PAÁL ZOLTÁN BEVEZETŐJE

A második világháború végefelé, mikor a hátráló német hadsereg a Kárpátok he­gyeihez érkezett, a Sajó és a Vág vidékére ejtőernyős finnugor partizánok szálltak le, hogy egy különleges harci feladatot hajtsanak végre. Az ötven főnyi csapat parancs­noka Yrjő Szalminen karjalai születésű kapitány, finnugor szakos tanár volt, aki jól beszélt magyarul is. Mordvin bajtársai Igor Szalminak nevezték.

A partizánok egyik csoportját Szőnyi Márton vezette. Tudjuk, hogy ez a csoport csaknem teljesen megsemmisült, amikor Ózd tájékán leszálltak, s ott nyomban súlyos harcokba keveredtek. Egyrészüket elfogták, a többi Szőnyivel együtt hősi halált halt.

Szalaváré Tura fiatal manysi harcos azonban néhány társával együtt megmenekült. Tura véletlenül Fülek tájékán ugrott ki a repülőgépből, s egy juhász lánya, Biricsák Mari elrejtette. Majd segített abban is, hogy társait megtalálja. Egy hónap múlva azonban, mikor mindketten bemerészkedtek Miskolcra, hogy ott a fogva tartott par­tizánokkal beszéljenek, a várost bombatámadás érte, s Mari életét vesztette.

Tura árván maradt. De fogságban lévő társaival még tudott beszélni, és sok viszon­tagság után megtalálta a többieket is, kapitányukat is. Ettől kezdve velük harcolt. Közvetlenül a háború befejezése előtt azonban Szombathelyen súlyosan megsebesült és hazánk területén hősi halált halt.

A 348. Arvisurában Tura életének és halálának történetét írtam meg. Nem csak a bajtársi szeretet késztetett arra, hogy emléket állítsak egy fiatal manysi halászlegény­nek. Egyéb okai is voltak vállalkozásomnak. Ugy érzem, a magyar nép nagy hálával tartozik Turának, s ezt a hálát igyekszem részben leróni, mert ő nemcsak egyszerű partizán volt. Többet tett ennél. Röviden most elmondom, hogy mit.

Küldetésben érkezett hozzánk. Nagyapjának egy különös kérését teljesítette. Az öreg Szalaváré apó az első világháború idején, de még azután is, a manysi (vogul) nép fősámánja volt.

Már régen, még a harmincas évek elején meghalt, de haláláig ő nevelte Turát, ki­nek apját széttépte egy medve. Sámánnak nevelte. Úgy gondolta, Tura lesz majd az utóda. Elmondotta azért neki, hogy a manysi fősámánok rejtegetnek egy régi kincset, a hunfajta népek rovással írt őstörténelmét. Ezeket a feljegyzéseket ARVISURÁK­NAK, IGAZSZÓLÁSOKNAK nevezték a régiek. Megvan ezekben a manysi nép tör­ténete is.

Ezeket az Arvisurákat - mondotta Szalaváré apó - ezer évvel ezelőtt Magyarorszá­gon őrizték. De amikor István király kiadta szigorú rendeletét, hogy a pogányságra emlékeztető rovásokat mind meg kell semmisíteni, veszélybe kerültek ezek a régi emlékek, s a megvakított Vászoly fiai, Endre, Béla és Levente azokat kimenekítették a baskírokhoz. Mikor ott is megnehezültek az idők, a baskírok átadták azokat a

37

manysi fősámánnak. Azóta ez a sok drága emlék fősámánról fősámánra száll Folytasd ezek másolását - mondotta Szalaváré apó - s a másolatokat el kell vinni

Magyarországra, és át kell adni egy arra érdemes magyar embernek.

Ennek a kérésnek a teljesítése nem volt könyű feladat. Még a lemásolás folytatása sem. Évekig dolgozott a másoláson a fiatal sámán. De hogyan jut el Magyarországra? És ott kinek adja át? Hiszen a manysik földjén az utóbbi száz esztendőben számos tudós megfordult, s a sámánok egyet sem találtak méltónak arra, hogy titkukat előtte feltárják. Hogy talál hát most valakit Tura?

De ő mégis talált. Választása Szőnyi Mártonra esett. Szőnyi azonban hősi halált halt. Rászakadt megint a nagy gond Turára. El lehet képzelni, milyen súllyal nyom­ta. Végül, hosszas keresés, sok-sok ember megfigyelése után úgy döntött, hogy a nagy titkot, a nagy kincset egy ózdi kohásznak adja át. Ez az ózdi kohász én voltam. Egy munkásszázadban talált rám. Csak messziről figyelt meg, nem beszélt velem. De at­tól kezdve, hogy kiválasztott, partizán társai szemmel tartottak, s egy alkalmas pilla­natban a tábori csendőrök között menetelő munkásszázadból kiemeltek. Bevettek maguk közé és Baraca fedőnévvel partizánná avattak.

Ettől kezdve jóban-rosszban együtt voltunk. Vele kerültem német fogságba, s vele szöktem meg Drezda bombázása közben. Még ma is tartom a kapcsolatot Tura köz- j vetlen barátaival, akik vele indultak el Kievből, s akik mindig mindenben segítették,

hogy küldetését teljesíteni tudja. Két ízben tartottunk találkozót. Találkozásunkra el­jött kapitányunk, Igor Szalmi is, aki Tura törekvését ugyancsak pártolta, s együtt ér­zett velünk. Tanácskozásaink közben fontos határozatok születtek. Szólok ezekről is, de előbb egyebet kell még elmondanom.

Tura - beszélgetéseink során - részletesen tájékoztatott engem arról, hogy a hun törzsek szövetségének papi-fejedelmei, a birodalmi fősámánok egytől-egyig mind megírták elődeik életét. Mindegyik azét a fősámánét, kitől a tisztséget átvette. Ezek a rovások a manysi fóldön ma is megvannak, mert ő, mikor hozzánk készült, az erede­ti Arvisurákat gondosan elrejtette. De a másolatpéldányokat elhozta. Sokat mesélt ezekből. S meséiben nagy felkészültségű történelem-tudósnak mutatkozott. Kapitá­nyunk, Igor Szalmi is szívesen tanulmányozta a régi rovásokat. Hogyne! Hiszen ő nyelvész, s a régi nyelvek különösen érdekelték.

Megtudtam Turától, hogy az Arvisura-rovásnak szigorú előfeltételei, előírásai, tör­vényei vannak. Ezeket a régi fősámánok évezredeken át megtartották. Nem sértették meg. Tartsuk meg hát mi is - mondotta Tura.

Az volt az egyik szabály, hogy a rovás jogát medvetoron kell átadni. A sors játéka Turát ebben megsegítette. Alig fogadtak be ugyanis engem maguk közé, fenn a szlo­vák hegyek között, Szkladán anyó kis háza közelében megjelent egy nagy barna med­ve, s én lelőttem. Erre - manysi szokás szerint - ötnapos medvetort tartottunk. Fel­elevenítettük ezeken az estéken a medvetiszteletet, a medvekérlelést, a manysik ősi hitvilágát, s még egyebeket is. Tura jól ismerte népét. A műsort ő állította össze nagy gonddal. Szabadidőnket általában az ilyen mulatozás jellemezte, bár szórakozásunkat ágyúszó kísérte mindig.

Olykor nagy robajok rázták meg a rengeteg erdőket, s az éjszakákban folyton vil- j lódzott az ég. De ez minket nem zavart. Akinek szolgálatba kellett lépnie, szó nélkül

indult a kapitány parancsa szerint. Igor Szalmi is szívesen részt vett játékainkban. ' Nemcsak parancsnokunk volt, jóbarátunk is.

Az itt következő lapokon mindez eleven képként pereg le. De elmondom azokat a meséket is, melyeket Turától hallottunk - ha szemelvényekben is. Fájdalmasan szólt

38

a manysi nép kipusztításának történetéről. Számuk - a kegyetlen üldözés miatt - ál­landóan fogyott, bár a déli vidékekről a hómezők világába menekültek. A cári uralom végén már csak ötezren voltak. Azóta lélekszámuk és helyzetük javult.

Mi Turával nagyon megértettük és megszerettük egymást. Feltárta előttem az Arvisurák minden titkát. Utoljára azt is elárulta, hogy hol rejtette el az eredeti Arvisurákat, mielőtt elhagyta otthonát, hazáját.

Előadásaiból kiviláglott, hogy a mai magyar nép nagy része tagja volt a hun-törzsek szövetségének. De az a kép, mely bennünk a sámánokról él, nem illik a régi világ hun sámánjaira. Ha ma egy magyar ember előtt kiejtik a sámán nevet: maskarának öltö­zött, bűvölő-bájoló varázslóra gondol. A mi sámánjaink nem ilyenek voltak. Otéves sámán-iskolát végeztek, s ezekbe minden törzs a legkiválóbb fiait küldte. A legjobb mesterek széles látókörű, művelt emberekké nevelték ott őket. Érteniök kellett az or­vostudományokhoz és az állatgyógyászathoz is, hiszen százezer számra voltak állatja­ik. Az ötéves iskola után vetélkedőt tartottak, s aki ezen első lett: elnyerte a fősámá­ni-fejedelmi méltóságot. A fősámán melletti másik fejedelem volt a fővezér.

Hogy Szalaváré Tura emberi nagyságát és érdemeit igazán értékelhessük, egy pil­lanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ő, küldetésének teljesítése közben merész vállalkozását életével, vérével pecsételte meg. Meghozta hát értünk a legna­gyobb áldozatot. Ezzel kiérdemelte, hogy nevét minden magyar ember ismerje, s em­léke előtt tisztelettel hajoljon meg.

A halála utáni első találkozónkon Tura barátai úgy döntöttek, hogy írjam meg - az Arvisurákban olvasható feljegyzések szerint - a manysi nép történetét. A második ta­lálkozónkon az a döntés született, hogy írjam meg az úz nép történetét is. Mert meg kell tudnia a világnak, hogy az úz nép valamikor, még Atilla idejében is, művelt nagy nép volt, s ha neve látszólag el is tűnt a népek sorából, fiai ma is élnek közöttünk.

A felgyűlt sokrétű feladatnak úgy tettem eleget, hogy Tura életének leírásába bele­szőttem a partizán-harcok eseményeit, és sok-sok meséjének legérdekesebb fejezete­it. A manysik sorsa, és az úzok történelmi szerepe ezekből a mesékből kiviláglik. De belelátunk a magyar nép múltjába is, mert az úzok történelme szorosan belejátszik mindazoknak a népeknek történelmébe, amelyekből a magyar nép kialakult. Az úz fősámánok legrégibb Arvisurái is érthetők magyarul.

Tura elbeszéléseit meséknek nevezem. A mesék valóságát igazoló eredeti iratok ugyanis - mint előbb kifejtettem - ma még nincsenek a kezemben. De ha vállalt kö­telezettségemet harminc éven át híven teljesítem, megkapom - s akkor a mesék való­sággá válnak. Addig az a nagy erő tartja fogva az Arvisurákat, amely évezredeken át megvédte, megőrizte, megtartotta őket. Ezt az erőt kell tisztelnünk, mert a világ egyik legnagyobb csodáját teremtette meg.

Ozd, 1955. május hó 4-én.

IGOR SZALMI partizán kapitánynak

Paál Zoltán

Leningrádtól - Szurgutig

Kedves Barátom!

Amikor elbúcsúztunk, helyeselted, hogy a mi legkedvesebb bajtársunknak, Turá­nak, a hősi halált halt manysi ifjúnak kérését teljesítem és tíz év múltán az ő szavai­val regélhessem az utókornak e kicsiny finn-ugor nép gyermekének felénk sugárzó szeretetét, amellyel bennünket, otthonukból elhajtott munkásokat mesemondásával elhalmozott.

39

 ARVISURÁK

PALÓCOK ATAISZ REGÉJE (Rövid összefoglaló)

Sok ezer évvel ezelőtt egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes-óceánon, me­sélik az ősi regék. Ataisznek, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán jellegű éghajlata alatt bőven termett a föld, s az ott élő - magas kultúrájú - népek az írás tu­dományát is művelték.

Bejárták hajóikon a tengereket és a fóld különböző helyen kolóniákat hoztak létre. A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat Úr népének, a velük rokon népek némelyike pedig, sumírnak nevezett, Anina istenasszony tiszteletére létrehoz­ták Anina-óm városát. Az Egyiptom földjén kolóniát létesítők - Hikszosz-óm nevű központjukkal - továbbfejlesztették az őshaza kultúráját. Isteni származású uralkodó­ikat kúpalakú hegyek alá temették. Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították, Parszi-óm fővárossal. Egy kalandozó csoportjuk - Indijó-óm centrummal - Peru kör­nyékén állapodott meg, egy kis csoportjuk Indiában maradt.

Az agaba-népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és felépítették Agaba­ómot. A széttelepülők Ataisszal és egymással is fenntartották kapcsolataikat. Történt egyszer, hogy a mezopotámiai Ur-népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett

felépíti áldozati templomát. Az őshazából huszonnégy hajón segítségük érkezett, ne­mes építőanyagot, kézműveseket és hun lovasokat szállítva, akik a fuvarozásban segí­tettek és a felavatási szertartás lovas-versenyét bonyolították volna le. A hasonló nyel­vet beszélő rokon hun törzsek (avarok, kabarok, széki és kazahunok, úz kézművesek, tatár lovasok) jó versenyzők és kézművesek voltak.

Ez időben - közel hétezer évvel ezelőtt - következett be a nagy kataklizma. Meg­rendült a föld, háborgott a tenger, a vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot. Később érkezett hajósok hozták a hírt Úr-népének: Ataisz legnagyobb része elsüly­lyedt, lakosainak csak elenyésző töredéke tudta a puszta életét megmenteni.

Úr népe - az őshazával együtt elpusztult Uruk város emlékére - a főváros, Anina­óm nevét Urukra változtatta. Az ottrekedt lovas hunok - mivel hazájukba nem me­hettek vissza és élelmük kevés volt - a síkságra húzódtak, majd legelőik fogytával északra indultak. A széki-hun (későbbi székely) törzsből származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovaslegényével 60 holdévig (60 holdhónap) addig vándorolt, amíg olyan vidékre nem érkeztek, amelyik az elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette őket.

Itt Magya fejedelem egy bőséges legelőn megalapította Paripa és Dabósa városokat, amely között felállították az egyistenhívő Úrnépe kegyhelyét, ahol a fejedelmi ifjak­kal együtt 480 fiatal kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Az időnként fellépő szárazságok és betegségek elől a hunok többsége a legközeleb­bi hegységen (Kaukázus) át egy termékeny síkságra telepedett. Ott várost alapítottak és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Másik fia, Kurd, Dabósa és Paripa városában maradt, majd mivel egy hegyi törzsből nősült és felesé­gének családjával együtt veszélyben volt, a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor és a lovasok többsége kelet felé ment tovább, s egy nagy lovas-pusztán felépítették Hunnor városát az Ataisz pusztulását követő 250. holdhónapban. (kb. 19 év múlva). Hunnor város a mai Mongólia déli részén, a Hun­nor, azaz Hun-tó térségében feküdt. Később ezen terület sivataggá változott.

120

_

S. ábra:

Ataisz valószínű helye

Évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásaikat. A gazdagabbak le­telepedtek Dabósa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében, szegényebbjeik a rokon agaba-népek felé, keletre vonultak, ahol gyérebben lakott területek ígérkeztek.

A Hangun (Sárga) folyó mellett élő, őshonos két népcsoport: a jürcsik és az ajnók háborúba kerültek egymással. A hunok a jürcsikek mellé álltak és az őshaza pusztulása után a 12 000. holdévben (kb. 930 naptári év) legyőzték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsik vezér a hunok ifjúságának adományozta Ordosz térségét. A hunok embersé­gesen bántak a fogságba jutott ajnókkal. Nem vetették béklyós rabságba, hanem 3 hó­nap múlva - hun nőkkel való házasságkötésük után - valamennyit felszabadították.

Az ajnó törzsek, látva a jóindulatú bánásmódot, szövetségre léptek a hunokkal. Később az ajnók a jürcsikektől is követelték a béklyós-rabságba hurcoltak szaba­don bocsátását. Amikor Jümmön vezér ezt megtagadta, a rokonságba került hunok segítségével elűzték a jürcsikeket Hangun térségéből. A szövetségből tartós barátság lett és 130 holdév (kb. 10 esztendő) elteltével 24 000 ifjú hun harcos, a Hunnor biro­dalmi központ jóváhagyásával az ajnókkal összeházasodott.

A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az úzok a folyó-ka­nyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt (farkas-verem), a vásárok színhelyét. A tengeröböl síkságon élő, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kap­csolatot, s velük cserekereskedelmet folytattak. Az agabák az itt töltött ezer esztendő alatt megsokasodtak. Az észak felé terjeszkedő kínajokkal gyakorivá váltak háborús­kodásaik, s végül a kínajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része behódolt, többségük azonban a hunokhoz menekült. Vezetőjük egy Agaba nevű bölcs sámán volt, akinek leányát az úz törzs vezére, Uzon vette feleségül.

121

A többségükben hajón menekülő rokonok magukkal hozták legértékesebb áruikat. Élelmük hamar elfogyott és tél közepére helyzetük aggasztóvá vált, éhínség fenyege­tett. Az egyetlen számbavehető élelem a medve volt, de ennek vadászatát a hunok hite tiltotta. Az őshazából hozott hitük szerint a halász-vadász hunok hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak, s ínséges időkben az emberekre is veszélyessé váltak. Az agabák és a kézműves úzok nem voltak medvetisztelők és egy alkalommal egy túl harcias mackót leterítettek és egy ünnepélyen megettek. A hunok csodálkozva látták, hogy ezért nem sújtotta égi büntetés a medvehús-fogyasztókat. Ez az eset, ismerve az őshaza regéit, új ötletet adott Agabának.

Ordoszba téli vásárra jöttek össze a hun törzsek sámánjai.

Agaba felvilágosította őket: istenük azzal büntette meg a kegyetlenkedő medvéket, hogy medvetoron kell befejezniük életüket. Megindult a vadászat, amikhez Agaba népe a medvék elejtéséhez újfajta fegyvereket szolgáltatott. Az első medvetor holdtöl­tétől-holdtöltéig tartott. Ezen idő alatt - Agaba javaslatára - megalakult az Öregek­Tanácsa, a huszonötödik napon pedig létrehozták a hunok törzs-szövetségét, 24 törzs részvételével. Példának őshazabeli szokásukat vették.

Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzsszövetségek rendjét. Agaba ja­vaslatára újrakezdték az időszámítást, mivel a teleholdak holdév számlálása - a gya­kori ködök miatt - nehézkes és eltéveszthető volt. Ezért mindenki egyetértett azzal, hogy egységes időszámítást kell bevezetni.

Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (Kr. e. 4040-ben). Az új időszámítás szerint egy esztendő az egyik medvetortól a másik medvetorig tartott, tehát az egyik téltől a másik télig. Az első törzsszövetségi fősámán Agaba lett, aki írá­sukat is megreformálta és az általa alkotott rovásírást általánosan bevezette a sámánok körében. Az ő javaslatára kezdték el írni történelmüket is. A fősámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzs-szövetség eseményeit a valóságnak megfelelően megörökítsék. Ezért történetírásuknak “Arvisura" azaz “Igazszólás" nevet adták és ezeket Agaba törzsének Ataiszból hozott aranylemezeire rótták, hogy az idő foga el ne pusztítsa őket. A fősámán mellett mindig rovósámánok működtek, mivel a fősámá­nok látása idővel meggyengült.

Legelőször közösen lerótták Ataisz hitvilágát. Uzon nem szívesen vette, hogy az isteneik, azaz az Égiek kérdésével sokat törődtek. Uruk népét például a 24 törzs kö­zül egyedül a baszkor törzs, azaz a baskírok legkisebb fátriája (nagycsalád) nevezte szumírnak. Az isteneik himnuszait mégis lerótták. Ez a rovósámánok között vissza­tetszést váltott ki. Hunnor városának gazdagjai rokoni kapcsolatok révén Uruk népé­nek vallását követték. Gyermekáldásuk kicsi volt.

Az újonnan alakult 24 Hun Törzsszövetség ellenben szakított minden gátló aka­dállyal. Bár Ataisz regevilágát megörökítették, de ezen, időszámítás előtti 4040-ik év­től eredetiben írták le az ősi rovások minden egyes regéjét. Mivel az Ordosz körüli település lakói úzok voltak, a rovósámánok mindig az ő nyelvjárásukkal rótták le az újabb Arvisuráikat. Nyelvük az úz nyelv, amely az évezredek alatt keveset változott, amit ma magyar nyelvnek nevezünk.

122