ARVISURA I kötet/A TÓREM-HITŰ NÉPEK MITOLÓGIÁJA AZ ARVISURÁKBAN
Ezekről jut eszembe, hogy a Gyula törzs valószínűleg nem volt benne a Pecsenyég és Pesenyőj törzsszövetségben. Mert mikor Pét vagy Pé senyü kitört a Hunbirodalomból, s időszámításunk 46-ik esztendejében megalapította a Déli-Hunbirodalmat: neki már nyolc törzse volt. Ha akkor nyolc volt, s csatlakozott hozzájuk az arab háborúk idején a Gyula magyari törzs is, akkor kilencnek kellene lenni. Arra kérlek írd meg, hogy erre vonatkozólag mi a véleményed.
Itt nálunk, Szolnok alatt besenyő telep volt. Erre utalnak a helyi nevek. PusztaPélő, Tenyő-szállás, Puszta-Pó. De az az érdekes, hogy fennmaradt a Gorove név is. A te írásodban Gerove. És ott élt egy fóldbirtokos, akinek a neve Jurenák volt. Ez az Irnák (Irnik) névnek olyan változata, mint az Ihász - Juhász - Ihar - Juhar. Úgy látszik hát, hogy az Irnik név is besenyő név volt. Még érdekesebb, hogy a Jerikó - Jirkó név is azonos. Tehát Jerikó besenyő város volt. Jirkó - Jerikó - Jergen - így kapcsolódnak.
Még egy kérdés. Időszámításunk szerint 962-ben Szvjatoszláv orosz fejedelem megdöntötte a Kazárbirodalmat. De Szvjatoszlávot egy besenyő fejedelem levágta. Ki volt ez a besenyő fejedelem? Csupán megjegyzem ehhez, hogy ugyanakkor nyugaton Ottó német-római császárrá koronáztatta magát, s félő volt - az augsburgi vereség után -, hogy az új Magyarországot kettős támadás érheti: egyik keletről, másik nyugatról. Ezért hívta be Zsolt és Taksony a besenyőket.
Feltehető, hogy 40 ezer besenyő lovas jött 955 után. De ezt Te honnan vetted? Oszlányka rovásáról egy másik alkalommal írok.
Most befejezem. Kívánok Nektek jó hegyi pihenést, s lehetőséget arra, hogy sokat járkálhassatok. Egy jó tanács: Keveset egyetek!
Kézcsókom küldve kedves Feleségednek, szeretettel ölellek
Pataky László
Az ivókúra, mely most talpra állított, ugyancsak Mazdaznán javaslat.
LAKATOS ZOLTÁN
A TÓREM-HITŰ NÉPEK MITOLÓGIÁJA AZ ARVISURÁKBAN
Mivel Tura manysi ember volt, mi sem természetesebb, hogy ez alapvetően a manysi nép hiedelemvilága. Azonban, ha valaki csak egy kis fáradságot vesz arra, hogy akár a nagyközönség számára hozzáférhető művekből megpróbálja tanulmányozni az uralaltáji népek mese- és mondakincsét, akkor arra a megdöbbentő következtetésre juthat, hogy Finnországtól, ill. a Kárpát-medencétől kezdve a Csendes-óceán partvidékéig, az Uralon és a Kaukázuson, Mongólián és Kelet-Szibérián keresztül egészen a Japánhoz tartozó Hokkaidó szigetéig nyomon követhető ez a hiedelemvilág az itt élő népeknél, pontosabban a manysi hiedelemvilág töredékei felismerhetők mindezen területeken. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a manysi nép az ősnép, és a többiek ettől származnak, hanem azt, hogy - jóllehet a manysi nép ősi nép -, az Arvisurából a hiedelemvilágukat megismerve egy sor nép mitológiájában rokonságot fedezhetünk fel. Azt is mondhatnánk, hogy a hiedelemvilág alapján mintegy fúzérre fűzhetők ezen népek. Ugyanakkor teljesen egybeesnek azokkal a népekkel, melyeket az Arvisura rokonként, vagy olyan népként említ, akikkel valamilyen kapcsolatunk volt.
Érdekes módon a népdalkincsünk, a pentaton dallam rokoni vonulata ugyanerre a területre tehető, ahogyan ezt Kodály Zoltán annakidején megállapította.
19
Tehát egy ősi rokonságról, s közös ősi mitológiáról van szó, melyet a manysik, ill. az obi ugorok őriztek meg legtovább és legteljesebben eredeti formájában. A többi népnél a jelenlegi villágvallásokra való áttérés kapcsán (kereszténység, mohamedán vallás, buddhizmus) az eredeti hitvilág szinte teljesen megsemmisült, ma már csak töredékei fedezhetők fel, s csak olyanok számára, akik tudatosan keresik azokat.
A manysik hiedelemvilága vetekszik az ismert mitológiákkal. Szép, gazdag és egységes rendszer, nehéz rövid ismertetést adni róla. A továbbiakban megpróbálom az Arvisura alapján összefoglalni a Tórem-hitű népek mitológiáját, a teremtés-történettől - Álmos fejedelemmé választásáig. A mitológia természetesen a honfoglalást megelőző, az azalatt zajló és az azt követő eseményekkel folytatódik, azonban mindez a ma ismert történelemmel már jól összekapcsolható.
Ez a hitvilág két fő témakörből áll. Az egyik a politeista szemléletű Tórem-hitet foglalja magában, a másik az ehhez kapcsolódó medvekultusz.
A Tórem hit szerint a földfeletti világ hét rétegből, azaz hét égboltból (mennyországból) áll. A hét eget vertikálisan a Világfa, vagy más néven az Élet fája köti össze egymással. Érdekes, hogy a teremtés felülről lefelé indul. A legfelső égben lakozik Ata-Isis (Atyaisten, vagy Osisten), aki a tértől és időtől függetlenül öröktől fogva van. Ata-Isis az Elet-fájáról leszakított egy gyümölcsöt és ledobta a hatodik égbe. Ott abból hasonló fa nőtt, mely olyan nagy lett, hogy felnőft a hetedik égbe. A fának a törzsén ereszkedtek le Ata-Isis utódai a hatodik égbe és benépesítették azt. Ez lett SisTóremnek, Ata-Isis fiának a birodalma. Hasonlóan népesítette be az ötödik eget Numi-Tórem, Sis-Tórem fia. Numi-Tórem kultusza különösen erős a manysiknál, őt nevezik Oreg Istennek, vagy Isten-öregnek. Numi-Tórem felesége és lánytestvére szintén nagyon fontos mitológiai alak. Joli-Tórem, a feleség lesz majd a Földanya a Föld megteremtését követően, és Káltes-Asszony (Numi-Tórem testvére) az EletAnya, aki a földi életet felügyeli. Végül Numi-Tórem fia, a hetedik fiú, aki bár a legkisebb, mégis ő lesz a legügyesebb és legokosabb, aki három próbatételben megelőzi testvéreit (de ebben Ata-Isis is segíti, mert az égi méneséből ajándékoz neki egy fehér szárnyas paripát, mely a nehézségeken átsegíti), szóval ő lesz a Világfelügyelő Aranyfejedelem, más néven Hadúr-Tórem, aki a negyedik eget népesíti be. Vele zárul a felső világ, a Tóremek Birodalma, melyet az arany égbolt választ el a középső világtól.
A Világfelügyelő Aranyfejedelem hasonló módszerrel lérehozza a harmadik és a második eget, s benépesíti azokat a jó szellemekkel (a harmadik égben), majd a rossz szellemekkel (a második égben), e két ég egyben jelenti a középső világot is, amely a szellemek birodalma. A jó szellemek harmadik egét az ezüst ég választja el a második égtől, míg ezt a vas ég az első égtől.
A legalsó ég vagy első ég a Teremtett lelkek birodalma. Ide térnek meg pihenőre az emberek vándor-lelkei, s várják, hogy új életbe költözhessenek. Innen figyelik az ősök lelkei az utódokat, hogyan boldogulnak az élet küzdelmeiben. Ha az utódok tiszteletben tartják az ősöket, s az ő erkölcseiknek megfelelően élnek, akkor az ősök lelkei közbenjárnak a jó szellemeknél, hogy segítsék az utódokat, ellenkező esetben viszont engedik, hogy a rossz szellemek szabaduljanak rájuk.
A legalsó mennyei égben végződik a Világfa, amely a Tóremek számára a közlekedési lehetőséget is biztosítja az egyes égboltok között. Az első eget a földi égtől a Numi-Tórem által kifeszített nagy kék sátorlepedő választja el. Ez az égi nagy Terembura, mely alatt a fóldi élet zajlik. A földet övező ősvízből, vagy nagyvízből (világóceánból) a Szivárványhíd vezet a mennyei egekbe, s a Tóremek ezen keresztül, vagy a Ruda-Tórem által kovácsolt égi ezeröles láncon keresztül közlekednek a földre.
20
Az emberi értelemben vett világmindenséget (a kozmoszt) Ata-Isis fia, Sis-Tórem hozta létre, ebben népes családja is segített. Az égiek kovácsának, Ruda-Tóremnek segítségével először elkészítették a Napot és a Holdat, s platina pályára bocsátották őket. Majd Sis-Tórem kivett egy marék tüzet Ruda-Tórem üstjéből, s azt a mindenségbe dobta. Nagyon megtetszett neki a száguldó tűzgolyó, így a többiekkel együtt késő estig dobálta a végtelenbe a különbözőre formált tüzes golyókat, egészen addig, míg a mindenség benépesült.
Másnap a Tóremek közül mindenki választott magának tüzes golyót, Sis-Tórem pedig megparancsolta nekik, hogy ki-ki a saját golyóbisát gondozza és fényesítse azokat. Ruda-Tóremnek pedig azt az utasítást adta, hogy minden égi lakó számára kovácsoljon egy-egy ezeröles láncot, hogy azokon mindenki leereszkedhessen a saját golyóbisát szemügyre venni.
Joli-Tórem - aki egyébként Numi-Tórem felesége - volt az égiek gazdasszonya. Neki jutott a Föld nevű tüzes bolygó. A gazdasszonykodás azonban annyira elvette minden idejét, hogy nem jutott ideje egyszer sem leereszkedni az égi ezeröles láncon, hogy szemügyre vegye, mi van a tüzes golyóbisával. Jó sok idő múlva a közvetlen rokonságából többen is jelezték neki, hogy valami baj történhetett, mert a golyóját elborította a felhők vize és vízben forog. Kérlelte hát a férjét, Numi-Tóremet, hogy végre adjon számára egy kis időt, hogy leereszkedhessen és Földanya hivatását teljesíthesse. Segítségére sietett Káltes-Asszony is, Numi-Tórem testvérhúga, az Élet-Aszszony Nagyon elszomorodtak a látványtól, hiszen a Föld felszíne csupa vízből állt.
Ekkor Numi-Tórem a két asszonyt megszánva megparancsolta a búvár kacsának, hogy éjjel-nappal dolgozva hordjon fel iszapot, követ és homokot az ősvíz mélyéről, és azt rakja a vöröshasú cethal hátára.
A búvár kacsa szinte végkimerülésig dolgozott, mire összeállt az ősfóldrész a vöröshasú cethal hátán. Ezt az ősfóldet később Ataisznak nevezték el.
Ekkor Numi-Tórem égi ácsokkal fából elkészíttette saját mennyei aranypalotájának a mását, és az ősvízre bocsátotta. Sokáig hánykolódott a tengeren, míg messze északon partot ért, ezért ezt később az emberek Tundrahalmi várnak nevezték el. A hivatása pedig az volt, hogy ebben a házban kell tudóssá nevelni az arra hivatottakat, elsősorban a sámánokat és a látó embereket. Ezért Bölcsesség várának is nevezték.
Amikor a búvár kacsa befejezte munkáját, akkor Numi-Tórem, Joli-Tórem és Káltes-Asszony leereszkedtek az égi ezeröles láncon, és sárból meg iszapból megformázták az első emberpárt. El is nevezték őket Atomnak és Piroskának.
Eközben Ruda-Tórem felesége, az égiek szolgálólánya, az ezüsthajú szépséges Kemi-Asszony bajba keveredett. Míg férje, az égiek kovácsa, Numi-Tórem aranypalotájában tartózkodott, megkörnyékezte őt Kuly-Áter, az alvilág fejedelme. Ordögeivel együtt éjjeli zenét adtak Kemi-Asszony ablaka alatt, majd bebocsátást kértek. Kemi-Asszony először elkergette őket, de a többi égi cseléd addig kérlelte, míg végül is beengedték őket, s ha már ott voltak, reggelig ott is maradtak. Ruda-Tórem pedig mindezt látta Numi-Tórem mindentlátó szobájából. Reggel panaszt is tett NumiTóremnél. Numi-Tórem azt válaszolta, hogy nem történt nagy baj, csak Ata-Isis elküldte hozzá a Féltékenység-Tóremjét, de ha úgy gondolja, hogy megcsalta a felesége, akkor büntesse meg. Ruda-Tórem hajthatatlan volt, és a kígyó-ostorral kegyetlenül megverte feleségét és az égi cselédeket. Kemi-Asszony ezt követő fájdalmában világra hozta az első medvebocsot.
A medve tehát égi eredetű, még akkor is, ha származása nem épp a legelőkelőbb. A medvekultusznak sajátos rítusa alakult ki azoknál a népeknél, amelyek hittek a
medve égi eredetében. Ez a rítus a medvetor szertartásában csúcsosodik ki. A medvét ugyanis ezen népek vadászai is elejtik. Ennek több oka lehet: ha a medve bizonyíthatóan valamilyen “bűntettet" követett el, de lehet pusztán élelemszerzés miatt is. A lényeg az, hogy ez utóbbi esetben is felróják neki “eredendő bűnét", nevezetesen, hogy visszaélt Numi-Tórem jóságával, elcsavargott, és különböző károkat okozott az embereknek. Ám a medve mégiscsak égi eredetű, ezért, ha bármit követett is el, a halála után ki kell engesztelni, hogy az égiek meg ne haragudjanak. Ennek a célnak van alárendelve a medvetor szertartása. A medvetor több napig tart (általában három vagy öt napig), s a résztvevők részben versben, részben színjátékok formájában előadják a medve égi eredetének történetét, majd elősorolják a medvék bűneit. Ezekben közös az, hogy a medvék nem érezték jól magukat az égiek birodalmában (pedig az számukra igazi paradicsom volt), s addig kérlelték Numi-Tóremet, amíg engedett a kívánságnak (és a kíváncsiságnak) és lebocsátotta az első medvebocsot a földre ezeröles láncon, ezüst bölcsőben. A medve azonban visszaélt Numi-Tórem jóságával. Hiába intette, hogy csak mézzel és erdei bogyókkal táplálkozzon, a medve kifosztotta az emberek éléskamráit, sőt, kiforgatta sírhantjaikat is. A bűnökért viszont lakolnia kell. A medvetor énekesei és szereplői azonban állandóan megkövetik, és egyúttal azt bizonygatják, hogy nem is akarták megölni, tulajdonképpen ő a felelős mindenért. Közben különböző neveken becézve szólítgatják (pl.: Nagyhomlokú Oreg, Drága Nagyapuska stb...) és mindenféle díszítő jelzővel látják el. Végül - talán a legfontosabb - a medvetor kapcsán, hogy a sámánok rajta keresztül érintkezésbe tudnak lépni az égiekkel, hiszen a medvetor végeztével a medve ismét az égbe száll.
Paál Zoltán azon a bizonyos sztrecsnói medvetoron átélt élményei alapján tökéletes leírását adja a manysi medvetornak, ezen keresztül pedig a medvekultuszhoz kapcsolódó teljes ismeretanyagok is elénk tárja.
Ez az ismeretanyag teljesen egybevág a hivatásos kutatók által eddig feltárt és publikált anyagokkal, melyeket ők a helyszínen gyűjtöttek, azzal a különbséggel, hogy ezek a hivatásos kutatók egyetlen esetben sem találtak magyarázatot a medve égi eredetére vonatkozóan, hanem azt mintegy axiómaként elfogadva, kündulópontként kezelik, jóllehet vannak bőven adatok a mitológiai rendszer egyéb összetevőire vonatkozóan is. Ám valószínűleg az eddig feltáratlan, hiányzó láncszemek miatt nem sikerült összekapcsolniuk az egymáshoz illő részeket. Így aztán sajátosan és elgondolkodtató módon próbálják meg kitölteni a hézagokat. Ha Paál Zoltán írásai alapján közelítenék meg ezt a hiedelemvilágot, valószínűleg több dolog érthetővé válna.
De térjünk vissza Ataiszhoz. Ataisz tehát az ősi fóldrész, ahol paradicsomi állapotok uralkodtak. Itt sohasem volt tél, és az örök nyárban sok jó gyümölcsöt termett a föld az itt élőknek. Mivel nem ismerték az évszakok változását, az időt holdévekben, holdtöltétől-holdtöltéig számították. A Napot tekintették a legfőbb istenségnek, s a bálványhegyen felépítették Ráten templomát. Itt helyezték el az ősisten, Ata-Isis szentélyét, és itt rótták le kegyeletüket a többi Tórem előtt.
A tűz megszerzése és “megszelídítése" az Arvisura szerint a következőképpen történik: Kemi-Asszony, az égiek szolgálólánya, Ruda-Tórem felesége, éppen a földön, Ataiszban tartózkodott, hogy felügyeljen elsőszülöttjére, a medvebocsra. A pajkos mackó azonban egy gyorsfolyású, hideg hegyi folyóba pottyant. Amikor kimentették, Kemi nagy tüzet rakott, hogy megszárítsa a didergő bundást. Amikor ez megtörtént, Kemi-asszony a szájával felszívta a parazsat, a maradékra pedig záporesőt bocsátott. Ez után a nagy ijedelemtől is fáradtan mély álomba merült. Később egy Miskolc nevű fiatalember két társával megfigyelte, hogy Kemi akárhányszor ételt akar melegíteni, j
22
a szájából kivesz egy kis parazsat, és máris ég a tűz. Amikor Kemi legközelebb elaludt, Miskolc kilopta a szájából a tüzet, majd a náluk lévő tejescsuprokba szétosztva hatalmas vágtába kezdtek, és versenyt futva vitték a Bálvány-hegyre Ráten templomába. Ettől kezdve az Isisek szentélyében, hatalmas olajüstben állandóan égett a tűz, s az ottlévő szentéletű csillagrovó lányoknak volt a feladata a tűz vigyázása, hogy az soha ki ne aludjon. Egyidejűleg elrendelték, hogy minden évben rendezzenek ünnepet a tűzfutás emlékére, és ettől kezdve számították években is az időt, de a holdév számítás még sokáig megmaradt.
Ataisz két ősi népnek adott otthont: a hunoknak és az agabáknak. Ezen népeknek számos törzse és nemzetsége alakult ki már az ataiszi időkben. Mindkét nép értett a kézművességhez és a hajókészítéshez, többször nekivágtak ügyes hajós emberek a Nagyvíznek különböző égtájak felé, hogy felfedezzenek más szárazföldeket. Hajóikat egymástól látótávolságban, hajóláncolatban irányították. Egyre több szárazulatot fedeztek így fel. Később ezeket benépesítették, állatokat és növényeket is vittek magukkal Ataiszból, s az otthoni kultúrát és hitvilágot. Így alapították meg Parszi-óm, Hikszosz-óm, Indijó-óm és Kuszkó-óm gyarmatait, később Góg és Magóg, valamint Élám birodalmát. Ataiszi mintára városokat is alapítottak. A legősibb városaik Úr és Uruk, Paripa és Dabósa, valamint Dorozsma és Kosztróma nevű városok voltak. Későbbi vándorlásaik során Ildu nevű városban valamennyi törzs számára készítettek befogadó szálláshelyet, és megalapították Magyarka és Hunnor városát.
Eközben a Napisten (Ráten-Tórem) lángolásai folyton nőttek, s a kimelegedésektől kiszáradtak a legelők, nem termett élelem, éhínség és betegség lépett fel, így az új telepeseknek egyre tovább kellett vándorolniuk. Az ataiszi hajósok egyre inkább elveszítették kapcsolatukat a szárazföldeken egyre messzebb vándorló népekkel, törzsekkel, ám azért rendületlenül továbbrótták a vizeket.
Egy ilyen útjukról visszatérőben jelentették, hogy az örök hó és jég birodalma egyre távolabbra húzódik szokásos hajózó útvonaluktól, és korábban nem ismert, hatalmas szárazulatok keletkeznek, melyek csakhamar kizöldülnek. A kimelegedés egyébként is érezhetővé vált, s ezzel egyidejűleg soha nem tapasztalt, hatalmas esőzések léptek fel. Többször megmozdultak a hegyek, tüzet okádtak, melyeknek fénye vörösre festette az éjszakai égboltot. Mindenki félt. A sámánok elmondták, hogy kapcsolatba léptek a Jó és Rossz Szellemekkel, akik közvetítették Ata-Isis és az égiek parancsát. Ez pedig úgy szól, hogy Ataisznak el kell pusztulnia. Erre különböző indokaik voltak. A legfontosabb az volt, hogy sokan elfordultak az égiektől, csak magukkal törődtek és csak a testi örömöket hajszolták, az asszonyok kényelemből nem akartak gyerekeket. A másik nagy bűn az volt, hogy egyes törzsek emberáldozatot mutattak be, hogy önmagukat igazolják. A harmadik pedig az, hogy az új fóldekre érkező telepesek ellopták és magukkal vitték a Bálványhegy szentélyének titkait, csodatevő, gyógyító növényeket, az élet vizét és sok más egyebet. Mivel azonban nem mindenki gonosz, sokan túl fogják élni Ataisz pusztulását, a rosszaknak, az elfajzottaknak azonban el kell pusztulniuk.
Az Oregek Tanácsa sokáig tanakodott, végül úgy döntött, hogy még az eddigieknél is nagyobb hajókat építenek, s valamennyien tengerre szállnak. Ám nem mindenki hitte el a Jó Szellemek üzenetét, pedig azok végigjárták a házakat és sátrakat, hét nap és hét éjjel igyekeztek meggyőzni az emberekeI, hogy üljenek hajóra, mert Ata-Isis elpusztítja a megromlott lelkek birodalmát. A jó és hívő emberek hajóra szálltak, dobot készítettek, hogy azok hangja mellett kérjék az égiek segítségét. Az utolsó hajók elindulása után jött a szörnyű fóldrengés, tűzokádat, özönvíz és mennyek szakadása.
23
A vöröshajú cethal tüzet fújt, mely felhatolt a nagy Teremburáig, majd megrázta a hátát és elúszott a Nagyvízben. Ataiszt elnyelte a tenger, a rosszak elpusztultak, a jók pedig a Tóremek segítségével messze hajóztak, partra szállva a kijelölt helyeken, hogy birtokukba vegyék a nekik szánt új fóldeket.
A hajósok közül is sokan elpusztultak. Az ős-agabák két vitorlás hajója is csak nagynehezen tudott megmenekülni az özönvízből. Ekkor megesküdtek: örökké fogják keresni az ataiszi népek megmaradt ivadékait.
A Samasna törzsbéliek maradékai sok hányattatás után Indijó-ómban, az Indus torkolatvidékén értek partot. Innen a folyó mentén fólfelé vándoroltak indijó lovasok, hikszosz tutajosok és Hunan törzsbéli hunok kíséretében. Valamennyien már korábban ott élő indijó lányokat vettek feleségül. Végül elérkeztek az Indus forrásvidékéhez. Itt, a kellemes éghajlatú Pamír aljában megtelepedtek, és főleg tutajos kereskedelemmel foglalkoztak. Rakományaikat egészen a Nagyvízig szállították. A hunok viszont a hegyek között keletebbre vándoroltak és megalapították Léh városát. A Pamír hegység környékén élő parszi szkítákkal keveredve, megismerve azok titkos hágóit és ösvényeit a Tárem-tó (Tarim-medence) partjára vándoroltak. A fokozatosan visszahúzódó tómeder iszapos talaja kiváló termőfóldet biztosított a mezőgazdaság és állattenyésztés számára. ,
Az agabák hajói a vizek megcsendesülése után ugyancsak partot értek, de egészen másfelé, a Hangun (Hoangho) torkolatának közelében. Itt később megalapították Agaba-óm városát. A folyó mellett elterülő termékeny síkságon bőségben éltek, és rendkívül ügyes kereskedőik voltak. Magukkal hozták ataiszi tudományukat, hitvilágukat és képírásos jeleiket. Esküjükhöz híven igyekeztek felkutatni ataiszi túlélő rokonaikat, így közülük a bátrabbak óriási utakat tettek meg részben hajón, részben szárazfóldön. Észak felé haladva elérték az örök fagy birodalmát és a befagyott Nagyvízen is átvágva új fóldrészre bukkantak. Ilyen utak alkalmával sokan elpusztultak közülük, de a visszatérők nemcsak elmesélték, hanem ataiszi szentélyükben kőbe is vésték ismereteiket. Nyugalmukat azonban egyre inkább megzavarta a dél felől terjeszkedő igen szapora és harcias kinajok népe. Az agabák igyekeztek kitérni előlük, és beljebb húzódtak a szárazfóldön, ám így is sokszor kerültek összetűzésbe. Sokan közülük behódoltak a kinajoknak és beolvadtak a népükbe.
Eközben Góg és Magóg hunjai, akik Ataisz elsüllyedése előtt jóval korábban megtelepedtek a Tigris folyó környékén, vándorlásaik során, Magyarka és Hunnor városok megalapítása után, a magas hegyeken átkelve hatalmas kiterjedésű, dús legelőre érkeztek. Létszámban és állatállományban jelentősen megszaporodva egyre inkább kelet felé terjeszkedtek, míg elérték a Hangun folyó nagy kanyarulatát. Itt várost alapítottak, melyet Ordosznak neveztek el. Ekkor már 24 törzse volt az Urukból elindult hunoknak. Ordosz városát, és a fólötte lévő Bálvány hegyen levő ataiszi szentélyüket elsősorban úz mesteremberek, kőfaragók és ácsok építették. Ezért az úzok központi szerepe a hun törzsszövetségen belül sokáig megmaradt. A hunok legnagyobb ünnepe a köles-aratás utáni, vásárral egybekötött Bálvány-hegyi hálaadás volt.
Mintegy ezer esztendő telt már el Ataisz elsüllyedése óta. Az agabák vezére, Agaba fősámán - részben azért, hogy a kinajok elől menekülve új lehetőségek után nézzen, részben korábbi fogadalmuknak megfelelően belső parancstól vezérelve - embereivel eljutott a Hangun nagy kanyarulatához, ahol éppen a Bálvány-hegyi vásárt tartották a hunok. Határtalan volt hát a bölcs Agaba öröme, amikor ha nehezen is, de megértette beszédüket, és felismerte bennük az ataiszi hun törzsek ivadékait. Rögtön meg is hívta magához a hunok küldöttségét, aminek az lett az eredménye, hogy az úzok 24
vezére, Uzon feleségül vette a bölcs Agaba lányát. A két ataiszi rokon nép így a legmagasabb szinten kötött szövetséget. Lázas munka kezdődött a nyelv és írásbeliség, valamint a hiedelemvilág egyeztetésére. Vezető szerepe volt ebben a bölcs Agabának, aki megszüntette a korábbi bonyolult képírásos rendszert és a hunok rovását továbbfejlesztve egységes rovásírást alkotott. Egyidejűleg megállapodtak abban, hogy rovósámánjaik által minden cselekedetüket megörökítik az utókor számára, de nem azonnal, hogy az érzelmeik ne befolyásolják őket, hanem tíz, húsz és harminc év múlva, amikor már letisztulnak a gondolatok. Mivel a történetírás így már hitelesnek tekint
" hető, ezért a feljegyzések összességének az Arvisura, azaz igazszólás nevet adták. Nehezebb volt a hitvilág egyeztetése. A hunok olyan komolyan vették a medve égi eredetét, hogy még éhínség idején sem merték elejteni, amikor az a túlélés egyetlen forrása lehetett volna. Agaba cselhez folyamodott. Elmagyarázta a medve bűnbeesésének történetét, hogy hogyan élt vissza Numi-Tórem jóságával, emiatt tehát meg kell ölni a medvét, sőt szabad a húsával táplálkozni, de ezt csak medvetor keretében lehet megtenni, mintegy ki is engesztelve a Tóremeket annak égi eredete miatt. Az első közös télen szerét is ejtették ennek a medvetornak, amelyet aztán minden télen hasonló medveünnep követett. Innentől kezdve az időt medvetoros években számították. Az első medvetor pedig a Krisztus születése előtti 4040. évben, tehát mintegy hatezer esztendeje történt. Az ataiszi tűzfutás pedig, amióta nemcsak holdhónapokban mérték az időt, már több mint tizenötezer esztendeje történt.
A tűzfutás emlékére már az első évtől kezdve vetélkedőt rendeztek az ifjúság szá, mára. A győztes pedig a dicsőségen kívül jogot nyert arra, hogy az Oregek Tanácsá' nak hozzájárulásával kalandozásokat vezessen messzi vidékekre. A kalandozásoknak
alapvető célját az Ataiszból menekülő agabák esküje határozta meg, vagyis, hogy minden időkig keresni fogják egymást, ill. ivadékaikat a túlélők. Ezenkívül azonban hajtotta őket az ifjúságra mindig jellemző kalandvágy, az ismeretlen meghódításának vágya is. Erejüket, ügyességüket, harciasságukat nemcsak vetélkedőkön, hanem valós helyzetekben is ki akarták próbálni. Ezért gyakran keveredtek harcba más népekkel, ha azok nem fogadták barátságosan őket. De sok esetben lett tartós szövetség, sőt összeházasodások révén rokonság is a felkeresett népekkel, és nem egy esetben találtak valódi rokonokat, ataiszi népek maradványait, ill. töredékeit. Néhány esetben előfordult, elsősorban éhínség idején, hogy területszerző, vagy kifejezetten rablóhadjáratra indultak, ám mindig csak a túlélés biztosítása érdekében.
Az évezredek során az egyes népek, törzsek nagyfokú keveredésen mentek keresztül. A hun-agaba féle népekre azonban jellemző volt, hogy az uruki ősökkel a kapcsolatot mindvégig megtartották. A hun törzsszövetség központja is változott az idők során, egyre nyugatabbra tolódott. A kultikus központ pedig mindig vándorolt. Ugyanis még Ataiszból hoztak magukkal a menekülők egy bogláros fejdíszt. Ennek beszélő
_ boglár volt a neve, mert minden almavirágzáskor megszólalt. A hangját azonban csak a sámánok és bevatottak hallhatták, meg a szerelmesek a párválasztáskor, de ezzel üzentek a meghaltak szellemei, ha segíteni kellett a jövőt illető döntésekben. A beszélő boglárt egy szent rejtekhelyen tartották, de minden negyedik évben új szentélyt kellett titokban építeni számára, hogy megtarthassa beszélő erejét. A kiválasztott szerelmesek ezen szent helyen esküdtek örök hűséget egymásnak. Gyilkosságok, vagy tisztázatlan halálesetek kapcsán itt történt a tetemrehívás. A gyanúsítottak elvonultak
a beszélő boglár közelében elhelyezett halott előtt, miközben fejet hajtottak a fejdísznél. Amikor a tettes odaért, a beszélő boglár megszólalt és a halott szívéből megindult
25
a vér. Így segítségével elejét tudták venni további bosszúállásoknak és vérengzéseknek. Az Arvisura szerint a beszélő boglár azóta is négyévenként folyton vándorol.
Az ifjúság hamar elkezdte a kalandozásokat. Az Arvisura részletesen szól a nevezetes kalandozásokról. Ilyen volt már a kezdetekben a hunok látogatása a melegforrások vidékére, melyek létezéséről már Ataiszban tudtak. Ez volt az első látogatásuk a mai Kárpát-medencében, mellyel aztán a kapcsolatot rendszeresen tartották. Ilyen kalandozás közben esett meg velük a csodaszarvasként ismert történet is, de az Arvisurában ennek érdekes folytatása van. Eszerint itt még nem a végleges hazába vezeti őket a szarvas - hiszen a sikeres kalandozás után Ordoszba térnek majd vissza -, az a mód, ahogyan az alán Dúl-Béga fejedelem lányaival, illetve “udvarhölgyeivel" házasságra lépnek. A vezérek még csak-csak választhatnak rangban hozzájuk illő leányt, ám a vitézek sokan vannak, s mindössze harmincan a gyönyörűszép leányzók. Ezért a következőképpen oldják meg a párválasztást. Kihúztak egy jó hosszú kötelet, amelyre egyenlő távolságokra harminc csomót kötöttek. Minden csomó mellé állítottak egy-egy leányt a kötél egyik oldalára, majd a lányok egyenként szólíthattak egy-egy daliát a kötél másik oldalára, vagyis ők választhattak párt maguknak. Amelyik legény nem akart a nyilvános párválasztáson “kötélnek állni", az menyasszony nélkül maradt. Amikor minden leány talált kedvére valót, akkor az öreg Dúl-Béga fejedelem megáldotta őket, s a kalandozó csapat gazdag hozománnyal megrakodva tért vissza hazájába kalandosan szerzett asszonyaival.
Ilyen kalandozás volt a kazahun Bihar vezér látogatása is a jéghegyeken túlra. Viszontagságos út megtétele után találkoztak a parszi szkítákkal, akikkel közösen felismerték egymásban az ataiszi utódokat. Egyesített seregeiknek behódoltak a sötétebb bőrű lakosok. Ezek fejedelme, Hadraba éppen harcban állt Lahore fejedelemmel. Ekkor Hadraba fejedelem követeket küldött Biharhoz, és sürgős segítségüket kérte a Lahore vezetése alatt összegyűlt hatalmas sereggel szemben. Bihar igen jó hadvezérnek bizonyult. Újszerű harcmodorával meglepte a támadókat, és fényes győzelmet aratott. Ezt követően bevette Lahore csillogó városát, s annyi zsákmányt szerzett, hogy azt csak helybéli bivalyokkal és elefántokkal tudta később Ordoszba szállíttatni. A Bihar vezette kalandozásban részt vett Dernő, az úz nép fia, mint ifjúsági fősámán. Orök emléket állítottak a győzelem tiszteletére. Ataiszban már ismerték azokat az érceket, amelyekből olyan vasat lehet előállítani, amelyet “nem esz a fene". Az agabák írásai alapján Dernő is tisztában volt az elkészítés módjával. Még tartott a nagy győzelem utáni osztozkodás, amikor Dernő kabar kovácsok segítségével már ki is öntötte a fényes oszlopokat. Elefántok erejével állították őket rendeltetési helyükre. Az ott élő népek a mai napig nem felejtették el Bihar nevét.
Többször vezettek kalandozásokat az uruki népekhez. Ekkorra már az ataiszi eredetű népek sok-sok törzsre osztódtak, s kirajzottak a Kaukázuson keresztül a Káspiés Aral-tó, valamint a Fekete-tenger vidékére. Ezek a népek többnyire egyisten-hívők voltak, az ataiszi hitvilágból csak a Napisten vagy Ata-Isis kultuszát tartották meg.
Ordoszból vezetett kalandozások során bejárták szinte a teljes Eurázsiát, hajóikkal többször átkeltek a Nagyvízen és Kuszkó ivadékaival is kapcsolatot tartottak.
A kinajok fóldjére is először csak a kalandozások útján jutottak el. Később azonban a kinajok terjeszkedése miatt olyan közelségbe kerültek, amelyből sokszor háborúság keletkezett. Egy Bóta nevű árva fiú, miután győztese lett a nagy vetélkedőnek, jogot nyert volna arra, hogy újabb kalandozásokat vezessen a kinajok földjére. Mivel azonban sokat szenvedett árva gyermekként nőtt fel, ellene volt az erőszaknak s nem akart kétes kimenetelű, súlyos veszteségekkel járó kalandozásokba bocsátkozni, békességre törekedett a szomszédokkal.
26
Bóta jól ismerte a kinajokat, beszélte a nyelvüket, így elhatározta, hogy véget vet a háborúskodásnak, és meghirdette a béke és rokonság elvét. Tárgyalásainak eredményét Ordoszban az Öregek Tanácsa szentesítette, és mindjárt rovásba is tette a szerződést. Sokáig tartott ez a nyugalmas időszak, amikor a két nép erősen keveredett, fővezéreket és sámánokat adott egymásnak, mígnem újra háborúskodások következtek, s emiatt a kínai császárok, hogy végleg elkülönüljenek, nagy fallal választották el birodalmukat az ordoszi hun törzsszövetségtől.
Eközben a huszonnégy hun törzs időnként egymással is viszálykodott. Leginkább a legelő- és termőfóldek mindenkori állapota, az időjárás megváltozása miatt fellépő éhínség, vagy olykor egy-egy balul sikerült kalandozás adott okot a belviszályra. Annál inkább, mivel a kalandozások időtartama is egyre nőtt, hosszú évekre távol maradt az ifjúság színe-java, sokan oda is vesztek a viszontagságos úton. Emiatt az otthonmaradottak zúgolódtak, hiányzott a munkáskéz. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy egyre többször rabszolgákat, vagy hadifoglyokat hurcoltak magukkal, hogy otthon a munkaerő-utánpótlást biztosítsák. Így viszont csak a gyűlöletet és a bosszúvágyat szították a meglátogatott népek körében. Ezek miatt is, meg az olykor fellépő túlszaporodás miatt, az idők folyamán egy-egy törzs felkerekedett, és a kalandozások során szerzett tapasztalatok alapján messzire vándorolt. A kapcsolatot az ordoszi központtal azonban továbbra is fenntartották. Az új hazák keresése a nagy legelők mentén, a “sztyeppeországúton" nyugat-északnyugat irányába történt.
A 4220. medvetoros évben (i. sz. 180) a kabar Rakaca nyert jogot arra, hogy kalandozásokat vezessen. A kabarok - tagjai a 24 hun törzs szövetségének - ekkor az Altáj északnyugati lejtőin, és az azt követő síkságokon éltek. Rakaca nagyon áhítozott egy győztes kalandozásra, ezért az altáji kabarok egy évig csak fegyvert készítettek. A következő év tavaszán hatalmas ifjú sereggel elindultak a sumérok földjére.
Távollétükben a tatárok egy korábbi sérelmük miatt rajtaütöttek az otthonmaradt kabarokon. Szállásaikat és földjeiket feldúlták, az öregeket, asszonyokat és a gyermekeket elpusztították. Töredékük menekült csak meg a “kabarvészből", akik a Turgaikapuban és az Ural környékén élő manysiknál találtak menedéket, hiszen a manysik is tagjai voltak a 24 hun törzs szövetségének. A manysiknak két elkülönült nemzetsége volt ekkoriban: a marami-por, és a merija-mos féle népek, de közös jellemzőjük volt az anyaközpontú, barátságos asszonyuralmi közösség.
Rakaca a kalandozások eredményeként rengeteg rabszolganőt hozott magával sumérföldről. Megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy birtokaik megsemmisültek. Rakaca úgy vélte, hogy életbenmaradásuk egyedüli útja a manysikkal való egyesülés. Ezt azonban nem mindenki osztotta, ezért közös akarattal megszüntették Rakaca fővezérségét és öccsét - Berény néven - fejedelemmé választották. Ám ezután a kabarok háromfelé szakadtak. A Rakacával tartó kabarok beolvadtak a manysik asszonyuralmi népébe. A szabad kabarok, akik tartották ősi férfiuralmi szokásukat, visszahúzódtak az Altáj vidékére. Végül Berény ifjú fejedelem úgy döntött, hogy népe - akik sem beolvadni, sem visszatérni nem akartak - egyfajta szövetségre lép a déli manysikkal. Ennek megpecsételésére Berény feleségül vette a manysik fővezérének, Kámának a lányát. A szövetség lényege az volt, hogy amikor a manysik adnak fősámánt, akkor a kabarok fővezért és fordítva. A népek viszont nem keveredhetnek, mert akkor az egyikük kezébe kerülhetne mindkét hatalom, így elsorvadna a törzsszövetség. Berény még két fontos intézkedést hozott. Az egyik, hogy megszüntette mind az asszonyuralmi, mind a férfiuralmi berendezkedést, a férfiakat és nőket egyenrangúként kezelve, bevezették a feleség fogalmát. A másik, hogy a kalandozásokból magukkal hozott su
27
mérfóldi rabszolganőket felszabadította, így lehetőséget adott arra, hogy a kabarvész után nőhiányban szenvedők feleséget válasszanak maguknak.
Berény fia, Magyar folytatta apja munkáját. Mohón vetette bele magát népének eggyé kovácsolásába. Igyekezett egy erős, új szövetséget is kialakítani a hun népekből, de ezt az egyre jobban szétszóródó törzsekből már csak részben sikerült megteremtenie. Új központot hozott létre a mai Alma-Ata közelében Altáj-Buda néven, de még Ordosszal is tartották a kapcsolatot. Később Magyar hatalma egyre nőtt, ezért elfoglalta nagyapja, Káma fejedelem székvárosát, és javasolta a manysiknak az asszonyuralom megszüntetését. Sokan azonban ragaszkodtak hagyományaikhoz, ezért ők az Ural felé húzódtak, azok a manysik pedig, akik Magyar hívei lettek, a Béla folyó környékére vándoroltak. Magyar halála után kezdték az így kialakult új népet őróla magyariaknak, ill. magyaroknak nevezni. Ezek a törzsek félkaréjban vették körül a Déli Uralt s képezték alapját a magyar törzsszövetségnek.
A kalandozások során a hun törzsek egészen az Atlanti-óceánig jutottak. Ismerték Bizáncot és Rómát, Pannóniát több hullámban is felkeresték. Egyre gyakrabban vetődött fel az ordoszi központban az a gondolat, hogy a hunok birodalmát a Nagyvíztől a Nagyvízig (a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig) kell kiterjeszteni, hogy felügyeletükkel békét és nyugalmat biztosítsanak az egyre nyugatabbra húzódott törzsek számára, úgy, hogy közben Rómával is jó kapcsolatot építsenek ki.
A 4440. medvetoros évben (i. sz. 400) Hunyor vezér legidősebb fiát, Bagamér ifjúsági fősámánt jelölte ki utódjául. Bagamér meghirdette a Nagyvízig való harcot, és elhatározta, hogy a birodalmat három székhelyűvé fejleszti: Ordosz, Káspivár és Pannónia központtal. Évekig tartott az előkészület, a nagy vállalkozás megszervezése. Követeket és kémeket küldtek mindenfelé, hogy kipuhatolják a várható következményeket. Az ordoszi 24 Hun Törzsszövetségből csaknem mindegyik törzs adott harco= sokat, így végül közel S00 ezer lovas gyűlt össze. Voltak, akik csak menet közben csatlakoztak, így a Magyar Törzsszövetségből főleg déli manysik és kabarok 1 tyumen, azaz 1 tömény (10 ezer) harcossal. Tervük szerint öt év alatt kellett megérkezniük Pannóniába.
Rómában 430-at írtak, amikor megindult a hun törzsszövetség. Három év múlva Bagamér kisebbik fia, Atilla széki-hun (székely) csapatai élén már be is vonult Pannóniába. Itt ős-kabar és ős-úz népek töredékeit találták, akik ugyan közben mindenféle itt megfordult néppel keveredtek, de őrizték a közös eredet tudatát.
Még Ordoszból való elindulásuk előtt megrendezték a nagy ifjúsági vetélkedőt, amelyet Jákó úz vezér lánya, Deédes nyert meg. Ritkán fordult elő, hogy ne férfi nyerje a versenyt. Am, mint a verseny győztese, Deédes nyerte el a jogot, hogy úz harcosait a hunok nagy felvonulásán Pannóniába vezesse. Különböző okok miatt csak 435-ben, tehát két évvel Atilla után érkeztek meg az ekkor már kialakult birodalomba. Az Oregek Tanácsa úgy döntött, hogy a későn érkezőket három különböző helyre telepíti le. Ez pedig a következőképpen történt. Maros vitéz tyumenje az Úz völgyétől Marosszékig, Eszék vitéz tyumenje Dunna-Ózdintól Eszékvárig, Nekese fegyverkovács tyumenje pedig Sajó-Ordosztól Tiszavárkonyig foglalta el szállásait. Deédes Aranyasszonynak pedig, mint egyedüli nő-vezérnek a vezéri tanácsban a háziasszonyi teendőket is el kellett látnia. A három úz törzset megkülönböztető jelzővel látták el. A Maros vezér által vezetetteket marúzoknak, az alföldi részen letelepedőket daragúzoknak (mivel azonnal hozzákezdtek a köles és egyéb szemesmagvúak termesztéséhez és az ebből készült őrleménnyel kereskedtek), végül a felvidékre telepítetteket az Ung vára és Kassa környéki kabarok palúzoknak, azaz felső úzoknak (palócoknak) kezd
28
ték nevezni. Atilla halála után az úzok nagy része nem tért vissza keletre, hanem elfoglalták az üresen hagyott szálláshelyeket. Így a palúzok Zebegénytől Kassáig elfoglalták a törzsi szállásokat és azóta is ők lakják a Palócföldet.
Atilla, miután elfoglalta a rómaiak pannóniai székvárosát, úgy döntött, hogy a közeli Kőhegyen felépíti Budaszék központját. Az úz mesteremberek nagymértékben kivették részüket a palota építésében, melyet a fiatal komi sámán, Sziktivár irányított. Budavára öt év alatt épült fel. 24 öl széles és ugyanolyan hosszú négyszögletes vár volt, elől 24 oszlopon nyugvó, 5 öl széles és 5 öl hosszú védett bejárattal. Alatta 2 öl mélyen pincék, fölötte pedig a 7 terembura, ezekben szálláshelyek voltak. A legfelső terembura fölött volt a kereszt alakban kiképzett tárgyalóterem. Ez nagy részre volt osztva, mindegyik 6-6 karéjos. Középen egy törökös emelvény állott, alatta a mindenkori sámánok széke. (Ebben az időben Buda volt a fősámán.) Buda vára mellett mind a 24 hun törzs részére vezéri szállást építettek, ezek közül pedig kegyhelyeket alakítottak ki.
Buda várában sokszor tanácskoztak a vezérek, de itt fogadták a különböző követeket is. Buda itt rendezte lakomáját, amelyen kiderült, hogy nem helyesli Atilla nagyratörő terveit. Várt volna még a hadjárat megindításával, hiszen még nem érkeztek meg valamennyi törzs harcosai. A fiatal vezérek azonban Atilla mellé álltak, és követelték a háború azonnali megindítását, az éjszaka leple alatt pedig meggyilkolták Budát. Buda halála után a fősámáni székbe Deédes férjét, az úz Nekesét választották.
Buda halála után Atillát mindig gyötörte a lelküsmeret. Éjjelenként felriadt álmából, ilyenkor Nekesét szólította és folyton azt tudakolta a fősámántól, hogy mit mondanak a hírhozók, és milyen tanácsot adnak az égiek. De nem volt visszaút. A nagy elhatározásnak végére kellett járni. A hatalmas sereget feleskették, hogy se tűz, se víz meg nem állíthatja őket, amíg a Nagyvízig el nem érnek.
Amikor a népek csatája elkezdődött, az eső elkezdett zuhogni. Látni is alig lehetett. A víztócsákat vörösre festette a vér. A nagy csata lassanként könyörtelen birkózássá vált. Bakos vezér tyumenje utat tört magának, és mire besötétedett, elérték egymást Baszkor-föld lovasaival, hogy együtt folytassák harcukat a Nagyvízig. A római birodalom légiósait meglepte a szokatlan harcmodor. Hadrendjük megingott, sokan futásnak eredtek.
Amikor az ellenséges gyűrűt megbontották, Nekese jelentette Atillának, hogy a sámánok az utolsó jóslat alkalmával nyulat láttak, újabb jóslatot pedig már nem lehet várni az égiektől, mert a nagy mozgásban, tusakodásban elveszett a fősámáni üst. Ezt rossz jelnek tartották, de más baj is történt. A harcosokon a csoma-betegség jelei mutatkoztak. Ezért a sámánok tanácsa jobbnak látta, ha a hunok rövid pihenés után visszavonulnak.
Budavárba érkezve tanácsot tartottak. Atilla Nekesét tette felelőssé azért, amiért nem jutottak el a Nagyvízig, elsősorban amiatt, hogy nem vigyáztak kellően az áldozati üstre. Az Oregek Tanácsa azonban higgadtabban mérlegelt. Arra a megállapodásra jutottak, hogy Buda fősámánnak lett igaza, mert hiányzott öt lovas tyumen és két tárkány tyumen ahhoz, hogy egyértelműen megnyerjék a csatát. Bakos tyumenvezér azonban elérte a Nagyvizet és esküjéhez híven Baszkor népével együtt Vízkaja sámán tengeröblében várja örök idők óta a hun törzsszövetséget.
Atilla még egy hadjáratot indított Róma ellen. Az elindulásukat követő 27. napon, Róma közelébe érve az őrség jelentette, hogy római főpapok érkeztek követségbe és tárgyalni szeretnének. Atilla végignézett a szoknyás papi seregen és - részben a korábban elfogyasztott bor hatásától is - hangos hahotára fakadt. Majd Deédest szólította, hogy asszony létére ő tárgyaljon velük, Atilla szoknyás haddal nem tárgyal.
29
Deédest a főpapok a pápához vitték. Vele ment a felsőőri római hitű pap is. Nagy segítségére volt Deédesnek a tárgyalásokon. Végül a pápa sok-sok férfifogoly szabadonbocsátásával és nagy hadisarccal megvásárolta a békét. Cserében a felsőőri pap megígérte, hogy terjeszteni fogja a római hitet a hunok körében.
Nagy volt az öröm a hunok táborában, egyedül Atilla fájlalta, hogy nem ütközhetett meg a rómaiakkal, s hogy Éciusz, akit ifjúkora óta ismert, megint kitért előle, mint a nagy csatában.
Római időszámítás szerint 453-ban a germán törzsek fellázadtak Atilla uralma ellen, ám ő ezt erélyes kézzel torolta meg. Ekkor engesztelésre egy szép germán hercegnőt küldtek udvarába. A hercegnő kísérete azonban összeesküvést szervezett és egy lakomán Atillát megmérgezték. Így aztán, világra szóló hódítások után, még ugyanabban az évben megtért őseihez. Holttestét nem messze a Tiszától, a Maros egyik mellékágában helyezték örök nyugovóra. Utódai háromkoporsós temetésben egyeztek meg. Nekese parancsára a temetés munkáját végző rabszolgákat mind lenyilazták. Azokat a hunokat pedig, akik tudtak Atilla sírhelyéről, az Etil mögé küldték, hogy onnan soha vissza ne térjenek.
Atilla halála után, a 24 gyásznap elteltével megkezdődött a hatalom birtoklásáért folytatott egyezkedés Buda fia, Aladár, valamint Atilla fiai: Ellák, Dengezik és Csaba között, mely végül testvérháborúhoz vezetett. A háborúban az addig egységben lévő hatalmas hun sereg szétforgácsolódott. Végül az Öregek Tanácsa rendet és békét teremtett, egyben Aladár híveit távozásra szólította fel. Am nemcsak ők, hanem a törzsszövetség túlnyomó része is visszavonult a hunok korábbi szálláshelyeire, a káspivári szkíta birodalomba. Tehát a Pannóniában lévő 22 törzsből mindössze 4 tyumen (40 ezer ember) maradt, zömében úzok, s a kabarok eg~ része.
Nekese és Deédes az úzok egyik szálláshelyén, Ozdon ütötték fel sátraikat. Kegyhelyük a Bálványhegyen volt. A házasulandó ifjak mindig Deédestől kértek engedélyt a házasságkötésre, a szertartást Nekese fősámán vezette. Így volt ez 466 nyarán, az Aranyasszony 51. születésnapján is. Nagy volt az öröme, mert ekkor született meg 24. unokája. A Bálványon örömtüzek gyúltak. Nekese hálát mondott Joli-Tóremnek, a fóldanyának a bőséges aratásért és áldását kérte a házasulandó leányokra.
Éjfélkor Deédes rosszul lett. Maga köré hívatta gyermekeit és unokáit, majd nyugodt hangon közölte velük, hogy elfáradt és meg fog halni. De ő boldog, hogy ilyen népes a családja, így nem vész kárba élete munkája. Legyenek ők is boldogok, és ne sírjon senki se. Ne szakítsák félbe az esküvőt, nyugodtan vigadjanak tovább. Mire pedig felkél a Nap-asszony, rakjanak óriási tüzet a Bálványon, arra helyezzék tetemét. A fiatalok pedig járják el a hajnaltáncot a tűz körül.
Nekese eleget tett Deédes végakaratának. Az ifjú párok el is járták az első hajnaltűz-táncot. Amikor felkelt a nap, vihar kerekedett és a szél széthordta az Aranyasszony hamvait.
A palócföldön pedig mind a mai napig járják az esküvői hajnaltűz-táncot.
Aladár tehát hűséges kaza-hunjaival visszament az Etilen túli területekre. Az avarok azonban - akik szintén a hun törzsszövetséghez tartoztak - megelőzték őket a visszavonulásban, és a Turgai-kapuban útjukat állták, nem engedvén őket tovább az altáji területekre. Aladár ezért kénytelen volt a magyar törzseknél letelepedni. Veze
tésével megalapították Ural-Budát a manysi törzsek ősi gyülekezőhelyén, a mai . Tyumeny elődjeként.
A magyarok törzsszövetsége házasság révén belépett a kazár birodalomba. A kazá- .
30
rok ellen meginduló arab támadások kivédésére a magyar szövetséghez tartozó törzsek egy részét a birodalom déli területeire vezényelték, Magyarka város környékére (a Kaukázus vonaláig). Mint minden birodalomban - egy idő után -, a kazároknál is érezhetővé váltak a belső feszültségek jelei, így nem csoda, hogy 825-ben az arabok hatalmas győzelmet arattak a kazár (és magyar) seregek felett. Ekkor Edemen fősámán elhatározása alapján a Magyar Törzsszövetség kivált a kazár szövetségből és az ekkorra szintén felbomlott avar birodalom elhagyott szálláshelyeire költöztek. Edemen fiának, Ugyeknek a vezetésével újjászervezték a magyar törzsszövetséget, amely megerősödve végleg a kazárok ellen fordult és a szúvári csatában 860-ban legyőzte a kazár sereget. A magyar törzsszövetség ezt követően nyugat felé terjeszkedett tovább és egészen a jász síkságig (a mai Moldva-Moldávia) elfoglalták az avarok területeit.
Ugyek még az arab támadás előtt feleségül vette Onedbeila kazár kagán leányát Emesét, akitől az első két gyermeke halva született. 820-ban megszületett végre a már nagyon várt Álmos, viszont ebbe a szülésbe Emese belehalt. A kazár birodalom északi szélén Ugyek kiépítette Asszorügyek városát és 825-től itt nevelték Álmost Asszuporog fősámán felügyeletével.
Úgyek 862-ben meghalt, és Álmost választották fejedelemmé, de már a 860-as szúvári csatában is ő volt a hadvezér. A vesztes kazárok lovasfejedelme, Lebed - mintegy hadizsákmányként - leányát Kücsikét még Ügyeknek ajánlotta ugyan, de annak halála miatt végül is Kücsike Álmos felesége lett, és egy Áldor nevű kisfiút szült neki.
Miskolc, 1996.
MOLNAR GABOR
A PALÓCOK REGEVILÁGÁNAK VÁZLATOS ISMERTETÉSE
Paál Zoltán Szalaváré Turától kapott Regevilágának tartalmát hűen, minden változtatás nélkül ismertette.
Történelmi tény a 24 Hun Törzsszövetség léte.
A “Palócok Regevilága" a 24 Hun Törzsszövetségbe tömörült törzsek életét írja le nemzedékről nemzedékre, Kr. e. 4040-től Kr. u. Mátyás királyig, illetve Mária Teréziával bezárólag.
A “Palócok Regevilága" elnevezést a palócok a 24 Hun Törzsszövetségben betöltött szerep révén kapták. A palócok elnevezést a kabarok adták: Felső úz, Fel-úz: Pal-úz, Palóc. Ezenkívül a Duna-Tisza közén és részben a Tiszán túl is voltak úzok, akiket alsó úzoknak hívtak, de az idők folyamán ez az elnevezés feledésbe ment.
Agaba úz bölcs, főpap és vezér volt az, aki a 24 hun törzset újból összefogta.
Hun törzsek: türk, kaza-hun, széki-hun, bolgár, jász, lett, manysi, mari, komi, csuvasz, vepsze, tatár, kun, manzsu, kabar, mordvin, úz, suoma, vót, baskír, észt, ujgur, mongol, avar.
Agaba építette fel a 24 Hun Törzsszövetség rendszerét, mely mindvégig érvényben is maradt. Ezen rendszer alapos, az élet minden területére kiterjedő volt. Miután ősi alapokból táplálkozott, idő-állóságát is bebizonyította. Agaba főpap és fővezér nemcsak az úzoknak, de minden hunoknak is bölcs vezetője volt, őrzője az “Élet Templomá"-ban 48 ezer évtől kezdve tárolt kincseknek. Írott agyagtábák, téglák, papiruszok képjeleinek tudó-, megfejtő olvasója, a 48 ezer éves írások történelmének, a fel
31
jegyzéseknek az ismerője. Az Agaba alkotta rovás ABC je 32 betűs, a mai napig helyt álló betűsor, a későbbi, ún. latin betűk kialakulásában is szerepet játszott.
Sok fogalom található ezen ősi leírásokban. Ezen szavaknak és fogalmaknak is mertetéséhez külön-külön bőséges helyre és időre lenne szükség.
Az “Elet Temploma"
A Távol-Keleten, főleg a kolostorokban ismert név és “Szellemi Központ". Sajátos és egyedi fogalom. Művelődési értékeket és leleteket tároló központi gyűjtőhely. Mint szellemi központ, ide tartozot
|