Az alábbiakban olvasható jóslatot hét magyar táltos kapta 1946-47 körül Lápkumánja táltos szellemétől. Maga az idézet pedig Máté Imrének,  a rábaközi táltos hagyományok őrzőjének Yotengrit című könyvéből származik (második kötet).

A jóslatban igen találó leírást kapunk az elmúlt ötven év eseményeiről. Magában foglalja az 53-as berlini felkelést, az 56-os magyar és a 68-as csehszlovákiai forradalmat is. Ami ennél is figyelemreméltóbb, az a jelen politikusaink meghökkentően pontos leírása. Azonban szerepelnek a szövegben olyan események is, amelyek még a mai magyar ember számára is a jövőt jelentik. S ami a szomorú, hogy ezek a jövendölések cseppet sem szívderítőek, hiszen egy meglehetősen véres háború képét festik elénk. (És utána egyértelműen a Kárpát-medence egyesülését.) Természetesen a jövő mindig mozgásban van, tehát még megvan a lehetősége annak, hogy ezt az előre felvázolt eseményt valamelyest megváltoztassuk.
(A címben szereplő számok éveket jelölnek, s értelemszerűen a közlés idejétől, azaz 1946-47-től kell számítani.)

Még öt-hét!

A medvebocsot lépre csalják

és elverik rajta a port.

Még nyolc-kilenc!

A Duna két partján

vérben úszik a hulló lomb,

és ösvények tapostatnak

a hanyatló Nap palástján.

Nevet kiáltanak.

A nevén szólított Öreg tétovázik,

de vállalja sorsát.

Ifjak ragadnak fegyvert,

nők és férfiak egyaránt.

Közel a győzelem.

Ekkor megelevenednek az árnyékok.

Az igazi harcosnak kedvét szegik.

Az ügyet Nyugattól-Keletig elárulják.

Szerencsés, ki időben kereket oldhat.

Nagy az érvágás!

A Négy Folyó Városának Igaz Emberét

kiejtik az ablakon.

A győzők eltanácsolják a kopasz zsarnokot,

és a Vasmacskák Városának fattyát

teszik meg helytartónak.

Ő megöleti a Tétovázó Öreget.

Az ifjúságon bosszút áll.

Sokáig uralkodik és megrontja a nemzetet.

Jutalmazzák az elvtelenséget,

mindent pénzben mérnek.

A lakás, a ház csak lakhely, nem otthon.

A gyerek nyűg.

Még húsz-huszonegy!

A kétfarkú oroszlán elbődül,

de ugrani nem mer.

A mieink is átkelnek a Dunán, ősi földre.

A víg mosoly torz vigyorra változik.

Itthon a földművest már megtörték.

Még nevén a föld,

de cseléd sajátjában.

Lazul a lánc, rozsdásodik a bilincs.

Még negyven és néhány!

A nagykövet cselt vet, összeesküvést sző.

Korábbi ellenfelek összefognak.

Rést vágnak a kerítésen.

Meglazítják a medvebocs láncát,

a kétfarkú oroszlán ketrecének rácsát is.

Nem hálásak.

A vörös tüzet okádó sárkány ebbe belebetegszik.

Harsona jelzi a szabadság kezdetét.

A szürke marhát napos legelőre engedik.

A csorda megszédül a szabadságtól.

A barmok egymást öklelik.

A nép elkergeti a kapuk nyitogatóit.

A Jóindulatú Beteg kerül élre.

Mások intézkednek.

A földművestől elveszik örökét,

és dobra verik.

A senkiháziak vérszemet kapnak.

Bitangok tékozolják a fényt.

Gyülekeznek a dögmadarak.

A Nagy Tengert átröpüli

a Napból szálló, galambnak álcázott karvaly.

Megérkezik a kánya is – osztozkodni.

Megint terelgetik a népet.

Hiteket erőltetnek.

Szaporodnak a pénzért fönnhangon imádkozók.

BOLDOGASSZONYUNK-at elfelejtik,

buta lúddá tekerítik.

Jaj pedig, ha ISTENÜNK ASSZONY-FELE

Elfordul tőlünk, vagy mink őtőle!

A Régi Nagy Csata Városában

EZEK papjai dűlőre jutnak, és új lovat nyergelnek.

Összeesküsznek Isten Képmása ellen

a Könyörtelenség Hatalmasaival.

A galambnak álcázott karvaly és a kánya

Égigérő fára segítik a Kiskanászt.

Szívében király, álmaiban császár.

Szépen szól, rondán cselekszik.

Zsákja feneketlen.

Letaszítják – újra mászik.

Még ötvenöt-hatvan!

Az íjfeszítő sarja lukas hajóra száll.

Az ő ingével-gatyájával tömítik a rést.

Messze jutottak a parttól,

már nem tud kiszállni.

A döglött sárkány kutyáit

a koronázatlan Cár veszi pórázra.

A szűkszavú Tárnokmestert tuszkolják élre.

Saját táborából ütnek pártot ellene,

mert a Koronázatlan Cár úgy akarja.

Paprikajancsiból csinál vezért.

A nemzet tűri – nem látja meg rajta

a rángató madzagokat.

A csellel hatalomra segített Paprikajancsi

pofátlanul önkényeskedik, buzerálja a népet.

Nyegle és buta.

A Kiskanász malmára hajtja a vizet.

Jobb ellenfél nincs. A nép tűri őket.

Nemes lovag-ősök fehér liliomán

tipródik a nemzet.

A csősz tolvaj, a bakter rabló, a bíró cinkos.

A különb nem viszi sokra, mert irigylik.

Ki-ki rántja lefelé a másikat – az országot együtt.

Lenézett népek mögött kullog a magyar!

A nemzet talpa alatt röpülő szőnyeggé válik a föld!

Még hatvan-hetven!

A rátarti úr napszámért kunyerál.

Már mindent elkótyavetyéltek.

Csak alantas szolgálatok maradnak,

égbekiáltó árulások.

Lesznek, kik alattomos ellenséggel

fújnak egy követ.

Bevezetik a hét tevét,

hogy az innen köpködhessen lángot –

a bikát nyergelő asszonyra.

Ebből belviszály is támad, meg külső viszály is.

A Kost Áldozó

két fia tovább marakodik.

A tevék magyar hajcsárai

Manó bőrét húzzák Krisztus képére,

hogy megtévesszék a népet,

és aranyra válthassák a félhold csillogását.

Ők a Kost Áldozó, tevét nyergelő

fiát segítik,

más magyarok meg a másikat.

Kettészakad a nemzet,

lángra lobban az Ország.

A lángot vér oltja.

Magyar magyart gyilkol,

de a bika hátáról is ide lőnek

a hét teve miatt.

A nép fele elpusztul.

A szomszédok megmozdulnak,

de ugrásra kész a zenélő sivatagok tigrise is.

A megszeppent maradék

UKKÓ-t híjja, a BOLDOGASSZONY-t.

A haragosok megbocsátanak egymásnak,

az irigy örül más szerencséjének,

a rátarti nem rázza a rongyot,

a közönyös siet segíteni.

Ekkor a MAGYAROK ISTENE őrül állítja

a zenélő sivatagok tigrisét,

és böcsületes alkuval

visszakerül, ami visszajár.

Új kor veszi kezdetét minden égtáj felé,

YOTENGRIT, az ŐS-TENGEREK ISTENE nevében.

A JÓ SZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYE győzedelmeskedik.