol-francia diplomácia és sajnos Ausztria első világháború utáni vezetői. Így történhetett, hogy kificamodott logikájukkal a háborút ellenző Magyarország területéből egy darabot a háború legfőbb értelmi szerzőjének és tényleges elindítójának - úgy tűnik éppen e számunkra nagy hasznot hozó vállalkozás lehetőségének megteremtéséért - jutalomképpen odaítélték. A korabeli szánalmas osztrák politikusok pedig ahelyett, hogy e méltatlan ajándékot erélyesen visszautasították volna, boldogan elfogadták azt. Nem jutott el tudatukig, hogy ezzel a magatartásukkal még igazolták is a békebíró antanthatalmak nevetséges érvelését, hogy az elnyomott nemzetiségi lakosoknak az anyaországhoz kell tartozniuk. Pontosabban szólva, egyetértettek a cseh, szlovák, olasz, horvát, szlavón, lengyel lakosú területeinek elkobzásával.

A románokéhoz hasonló álnok gondolkodásuk a második világháború során is megnyilvánult. Minden ellenkező osztrák állítással szemben, aki ebben az időben élt és a politikára akár a legcsekélyebb mértékben is figyelt, megerősítheti, hogy Hitler nemzeti szocialista mozgalmával az osztrák lakosság túlnyomó többsége - ha ugyan nem az egésze - rendkívüli módon szimpatizált. A Németországgal való egyesülés utáni osztrák vágy való tény volt. Ez már az első világháború befejezése után is megnyilvánult. Német-Ausztria felirattal számos embléma maradt az utókorra. A két állam uniója az antanthatalmak tilalma nyomán bukott meg. Az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés 1918. november 12-én a két állam egyesülésére hozott határozatát az Ausztriával kötött saint-germaini békeszerződés 88. cikkének tilalma megsemmisítette. Az antanthatalmak úgy gondolták: nem azért verették, verték le erős konkurenseiket, hogy azok erőiket integrálva ismét versenytársaikká válhassanak.

Miután Hitler Németország részéről kimondta az első világháborút lezáró békediktátumok érvénytelenségét, kezdeményezte e hatalmi szóval betiltott egyesülés megvalósítását. Az osztrákok az egyesülést továbbra is kívánták, de párizsi békeszerződés érvénytelenségének deklarálásától óvakodtak. A fúziónak romantikusabb módját választották. Úgy gondolták, ha Németország erőszakkal szállja meg az országot, akkor minden formalitásnak eleget tesznek. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Vagyis a békeszerződést is betartották de a két ország egyesülése is létrejön. A cél eléréséhez szükségtelen véráldozatot hozni. Elegendő egyetlen politikus, Dollfus kancellár oltárra tétele.

A korabeli osztrák gondolkodás nagyon hasonlít ahhoz a ravasz apához, aki férjhez adandó leányát szívesen hozzáadná az erőszakos kérőhöz, de tartva a szomszédok rosszallásától, azt sugallja leendő vejének: szöktesse meg a leányát.

Az a tény, hogy az osztrák diplomácia ezt a nevetséges színjátékot a második világháború után olyan jól ki tudta aknázni, hogy a semlegesség fejében megtarthatta függetlenségét, mentes maradt, mind az orosz, mind a nyugati szövetségesek ötvenéves megszállásától, a történészekkel azt gyaníttatja, az 1936-os Anschluss módját a korabeli osztrák diplomácia egyeztethette az angol-francia, valamint az amerikai és szovjet vezetéssel. Enélkül ugyanis ismerve az osztrákok második világháborús teljesítményét, amely németebb volt a németekénél - nehéz elképzelni, hogy nyakát kihúzhatta volna akár a szovjet, akár az amerikai hurokból. Kíváncsian figyeljük, mi módon próbál majd kiszabadulni a kétségtelen sok hasznot hozó, de ma már gazdasága fékjévé vált semlegességéből. Közös piaci tagsága előbb-utóbb a NATO-tagságot is igényli majd. A Szovjetunió jogutódja Oroszország NATO-ellenessége érdekes politikai attrakcióval lepheti meg a világ közvéleményét.

Nos, ezekben a rókalelkű sógorok-ban bízunk mi, hogy politikailag önzetlen befektetőkként hasznosítják majd a korábbi tilalom ellenére zsebszerződések alapján már megszerzett és majdan legálissá váló, megszerezhető nyugat-magyarországi termőterületeinket. Nyugodtan állíthatjuk a jó magyar közmondás szerint, akik a külföldiek magyarországi földvásárlása mellett bábáskodnak: Kutyára bízzák a hájat. Nem túlzás annak megállapítása: Akik a magyar földnek külföldiek kezére játszásában tevékenykednek, részt vesznek - akárcsak közvetett módon is - törvényi kereteinek kialakításában és megszavazásában, vagy az országnak a közös piacba való bevitelét szorgalmazzák, tudottan vagy akár tudatlanul a magyar nemzet felszámolásán, állami létének megszüntetésén dolgoznak.

Aki ebben a fejlődés modern követelményeit véli látni, gondolja csak végig: egy újabb etnikai szélhámosság ürügyén egy mások által felzaklatott európai krízis esetén nem ismétlik-e meg az első világháború után nemzetiségi alapon történő területi átrendezést. A még teljesen be sem fejezett jugoszláv belháború és következményei intő példaként lebegjen minden magyar szeme előtt! Magyarország területe állami létének megtartása mellett tovább már nem osztható! Ma is - az öt évtizedes szovjet gyarmati mivoltunk mellett gazdasági lepusztulásunk legfőbb oka a trianoni országcsonkítás. Elvették legjobb termőföldjeinket, csaknem az összes bányáinkat és erdőinket, továbbá vasútvonalaink nagyobbik részét, tengeri kikötőnket és még számtalan, szinte felsorolhatatlan gazdasági erőforrásainkat. Ami megmaradt, az sajnos egy kiegyensúlyozott jóléti állam megteremtéséhez elégtelen. Szomorú; hogy ezt a békebírók sem 1920-ban, sem 1946-ban, sem azóta nem ismerték fel, pontosabban nem akarták felismerni.

Egyértelműen ki kell mondani, hogy minden magyar megértse: az, ami 1990 után és jelenleg is a privatizáció címén az ország különböző erőforrásainak külföldiek részére történő elherdálásával történik, az a magyarság tervszerű, tudatos szétzilálására, Magyarország állami létének fokozatos felszámolására irányul. Ha a nemzet idejében nem választ magának egy radikális magyar érzelmű kormányzatot, úgy sorsa megpecsételődik. Még szolgaként sem tűrik meg több mint ezeréves hazájában. Meggyötört történelmünk során nemzetünk legnagyobb betegsége mindig a széthúzás és a belviszály volt. Más népek védelmét mindig fontosabbnak tartottuk a sajátunkénál. Őseink mások érdekében herdálták a magyar vért. Meg is lett az eredménye! Míg a késő középkorban hazánk lakossága megegyezett Anglia vagy Franciaország lakosságának számával, ma már az ötödét sem éri el. Az ősi betegség, a nemzet megosztottsága sajnos nemcsak örökölt kór, hanem úgy tűnik, egyelőre gyógyíthatatlan is. Már az emigrációra is átterjedt.

Ahol csak külföldön jártam, mindenütt fájdalommal kellett tapasztalnom, hogy minden nemzet fiai jobban tisztelik és őrzik származásuk jellegét, nemzeti hagyományait, s ami a legfontosabb, anyanyelvét, mint a magyarok. Szinte alig házasodnak maguk közül. Az idegen szebb és jobb. Egyetlen nemzet tagjai sem asszimilálhatók olyan könnyen, mint a magyar. Gyermekeik egyre csekélyebb számban beszélnek magyarul. Szomorú, de ez sokszor még akkor is igaz, ha az anya a magyar. Nem kerülte el figyelmemet vendéglátóim azon információja, hogy az emigrációban élő Magyarországról kitelepült zsidóság többsége megtanítja gyermekeit nyelvünkre. Keresnem kellett ennek okát, amelyet csak itthon találtam meg. A rendszerváltást követően a különböző okokból emigrált zsidóság egyre jelentősebb számban telepedik ismét Magyarországra. Ezek a zsidók nagyon jól ismerik a magyar alkat mindenkivel szemben tapasztalható már-már káros idegen imádatát, a saját jogait is háttérbe szorító indokolatlan toleranciáját. Tudják, hogy egyetlen nemzet testén sem élősködhetnek olyan háboríthatatlanul, mint a miénken.

E kitűnő lehetőséget nyilván szívesen örökítik át utódaikra is, amelynek kiaknázását jelentős mértékben segíti elő a nyelv ismerete. Mi pedig nem kívánunk élni ezzel a lehetőséggel, amelyhez pedig magyar származásunknál fogva, hogy úgy mondjam, előjogunk van. Elkeserítő, hogy magyarjaink számára elégtelenek azok az életfeltételek, amelyek más nemzetek és idegenek számára csábító.

Míg a hitleri holdudvar többi államából finoman szólva kiebrudalják az Izraelben élni nem kívánó zsidókat, addig mi a demokrácia mákonyától elkábítva öleljük magunkhoz őket, és valósággal kínáljuk számukra a saját játékszabályai szerinti kirablásunk lehetőségeit. Soros György középeurópai egyetemének még Csehország is ajtót mutatott, pedig szabadkőműves elődei révén nekik köszönheti állami létét. Mi, akik országunk és nemzetünk kétharmadának elvesztését írhatjuk számlájukra, bárgyú módon osztjuk szét közöttük maradék javainkat is. Ugyanez jellemzi az elrabolt országrészek magyar lakosságát is. Mindenütt három-négy magyar párt is igyekszik egymást szapulni. A széthúzás és a viszály sajnos nemcsak hazai jelenség. Ahol magyar él, mindenütt megtalálható. Amerikában is, Ausztráliában is értetlenül álltam a furcsa jelenség előtt. Ott ugyanúgy megtalálható a baloldal és a jobboldal. Mondanom sem kell akárcsak itthon - ott is a baloldal az egységesebb, míg a jobboldal állandó torzsalkodás mellett folyamatos osztódással gyengül. Bármilyen furcsa is, a közös nyelv után ez volt a legfőbb ismérve annak, hogy magyarok társaságába kerültem.


Kik irányították és irányítják a XX. századi eseményeket?

Amikor a XX. század történetéről beszélünk, azt csupán a szociológusok, társadalomkutatók kisebb mértékben a gazdaságkutatók indítják 1901-től. A történészek leginkább 1914-től datálják. Ezen ugyan nem nagyon lehet csodálkozni, hiszen Európa szétzilálása az első világháborúval vette kezdetét. Ha viszont a nagy világégés megtervezését vizsgáljuk, akkor már az 1890-es évekre kell tennünk.

Ha pedig az első világháború kirobbantásáért a felelősöket akarjuk megismerni, ugyancsak korrigálnunk kell eddigi felszínes ismereteinket. Az első világháború kárvallottjai - ellentétben a második világháború értékelésével - már a háború alatt és után, különösképpen a versaillesi békediktátumot követően látszólag tisztában voltak azzal, hogy a világháború kizárólag Angliának és Franciaországnak állott érdekében. Akik a bérháborúra mindig kész, hatalmas embertartalékokkal rendelkező Oroszországot használták fel céljaik eléréséhez.

A második világháború esetében - bár a háborús ellenfelek úgyszólván teljes mértékben ugyanazok - a haszonélvezők változnak. Hiába tervelte ki nagy műgonddal az angol-francia diplomácia a második világháború kiprovokálását. A német diplomácia ugyan ismét lépre ment, a háború gyümölcsét mégis az Egyesült Államok, kisebb mértékben a Szovjetunió aratta le. Bár a Szovjetunió látszólag a legtöbbet kapta koncból, de megtartani nem tudta, pontosabban nem engedték neki.

Fenti megállapítások - bár szóról szóra igazak - csak félig fedik a valóságot.

Amikor a győztes háborús szereplők kormányait említjük, mellőznünk kell annak feltételezését, hogy személyükben szuverén vezető testületekkel van dolgunk. Ezek a kormányok kivétel nélkül egy láthatatlan hatalom vak eszközei, akik népük, hazájuk érdekeit döntéseiknél még csak nem is mérlegelhetik. E láthatatlan hatalom nem más, mint modern korunk rákfenéje a PÉNZ, amely a szabadkőművesség legfelsőbb titkos tanácsa útján gyakorolja tényleges hatalmát. Ez a hatalom tulajdonképpen a zsidóság diaszpórájával együtt keletkezett, de jelentősége csak a XX. század fordulójára teljesedett ki és a második világháború után jutott el tetőfokára.

Ahhoz, hogy a könyv okfejtése követhető és megfelelő módon értelmezhető legyen, fel kell tárni és meg kell nevezni azt az egész világpolitikai és gazdasági folyamatait irányító titkos és láthatatlan hatalmat, amelynek tevékenysége a világ XX. századi működését mozgatja. Ehhez az amerikai dr. Carroll Quigley Tragédia és reménység című könyve adja meg a kellő segítséget. E fontos könyv bírálatára Skousen W. Cleon egy egész könyvet szentelt. E könyvbírálat első fejezetének címében teszi fel a fontos kérdést: Ki akar uralkodni a világon? A szerző ismerteti az Egyesült Államok kommunista pártja országos bizottságának egyik tagjával, dr. Bella Dodd-dal közvetlenül a második világháború után folytatott beszélgetésének egy részletét. Ez a derék hölgy már a beszélgetés kezdetén így fogalmazta meg véleményét:

Azt hiszem, hogy a kommunista összeesküvés csak egyik ága egy még nagyobb összeesküvésnek. Kijelentésének igazolására egy tanulságos történetet ismertet. Elmondja, hogy egy ízben az USA kommunista pártjának sürgős intézkedését igénylő ügyben nehézsége támadt a Moszkvával való gyors érintkezésben. Ezt követően Moszkvából az amerikai kommunisták vezérkarának tudomására hozták, hogy bármilyen életbevágó sürgős ügyekben lépjenek érintkezésbe a Waldorf Torony épületében található három megnevezett személy bármelyikével. Majd dr. Dodd megjegyezte, e három személy valamelyikétől kapott utasításokat Moszkva később mindig jóváhagyta. Dr. Doddnak feltűnt, hogy a három személy közül egyik sem volt orosz, de még kommunista sem, hanem rendkívül gazdag amerikai nagytőkés. Ezek után dr. Doddban óhatatlanul megfogalmazódott a kérdés: tulajdonképpen kik is az igazi irányítók? Annál is inkább, mert rövidesen tapasztalta, hogy Közép- és Dél- Amerika erőteljes balratolódását egyes amerikai bankok pénzelték.

Carrol dr. leírja, hogy az Egyesült Államok legfelsőbb állami tisztviselői többségében az Americans for Demokratic Action (ADA) és a zártkörű Council on Relations (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) tagjaiból kerülnek ki. Roosevelt, Truman, Eisenhower, Kennedy és Nixon mind e két szervezetből nőtt ki. A legmagasabb kormányhivatalok betöltésénél szinte előzetes követelmény volt e két szervezet tagsága. A könyv későbbi fejezeteiben tartózkodik attól, hogy őket szabadkőműveseknek nevezze, de erre való utalása felismerhető, röviden az Uralkodó Együttes-nek nevezi a láthatatlan hatalmat. (Skousen W Cleon: A leleplezett kapitalista. 9-11 old.)

Tudott dolog, hogy a szabadkőművesség csírái már a középkorban megtalálhatók. Sőt maguk a szabadkőművesek egészen Salamon király jeruzsálemi templom építéséig vezetik vissza. Minden korban létezett a hatalommal szemben gondolkodó, az adott törvények és a szokásjog jobbításán elmélkedő embercsoport. Ezek, a mai szóhasználattal reformereknek nevezett személyek általában a műveltebb rétegekből kerültek ki. Hisz nyilvánvalóan ők voltak képesek meglátni azokat a hibákat, amelyek a valódi fejlődés akadályaivá váltak. Ugyanakkor ők tudtak megfelelőnek látszó új utakat mutatni az emberiség, vagy akár az adott ország nagy meneteléséhez. Kezdetben a nagyon is elszigetelt szabadkőművesség valóban az emberi fejlődést szolgálta. Mindaddig, amíg ezeket a titkos szervezeteket a zsidóság fokozatosan meg nem szállta, majd vezetését teljes egészében meg nem szerezte. Ma már tagságát is túlnyomó részben uralja.

Így a szabadkőművesség valódi célja is gyökeresen megváltozott. Ez pedig nem más, mint a világuralom megszerzése a föld minden javai és népe felett. E titkos szervezet megszerzésével a zsidóság új eszközt kapott ősi filozófiája a választott nép teória megvalósításához. Míg szüleink, nagyszüleink maguk között megmosolyogták ezt a nevetséges felfogást, hiszen a természet rendje, Isten legfőbb alkotása ennek még a lehetőségét is kizárja. Előtte minden teremtmény a maga kategóriájában egyforma. Ki-ki szorgalmával és tehetségével, erkölcsével maga választja, emeli ki magát társai közül. Mi sokkal inkább elcsodálkozunk azon az állhatatos és erőszakos módszereken, amelyekkel ezt a valóban nevetséges felfogást minden népre kétezer éve ráerőszakolni igyekeznek, s a legmagasabb intelligenciájúak kivételével ezt komolyan hiszik is. Sajnos napjainkban már egyre kevesebb okunk van a derültségre. Mindennap jobban érezzük hátunkon a választott nép gazdasági korbácsütéseit. Kétségbeejtő események mögött - történjék az bárhol a világon - mindig zsidó kezek munkájára bukkanunk. Már a Római Katolikus Egyház, de esetenként a protestáns egyházak is elismerik, elfogadják a zsidóságot Isten választott népének. Sok tudós teológus még elméleteket is gyárt ennek bizonyítására. Mintha nem is sejtenék, hogy ezzel egyházuk sírját ássák. Pedig nehéz elhinni, hogy ne ismernék a Cion Bölcsei jegyzőkönyveinek ide vonatkozó tervezetét:

Ha majd elérkezik a pápai udvar végleges elpusztításának ideje, egy láthatatlan kéz ujja a Vatikán felé fogja irányítani a nemzeteket. Ha azonban a nemzetek rávetik magukat, mi majd a pápa védelmezőinek képében lépünk fel, mintha elejét akarnák venni a vérontásnak. Ezzel az ürüggyel be fogunk nyomulni a pápai udvar legbensejébe, és nem fogjuk elhagyni mindaddig, amíg teljesen meg nem törtük a papság hatalmát. A zsidók királya lesz a világ igazi pápája. (XVII. jkv. 60. old.)

A Vatikán legbensejébe való behatolás már a hetvenes évek elején látható formát öltött. A pápaság megkezdte feladni kétezer éves hadállásait. A zsidóság megtalálta a módját, hogy rávegye a pápaság vezetőit, hogy a két vallást kétezer éven át megosztó Jézus elítélésének perét újratárgyalják. Ez pedig azzal a szenzációs eredménnyel zárult, hogy a pápaság elismerte, hogy Jézus elítélésében a zsidóság vétlen. Ezzel megnyílt az út a pápaság, mint egyházi hatalom teljes felszámolásához, amely már csak idő kérdése.

Úgy tűnik, Jézus elítélésének revíziója nem az egyetlen kompromisszum, amelyre a zsidóság rákényszerítette a pápaságot. Valószínű, hogy e kikényszerített kompromisszum eredetét II. János Pál pápa elleni merényletben kell keresni. A Magyar Közszolgálati Televízió 2-es csatornája 1999. november 25-én Vatikán, a pápák hatalma című műsorában bemutat egy KGB iratot, amelyet a legfelsőbb szovjet vezetők nevei záradékolnak. A bemondó kommentálása szerint ebben az iratban döntenek II. János Pál pápa merénylet útján történő meggyilkoltatásáról. Számos írásmű bizonygatja, hogy a szovjet vezetés attól tartott, hogy a pápa a lengyel keresztény nacionalizmus esetleges felszításával a szocialista birodalomra rendkívül nagy veszélyt jelent. Ennek elhárítása érdekében kellett volna őt likvidálni.

Megmosolyogni való érvelés! A pápai hatalom erejét a fegyverekkel dugig töltött világunkban a mai napig a legtalálóbban Sztálin jellemezte, amikor gúnyosan megkérdezte: hány hadosztálya is van Őszentségének? A Sztálin óta eltelt idő nemhogy csökkentette volna, hanem még növelte is erőfilozófiája jelentőségét. Akik pedig a pápa elleni merényletet elrendelték, már akkor tudták, hogy a szocialista vertikumot nem külső, hanem belső nyomásra fogják majd lebontani.

Sokkal inkább valószínűsíthető az a vélemény, hogy a pápa nem látszott teljesíteni azokat a Római Katolikus Egyház elleni reformok kezdeményezését, amelyet feltehetően megválasztása előtt lehet, hogy annak fejében is megígértettek vele. Ez pedig nem más, mint a Vatikán kapuinak megnyitása a szabadkőműves zsidóság behatolása előtt. Így a pápa meggyilkoltatását a legfelsőbb szovjet vezetés szabadkőműves minőségében rendelte el.

Azóta II. János Pált több ízben is a zsidóság elleni bocsánatkérésre szorították. Nem tudunk róla, hogy a zsidóság kért-e bocsánatot Jézus elítélésében játszott szerepéért. Vagy a zsidó irányítású kelet-európai erőszakszervezetei által megkínzott és kivégzett keresztények szenvedéseiért. Úgy tűnik, a pápa ebben nem kérhette a kölcsönösség elvének betartását. Pedig honfi- és paptársa Popjelusko atya esetében ez nagyon is gesztus értékű lehetett volna.

Fontos körülmény, hogy erről az újkori peres eljárásról a Vatikán részleteit tekintve meglehetősen szűkszavú. Több katolikus papot is megkértem, adjon bővebb tájékoztatást erről, a hívők számára nagyon is fontos változásról. Meglepetésem ekkor kezdődött. A papság az esemény tényén kívül szinte semmiféle belső információval nem rendelkezik. Írásos anyagot nem kapott, pedig a per befejezése óta már évek teltek el.

Más gyanús jelekkel is találkozhatunk. A pápaság megkérdőjelezni látszik a Jézus személyéhez kapcsolt csodás eseményeket is. Még ugyan fényes külsőségek között emlékezik meg Jézus feltámadásáról, de a jelek szerint már nem hisz benne. Míg korábban a feltámadási szertartások imáiban határozottan állította, hogy Jézus halála után harmadnapon feltámadott, az utóbbi években ezt a kijelentést megtoldották, hogy az írások szerint harmadnapon feltámadt. Ez a kiegészítés szinte sugallja, hogy nem valószínű, hogy így történt, de hát az írások erről szólnak. Feltűnő, hogy ezeket az írásokat említve még a szent jelzőt is mellőzik, holott semmi kétség sincs felőle, alatta a Bibliát értik, hiszen korabeli világi történetírások nem tesznek említést Jézus feltámadásáról. A többi Jézusnak tulajdonított, a Bibliában leírt csodatételek kigyomlálása már csak gyerekjáték, hisz a teológusok többsége már csak allegórikus magyarázatát adja.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy Cion bölcseinek imént idézett terve már kilencven százalékban megvalósult. Nem mellőzhető a kérdés, mi módon történhetett meg, hogy e kiválóan szervezett nagy múltú egyház, amelynek teljes szervezete magasan képzett emberekből áll, mégis elbukjon? Ma sem ismerünk a világon egyetlen más, olyan államigazgatási szervezetet sem, amely minden faluba egyetemet végzett vezetőt tudott volna állítani. E nehéznek látszó kérdés megválaszolása nagyon is egyszerű. Magyarázatát az egyház hittérítési törekvéseiben és a kritika nélküli felebaráti szeretetében lehet megtalálni. Míg a zsidóság egyháza tagjait nem lelkiismereti, hanem faji alapon fogadja be, addig a keresztyén egyházak elegendőnek tartják a szóban kinyilatkoztatott akaratot. Így történhetett meg, hogy számos hithű zsidó kikeresztelkedett.

Ezek száma a különböző zsidóüldözések idején mindig megszaporodott. Az irányadó keresztyén egyházi vezetőkben - különösen a másod- vagy harmadgenerációs keresztyén zsidók esetében - fél sem merült, hogy ezek a hívek faji hovatartozásuknak megfelelően lélekben továbbra is zsidók. Ez a keresztyén vakság párosulva a zsidó alkat talpraesettségével oda vezetett, hogy egyre több keresztyén zsidó irányította gyermekét keresztyén papi pályára. Ezek a fiatalok aztán keresztyénül tanultak, de héberül nevelkedtek. Jézus nyelvén beszéltek, de Mózes fejével gondolkodtak. Így aztán nemigen csodálkozhatunk azon, hogy az egyházi hierarchiában jobb és gyorsabb előmenetelt értek el, mint a keresztyén származású és gondolkodású társaik.

Benjamin Disraeli, Anglia zsidó miniszterelnöke már a múlt században megírta: Európában nincs semmiféle nagyobb szellemi, mozgalom amelyben zsidók jelentős mértékben ne vennének részt. Az első jezsuiták zsidók voltak. ( Henry Ford: A nemzetközi zsidó (rövidített változat. 52. old)

Figyelemre méltó a zsidóság Gans professzor által történt jellemzése is: mi, zsidók még századik nemzedékünkben is olyan zsidók maradunk, mint amilyenek háromezer évvel ezelőtt voltunk. Mi még tízszeres hígításban sem veszítjük el fajtánk illatát. (Utalás a büdös zsidó szlogenére.) (Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana 26. old.)

Számos magas egyházi méltóságot ma is zsidó származású keresztyén teológusok viselnek. Ez a természetellenes állapot végül is oda vezetett, hogy a zsidóság ütemtervének megfelelően a pápaság belső szervezete került lázas beteg állapotba. A legfelsőbb rabbinátus VI. Pál pápa uralkodásának idején elérkezettnek és alkalmasnak látta az időt a pápaság elleni frontális támadásra. A kősziklára épített Jézus egyházának kapuit a pokol erői ugyan nem tudták bevenni, de a kétezer éves ellenség fondorlata könnyűszerrel, hiszen azokat nem kellett kívülről döngetni, mert láthatatlan kezek belülről tárták ki. A zsidó szabadkőművesség uralma a Vatikán felett immár valóság. Komolynak mondott egyházi konferenciákon, amelyek az ökuménia jegyében zajlanak, a zsidóság mint Isten választott népének megkérdőjelezése már fel sem merülhet. Azoknak a nem zsidó származású teológusoknak, akik ezt a követ oly nagy meggyőződéssel fújják, figyelmébe ajánlom Cion Bölcsei XV. jegyzőkönyve 52-53, oldalán található megállapítását:

Ha sikerül a gójokat a bárgyú vakságnak ilyen magaslatára vinnünk, nem bizonyíték ez arra - méghozzá megdöbbentően világos bizonyíték - mennyire fejletlen az ő értelmük a miénkhez képest? ... ez láthatóan fémjelzi azt a pozíciót, amelyet mint a kiválasztott nép elfoglalunk, és magasabb rendű emberi mivoltunkat a gójok állati értelmével szemben.


Minden háború és forradalom a zsidó gondolkodás terméke

A zsidó alkat természeténél fogva nyugtalan, örökké elégedetlen. Vélt vagy valós sérelmei mindenkor érdekérvényesítésének hasznos eszköze. Okozzon bárki bármilyen erkölcsi vagy anyagi kárt bármely zsidónak, azt pénzért bármikor megválthatja. Kérdés, van-e elég pénze hozzá? Egy biztos: fizessen bármily apró sérelemért bármilyen magas kártérítést, mégis örökké adósa marad.

Bosszúállásra minden más népnél hajlamosabb. Ha nincs más ellenfelük, egymást sem kímélik. Josephus Flavius zsidó történész eleven képet rajzol a zsidóság és a Római Birodalom Jeruzsálem elfoglalásáért vívott háborújáról. A zsidó háború című könyvében megdöbbentő diagnózisát adja e nép hihetetlen fanatizmusának. Másik híres könyvében: A zsidók történetéből, vagy a Biblia ószövetségi részéből világosan kitűnik, hogy a teljes diaszpóráig szinte állandó háborúban álltak más népekkel. Az egyiptomi kivonulástól az ígéret földjéig való vándorlásuk közben minden ok nélkül kiraboltak és lemészároltak minden náluk gyengébb népet. Nemegyszer két pártra szakadtak és egymást tizedelték. ( Biblia- II. Mózes 32/26- 28 old)

A zsidóság természetrajzának feltárásához nem mellőzhető eredetének és történelmének egyes részletei egy rövid visszapillantás erejéig való áttekintése, elemzése. Ehhez még a magukat tárgyilagosnak mondott elemzők is megállnak a Bibliai ószövetségből vett az aktuális mondanivalójuknak megfelelő idézeteknél. A zsidó rabbi történészek pedig kihasználva az ószövetség ellentmondásait, mivel abban megtalálható minden, sőt mindennek az ellenkezője is, az ószövetségnek mindig azzal a részével érvelnek, amely számukra éppen a legkedvezőbb. Ha valamely témakörben saját előnyére váló idézetet nem talál, úgy régi hagyományaira, vagy más későbbi zsidó talmudista szerzőkre hivatkozik. A Biblia ószövetségi része önmagában nem alkalmas a zsidóság eredetének és ókori történetének megismerésére. Mózes 5 könyvének már a szövegéből is kitűnik, hogy annak jelentős részét Mózes nem is írhatta. Keletkezésének időpontja ködbe vész ugyan, de az mindenképpen biztos, hogy jóval később írták szóbeli elbeszélések felhasználásával: Valóságtartalmáról, egyes mesébe illő részleteiről vitatkozni is kár. Nem nélkülözhető tehát más korabeli -, hogy egyházi kifejezéssel éljünk - világi történetíró tudósításának felhasználása. Annál is inkább, mert rendelkezésünkre áll a híres római történész, Tacitus kiváló munkája, amelyet csaknem kétezer év alatt komolyan senki megcáfolni nem tudott.

Mózes 5 könyve szerint a zsidók elnyomott rabszolgákként éltek Egyiptomban. A kemény elnyomás és megalázás következtében Mózes vezetésével Isten sugalmazására megszöktek, elmenekültek. Mózes 3/22 szerint Isten ezt mondja Mózesnek: Minden asszony kérjen a szomszédasszonyától és lakótársától ezüst és arany ékszereket, meg ruhákat. Adjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, és meneküljetek Egyiptomból. Minden népnek, minden vallásnak olyan Istene van, amilyent csinál magának. Azt is mondhatnánk: mutasd meg Istenedet, megmondom, ki vagy.

Ennek igazolására hadd álljon itt egy nem mindennapi példa. Nagy Töhötöm a jezsuita szerzetesből lett szabadkőműves írja: Egy zsidó szabadkőműves jelölt eskütétele alkalmával vonakodott a páholy szokása szerint letérdelni, mondván vallása tiltja a mások előtt való letérdelést. Még Isten előtt sem térdelnek le. Ez a zsidó filozófia önmagában igazolja, hogy nem az őket állítólag kiválasztó Isten teremtette a zsidóságot, hanem pontosan fordítva, ők teremtették és választották ki saját Istenüket. A jóhiszemű szomszédok alattomos megrablására biztató Mózes Istene szilárd jellemnek bizonyult. Több ezer év alatt semmit sem változott. Ez a kölcsön kért arany ékszer nem lehetett kevés, mert az anyaborjú öntésén kívül Mózes rövid időn belül a szent sátor részére még kétszer is gyűjtött aranyat.

Az Egyiptomból való kivonulás Tacitus szerint, hogy finoman fogalmazzunk, nem egészen így történt. A zsidók eredetéről már Tacitus korában is többféle változat létezett. A hagyomány szerint Kréta szigetéről menekültek el, és Líbia szélein telepedtek meg. A Kréta szigetén lévő Ida nevű hegy környékbeli lakóit nevezték el idaeusoknak. Tacitus más korabeli szóbeszédeket is ismertet, amelyeknek tulajdonképpen nincs jelentősége. Egy biztos: Egyiptom fennhatósága alatt éltek, mégpedig szabad emberekként. Tacitus több korabeli szerző egyetértésére hivatkozva leírja, hogy amikor Egyiptomban az emberi testet elcsúfító ragályos járvány ütötte fel a fejét, Bocchoris király Hammon jóshelyét kereste meg, ahol e betegségre gyógyszereket kért. Itt a király azt az utasítást kapta, hogy tisztítsa meg országát az effajta emberektől, mert ezek gyűlöletesek az istenek előtt. Vitesse őket más földre. A királynak nem maradt más választása, összegyűjtötte ezeket a beteg embereket, és a sivatagi pusztaságba tereltette, majd magára hagyta őket. Kétségbeesett helyzetükben Moyses személyében vezetőt választottak, aki minden tájékozódás nélkül, találomra útba indította népét. Útközben számos törvényt alkotott részükre, amelynek betartását Isten sugalmazásának nyilvánítva kötelezővé tett számukra.

Ezek a törvények (Tacitus szerint szokások) homlokegyenest ellenkeztek az egyiptomi szokásokkal. Valószínű, az aranyborjúra utalva írja: Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak és szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel... Megemlíti még Tacitus, hogy a sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. (Tacitus: Korunk története. V. könyv. 369- 371. old.)

Istóczy Győző szellemesen jegyzi meg: A zsidók nem mások, mint ivadékai az egyiptomi bélpoklosoknak és rüheseknek, akiket egész Egyiptomban a lakosság közül hivatalos úton kiválogattak, s az ilyképp kiválasztott népet Egyiptomból kikergettek. (Istóczy Győző: Emlékiratfélék és egyebek. 4-6. old.) Istóczy szerint tehát a zsidóság kiválasztottsága szó szerint értelmezhető azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kiválasztás nem Isten, hanem Bocchoris király által történt.

Az ígéret földjének keresése sem lehetett könnyű menetelés. Valószínű, több alkalommal törhetett ki zendülés Mózes és társai ellen. Erről - szűkszavúan ugyan de Mózes könyvei tartalmaznak tudósítást: És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazék mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret. II. Móz. 16/2-3. Ez az elégedetlenség gyakori, ha ugyan nem folyamatos lehetett, s úgy tűnik, a túlélést biztosító mannát is megunták. Izráel fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal? Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül. IV. Móz. 11, 4-6.

Ellentmondás feszül az aranyborjúval kapcsolatos világi és ószövetségi leírás között is. Míg Tacitus utalása szerint a szentélyben őrzött, a vándorlást irányító istenpótlék volt, addig II. Móz. 32/26-28. szerint súlyos belső viszály tárgya. Miután Mózes összetöri a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, választás elé állítja népét. Jöjjön hozzám, aki az Úré! Lévi fiai mind hozzágyűltek, ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössetek mindnyájan kardot az oldalatokra, járjátok be a tábort keresztül-kasul, egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont.

Zsidókkal történő eszmecserék alkalmával ha valaki érvelése során említést tesz Rákosi Mátyás és zsidó társai 1948-1953 közötti magyarországi uralmáról , amikor internáló táborrá változtatta az országot, és kínzókamrák sokaságában gyilkolta a nemzet legjobbjait, még a zsidókat sem kímélte - azt az együgyű választ kapjuk, hogy Rákosi és társai hitehagyott zsidók voltak, s így tetteikért a zsidóság nem tartozik felelősséggel. E megmosolyogni való kibúvóval viszont szemben áll Mózes fenti utasítása, amelyet Rákosi és árja környezete több ezer év múlva is szó szerint végrehajtott. Rákosi környezetéből kikerült emberektől tudjuk, hogy Rákosi, de társai is hithű zsidók voltak, akik a zsidó vallási szokásokat a legnagyobb üldözések közepette is pontosan megtartották. A mai szerény történelmi távlatból is világosan kitűnik, hogy a Cion Bölcsei által leírt uralkodási szempontokat betű szerint alkalmazták. ezzel egyértelmű bizonyítékát adták, hogy a zsidóság által a nem zsidók felé hamisítványoknak mondott Cion Bölcseinek jegyzőkönyveihez kétség sem férhet, azok az utolsó szóig valódiak.

A Tacitus által leírt - feltehetően a túlzott mértékű disznóhús fogyasztásától keletkezett - rüh, bélpoklosság és más hasonló betegségek úgy tűnik, nagy számban gyógyíthatatlanná vált, s öröklődött is. A III. Móz. 21/16-20. szerint: Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Így szólj Áronhoz: (Áron nemzetsége volt a papi nemzetség) Ha lesz valaki utódaid közül a későbbi nemzedékekben, akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének kenyerét. Nem mutathatja be az, akinek testi fogyatkozása van, tehát aki vak, sánta, nyúlszájú vagy törött végtagú; se törött lábú, se törött kezű ember; vagy aki púpos vagy vézna, vagy hályogos szemű, viszketeg, vagy sömörös vagy sérves. Mózes szigorú törvényeit ez a renitens alkatú délibábot kergető népcsoport, akit az egyetemes történelem a zsidóság őssejtjének fogad el, nehezen viselte el, sőt esetenként még egyes elöljárók is megtagadták.

Mózes könyveiben találunk erre egyértelmű utalást: Ekkor hívatta Mózes Dátánt és Abirámot, Eliáb fiait. De azok azt mondták: Nem megyünk! Nem elég, hogy elhoztál bennünket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj bennünket a pusztában, hanem még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk? (V. Móz. 25/6-8.) Nem véletlen, hogy Mózes utasításait sohasem a maga nevében adja, hanem Isten parancsaként tolmácsolja sorstársainak. Biztos, hogy e kemény menetelés sok emberáldozatot is követelt a beteg gyülekezettől. Tudjuk, hogy maga Mózes sem érte meg, hogy megérkezzenek az ígéret földjére.

A kétségtelenül sok nehézséget leküzdve végül is birtokba vették Palesztina területét. A sok gyötrelem ellenére, amellyel a kiválogatott népet, illetve utódait sikerült állammá szervezni, örökös békétlensége miatt történelmi léptékkel mérve nem tudták tartósan immár önként vállalt hazájukat megtartani. Az örökös rablóháborúk és az Egyiptomból magukkal hozott örökletes teher tizedelte a lakosságot. Ugyanakkor faji felsőbbrendűségi filozófiája gátolta abban, hogy legyőzött népeket magába olvasszon. Mindez az állam hanyatlásához vezetett. A rómaiakkal vívott háború során római uralom alá került, majd Kr. utáni 70-ben a Jeruzsálemért vívott küzdelemben is alulmaradt. A teljes hódoltságot büszkesége nem tudta elviselni inkább a diaszpórát választotta, és az emberiség nagy kárára az egész világon szétszóródott.

Legnagyobb részt Hitlernek köszönhetően a második világháború után Izraelt az őshazát ugyan visszaszerezte, többségének azonban esze ágában sincs azt újra birtokba venni. Sokkal csábítóbb számukra más népek nyakán élősködni. Ott is a saját törvényei szerint él, s ezt megkönnyítendő igyekszik azokat más népekre is ráerőltetni. Ha valahol üzelmei balul ütnek ki, a törvényesen vagy törvénytelenül megszerzett pénzét Izraelbe juttatja, és maga is kereket old. Izraelben pedig kövessen el bármely államban, bármily súlyos bűncselekményt, teljes védettséget élvez. Mivel a zsidó állam törvényei megengedik bármilyen a nem zsidók ellen, azok törvényei szerint tiltott cselekmények zsidók általi elkövetését. A zsidó filozófia szerint zsidó felett csak zsidó ítélkezhet. Történik mindez nemegyszer jóhiszemű kormányok szeme láttára, akik ámulva tapasztalják, hogy ellene már teljes mértékben tehetetlenek, mert ha mégis felemelik szavukat, a zsidóság által font és irányított nemzetközi pénzügyi háló az adott ország teljes megfojtásával fenyeget.


A politikai szabadkőműves hatalom kialakulása

Mai ismereteink szerint Európában 1725-ben Párizsban és Madridban alakult meg az első szabadkőműves páholy. A Habsburg-ház uralkodási területén 1723-ban Prágában hozták létre az első páholyt. Ezeket követte 1736-ban a hamburgi, 1742-ben a bécsi páholy megalakulása, amelynek már magyar tagjai is voltak. Mégpedig: gr. Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár, gr. Esterházi Ferenc magyar udvari kancellár, Reviczky János tábornok és Báróczy Sándor testőrkapitány. György walesi herceget, a későbbi IV. György angol királyt 1787-ben vették fel a szabadkőműves szövetségbe. Windsor hercege, a lemondott angol trónörökös tiszteletbeli nagymester volt, akinek tervezett koronázási ünnepségén a budapesti szabadkőművesek is képviseltetni akarták magukat. Nagy Frigyes német császár ugyancsak trónörökös korában lépett be, majd uralkodása alatt Lessing, Herder és Goethe is szabadkőműves lett. Amerikába az angol bevándorlók vitték be a szabadkőműves eszmét. 1730 körül Philadelphiában működött egy páholy, amelynek Franklin Benjamin is tagja volt. Úgy tűnik, az Egyesült Államok vezető politikusai körében nagy népszerűségnek örvendett, s örvend ma is a titkos szervezetekben való titkos szereplés. A korábbi, pontosabban az első 29 elnökből 16 volt szabadkőműves. Az utóbbiak nagy valószínűséggel kivétel nélkül azok. Az Egyesült Államok első alkotmányát is szabadkőművesek szövegezték.

A Magyarország területén alakult páholyok között találjuk: Martinovics Ignác, Hajnóczy, gr. Török Lajos, Kazinczy Ferenc, gr. Pálffy Károly, gr. Bánffy György, gr. Széchenyi Ferenc, Ráday Gedeon, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc neveit. ( Révay Nagy Lexikona 17. kötet. 263. old.) Szólni kell arról a sajnálatos tényről, hogy az 1848-49-es magyar szabadságharc máig hatalmas nimbusszal övezett vezére: Kossuth Lajos is szabadkőműves volt. Míg a 18. századi magyar szabadkőművesek esetében nem tudunk azok zsidó orientáciájáról, addig ez Kossuth esetében kimutatható. Beszervezésének pontos idejét nem ismerjük. A zsidók, de sokan nem zsidók is az emigráció idejére teszik. Számos körülmény azonban azt látszik igazolni, hogy szabadkőművessége a szabadságharc kitörése előtti időre datálódik. Ha mást nem is vennénk figyelembe, már maga a forradalom jelszava: Szabadság, egyenlőség, testvériség is kifejezett szabadkőműves filozófia. A szabadkőművesek március 15-ét szabadkőműves ünneppé deklarálták. Ide sorolható még az 1844. május 5-i vezércikke, amelyben antiszemitizmustól mentes magyar politikát követel. A szabadságharc hadtápszállítói Kossuth tudtával, de lehet, hogy egyenesen kívánságára úgyszólván kizárólag zsidók. Ezek közé tartoznak Kohn Márk és társai, akik a komáromi vár csaknem teljes élelmiszerkészletét és gabonatartalékát eladták az osztrákoknak. Görgey és Klapka már csak statáriális úton felakasztatni tudta őket. (Marschalkó Lajos:Országhódítók. 33. old és folyt..)

Szabadkőműves gondolkodásra vall Kossuth országgyűlésének a Habsburg-ház trónfosztására vonatkozó határozatai is. Sajnáljuk, hogy a Kossuthtal erős szembenállást tanúsító Petőfi Sándor, hazánk máig legnagyobb költője az Akasszátok fel a királyokat c. nagyhatású versében is minden baj forrását a királyokban, a királyságban látta. Pedig elegendő lett volna a király személyére vonatkozó alkotmány reformja is, mondjuk annak kötelezésével, hogy a magyar király csak minél ősibb eredettel bíró magyar személy lehet, aki csak magyar házastársat vehet magának. Hiszen más országok történelmében is láttunk nemegyszer jó és eredményes királyokat, ugyanúgy csapnivalóan rossz és hazaáruló köztársasági elnököt. Az első világháború befejezése után Magyarország szerzett is magának egy ilyent. Ki merné állítani, hogy a második világháborúban győztes Egyesült Államok (köztársasági) elnökei eredményesebben vezették a hatalmas birodalom gazdasági fellendülését, népjóléti intézményeit, mint a vesztes Japán császárság?

A zsidóság országrontó szerepe már jóval a szabadkőműves páholyok megszállása előtt is szinte végigvonul Magyarország történelmén. Korabeli feljegyzésből tudjuk, hogy már 960-ban is érkeztek magyar területről zsidók a prágai vásárra. Már a kora középkorban beépülnek a királyok udvartartásaiba nagyurak és városok vámszedőjeként és adóbehajtóiként. Már Szent László és Könyves Kálmán is dekrétumokban igyekeznek megfékezni mohóságukat. II. Endre király uralkodása idején az adóbeszedők és a királyi kincstár kezelői között meglehetősen sok zsidó található, akik könyörtelen módon zsarolják a lakosságot. Az elszegényedő nemességet uzsorakamatokkal nyomorítják. (Marschalkó Lajos: Országhódítók. 27. old. Idézi: Takács Albert dr. A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban c. művét)

A közhangulat nyomására 1222-ben II. Endre az Aranybulla kiadására kényszerül, amely ugyan a magyar alkotmány egyik legfőbb tartópillére, de minden rendelkezése nem válik betarthatóvá. Egyik rendelkezése szerint: pénzváltók, kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek. Ennek ellenére II. Endre Aranybulla utáni uralkodása alatt a zsidó pénzuralom olyan méreteket öltött, hagy a pápa átokkal sújtotta az országot. IV. Béla uralkodása alatt a zsidóság tovább növelte befolyását. Egy Thika nevű zsidó a tatárok javára kémkedett és segítette azok rabló hadjáratát. A tatárdúlás elmúltával, kihasználva az ország siralmas állapotát, a zsidóság a tatárjárás során tanúsított magyarellenes üzelmei ellenére rászorítja a királyt, hogy 1251-ben a magyarországi zsidók részére kiváltságlevelet adjon ki. Ez a kontra Aranybulla új jogokat, s szinte korlátlan gazdasági lehetőségeket biztosít a zsidóságnak. Ez a zsidó konjunktúra a magyar lakosság kárára egészen a mohácsi vészt közvetlen megelőző időszakig, majdnem háromszáz évig töretlen. Zsigmond király ( 1387-1437) további jogokat biztosító kiváltságlevelet bocsát ki részükre. Ebben még azt is megengedte, hogy évi 108 % uzsorakamatot szedjenek. Werbőczy Tripartituma meg is említi, hogy A zsidók az ő jogaikra nézve többféle és különböző és több helyen az üdvösséggel ellenkező kiváltságaik vannak.

A magyar nemesség ugyan látja és tapasztalja a zsidóság övétől eltérő erkölcseivel okozott kárt, de keresztény gondolatvilágából nem tud kilépni. Werbőczy Tripartituma ennek jegyében vezeti be a zsidó esküt, amelyet a zsidók maguk között csak megmosolyogtak. Hiszen az ő törvénykönyvük nem a magyar Tripartitum, hanem a Talmud. A nem zsidó kezébe tett eskü őt semmire sem kötelezi, lelkiismeretét nem zaklatja. Ez számára nem más, mint a nem zsidó félrevezetésének egy új eszköze. Mindezek ellenére a nemesség többsége növekvő gyanúval figyeli a zsidóságnak, a magyarság számára áldásosnak nem mondható működését. Az 1525-ben megtartott országgyűlés nagy felháborodással csapja el a gyenge II. Lajos király kincstárnokát, a magyarok által budai zsidók királyának emlegetett Fortunátus Imrét.

Fortunátus Imre élete tipikus példája a kártékony zsidónak. Mint két gyermekes apa, tiltott szerelmi viszonyt folytatott egy keresztény nővel, amely csaknem halálbüntetést vont maga után. Nem zavarta, hogy zsidó felesége és gyermekei a gettóban maradtak. Ő maga ezután egy kolozsvári keresztény nőt vett feleségül. Simulékonyságával Szalkay László esztergomi érsek és kancellár bizalmát is megszerezte. Tanácsára a király hamis pénzt veretett, amelynek nemesfém-tartalma a névleges súlyának csak a felét adta. 1521-ben ehhez még bizonyos kikötésekkel - az országgyűlés hozzájárulását is megszerezte. Következményei hamar, már 1524-ben jelentkeztek. 1525-re a kincstár vagyonának nagyobbik része Fortunátus magánvagyonává változott. Az országban pedig éhínség keletkezett. A rendek nem láttak más megoldást, mint a zsidó kegyenc elmozdítását, a királytól elégetését követelték. Fortunátust azonban zsidó talpraesettsége nem hagyta el. A rábizonyított vádakat áthárította a Fuggerekre. II. Lajos király, aki nagyon kedvelte a gonosztevőt, semmibe véve az országgyűlés határozatát, az ügynek megnyerve Báthory nádor egyetértését, a budai Csonkatoronyból szabadlábra helyezte, sőt még elégtételt is kapott az udvartól. Báthory nádor közbenjárása Fortunátus kiszabadítása érdekében az arisztokrácia és a zsidó pénz korrupciós összefonódásának korai példája.

Szabadulása után rövidesen Szapolyaiékhoz közeledett, majd Werbőczy Istvánnak - aki pedig a leghangosabb szószólója volt 1524-es letartóztatásának - bemutatott egy új pénzügyi tervet, amely a kincstár minden baját megoldaná. Az 1525. július elején megtartott hatvani országgyűlésen már egy szó sem hangzott el ellene, sőt a Fuggerektől elvett rézbányák kezelését is rábízzák. Rövid idő alatt a rézbányákból hatalmas vagyonhoz jut, még a királynak is kölcsönöz. Így a budai után zálogba kapja a pozsonyi harmincadot is. Kevéssel a mohácsi vész előtt meghalt. Halálos ágyán visszavette zsidó vallását, amelyből kényszer hatására korábban kitért. Ezúttal is igazolhatjuk Leo N Levi-t a B nai B rith elnökét. Ő 1900- ban leírja aki zsidónak született az akkor is zsidó marad, ha vallását feladja. ( Henry Ford: A nemzetközi zsidó 41. old) Hiszen a zsidó nemcsak vallás, hanem elsősorban faj. Pedig Fortunátus (Szerencsés) Imre a Révay Nagy Lexikona szerint csak félzsidó. Nem is az anyja - akit pedig a zsidók faji meghatározás esetében döntőnek tartanak - hanem az apja volt zsidó. Ez nem zavarta a magyar arisztokrata Perényi Imre nádort, hogy a felnőtt, jómódú Fortunátus Imre keresztapaságát vállalja.

A mohácsi katasztrófa után az ország három részre szakadt. A török hódoltsági területet szinte ellepték a zsidók. Nem lehet véletlen, hogy a csatavesztés után három és fél hónap múlva 1526. november 9-én megtartott országgyűlésen a nemzeti érzelmű nemesség levonva a fájdalmas következtetést - kimondta: a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városokból és helységekből rögtön kiűzessenek. A köznemesség e határozott állásfoglalása egyértelműen bizonyítja, hogy már akkor felismerték a zsidók káros szerepét a mohácsi csatavesztésben. Úgy tűnik, a Habsburg uralkodók is erre a következtetésre jutottak. Számos dekrétumban igyekeznek korlátozni őket. Az 1647. évi dekrétum kimondja, hogy a zsidók hűtlenek és egészen lelkiismeretlenek. III. Ferdinánd 1655-ben újabb szigorú rendeletet hoz a zsidó vámosok ellen. I. Lipót kitiltja a városokból a zsidókat, majd hadmentességi adót vet ki rájuk. III. Károly 1723-ban eltiltja őket a vámszedéstől. A magyar főurak és főpapok, akik már korábban is a zsidók zsebéből lógtak ki, ismét védelmükbe veszik őket, és szívesen látott vendégek voltak vidéki birtokaikon.

A magyar történelem katasztrófái során mindig ott találjuk a zsidóságot, de többségében mindig ellenfelei oldalán. Nem volt ez másként a török hódoltság idején sem. Akkor a török hatalom oldalán fosztogatta az amúgy is elcsigázott nemzetet. Amikor 1686-ban Petneházi hajdúi és Lotharingiai Károly keresztény seregei visszafoglalták Budát, 270 zsidót fogtak el, akik az ozmán hódítók oldalán fegyveresen harcoltak. A 35 tóratekercsével Nikolsburgba szállított zsidókat az osztrákok fogságából Európa zsidósága váltotta ki. (Marschalkó Lajos: Országhódítók 30. old.) Mária Terézia ugyan kiköltözteti őket Budáról, s eltiltja őket a borkereskedelemtől, türelmi adót is kivet rájuk, mégis fordul a tendencia. Míg 1520 körül Nagy-Magyarország területén csupán 11.000 zsidó található, Mária Terézia uralkodását követően jelentős létszámú keleti zsidó szivárog be az országba. Számuk rövidesen eléri a 75.000-et. II. József alatt már megengedik, hogy a zsidók is látogathassák a főiskolákat. A bányavárosok kivételével az országban bárhol letelepedhetnek és földbirtokokat bérelhetnek. II. Lipót ugyancsak engedélyezi, hogy a bányavárosok kivételével a szabad királyi városokban letelepedjenek. A szabad királyi városok nagy része azonban továbbra is ragaszkodott zsidómentes kiváltságaihoz. Debrecenben például 1844-ig nem hálhatott zsidó. Még a debreceni vásárok alkalmával is este a zsidó kereskedőknek el kellett hagynia a várost.

Az 1830. évi VI. törvény katonai szolgálatra is kötelezi a zsidókat. Az 1840. évi XV, törvény további könnyítéseket ad a zsidóságnak. Az 1848/49-es magyar szabadságharcban mindkét oldal udvari szállítója a zsidó. Ez a tény önmagában igazolja, hogy erősen érdekelt volt a forradalom kitörésében. Ha pedig érdekelt volt benne, akkor segítette is annak kirobbantását. A zsidó Disraeli már a múlt században kijelentette: A zsidók értenek a forradalom szításához. Mindkét francia forradalomban benne volt a kezük. Gondoljunk csak a magyar származású Frankel Leo nevű zsidóra, aki a nagy francia forradalom egyik vezető személyisége volt, ma már tudjuk szabadkőműves is. Ne tekintsük a véletlen művének, hogy az 1848-as forradalom a szabadkőműves Szabadság Egyenlőség Testvériség jelszavával indult, és mindvégig folytatódott. Kossuth Lajos ismert filoszemitizmusa ellenére is kénytelen megállapítani: Nints azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná valamint hints egy tsalás, hints egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna.

1883-ban elismeri, hogy a magyar népnek sok oka van az antiszemitizmusra. Mégis felülkerekedik benne a filoszemita szabadkőműves, mert az antiszemita párt vezetője, Istóczy Győző ellen foglal állást kifogásolva a pánt programját, és azt a nevetséges javaslatot teszi, hogy az antiszemitizmus okait gazdasági intézkedésekkel kell levezetni. Kossuth nagy kárt okozott az antiszemita pártnak. Állásfoglalása hátrányosan befolyásolta annak választási esélyeit. Az egyébként esélyes 70 képviselőből csak 20-at választottak meg. Így történhetett, hogy 16 évvel a zsidóság emancipációja után a megfélemlítés, a terror, különösen az anyagi függőség olyan nagy volt, hogy sokan nem merték vállalni a nyílt állásfoglalást a nemzet belső függetlensége érdekében. Az ország politikai pszichózisa hasonlított a maihoz. Aki ragaszkodott a magyar nemzet országmegtartó hagyományaihoz, magyarságához és a keresztény jogállamhoz, az bizony antiszemita lett.

A magyar közmondás azt mondja: Baj van? Keresd a nőt! Ezúttal kénytelenek vagyunk - igazságát nem vitatva - ezt az alábbiak szerint kiegészíteni: Baj van? Keresd a zsidót! Kossuth tehát alapos munkát végzett az emigrációban. Halála után zsidó szabadkőműves testvérei ráerőltették kultuszát a magyar nemzetre. Soha egyetlen magyar uralkodó körül akkora nimbusz nem alakult ki. A legszentebb és legsikeresebb uralkodóink dicsőségét sem hirdeti annyi emlékmű, szobor, festmény és egyéb műtárgy, mint Kossuth Lajosét. Még az államalapító Szent István is messze elmarad mögötte. A mai napig sem meri megkérdőjelezni senki; vajon 1848-ban tényleg megvoltak a szabadkőműves Kossuth Lajos által szított forradalom feltételei? A sziklaszilárd és hatalmas katonai erejű Napóleon utáni Szent Szövetség ellen létezett-e a leghalványabb remény is a szabadságharc győzelmére? A kérdésre még válaszolni sem kell! Ma már a megfelel