ARVISURA I / Aranyasszonyok hősi küzdelme
Aranyasszonyok hősi küzdelme
Bátika aranyasszony rovása Kr. e. 3180-3165. (860-875. m.t.é.)
A 860. medvetoros évben befejeződött sámánképzésen a pusztaszeri viaskodáson Mísztag lett az első. Így ő lett az ifjúsági fősámán, aki Kumandi fősámán, a kunok, agg, gyengén látó főembere mellett a szükséges rovásokat végezte. Ezért a szokásos kalandozásra Tónusz besenyő sámán vezetésével Bátika aranyasszony indult el, akit a besenyő sámán feleségül is vett.
Bátika és Tónusz az avar fővezérnek, Bellérnek a városában tartották meg az esküvőjüket. A lakodalomban Kumandi hirtelen rosszul lett, és meghalt. Így az Ordoszhegyen épített Kegyhelyre Mísztag költözött be. A volt fősámán legnagyobb leányát feleségül vette, s egyben magára vállalta a volt fősámán családjának ellátását is. Mivel a megelőző években járványos betegségek pusztítottak, az öt évig tartó kalando
281
zás most csupán Magyarka térségéig és innen Uruk városáig terjedt, mivel az Oregek Tanácsa csak 48 lovas kalandozását engedélyezte, de ezeket is csak a hegységek és a síkságok érintkezéséig, nehogy nagyobb veszteséget szenvedjenek.
Az útirány Ordosz és Hunnor városán keresztül vezetett, s innen a gazdag hunok telephelyein át Magyarkőig. Mivel a rovások mesterségében Bátika volt a járatosabb, vállalta a kalandozás lerovását.
Mivel erről a vidékről való volt Bami hun vitéz, aki a gazdag hunok egyik fejedelmi városában, Csagiliben született, a kalandozó csoportot a saját birodalmán át ő vezette. Mivel a felmelegedés az elmúlt 20 évben szokatlanul nagy volt, a lakosság a hegy
vidékekre költözött. Ugyanis annak idején Zagrosz és Élám fejedelem népe leköltözött a síkságra, ahol a felégetett bozót helyén Szumér fejedelem országához hasonlóan megkezdődött a kenyérmagvak termelése, amelyek feldolgozását az asszonyok végezték. A hegyekből lezúduló folyók lehetővé tették az öntöző gazdaságok kialakítását. Az erdőtüzek megtanították őket a hegyvidéki mészégetésre. Lakóházaik padlózatát mészhabarccsal vonták be, amely könnyen megszilárdult. Az oldalfal szalmatörek és pelyvástörek hozzáadásával, agyagtéglákból készült. Előbb fából 3 x 1 araszos formát készítettek és a falu aranyasszonyának irányításával tenyérnyi magasságú, jól összekevert agyagmasszából téglát készítettek. Kiszáradás után a vadászattól ittmaradt férfinép a ház oldalfalait felépítette. Majd a falak mindkét oldalát agyagsárral bemázolták és színes vonalakkal díszítették. Az oldalfalak felhúzása után az ácsok összeillesztették a tetőt és a felhúzott falra ráhelyezték.
Amikor Hunnoron és Almák-Atyján keresztül, Bugát érintésével Bami hun vitéz szülővárosába, Csagiliba érkeztek, az ácsok akkor fejezték be a fiatalok házának nádazását és melléképületeik zsúpolását.
Bami elmondotta, hogy a házak átlag 3 vagy 4 öl szélességűek, kocka alakúak, amelyekre az ácsok 5 öles gerendákat raknak fel. Erre 6 öles, vékonyabb tartógerendákat raknak fel kúposan és erre háncsolják fel a nádkötegeket vagy szalmakötegeket, amely munkát a zsúpkészítők szokták elvégezni. Ezeket állati inakkal kötik össze és gondosan egymás mellé illesztik. Amíg a hunok erre a vidékre nem érkeztek, a házak szabálytalanul, össze-vissza épültek. Most azonban az Oregek Tanácsán megbeszélték, hogy 5 év alatt utcasorokat építenek Csagiliben. Ha az öregebbek házai szabálytalanok voltak is, most az ifjúság házait egyvonalban építették. A 24 óház mellett 24 ifjúsági házat építettek. A domb alján az öregek házai állottak szabálytalanul, míg a dombtetőn a fiatalok házai egyvonalban, a házak előtt az út, a csapások sokaságával. Így minden portán felül az ifjúság házai, míg a védett, domb alatti házakban az öregek; köztük a melléképületek a porták elválasztójaként épültek. Ezért az ifjak és az öregek civódásai megszűntek. Ha árvízveszélyről jött a hír, az öregek is a fiatalokhoz menekültek. Az egy sorban lévő melléképületek viszont a szomszédokkal való veszekedéseket küszöbölték ki.
Itt már a Zagrosz és Élám törzsek azon szokását is megszüntették, hogy az elbolhásodás miatt minden évben új faházat építettek a lakógödrök fölé, mert az,építkezéshez szükséges fákat hosszabb úton kellett az építkezés helyére vonszolni. Uj házakat csak új nemzedékek felnövése után építettek, 20-30 medvetoros év után.
Csagili közepén állott a hun törzsszövetségbeli öregek háza, ahol az Ordoszban kiképzett kalandozókat megvendégelték. Így minden házhoz kettő, illetve minden portára 1 lovas jutott. Ezért az öregek és a fiatalok is kaptak vendéget. A vendégséget az asszonyok rendezték meg a házukban, amely arra szolgált, hogy benne főzzenek és a gyermekeket ott neveljék. Minden házban volt egy padlózatba mélyített tűzgödör, 282
al és le d.
a
ahol az étel-forraló köveket megmelegítették. Mögéjük építették a búbos-kemencéket és kürtőt a házpadláson levő füstölővel. Azért volt ez az asszonyok háza, mert az ételeket itt készítették a család részére vagy itt melegítették meg fogyasztás előtt. Minden házhoz jégverem is tartozott, ahol az asszonyok a romlandó ételeket őrizgették.
A ház mindig az asszonynépek birodalma volt, amely felett a hun korszak óta az aranyasszonyok uralkodtak.
Csagili közepén, a Főtéren állt a 4 házból összeépített, Oregek Tanácsának az épülete, 4 különbejáratú helyiséggel. Mindegyik helyiség 5-5 öles volt. Az elsőben székelt a bíró, másodikban a sámán, a harmadikban az Aranyasszony a szolgálatos rimalánnyal, míg a negyedikben a gyermekeket váró asszonyok voltak a rimalány felügyeletével. A tűzgödör az Aranyasszony helyiségében volt a búboskemencébe torkolló kürtővel, de a nyílások úgy voltak megszerkesztve, hogy búboskemence-szerűen minden helyiséget melegítettek. Kívülről a ház messziről hozott pirosas agyaggal volt színezve. A bíró perlekedő és őrség ügyekben intézkedett. A sámán a törzs névadó feljegyzéseit őrizgette, a betegek között tevékenykedett, és a hitbeli szertartásokat intézte. Az aranyasszony végezte a vetést, az aratást és az őrlő helyek tisztántartását és minden asszonynak a holdtöltétől-holdtöltéig való egyszeri, háromnapos megkímélését minden munkától, s szaporodásnál a gyermek világrahozatalának megkönnyítését a rimalányok segítségével. Az ifjúsági Aranyasszony a negyedik helyiségben irányította a pihenésen lévő asszonynépek lakásának tisztántartását és családjaik étellel-itallal való ellátását. Legfontosabb feladata azonban a “Jajpadról" lekerült asszonynépek és az újszülöttek gondozása volt 5 napig. Utána az Aranyasszony házában megtörtént a névadási ünnepség. Ezen közösségi házban naponta pontosan meg tudták mondani, mennyi a Csagili település lélekszáma. Most, 860. Aranyasszony ünnepén (augusztus 15.) Csagili lakossága 489 volt, mivel a 490. lakost, Kantár öreg-sámánt, elavult házának padlózatába, kelet felé fordítva, ülő helyzetben eltemették. Ebben a házban már nem lakott senki, mert az özvegyen élő öreg sámánnak a harcos-vadász gyermekei korábban már mind építkeztek. Kantár sámán nyilvántartásuk szerint 45 évet élt kíméletes életmóddal. Aranyasszony napja előtt született és 45 Aranyasszony-napi ünnepet élt.
A Központi-ház a település legmagasabb pontján volt. A bíró innen irányította a közös vadászatokat és az ellenséges kóborlók ellen Csagili védelmét, valamint a szamarasok földmunkáját. A helység éjjeli őrségét ő állította össze és a 24 tagú őrséget jól megszervezte. A 4 bejövő út mellett 4 boldoganyás ház állott, ahol minden kürtő mellől egy köpenyes figyelt az éjszakába. Ezen köpenyt viselő sérült harcosok egyike mindig figyelt, míg a másik a nyilakat gondozta. Amint ellenséges ember vagy vad megközelítette Csagilit, lenyilazták. Reggel pedig jelentették a bírónak az eseményeket. Ugyanakkor az árvizeket is jelenteniük kellett, hogy a veszélyeztetett öregek időben a dombtetőre költözzenek. Ugyanide vitték az alacsonyabban lévő állatállományt is az árvízveszély elől. Tűz esetén azonnal intézkedtek a Tűztoronyból.
Amikor a 24 Hun Törzsszövetség gazdagabb rétege a Magyarkától Hunnor városáig húzódó területet meghódította, az útközben látott építkezési módokkal a Központi-épületek Oregek Tanácsának helyiségeit újjáépítette. Mészhabarcs helyett alabástrom padlózattal látták el, míg a búboskemenceszerű fűtést úgy építették meg, hogy az Aranyasszony házában volt a tűzgödör besüllyesztve és a kemence melege innen áramlott a rimalányok helyiségébe, ahol az ifjúsági aranyasszony az új nemzedék világrajötténél intézkedett. Innen a körfűtés a sámán házába vezetett, ahol a betegek tartózkodtak. A sámánnak mindaddig élelmezni kellett betegeit, amíg azok fel nem
283
gyógyultak. Tehát a sámánnak érdeke volt a betegek mielőbbi meggyógyítása, mert annál gazdagabb lett. Végül a fűtés a bíróhoz vezetett, ahonnan az őrségeket irányította. Legvégül a padon lévő kürtőben és füstölőben végződött ez a nagyon ésszerű melegítő-rendszer. A tűzőrnek nem volt szabad elaludnia.
A fentiek értelmében minden portán 3 nemzetség élt. Minden házban a Nagyaszszony lakott a dombon, míg a fiatalasszony a komorában élt. A gazda a lovakkal és a lábasjószágokkal aludt együtt és azokra vigyázott. A fiatalság a melegebb hombárban lakott, s végül az öregek a régi házban, amelyiket, ha az idősebbek kihaltak, újjáépítették. Tehát 20 éves korig egy csoport külön lakott a nagyasszonnyal. A 200 év közötti dolgozó csoport a hombár-komora helyiségekben, míg a 40 éven felüli öregek a kímélő öreg házakban éltek. Ezt a kort azonban nem mindenki élte meg, mivel a vadászat és az állattenyésztés, valamint a betegségek gyakran megtizedelték a lakosságot. Igen kíméletes étkezés és gondmentes élet mellett érte el ritkán valaki az 50. vagy 60. évet!
Amikor a hunok ezt a térséget a hatalmukba kerítették, Zagrosz és Élám törzsei csak kecskét és juhot tenyésztettek és csak ritkán fogtak be vadmalacokat, hogy a házaknál neveljék föl őket. A szamarat a közlekedésben és a tűzifa hordásnál használták. A hunok tanácsára kezdték el az ásóbotok összeszerelésével a szamárfogatos földekék használatát. Ugyanis a hunok a szumírföldön való rokonlátogatásaik során elsajátították a hatékonyabb földmegmunkálást és azt a Zagrosz-Élám törzseknél bevezették. Azonban arra még egyik hun vitéz sem gondolt, hogy a nagy tiszteletnek örvendő lovat a föld megmunkálására használják. Ezt csak most kísérletezték ki az ordoszi síkságon és a kiöregedett lovakkal most mutatták be Csagili népének ezt a módszert.
Legelső teendőjük az volt, hogy a közösségi épületet vörös-fekete állatábrázolásokkal befestették. Bemutatták az öregebb lovakkal való mélyszántást és a lányokat betanították a fogazott sarlók használatára.
Mivel Zagrosz és Élám népe is ataiszi eredetű volt, a beszédjüket megértették és az Aranyasszonyok uralma alatt élő őslakók a hunok vezető uralmát elismerték. Hunortól Magyarkőig a lovasok útját valamennyi törzs karbantartotta. Nagy élmény volt nekik, hogy láthatták a 48, kalandozni induló, Ordoszban tanult ifjúnak a felvonulását.
Minden nagyobb településen, így Csagiliben is a központban épült Nagyházban tanyáztak a hunok a sámáni, rimalányi és őrség-adó szerveikkel, továbbá szaporaságuk folytán egy-két lótenyésztő család, akik az Elám és Zagrosz törzsbelieket a ló szeretetére nevelték. Ugyanis a ló volt az összekötő közlekedési alkalmatosság az egyes gazdag hun települések között, amely a 24 Hun Törzsszövetséget összetartotta. Az Ordoszban meghozott Hun Törzsszövetségi törvényeket az egész Hun Birodalom elfogadta. Így a hegyek és síkságok találkozásánál a régi ataiszi földművelési szokásokat meghonosították. Mivel itt a hegyekből lezúduló folyók bővizűek voltak, a síkságon öntözéses földművelésre tértek át, míg a dombos vidékeken a lépcsőzetes földmegmunkálást vezették be. Sok helyen lépcsőzetes öntözőművet is szerkesztettek. Az ásóbotok és a földpiszkáló dorongok helyett az uruki módon való szamaras földművelést és a lóval való szántást tanították be. Így a szamár inkább csak teherhordó állat lett, bár a szegényebbek továbbra is használták a kisekés, szamaras földporhanyításra, de a gazdag hunok szívesen átálltak a nagyekés, lovas földművelésre.
A házak építésénél áttértek a kisebb, 2 x 1 araszos és tenyérnyi vastag pelyvás vályog-téglák készítésére, amivel az asszonyok is könnyen dolgozhattak. Az ereszeket az ordoszi kísérletezés után fagerendákkal meghosszabbították és így a 15-20 éves házak használhatóságát 60-80 évre tolták ki. Tehát ha egy fiatal házaspárnak új házat épí284
tet m lé le
I€
v k
tettek, az akkori szójárás szerint ezen ház a lakóit túlságosan is kiszolgálta! Ha vala,! melyik házból kihaltak az öregek, úgy azokat szétszedték, és a magasabb rétegekben
lévő vályog-téglákat még fel tudták használni. Az alacsonyabb rétegeket melléképületeknek szánták, míg a legelső 5 sort talajvíz ellen, magasítás céljából szétterítették. Így a rájuk épített újabb házaknak a talajszintje mindig nőtt, és egyre szárazabb lett.
Sok esetben az újjáépített Öregházakat csak hombároknak, azaz élelemtárolásra használták. Mindenütt, ahol a hunok megjelentek Hunnor és Magyarka között, bevezették a törzsenkénti tárkány-rovást, míg a képzettebb sámánok a törzsi székhelyeken fősámáni rovást műveltek. A sámánok a földmegmunkálási részesedést tárkányrovással végezték, de a fősámánnak küldött jelentéseket csak fősámáni rovással róhat
, ták. Az újonnan alakult törzsek előszeretettel alkalmazták a törzset jelképező szobrocskákat, amelyeket a házak szentélyeiben helyeztek el.
Így a sámánok lassan az élelmiszer termelésének irányítói lettek és az igazságos szétosztást is ők végezték. A bírónak a hun telepek védelme volt a legnagyobb feladata. A települések belső életének minden szála a település aranyasszonyának kezében futott össze, tehát a hun-telepek belső irányítása hármuk kezében összpontosult. Annál inkább, mivel megjelent a ló, mint távolsági öszekötő kapocs. A lovasok könnyebben meg tudták védeni a törzsek településeit. Eleinte a ménesekből kikerült lovak csupán hátaslovak voltak, majd szekér-járatok igavonói lettek, a szamár-fogatok helyett termény szállításra és igás fogatoknak is felhasználták a kiöregedett lovakat, legvégül szántásra fogták azokat.
Mivel a férfiak a legmegterhelőbb feladata a vadászat volt, az aranyasszony az aranyasszony-sámánnal a vadászat eredményét is nyilvántartotta, ugyanakkor az aszszony-csapatok munkáját is ellenőriztette. Az őrség külön juttatásokkal járt. A távolsági hun kereskedelem irányítására és védelmére kísérő lovasokat szerveztek. Tíz hun település lett a “Tíz nyíl szövetség" címén a települési egység. Ehhez járult 1 fakitermelő telephely és a folyó mellett 1 halásztelepülés. Így a szövetség 12 településből állott. Mindegyiknek a sámánja más-más kiképzést kapott. Minden két “Tíz nyíl szövetség" csoport alkotott 1-1 24 Hun Törzsszövetségi egységet. A 25. település volt a vezéri főváros, ahol a vezető hun-nemesek kiképzése folyt. Minden vezéri szállásterület 1 tömény lakost számlált az elagottakon kívül. Amennyiben a létszám emelkedett, újabb vezéri “Tíz nyíl szövetséget" alapítottak. Ezeket a kiképzésen lévő, rovást ismerő fiatalokból állították össze, akik az új települések őslakóit irányítani tudták. Így a 24 Hun Törzsszövetség területe folyton növekedett. Az összekötő kapocs a nagy lóállomány lett, mint a leggyorsabb közlekedési eszköz. Ezeken a vezéri szállásokon a lóval rendelkező és kiképzésre beküldött hun ifjak elsősorban lovagolni, számolni és róni tanultak meg és a hadviselés művészetét sajátították el.
Az egyik intézkedésük az volt, hogy a vályogtéglák készítéséhez csupán a törek és pelyva használatát engedélyezték, mivel a nagy lóállománynak a búza és árpaszalmára szüksége volt. Egyrészt aljazónak és a lóállások befedésére, mivel a szalma vastagon való elterítése meleget adott. Tartaléknak is kellett a szalma, mivel az ellenséges törzsek azt gyakran felgyújtották. Minden telephelyen alkalmaztak kiképzett kovácsokat, akik a tűz csiholásához és a sarlók készítéséhez értettek. Így vezették be a honfoglaló hunok például a fogazott sarlók gyártását, mert ezzel a búza, az árpa és a zab sarlózását meggyorsították és megkönnyítették. Némelyik kovácsnál százszámra állottak a hombárban a kovács sarlók, amivel a kopottakat pótolták. Ezen kovácsok például megszervezték a tűzőrző szentélyeket, amelyiket rimalányok őriztek.
Ezen a vidéken érdekes dolgokat figyeltek meg a kalandozók, ami az egész Csagili285
Bami vidékre érvényes volt. Módosabb öreg házaspárok a tűzőrző hely közelében magukhoz édesgették a fiatal leányokat, hogy a homokpergős pihenőjüket ott töltsék. Igen ám, de a gazduramnak is voltak kedvenc unokái és azok barátai, akik már kezdtek a tűzőrző rimalányok körül legyeskedni. Életük alkonyán a búslakodó öregek szinte megfiatalodtak a fiatalok nevetésétől. Elmesélték és megtanították nekik a régi idők játékait. Így sokszor a reggeli kakasszó riasztotta szét a fiatalokat, amikor a szigorú bíró munkára vezényelte őket.
Amíg a Zagrosz és Élám törzsek maradékai a házuk agyagpadlójába temetkeztek, a hunok a halottaikat elégették. Az összegyűlt porukat egy díszes edényben szentélyeikben sokáig őrizgették. A kalandozáskor elhunytak elégetett pormaradványait egyszerű harcosoknál a vízbe szórták. A sámánok és írás-rovás mesterségben járatos személyekét hegyen szórták szét, hogy a porukat szerteszét vigye a szél, s így az állatok vagy emberek szervezetében tovább éljenek. Az asszonyok hamvait az öntözési csatornákba szórták bele, hogy ők a termelvényeikben tovább éljenek.
Az ataiszi törzsek 6 soros árpát és Uruk városából hozott érces búzát termeltek. A hegyi őslakók csak az ott honos 2 soros árpát ismerték. Az ataiszi és a hun törzsek megjelenése után sem hagyták abba ennek a termesztését, mivel a 2 soros árpából készített árpalepények, vagy az árpakása sokkal jobb ízű volt, mint a hatsoros uruki árpa. Az uruki búzát szívesen ették, mivel az laktatóbb volt. Kurd vezér hegyi népe ebben az időben eladásra is készített hajlított, sima és fogazott sarlókat. A hegyi törzsek által készített árpabogácsákért szívesen adtak az uruki búzából magvakat cserébe, hogy azokat a hegyi tisztáson vessék el. A ház mögötti kertekben azonban még mindig használtak ásóbotot, fakapákat és fába süllyesztett aratókéseket. Az állattartók kis falapátokat is alkalmaztak.
A Nagyházak kétrészesek voltak. Egyikben volt a tűzgödör és a búboskemence, míg a másik részben volt az agyaggödörrel ellátott női lakhely, amelyet kisebb család esetén hombárnak is neveztek, ahová az asszonynépek hamvassal hordták be a learatott terményt. A nagyobb, új családoknál az agyagvermes női lakhelyeket a hombároktól külön választották. Fészer alatt cséphadarókkal az Élet-magvakat kicsépelték és kiszáradva agyagedényekben az agyagvermekben tárolták.
A Nagyházban volt az őrzött fűtés, amelynek kürtőkéménye a másik, azaz a kishombárt is melegítette. A búboskemence a gyermekek helye volt. A másik helyiség, a kishombár volt, a pörkölt-magvas kis-veremmel. Az ebből nyíló nagyhombár a család éléstára volt a nagy agyag-vermekkel, ahol cserépedényekben az egész évre való szemes terményt tárolták.
A fészer volt az asszonyok munkahelye, ahol kőmozsár, dörzsölő és őrlőkövek voltak, amellyel a lepénynek valót elkészítették. Voltak olyan házak, ahol még télen sem a nagyházban pörkölték a búza-árpa szemeket, hanem a fészer alatt lévő pörkölő kemencében. Nyáron a kinti pörkölő kemencét bogácsa-sütő kemencének is felhasználták. Ezen lepény és bogácsa-sütő kemencék építését már a 24 Hun Törzsszövetség uralma alatt sajátították el. A kisgyermekeket, de a serdülőket is főként tejben főtt, sült búzakásával etették. Csak pendelben futó gyermekkorukban etették meg őket lepénnyel. Ugyanakkor kezdték a búzavermek falát is kiégetni, hogy az szárazabb legyen. A sütés és főzés főként a hidegebb időszakokban mindig a Nagyházban történt. Így a hatalmas sütőkemencék meleget is adtak és a gyermekek a kuckóban soha nem fáztak meg. Ennek a közelében végezték a forraló kövekkel való húspuhítást és később a húsok főzését is. A gyermekek a kuckó-padka szélén ettek kis bögrécskéikből, és annak tálkájából ették a puha húsokat. Amikor már erős fogazatuk volt, a családfő 286
az cs<
tej tál sa m b~ je rr b t( t~ k
az evőpadhoz ültette őket. Már keményebb húsokat is adtak a kezükbe, amelyet elrágcsáltak. Amelyik étel nem fogyott el, azt kivetették a kutyaólba.
Amíg az asszonyok munkája az Aranyasszony irányítása alatt az Élet-magvak megtermelése volt, addig Zagrosz és Élám törzseinél a férfiak vadászattal foglalkoztak. Fő táplálékuk a vadkecske, vadjuh, a gazella és a vaddisznó volt. Leghamarabb a farkasok árván maradt kis kölykeit fogták be házaik őrzésére, mivel a gyermekek ezeket minden telephelyen megszelídítették. Utána kiskecskéket neveltek fel házaik közelében, zárt ólakban, ezeket később nyájakban legeltették. Ezek adták a családnak a tejet. A vadjuhot és vaddisznókat nehezebb volt megszelídíteni, de végül ezek is a ház mögötti ólakban kaptak otthont. Könnyebb lett az Élámiak helyzete, amikor nyájakban őrizték a tejet és húst adó házi állataikat. Ekkor még a rókát és farkast is megették, sőt éhínség esetén még a kutyákat is. Amikor az ataiszi népek telepesei megjelentek, már a szamarakat is háziállatként tartották. Csak a gazdag hunok hoztak magukkal lovakat és szarvasmarhákat, utóbbikat szent állatként tiszteltek az őslakók. Ezeknek még a csontjait is porrá égették és elhintették a földjeiken.
Amikor a hunok megjelentek, elkezdődött az ordoszi köles termelése, amelyet mind egy szemig elfogyasztottak, csak az árpa-búza szemeket hagyták jobban kiszáradni és fedett csűrökben vagy kazlakban tárolták. Nagy őrlőköveken megkezdődött a magvak dörzsölésével való lisztkészítés és végül a lisztből való kenyérsütés, amely csökkentette a gyomorbántalmakat. Ordoszi hatásra az ólakbani állattartást nyáron kinti legeltetéssel váltották, és tavaszi sarjú füveket szárítottak télire, mert az állattartást már nem bízták a véletlenre. Téli szállásként az Oregek üresen maradt házait és a határ-mezsgyén levő, kisebb nagyállattartó ólakat használták, hogy a család tej ellátását minden reggel biztosítani tudják. Tehát a ridegtartásos karámok mellett házi szükségletre tehenet és fejőkecskéket is tartottak. Amíg a háziállatok tejét a család fogyasztotta el, addig a karámok tejhozamát túró, tejföl és sajt készítésére használták. Hetenként csak kétszer jöttek be a csordákkal a településekre.
Érdekesség volt a legeltetés azon formája, hogy reggelenként a ház közelében lévő karámból kihajtották a juhokat, kecskéket és szarvasmarhákat, míg délben visszahajtották őket. Délután, a hőség szűntével újból kihajtották a hegyi legelőkre az állatokat és este visszahajtották őket. Ebben nagy segítségre voltak a komondor, kuvasz és pulikutyák, akik nemcsak a nyájakat, hanem éjjel a házakat is őrizték. Sőt a nagyobb kutyafajták, mint a kuvasz, még a medvével és a farkassal is szembeszálltak a nyájak őrizetében a külső akloknál. A bárányoknak és kecskegidáknak külön kis karámot építettek, így az esős és hideg időben is védelmezni tudták a felnövekvő állományt, mint ahogy a kuckókban a gyermekeiket védelmezték. Minden lakás és ól közelében széna és szalmakazlak állottak. Mikor a hunok a kulturájukat rájuk is kiterjesztették, a széna és szalmakazlakat egy futásnyira tartották a házaktól a gyakori tűzveszély miatt. Így alakultak ki a szénáskertek és a szalmáskertek, gyakran őrségekkel biztosítva.
A házközeli karámokat kettőzve készítették, mivel Ordoszban rájöttek arra, hogy ahol a jószágaik a karámban kitelelnek, ott tavasszal már zöldségeskertet lehet készíteni. Így minden családnak volt 2 karámja és 2 zöldséges-kertje, amely a családot teljesen ellátta zöldségfélékkel. Ezek nem ehető részével viszony nyulat tenyésztettek fedett ólacskákban és nyári karámokban. Szarmasmarha minden 3 nemzedékes családnál csak 1-1 darab volt. Minden falu szélén volt pajta a bikával, amit az egyes települések állandóan cserélgettek. Mellette volt a csődörös háza. A szarvasmarhák szaporításával az Aranyasszony, a csődörrel a bíró foglalkozott.
A legeltetést a bíró, a fejést az Aranyasszony irányította. A legeltetést botokkal és
287 r
dárdákkal segítették. Az őrségeket és a vadászokat nyíllal, gerellyel, dárdával és parittyával látták el. A központi házak közelében kaparókés- és sarlókészítő szakembert alkalmaztak, aki a fegyvereket is készítette. Zsákmány esetén a tizedekből ő is részesült. Ez az ember végezte a fegyverek csiszolását és élezését, valamint a bőrfeldolgozást. Csont-tűket, csont árakat is készített. A gazella, vadjuh és vaddisznó zsákmányból is kapott. Legkönnyebben fiatal állatokat tudtak elejteni. A prémes állatoknak csapdákat állítottak és hurkokkal fogdosták össze őket. Lesből való vadászatoknál nyilakat, dárdákat és íjakat használtak. Parittyákat csupán kisvadaknál alkalmaztak.
Az élelem termelése mellett a vadászat miatt különböző háziiparokat is űztek. Ezért alkalmazták a kovácsokat, akik mellékesen fa- és csontszerszámokat is készítettek. A kovaköveket a legügyesebb emberek pattintották. Ezek a pattantyúsok pengéket, fényes kaparókéseket és nyílhegyeket készítettek. A magköveket leginkább a minden háznál lévő szerszám-hombárokban pattintották, hogy annak minden maradékát fel tudják használni, akár még festék-törésre is. A szerszámokat a falakra felakasztották. A berakásos fogazott sarlót a mesterember házánál élőállatra cserélték, mert az már művészi munkának számított. Gyaluvakarókat külön készítettek, ahol külön, e célra szolgáló csiszoló kövek állottak a rendelkezésére. A kaparókésekkel az elejtett vad bőrét levakargatták és csontsimítókkal letisztázták. A bőröket és a prémeket csak ruhák készítéséhez használták. Árral lyukakat fúrtak a kikészített anyagba, csont-tűvel inakat húztak a lyukakba és fűzték a csont-árral és csont-tűvel tovább. Ezen munkálatokat nem a Nagyházban végezték, hanem a fedél alatti színben. A darabosabb bőrmunkákat kint csinálták, de télen a prémes ruhaféléket a Nagyházban is megvarrogatták. Nyáron, amennyiben ráértek, kint a fészer alatt dolgozták ki a bőr és prémes munkát. A lapocka-csontos kaparók lassan eltűntek és az ordoszi fémszerszámokat kezdték inkább használni. A gyaluvakarós megmunkálás mind az udvarokban folyt, ahol az ácsok már használni kezdték a vonókéseket és a csontfúrókat is. A kőfejszéket is előszeretettel alkalmazták. Az élelem termelésének velejárója volt a fazekasipar, az agyag-szalag tapasztások módszerével. Edényeiket sörte-ecsettel festegették. Amikor a hunok átvették a hatalmat, megkezdődött edényeik égetése kemencékben és ezzel a máglya-égetést megszüntették. Az égetést akár az újfajta, zárt tűzhelyeken is elvégezhették. Azonban a cserép-edény égetők és a lepénysütők külön kemencében végezték a munkájukat a falu közepén.
Csagiliban elköszöntek a hun vezetőségtől és az Élám-Zagrosz vidéki őslakóktól és a hozzájuk csatlakozó kísérőkkel elindultak Magyarkára, az Ősmagyar vallás központjába, akikkel állandó összeköttetést tartottak fenn. Ugyanis akárcsak Ordosz-Hunyor és Csagili között, itt is tíz-nyíl vagy 24 nyilas falucskák sorakoztak a hegyvidék lábainál, míg a nagyobb folyók mellett kettős települések szerveződtek. A tíz-nyíl falvak 10 lakóházból álltak, egy központi házzal és 2-3 őrházzal, tehát 14 lakóház volt. A hun települések 24 házból, egy központi vezetőségi házból és 4 őrség boldoganyás-házból álltak. Tehát a hun településeket úgy lehetett felismerni, hogy 30 épületnél kevesebbet nem építettek, mivel ezek jobban védhetők voltak.
Minél közelebb értünk Magyarkához, annál inkább érezhető lett az aranyasszonyok uralma. Itt a 30 házas, és a 63 házas, kettős települések belső életét az aranyasszonyok intézték. A ruhák készítése teljesen az ő kezükben volt. A nők igen tetszetős, prémes ruhákban, ékszerekkel jártak. Bami hun vitéz édesanyja volt a Nagymeleg-víz melletti leghatalmasabb aranyasszony, Enzeli aranyasszonynak hívták. Korán özvegységre jutott. 5 fia közül Bami volt a legnagyobb, ő Atrek fejedelemnek a húgát vette el feleségül, akit Enzeli aranyasszony Ordoszba vezényelt rimalány képzésre. 288
A~ ur m le r~ tí la a
Amíg Hunor városától délkeletre és tőle Csagilig férfi-uralom, addig Csagilitől kettős uralom volt az Atrek torkolatáig, de innen Magyarkőig, Enzeli aranyasszony birodalmában mindenütt az aranyasszonyok voltak hatalmon. Itt a 30-as vagy 63-as ház-települések központjában a mindenkori aranyasszony lakott. A legközelebbi, futásnyira épült településen lakott a bíró az őrséggel és a templomokban levő gazdasági vezetőséggel, a védelmi és vadászati férfi lakosokkal. Az egy futásnyira levő településekre jártak aludni és étkezni. Az őrparancsnok az írópapokkal együtt mindennap részt vett a közösségi házban való tanácskozáson, ahol az aranyasszony döntötte el munkák végzését, mindenkinek a meghallgatása mellett. Mindenkivel kiegyeztek, ezért hadat Magya fejedelem megjelenésétől kezdve nem viseltek.
Emeli aranyasszony hatalma az Atrek torkolatától Magyarkőig terjedt, a többi aranyasszony szoros összefogásával. Mivel a Nagyvíz és a Hegyek között csak jó 2 futásnyi távolság volt, a vályog házfalakat a hegyi kövek alapzatára helyezték, vagy pedig, Magyarka közelében teljesen kőből való házakat építettek, de azokat is 20-30 évenként átépítették. A férfinépek azonban jobbára csak vadászattal és nagyállatok tenyésztésével foglalkoztak.
A kiképzett sámánok között mindig volt 1-1 aranyasszony-pap, aki az aranyasszony intézkedéseit végrehajtotta. Ezt rimaszécspapnak is nevezték.
Emeli Rimaszécs volt például az első aranyasszony, aki már hatalmának kezdetén elrendelte, hogy a vályog falak csakis törekkel készülhetnek, mivel a szalmát csakis a hegyek felé eső szérűskertekben tárolhatnak és azokat csak a nagyállattartók használhatják fel almozásra vagy kemencék begyújtására. Az agyaghabarcs hordására bőrvödröket alkalmazott, a kövek hordására pedig a Buda kőműves fejedelem által is használt kosarakat. A leghasznosabb intézkedése az volt, hogy a síkságon épített lakásokat 20-30 évenként terítsék el és utána kőlapokra rakott házakat építsenek pelyvás vályogból, mivel ezek melegebbeknek bizonyultak. Az őrségek lakótornyait kövekből építsék fel tornyos figyelőkkel és ugyanúgy építsék a fejedelmi székvásárhelyeket is kőfalakkal körülvéve, őrtornyos kapukkal. Még a nagyobb településeken hivatalosan is elrendelte, hogy minden házkijárás elé kerteket létesítsenek, az élelmezés megkönnyítése végett. Az állatok részére vert agyagból készítsenek ólakat. Hombárokat pedig minden esetben vályog-téglákból készítsenek. A közösségi házak azonban csakis kőházak lehetnek központi alsó fűtéssel és melegített szülőházakkal. Minden faluban 3 szabad tűzhely is legyen, nehogy az asszonyok a lepény vagy bogácsa sütésen összevesszenek. Az asszony népeken ne vegyen erőt a lustaság, hanem az ebédfőzés első kötelességük legyen. Reggeli és esti étkezéskor könnyű ételekről gondoskodjanak. Az őrségnek, valamint a pásztoroknak igen tápláló ételeket készítsenek. Utazáskor száraz húskészítmények porával lássák el a férjeiket és az őrségeket. Minden házban legyen tűzgödör és búbos-kemence kuckóval a gyermekek nevelése végett. A kása, lepény, bogácsa és újfajta kenyér készítése mellett minden eladó leányka a főzés mesterségét is tanulja meg. Minden leány 3 melegítő-követ kapjon 2 levesfőző fazékkal, ugyanannyit a legény is, hogy a külön életet gond nélkül megkezdhessék. Minden férfinép holdtöltétől-holdtöltéig 24 kisrátó pörkölt szemet kapjon, de a nők csak 20-at, mivel a főzésnél a férfiak részéből is kóstolgatnak. Ugyancsak havonta a közösből 5 kisrátó húst kapnak a férfinépek és 4 kisrátóval a nők és a gyermekek. Minden udvar köteles havonként 1 nyulat átadni áldozás végett.
Ebből fedezi a sámán a kis vendéglátásokat.
Enzeli aranyasszony, legfőbb Rimaszécs szerint korábban a Zagrosz barlangjaiban laktak a törzsek, csak vadászattal és kétsoros búza és árpa gyűjtögetésével foglalkoz
289
tak. Most lent a dombvidéken és a síkság szélén már megmunkálják a földet és öntözéssel bővebb termést érnek el. A vadászszerencse sok húst hozott a kemencébe.
A férfi-uralom alatt élő törzsek nyájaikat legeltetve vándoroltak és így falvaikat időnként újjáépítették. Az asszony-uralmi területen az aranyasszonyok kötötték magukat az állandó lakhelyekhez és házaik 20-30 évenkénti újjáépítéséhez. A nagy állattartóknak az állataik biztos megélhetést, az élelmiszerek termelése pedig változatos élelmezést biztosított.
Tónusz-Bátika kalandozói is meggyőződhettek arról, hogy Csagili birodalmában, ha jobb legelőre akadtak, a lakhelyüket 1-2 futásnyira máshová telepítették. Bami vitéz a 25 medvetoros évében már harmadik Csagili helységről tudott. Ellenben Enzili birodalmában a lakóhelyek egyhelyben maradtak és inkább öntözéses földművelést végeztek és az állataikat más-más helyen legeltették. Így kialakult a nyári és a téli aklok tartásának a szokása, és a szemes magvak termelése mellett elkezdték a télire való szénát és alomszalmát is a szérűskertekben gyűjteni.
Igen érdekes volt az aranyasszony-sámánok, vagy ahogy Magyarkán hívták, az aranyasszony-papok rendszere aa aranyasszonyok hatáskörében. Legtöbbször Urukban képeztek ki egy pateszit, aki aztán a magyarkai templom-gazdaságban tanítgatta az aranyasszony-papokat. Az írnok-képzésen minden uruki tudományt elsajátítottak. Enzil aranyassszony az enzili templom-gazdaságban eltervezte, hogy annyi hatsoros búzát kell termelniük kenyérnek és lepénynek és annyi kétsoros búzát kalácsnak, amennyi a jelenlegi 720 léleknek elég lesz az új termésig. Minden személyre havonként 1 vékás faedénnyel mértek ki szemes terményt a közös hombárból. Mivel azonban gyümölcs gyűjtés miatt ebből még maradt is, gyakran mértek ki a hatsoros búza és a kétsoros búza mellett hatsoros árpát és kétsoros árpát is, hogy a házaknál a cserépkorsókban mindig maradjon megtakarított élelem, hogy az éhínségre gondolva takarékoskodjanak. Amíg két holdtölte között apróbb állatok húsát is ették, minden holdevési ünnepen a pásztorok nagyállatot vágtak a szarvasmarha, ló, juh és kecskeállományból, és minden pásztorember ilyenkor helyet cserélt. Az aranyasszonyok azt is sok helyen elrendelték, hogy gyümölcsöket aszaljanak télire, az élelmezés változatossá tételére.
Az aranyasszony-papok az agyagtáblácskáikon minden családnak nagysága szerint ellátási jegyzéket készítettek, amit aztán minden hónapban összetörtek újrahasználás végett. Ezek a feljegyzések még a nagyállattartási hónapokat jelezték. Ilyenek voltak a következők:
1. Medvetor hava: 8 adag hús, 8 adag búza 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
2. Szarvastor hava: 8 adag hús, 8 adag búza 2 adag zsír 1 adag gyümölcs
3. Bölénytor hava: 6 adag hús, 8 adag árpa 2 adag zsír 1 adag gyümölcs
4. Báránytor hava: 8 adag hús 8 adag árpa 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
5. Borjútor hava: 6 adag hús 8 adag búza 1 adag zsír 2 adag gyümölcs
6. Gödölyetor hava: 6 adag hús 6 adag árpa 1 adag zsír 1 adag gyümölcs
7. Tehén hava: 4 adag hús 4 adag búza 1 adag zsír -
8. Aranyasszony hava: 8 adag hús 8 adag búza 1 adag zsír -
9. Tigris hava: 6 adag hús 4 adag köles 1 adag zsír 1 adat gyümölcs
10. Oroszlán hava 8 adag hús 8 adag búza 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
11. Halak hava: 8 adag hús 8 adag árpa 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
12. Disznótor hava: 8 adag hús 8 adag búza 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
Tárkány hava: 8 adag hús 8 adag búza 2 adag zsír 2 adag gyümölcs
290
A tárkány hónapot Lugal-oroszlán és kézműves hónapnak is hívták, mert ekkor még a kézművesek is vadászni mentek, olyan nagy húsbőség volt. A nyári hónapokban azért osztottak kevesebb húsmennyiséget, mivel a háziasított kisállatok is pótolták az élelmezést. Szemes magvakat is kevesebbet adtak, mert a sarlózóknak jogában állott az elhullott kalászokat öszegyűjteni, maguk és a kisebb állataik részére. Azonban csak annyit gyűjthettek, amennyi férőhely volt a házaik mellékhelyiségeiben. Település szerint változott azonban a zsír és a szárított vagy friss gyümölcsök kiosztása a mindenkori termés szerint. Volt olyan Magyarka környéki település, ahol csuprokban még mézet is adtak a téli ünnepekre. Az aranyasszony sámánok szerint csak abból lehet osztani, ami van. Ezért a papok kiképzésénél a fenti elosztás csak tájékoztató jellegű volt és településként gyakran változott. Azonban az igaz volt a kezdettől fogva, hogy az asszonyuralmi településeken mindenkiről jobban gondoskodott az Óregek Tanácsa, amelyik a központi közösségi házakban tanácskozott, mint a férfiuralmi helyeken. Igen fontos tényező volt a gyermekek felnevelése és a Nagyasszonyi udvartartás intézménye, amelyik minden vándort befogadott, mert mindenkinek a munkájára szükség volt a fennmaradás és a bőség érdekében.
Az évenkénti holdtölte számítást Ordoszban és Magyarkán, a Nagy-Süán ünnepélyeken határozták meg, a mindenkori havazás beindulását figyelembe véve. Ezt pedig a csillagok járása döntötte el.
Egy medvetoros év 12 holdtöltési azaz holdhónapból állott és a kézművesek havából, amelyben minden 4 évben 1 tárkány-napot tartottak és minden 100 évben, a legalkalmasabb időben az A Nagyszala napot. Így a csillagászati babiloni év a holdegyenlítő szerepénél fogva helyrebillent. A Névadó feljegyzések 365 napot tartottak nyilván, míg minden negyedik évben volt a tárkányok vizsganapja és ezt minden alkalommal megünnepelték. Minden 100 évben a beavatottak tartottak egy Nagyszala napot, és ekkor a medvetoros év nem 365 illetve 366 nap volt, hanem 367 nap. Amíg eleinte, a Hold hozzánk csapódásáig 360 nap jelentett 1-1 tűzszerzési évet, ez a beavatottak szerint fokozatosan emelkedett később 365 napra, sőt 4 évenként a tárkány képzősök napjával 366 napra egyenlítődött ki. Minden 100 évben, a Nagyszala napjávaval 367-re emelkedett a napok száma, s ilyenkor helyreállt az állatkép szerinti Világhónap rendje, amely minden 2160 évben változott. Joli-Tórem, azaz Földanyánk forgása a nagy Mindenségen egyenletessé vált. Erről a pateszik állandóan tájékoztatták a Beavatottak Körét.
Az aranyasszonyok hősi küzdelméhez az is hozzátartozott, hogy az aranyasszonypapok minden településen nyilvántartották, mennyi juh vagy kecske tartandó, menynyi legyen később a szarvasmarha és a ló. Hányan dolgozzanak a föld megmunkálásában, hányan a lakások felújításában, hányan a szerszámok készítésében. Ehhez hozzájárult a falubíró által meghatározott vadásznapok száma, a külső nagyállattartás pásztoróráinak száma, a csorda, a mét, a nyáj és a ménes legeltetése. A tárkány döntötte el, hányan dolgozzanak famegmunkáláson, állatbőrök feldolgozásán és kova-eszközök készítésén. Ezen utóbbiak voltak a kovások. A vályogvetést az asszony-népekkel végezték a pelyvások, de az aranyasszonyok rendelték el, hány új házat kell építeni nyaranként és hányat kell felújítani. Almavirágzásra minden házat ki kellett meszelni és fertőtleníteni. Az Aranyasszony és a bíró központi házához mindig a 16-24 fős nagycsaládok kerültek, míg ez fokozatosan S-7 fős családokra csökkent a faluvégeken. A falvak legszélén voltak a Boldoganyás őrházak, amelyekben az őrségek tartózkodtak.
Emeli legfőbb aranyasszonynak, a Rimaszécsnek a városa 48 tömény lélekből (480.000) állott, 1-1 tömény lakterülete között 1 tömény azaz tízezer lépés volt. Eb
291
ből a 48 tömény lélekből 1 tömény adta az őrszolgálatot a városban és a határok őrizetében. Emeli Aranyasszonynak 12 ilyen érdekterülete volt, tehát Magyarkőig 576 tömény (5.760.000) lélek felett uralkodott.
Hadrakelt serege veszély esetén 12 tömény volt 120 ezredessel. Zagrosz fejedelmének támadásakor maga állt a töményei élére és győzött.
Emeli aranyasszony szigorú rendet teremtett. Minden 3-6 házra esett 1-1 Földanya szentély. Minden szentélynek ki kellett állítani 1 lovast teljes fegyverzettel. Ez annyit jelentett, hogy minden 3x24 azaz 72 személyes, nagycsaládos szentély adott 1 lovast, míg a 6 x 8 azaz 48 személyes külső családok is adtak 1 lovast, mert ott kevesebb volt a kisgyermek. Ha tehát 1 településen volt 12 szentély, akkor az őrség 12 lovasból állott. Ezek az őrségek ebéd után váltották egymást tülökszó jel mellett. Ezen őrségnek más feladatai is voltak. Ilyenek a tűzőrségek, hídőrségek és kapuőrségek. Tehát az aranyasszonyok szervezetében 1200-1250 lakosú falunak 12 fő őrsége volt, amely naponként változott, főként a lovasok cserélődtek.
Volt Enzeli aranyasszonynak egy gyakorlatban bevált törvénye: “Ha egy leányod születik, annak a családnak eggyel több fia is lesz, ha azonban fia születik valakinek, úgy az a család számára elveszett."
Ez annyit jelentett, ha felnőtt a leánya valakinek, az vőlegényt hozott a családba, de ha fiú született, akkor a rokonházasság megakadályozása végett el kellett mennie a falujából. Ezért Enzeli birodalmától Magyarkőig a harcosokká nevelődött ifjakat, vagy kézműveseket a hunok térfoglalása után 1-1 lóval és fegyverzettel kiházasították. A megcsaládosodott, férjhez ment leányoknak új házat építettek az apától függetlenül az aranyasszony portáján. Magyarkától nyugat felé, Sárhelyig, azaz mocsaras vidékig (Meótisz) férfi-uralom volt a Hun-Baka (szkíta) féle településeken. Itt viszont szokásban volt a leány-szöktetés, azaz a leányrablás, amelyért aztán háborúskodások kezdődtek. Ilyen az asszonyuralmi vidékeken nem fordult elő, mivel a családok a pelyhes állú fiú gyermekeiket munkabírásuk szerint útbaindították más vidékekre, akik sok esetben soha többé nem látták a szüleiket. Az idegen férfiakat minden aszszony-uralmi településen szívesen fogadták. Ezért az aranyasszonyok birodalmában a népesség nagyon megszaporodott. Itt soha nem volt éhínség, mivel a közös gabonatárak bőségesen voltak feltöltve és a vadász-szerencsétől fúggetlenül a háziasított nagyállatok mindig biztosították a húsbőséget.
A férfi-uralom területén azonban folytonos háborúskodás folyt a legelő-területekért és az elrabolt leányok miatt. Itt a nő csak belső munkaerőt jelentett, míg az asszony-uralmi területen a férfiak a nők szorgos munkáját kiegészítették. Itt élelmiszer felhalmozás volt, tehát megszűnt az éhség, míg a férfi-uralmi részeken a háborúskodás éhséget teremtett.
Az aranyasszonyok magtár őrségeket szerveztek a falu bírájával, nehogy a férfi-uralom alatt élők a közös gabonatárolókat meglophassák. Az asszonyok a helyhez kötöttséghez ragaszkodtak, míg a férfiuralmi területek a legelők szerint vándoroltak. Az asszonyok az aranyasszony-papjaikkal megszervezték a munkaeszközönkénti csoportokat, a férfiak ragaszkodtak a legelő-vándoroltatáshoz. A helyhez kötődöttség megengedte, hogy favágó, mész-, valamint szénégető csoportok keletkezzenek a 250-500 fős faluk társadalmában. Lehetővé tette azt is, hogy egy kis csoport az állatok bőrének kikészítésével foglalkozzon, mások pedig szerszámokat készíttetsenek, majd házakat építtetsenek a fiatalok részére, mivel az öregek csak ragaszkodtak a régi megszokottakhoz. A leánygyermekes szülői otthonokban a leányok a nézeteltéréseket az ágyban megszelídítették és reggelre a harag elmúlott. Kevesebb volt az egy családban 292
való perlekedés. Ha a vő makacskodott, könnyen kiadták a szűrét, mert az asszonyuralmi családban csak a nők voltak az állandó családtagok, bár az elvándorlás sokkal kisebb volt, mint a férfi-uralmi területeken.
Magyarkán azonban az indulatok megszelídültek. Magyar utódai a beavatottjaik vezetésével bevezették az ősmagyar vallást, amely nem egy népet jelent, hanem az egy igaz Istenben való hiten alapult. Ezt az Istenhitet nem kényszerítenék rá senkire, mert az ő Istenük nem haragos és büntető Istten volt, hanem szerető Égi-Atya, akinek elgondolásait a lábaira megrokkant Anyahita rótta le a szumírok által érthető rovásokkal az Arvisura lapokon. Ennek az Égi-eredetű hitnek sok követője volt, amelyeknek vezetői a bevatottak voltak. Ez a kis vallási csoport a nőket egyenrangú embereknek tartotta és Enzeli Rimaszécs asszonyuralom és a Saka birodalombeli férfi-uralom kilengéseit megszelídítette. Itt nem fordulhatott elő, hogy a férfivá lett ifjakat a szülői háztól elhajtották. A leányokat sem rabolták el, mint a Bakáknál. Az asszony-népeket nem nevezték a sakák szerint asszonyi-állatoknak, hanem mindkét nembeli csoport egyaránt kedvessé vált a családfők számára, amelyben az atyák jóságos családapákká váltak, akik az asszonyok munkáját nagyon megbecsülték. Mivel a hunok és a magyari népek keresztútján épült ez a város, sok vendégfogadójuk volt, amely felett Magyarka fejedelme rendelkezett. Ő volt a város katonai parancsnoka, akit pajzsra emelve választottak meg Magya fejedelem egykori utódai közül. Vendégeket csakis a saját lovagkíséretükkel fogadták, ezért Magyarkán soha nem háborúskodtak.
Annak ellenére, hogy Magyarka fejedelemségében már öntözéses földművelést végeztek és karámos, valamint ridegtartásos állattenyésztésük is volt, gyümölcsök gyűjtögetésével és gyógynövények összeszedésével is foglalkoztak. Ez volt az egyik legfontosabb munkája az aranyasszonyoknak. Magyarka messzeföldön híres gyógyítóhely volt. A vadászok feleségei az erdőkben a begyűjtési helyek
|