Indijók Birodalma

Béla fősámán, Kuszkó és Csaba rovása Kr. e. 1680-1660. (2360-2380. m.t.é.)

Csaba diadalmas tengeri útjai után 20 évig, a 2360. Medvetoros év (Kr. e. 1680) után a hunok kereskedelme a napnyugati szárazföld felé terelődött. Maya hokjen föl­dön megtelepedett 10 fiának gyermekei sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy kettészakadt az északi Föld, hanem Tennó népéhez csatlakozva keresték az utat a nanajuz törzzsel, hogy nyugat kereskedelméhez hasonlóan kelet felé is szárazföld­ön közelítsék meg az indijó törzsek birodalmát.

Annyi bizonyos, hogy partmenti hajózással a hideg áramlások miatt nem tudták céljukat elérni. Ezért ló és kutyásfogatokat szerveztek, hogy a téli fagyon átjussanak az indijók földjére. Maya unokái közül Béla jelentkezett a hokjenoktól sámánképzés­re és rangelső lévén Riga fősámántól kérte, engedélyezze a szánkós kalandozást.

A 2370. Medvetoros évben (Kr. e. 1670) aztán a napnyugat felé vonzódó Riga ha nem szívesen is, de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán kutyaszános, rénszarvasos ka­landozását, bár Tennó népének jelentései alapján azt teljesen céltalannak tartotta. A Maya leszármazottak 24-en, míg Béla ifjúsági fősámán feleségének nanaju rokonságá­ból 36-an jelentkeztek szárazföldi kalandozásra. Mivel Tennó földjén a Tana és Szaha földnyelvek megszűntek, erdőkön, mezőkön és kősziklák között kellett maguknak utat törniük, amíg öt medvetoros év alatt az ajnók földjén át a hidegvíz sodrásához ér­keztek. Még annak is nagy hasznát vették, hogy a nanajuzok valamennyire értették az ajnók nyelvét és a medvetor-szertartások során megnyerték a segítségüket a nagy vál­lalkozáshoz.

Béla fősámán 145. Arvisurája szerint a 2375. Medvetoros év (Kr. e. 1665) elején ér­tek a már befagyott hideg tenger partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron át megven­dégelték őket, majd az időjárás még hidegebbre válásakor, a télközepi holdtöltekor átkísérték a Béla fősámán vezette rokon ifjúságot a befagyott Nagyvízen. Újabb öt medvetoros esztendő kellett, amíg a Maya leszármazottak elértek a tűztenger birodal­mába.

Ekkor 20 Maya leszármazott Bogács utódainál maradt, míg Béla vezetésével a töb­biek három évig mentek az indijók Arany-Birodalmába. Végül, mikor az Arany-vá­rosba értek 32-en, a Béla vezette nanajuzok úgy határoztak, soha többé nem mennek vissza, hanem Béla vezetésével a rokon indijókhoz benősülve megtelepednek. Így csak nyolcan indultak vissza Ordoszba, és a 2390. Medvetoros évben (Kr. e. 1650) hárman érkeztek meg és jelentették: Béla új törzset alapítva kintmaradt az indijók Arany-Birodalmában, de a 145. Arvisurát visszaküldte.

Béla fősámán ebben az Arvisurában elmondja mindazon nehézségeket, amelyek útbaindulásuk előtt érték. Aztán az ajnók, a jukagir és csukot törzsek segítségével el­érték az itók törzsét, akik már a befagyott Nagyvíz szélén éltek. Az ajnók értették a nyelvüket és közösen kutya-rénszarvas szánokon átvitték Béláékat a szétszakadt Jegecföld másik oldalára. Hosszú-hosszú út megtétele után elérték a hajózható Nagy­víz azon részét, ahol a Csaba-féle kalandozásból csónakok maradtak vissza minden es­hetőségre számítva.

Ot év múltán megérkeztek a tűztenger népéhez, ahol Bogács és társai megteleped­tek. Az utódaik még érthetően beszélték a 24 Hun Törzsszövetség közös nyelvét és velük együtt felkeresték elöljáróikat. Ezek főpapjai elmondották, hogy az ő őseik is

367

Ataiszból menekültek meg. Az agabók egyik törzseként vízijárműveikkel idáig sodor­ta őket a morajló tűztenger. Itt partra érve a Nagyvíz elől a hegyekre mentek és ott Napistennek templomokat emeltek. Szerintük az égszakadás és tüzes eső akkor követ­kezett el, amikor a tavaszi almavirágzás holdtöltéje befejeződött. Azóta holdévekben számolták az évek sokaságát. Jól ismerték a csillagok járását és a holdtölték szerinti pontos idő számítását. Bogács utódai és Maya fejedelmi nagyasszony utódai egyesül­tek és az ordoszi sámántudományokat egyeztették a Napisten híveinek tudományá­val. Boldog egyetértésben éltek még a kaszu-birodalomból elszármazott ifjak is.

Háromévnyi tengerparti vándorlás után Béla ifjúsági fősámán a Csaba által megha­tározott időben az Aranyvárosba ért. Rögtön tudomásukra hozták a Csaba-leszárma­zottaknak,,hogy a fokozatos felmelegedés folytán egy földrengésszerű kataklizma ráz­ta meg az Eszaki-Szél asszony birodalmát. A jéghegyeken át hideg tengervíz áramlott az ajnók és Tennó birodalmára. Ekkor mindannyian felmentek az esővíz kimosta bar­langok fölé és békítőnek kegyhelyeket emeltek a hegyek tetején.

Kuszkó fejedelmi ifjú, aki Ataiszból csupán az Égiek jóvoltából menekült meg, be­vezette a sámánképzést és az ő legmagasabb tudománya szerint nevelte az ifjúságot. Sikerült Ataiszból egy olyan Föld-golyót elhoznia, amelyhez hasonlót Sis-Tórem gyúrt össze a Földek keletkezésekor. A kicsiny, de annál ügyesebb hajósaik ezen Föld­re az eljegesedés határait is bejegyezték, hogy azon felül ne menjenek. Kuszkó emlé­kezetből bejegyezte a Nagyvízbe az általa ismert Ataiszt, amit elnyelt a Nagyvíz, de az igazak megmenekültek az Égiek segítségével. Béla törzse a Kuszkó és Csaba leszár­mazottak fejedelmi törzsévé változott. Az Aranyos-Hegyeket soha nem hagyták el.

A tűztenger birodalmában ugyanolyan lépcsőzetes felmenő kegyhely építmények voltak, mint aminőket ifjúkorában Béla a Szavárd birodalmának romjain felépült Káspivár Birodalmában látott. A garaúzok öthegyi kegyhelye is ilyen volt, amelyet Szavárd unokájának, a legszebb garaúz lánynak, Subad fehérbőrű fejedelmi lánynak emelt, akit Buda legbölcsebb fia, a legelső Lugos vette el feleségül. Az Óthegyen ma­radt kegyhelyet, mint Ataisz maradványát 20 évenként újjáépítették a Szavárd utódok kézművesei. Ezen kézműveseket éltető medvéknek, azaz abadil-eknek nevezték és Subad, amikor férjhezment az Úr városnak Lugos nevű fejedelméhez, a kézművesek ifjúságának javarésze a fejedelemasszony alattvalójává lett. Az Élamiták törzsével szál­líttatott kövekből ataiszi emlékként felépítették a Napisten, a Holdanya és a Négy Égtáj csillagainak kegyhelyét.

Ugyanilyen elgondolás szerint építették fel aggba kézművesei, akik elmenekültek Ataiszból a Kuszkó vezette hajóikon, a Maja-Bogács utódai által letelepedett tűzten­ger-népének a Napisten- és a többi a Égilakók kegyhelyeit és Bálványhegyi mintára megalkották az idők múlását jelző berendezéseket. Napisten leányai pontosan szá­molták a kegyhelyépítő kézművesek idejét a Tűz-anya ajándékának idejétől. A Tűz­anya és Ruda-Tórem segítségével még a kőfaragó, kovavágó baltáikat is elkészíthették és az aranyat alakíthatták.

A Nagyvíz örökké élt az As és Maja népek tudatában, az Ataiszból megmenekült emberek képzeletében. Ekkor kezdték el építeni azon földalatti összekötő barlang­rendszert, amelyik az öt főistenség kegyhelyeit összekötötte. Bármelyik lépcsőszerű kegyhelyet közelítette meg ellenséges szándékú csoport, úgy az értékeket mentve ér­tesítették a törzsszövetségi harcosokat, akik mindig a barlangrendszer veszélyben lévő pontjára vezényelték a legnagyobb védő erőt. Így a Nagyvíz emlékére kiépített rendszer biztosította a sokezer éves értékek megmentését.

Az Ataisz és Amu elsüllyedt gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven, míg a 368

Marja és Amu szigetvilágból megmenekülteket Maja közös néven hívták. Ilyenek vol­tak a Parszi- és Pamír-szkíták, akik a Gandás féle kunokkal és a hokjen-fokjen tör­zsekkel házasodtak össze. Ehhez a törzshöz tartozott Maja is, aki 20 gyermeket nevelt fel. Utódaiból sok kiváló hajós származott, akik meglátogatták azokat, akik az ataiszi ősföld Indus folyója környékéről Kuszkó vezetésével és az indijó hajósokkal száraz­fóldet értek a nagy kataklizma után és ataiszi mintára kiépítették a szárazföldjüket.

A Bölcs Agaba népének leszármazottai igen megörültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3300 évvel még megértették egymást.

Az elsüllyedt Ataisznak mind az öt hegye olyan vájható anyagból állott, hogy a ter­mőföld alatt 1 ölnyire már barlangrendszert építhettek ki. Ezen barlangrendszereket aztán összekötötték.

A nyolcszáz-öles ataiszi Bálványhegyen képezték ki a bölcseket, míg Joli-Tórem 300 öl magasságú hegyén a kézműves bölcseket képezték ki. Ezen bölcsességet tanu­lók a Hun és Indus tóban hajókat építettek. Minden emberöltő idő alatt a bálvány­hegyiek négy, míg a Joli-Tórem hegyén lakók öt hajót építettek, az öt és négy tűzmeg­szerzési, makkolási idő alatt.

Ezen hajókkal indult gyarmatokat szerezni a bölcsességet tanuló ifjúság. Amíg a bál­ványhegyiek hittek a babonákban, a vasművelő kézművesek nem hittek a csodákban. Amikor az ítélet-idő bekövetkezett, a babonások csak az Égiekhez fohászkodtak,

ki-ki a maga elképzelt Isiséhez. A kézművességet kedvelő bölcsek családjaikkal be­mentek az éppen akkor elkészülő öt hajójukba és a tűzokádó hegyeket kikerülve a jósorsra bízták magukat. A kézműves ifjú bölcsek magukkal vitték a tűz megszerzé­sének számításait abban a reményben, hogy a veszélyek elmúltával újból visszahoz­zák azokat Joli-Tórem hegyére. Az Orök-Tüzet egy díszes csuporban minden hajóra elvitték. A tűz gondozására elkészített fadarabkák hamuját mindig a tengerbe szórták. Batour koráig három olyan kézműves bölcs hajójáról tudtak, amely megmenekült a nagy pusztulásból. Az egyik hajó As menekülőkkel Parszi-ómban kötött ki a 8470. Tűz-évében, és ezeknek egy kis csoportja Szavárd és Magyor népével egyesült a nagy pusztulás utáni 1018. Makkolási évben, Joli-Tórem ünnepén. Amidőn Batour fősá­mán az Agaba-féle időszámftás szerinti 20. Medvetoros év végén Szavárd törzséhez ért, akkor Szavárd kézműveseivel még megértették egymást. A másik As népű hajó és a Maja népű hajó, napkelet felé talált szárazföldre és az Ataiszhez hasonló kőhegyek­ben kiépítette a maga barlangrendszerét, mivel az elsüllyedt földrész bölcsei ezen a barlangrendszeren menekültek a hajóikra, hogy az életüket megmenthessék. A lassan süllyedő Ot-hegy tetejére kihúzódó bölcseket még hajójukra tudták venni a volt ta­nítványok. Tudásukat a megmenekülésük helyén újra rovásokba fektették, mindegyik csoport saját Isisük legjobb tudása szerint.

Ennek tudatában oktatta Agaba, majd Batour fősámán a bölcsességeket elsajátító ifjakat, hogy az elmenekült Ataiszi népet folyton keressék. Viszont a bölcsességük és az Orök-Tűz megmentése érdekében mindenütt építsék ki megmentőként barlang­rendszerüket.

A Béla által elküldött 145. Arvisurában Ataiszt a megmenekült Kuszkó a követke­zőképpen vázolta:

Armogur fejedelemsége 5 törzsből állott. Törzsi székhelye a Bálvány-hegy alatti Kosztroma volt, ahol a Bálvány-hegy körül 3 napi lovaglási területtel Uruk törzse helyezkedett el. Uruk törzsét a kettős hun törzstől a Tigris folyó torkolata és a Hangun folyó választotta el. Kosztromával szemben, a Tigris öböl másik oldalán Dorozsma épült, a hun törzsek fővárosa. A fehér hunok Góg törzsét és a fekete hunok

369

Magóg törzsét a Hun-síkságon az Anina hegység és 1 tyumen lépés szabad terület vá­lasztotta el egymástól. Mindkét nagy törzs 3-3 napi lovaglási legelő-területtel rendel­kezett. Fejedelemválasztó területük a vizek által határolt Il-Du városrész lovagló te­rülete volt, ahol mind a sámánok, mind a kézművesek vetélkedőit megtartották. Agabák törzsét az Anyahita-hegy környékére telepítették, a Tigris és Indus folyók közé, szintén 3-3 napi lovaglási területtel rendelkeztek. Az Indijók törzse az Indus jobb oldalán helyezkedett el, a tengerpartig 3-3 napi lovagló területtel, míg a maják törzsei az Indus forrásától a Ruda-hegység másik oldalán szintén 3-3 napi lovaglási területtel, mint törzsi területtel. A Pamír hegységig a 8-as szaporaságú kis törzsek 24 napi lovaglású területtel bírtak, amely egyben védelmező területnek is számított a Szkíta-földi törzsek ellen, akik a Pamír és Szkíta-hegység környékén, a Hangun jobb oldalán laktak és háromszor 8 napi lovaglású sík területen éltek, egészen a Nagyvizek partjáig. A Hangun forrásvidékén magas hegységek vonultak jégkucsmákkal a csúcsa­ikon. A mindenkori felmelegedéstől függően szkíta törzsbéliek legeltették rajta nyá­jaikat.

A mindenkori sámánképzés a 800 öl magas Bálvány-hegyen, az Isisek kegyhelye­in, a Ráten-Tórem szenthelyén székelt. A kézművesek kiképzése a Hangun két olda­lán, a Kékleny hegység 700 öles, Joli-Tórem 300 öles és Ruda-Tórem 500 öles magas­ságú kegyhelyein folyt. Vízi járműveiket az Indus és Hun tavak gerenda-állásain ké­szítették. Az Indus-tóból a Hangun és Indus folyókba, míg a Hun-tóból a Hangun és Tigris folyóba engedték be csúsztatásokkal a hajókat. A Gara zúgó 500 öles esését fúj­tatók hajtására, aranyműves, nyílhegy és a kardokat gyártó kézművesség segítségére használták fel. A Gara-zugó alján a Hun-Felvidékről lecsúsztatott fáikat dolgozták fel.

A Hun-Felvidék hossza 133 napi lovaglás volt a Hangony két partja mentén. A Hangun forrásvidék 80 napi lovaglásra volt, bő folyókkal.

Amikor az örök esőzés miatt a Nagyvíz elöntötte Kosztromát, mindenki a hegyek­re és főként a Hun-Felvidékre menekült. Mivel mind az öt kegyhely hegység a csúcsra vezető barlang-rendszerrel volt ellátva, a sámán és tárkány tanulók a belső lépcsőkön a kegyhelyekre iparkodtak. A Hun-tóban és az Indus tóban készült fedett bárkákat nem tudták fatörzseken a folyókba csúsztatni, hanem a tárkány bárka-készítő kézmű­vesek a hegységekbe menekülők segítségének hiányában a bárkák nyílásait legjobb tudásuk szerint eltömítve várták a jobbsorsukat, de gyártmányaikat nem hagyták el.

A lángoló nap mellett a jéghegyek olvadoztak. Az esőzuhatagban a víz a Hun-tóban lévő bárkákat már a város fölé emelte. A hegyekből leömlő áradat ellenére evezőikkel az öt kegyhely felé eveztek, és a szolgálatos sámán és tárkány tanulókat, valamint tűz­őrző szentlányokat bárkáikba beengedték. Kedvenc állataikból csak 1-1 párat hagytak meg, míg a többieket elfogyasztották.

Utolsónak Araba fősámán szállott be az Isisek Ráten-kegyhelyéről, és Armogur bi­rodalmára visszatekintett. Ekkor a Gara-zúgó táján egy óriási légyölő gombaforma emelkedett a magasba és vakító fény keletkezett. Bőgtek a Kékleny hegység csúcsai és tüzet okádtak. Mindenki a bárka aljára hasalt. Araba fennhangon hirdette:

- Megvakítottak az Égiek, mert belenéztem fénylő tekintetükbe!

Ekkor félelmükben becsukták a bárka ajtaját és Kuszkó irányítása mellett 300 na­pig eveztek, amíg a Nagyvízből lassan kiemelkedő Új-föld vidékére nem értek. Köz­ben eleveztek a Kékleny-hegység vízben fürdő vastag jégkucsmái mellett, de arra nem tudtak kimenni, mivel azon semmi szárazföldet nem láttak. Élelmük fogytával a csónakokban ájultan lévő, de még élő menekülteket bevonszolták, akik némelyike Arabához hasonlóan megvakult. Ugyanilyen látomásuk volt a Suva által ingajáratba 370

küldött gyarmatkeresőknek is, akik a mai Peruban telepedtek meg. A legelső dolguk az volt, hogy barlangrendszereket építettek ki.

Ezen munkák vallási és védelmi célokat is szolgáltak. Araba fősámán és a többi megvakultak pedig a menekültek telephelyeit járták, hirdették a világ keletkezését és megbüntetését a hiedelmeik mesélgetéseivel. Egy előnyük azonban volt. Az Égiek te­kintetétől megvakultak mindig az asztalfőn ültek és az ételek legjavát fogyasztották.

Mondókáik a 24 Hun Törzsszövetség regevilágával nincsenek ellentétben, amit a visszamaradt Béla fősámán gyermekeivel lerótt:

Manitu, a Nagyszellem boldogan élt nagy családjával a 17. Égben, ahol példás rend uralkodott. Orök világosság, örök békesség és igen nagy szeretet uralkodott az Égi Birodalomban. Amikor pihenni akartak, elvonultak az árnyas Keremet szentséges barlangjaiba.

Szívörvendeztető Himnuszok és Szeretet-dicsőítő dalok közben az Élet vizének taván ringó aranybárkákban elaludt Tengere az örökvidám Hárpia daloló-leányka karjaiban. Ezt meglátta Baji Nelgön, az aranyos tárgyak kovácsa és örökös haragra lobbant a csábító ellen. Alig kötött ki a szerelmesek bárkája, Baji Nelgön kardot rán­tott és meg akarta ölni Tengerét. Manitu azonban az Égiek asztalánál a közvetlenül mellette székelő első fia mellé állott, aki parancsára felszippantotta az Élet vizének felét és azt Baji Nelgönre fuvatta, akit az áradat a 16. Egbe söpört le. Itt azonban nem állott meg az Elet vize, hanem ősvíz gyanánt folyton nőve mindent elárasztott.

Manitu ekkor összehívta az Égiek Nagy-Szaláját a megmaradt Élet-Vizének partjá­ra, Manitu-Keremet aranyos szent lakába. Itt úgy döntöttek, hogy Tengere a 17. Ég­ben maradhat, de Baji Nelgön, a kézművesek aranyos kovács-fejedelme végleg leköl­tözik a 16. Égbe, míg Erlik, aki felkeltette a Féltékenység szellemét Baji Nelgönben, az ősvíz alatti Alvilágban rendezze be Birodalmát, és azt soha el nem hagyhatja.

Kukulkán, a Nagyszellemek rovódeákja felolvasta a Nagy-Szalán elhangzott felszó­lalásokat, amelynek végén Manitu, a legnagyobb Szellem-Fejedelem így döntött:

- Megbomlott az Orök-Világosság, az Orök-békesség és a Szeretet! Ezért az Égi­Birodalom lakói építsék ki a maguk Birodalmát. Azonban nem szabad elfeledkezni az Élet-vizéről sem, és az ősvízből, lent a nagy LJrességben életet kell teremteni!

Ekkor óriási harc indult meg a legfelsőbb Égi-birodalom és az Alvilágba kénysze­rített Erlik hívei között. Az Égiek fényességében élő Nagy-Szellemek legjobbika, a forrón szeretett Na-Anya a hetedik Égben megszülte a Ráten-Tóremet, az Alvilágba is bevilágító Szeretet-Fényességét. Erlik nagyon haragudott, de a legbölcsebb, Manitu magához rendelte és meggyőzte, hogy Nap-Anya gyermekére, Ráten-Tóremre nekik is szükségük van, mert a Nap még az ősvizet is átvilágítva abban új Eletet teremt és nem hagyja, hogy az Orök-szeretet a Világ-Mindenség teremtményeiből kipusztuljon.

Manitu azonban azt mondta Eriknek: “Amennyiben közötte és a többi gyermeke közötti viszály el fog fajulni, úgy a Villám-Tóremmel fog rendet csináltatni. Ráten-Tóremnek, a szentséges Napnak Manitu Nagyszellemtől olyan ősi erő ada­

tott meg, hogy az ősvízben Ukkó segítségével új Életet teremthet. A Nap lett az élte­tő erő, a férfias-Tűz megtestesítője, Nap-Isis, az Élet-Istene!

Mellette nem maradhat el a Hold-Anya sem, amely az Égiek nagy Szeretetét van hivatva tolmácsolni. Amíg a Nap életet ád az ősvízben, addig a Hold az Életvizében való összefonódásban új Eletet teremt a Szeretet nagy Teremtő-Erejében.

Tengere nagyon sajnálta, hogy legkedvesebb játszótársa, Erlik oly nagyon megbon­totta az Égiek közötti nagy Szeretet. Titokban felkereste az ősvízben, és így szólt Eriikhez:

371

- Egy testvérem sem olyan megértő, hogy velük mindent meg tudjak beszélni, hát eljöttem Hozzád a jó viszonyunk rendbehozatala végett! Amikor ezeket a szavakat ki­mondta, Erlik gúnyosan mosolygott rá, de Tengere semmit sem felelt, csak az ősvízbe köpött. Amint egymás mellett úszkálgattak, hát látja, a köpéséből nagy kőszikla kelet­kezett. Erlik felmászott a kőszikla tetejére. Tengere rácsapott a hegyre és az darabok­ra tört. Ekkor Erlik azt ajánlotta, hogy teremtsenek Manitu Égi-Birodalmához hasonló Földet az ősvízben. Megkérte Erliket, hogy bukjon le az ősvízbe és hozzon fel onnan neki az Élet-vizével együtt az Égi-Földből. Erlik jó mélyen lebukott az ősvíz alá.

Föld-Anya mindezeket az Égi-Birodalomból figyelte. Tengere mellé röppent, fi­gyelmeztetve Erlik várható ravaszságáról, majd Hárpia szárnyai közé visszakerülve, visszaröppent az Égi-Birodalomba.

Erlik háromszor bukott le az ősvízbe, de nem Tengere nevében kért az Orök-Sze­retettől földet és fövenyt, hanem saját nevében a rossz tanácsadói kérésére. Amikor harmadszorra is kiengedte fogai közül a földet és a fövenyt, Égi-Tűz csapódott ki az ősvízből Villám-Tórem közbelépése miatt. Végül egy pofányi fövennyel bukott ki a víz alól, de nem köpte ki mindet Tengere Égi-Lapátjára, hanem egy kicsit a fogai kö­zött visszatartott. Amíg Tengere rendezgette a fövenyt az ősvízben, a visszatartott fö­veny Erlik szájában is nőni kezdett és a feje olyanra nőtt, mint egy Bálványhegy. Ten­gerének kellett Erlik szájából kitördelnie a rengeteg fövenyt, hogy el ne pusztuljon. Ezek a darabok mind kőhegyekké váltak. Ezért Joli-Tórem, a Föld-Anya lejött az Égi­ektől és földből először kígyókat készített. A fövénybe rejtette, majd földalatti Kígyó­várban nevelgette őket. Koronás Kígyó-Fejedelem azonban kidugta fejét egy kémle­lő nyíláson, és ekkor Hárpia a koronáját leharapta. Ekkor a vérző koronatő helyén szarvak nőttek, s Nagyfejedelemmé vált!

Kígyó gyermekeinek folyton azt mondogatta: “Ne menjetek a Föld felszínére, mert felfal benneteket Hárpia. Ezt azonban meghallotta a bölcs Manitu és megtiltot­ta Hárpiának, hogy a Tengere és Erlik által létrehozott Földet látogassa. Joli-Tórem pedig Egi-Palotájából gyönyörködött, hogy a Föld felszínén a kígyók milyen sok át­alakuláson és fejlődésen mentek keresztül, s igen nagyokká váltak. Volt olyan kígyó, amelyik már tudott Hárpiához hasonlóan repülni.

Ezt azonban Hárpia megsokallta és a hatalmas kígyókból sokat magával ragadott. Ekkor a jóság asszonya, Kaltes-asszony megsúgta Joli-Tóremnek, hogy Hárpia az ő Földjét titokban látogatta. Hárpia Manitu előtt azzal védekezett, hogy a kígyók rosszak és nem az istenek formájára nőttek. Joli-Tórem magával vitte a Föld legna­gyobb barlangrendszerébe az Égiek szakácsnőjét, Mama-Alpát és férjének, Numi-Tó­remnek kígyóverő ostorával magát megcsapkodta és megszülte Polmer-Tóremet, akit magával ragadott az Égi-Birodalomba de kígyóverő ostorát neki hagyta. Ekkor Mama-Alpa 24 éven keresztül magát megcsapkodta az Égi-Almavirágzás ünnepe al­kalmával és 24 gyermeket szült, akiket a Kígyó-Fejedelem várában nevelt fel a Föld alatt. Joli-Tórem és Kaltes-asszony titokban minden Holdtöltekor meglátogatta Mama-Alpát, s tömény mennyiségű ételt-italt hozott az Égi-Birodalom éléskamrájá­ból, hogy az emberkék éhen ne haljanak. Joli-Tórem a bő gyermekáldás miatt Mama­Alpát földi helytartójának nevezte ki.

Mama-Alpa éltető mellei mennyei kenyér nagyságúra nőttek. 25 évig szoptatta minden gyermekét, hogy azok le tudják majd győzni a gonosz Hárpia-Tóremet, aki nem tudta elviselni, hogy a Joli-Tórem Föld-Birodalma szaporodjon. Tíz évet kellett várnia, amíg Mama-Alpa fiai Égi-Fegyverekkel a Föld-alatti barlangjukból kimerész­kedtek.

372

Édesanyjuk, Mama-Alpa tiltotta őket, de a legidősebb fia Vira-Kohár Joli-Tórem uszályán a barlang szájába vitette magát és itt várta meg testvérkéit, akik utána som­polyogtak. Megvárták a hajnalt és amikor Hárpia-Tórem megjelent, 25 szárnya közül a huszonhárom testvér egy-egy szárnyat levágott. A legkisebb fiú, Kecső-Kapac azon­ban a síró Hárpia-Tóremnek megkegyelmezett, de meg kellett ígérnie, hogy többé soha nem bántja Mama-Alpa gyermekeit.

Mama-Alpa fiai ekkor egy aranyos ivóserleget tettek Hárpia-Tórem elé, aki a szí­véből vért adott, s ők is a serlegekbe jobbkarjuk véréből vért csurgattak és az ivókürt tartalmát kiitták. Kecső-Kapac a vér maradékát Hárpia-Tóremnek adta meginni. Ek­kor Hárpia-Tórem megfogadta, hogy többé az embereket nem bántja és Kecsővel szö­vetségre lépett.

Kecső-Kapac a Nagyfa alatti barlangnyílásban maradt, figyelve, hogy Hárpia-Tó­rem betartja-e az ígéretét. Az Égiek parancsára az állotta szavát és elrendelte: Kecső­Kapac ivadékaiból származó kecsői törzs uralkodjon a Nap-Isten Birodalmában. Tő­lük származik a kecsuák népe, akik ennek emlékére a Ráten-Tórem barlangrendsze­rében uralkodnak.

Mama-Alpa is megindult a fiai élén, de tiltó szava nyomán nem a barlang rejtett nyílásán, hanem a legvastagabb fagyökérben akart kikúszni a Földre, a Kígyó-Nyílá­son. A fagyökér azonban elszakadt és fiait mind elsöpörte. Végül három napi pihenés után merészkedtek a rendes nyíláson át Kecső-Kapac őrhelyére, ahol Joli-Tórem vár­ta a helyettes Föld-Anyát, aki emberi életet vitt a Földre, hogy az Égiekhez hasonló viszonyokat teremthessenek. Ezen barlang nyílásánál telephelyet építettek és azt leg­nagyobb fiáról Mama-Alpa ünnepélyesen Vira-Kohárnak nevezte.

Amíg Kecső-Kapac,a Kígyó-Nyílásban aludt, nagyon fázott és kérte Hárpia-Tóre­met, hozzon neki az Egiek villámaiból egy kis tüzet, hogy annak tüzénél egy kissé megmelegedjen. Hárpia három szárnycsapással az Égi-Birodalomba emelkedett és onnan titkon hozott Ruda-Tórem tüzes pestjéből három parazsat és tüzet rakott a Kígyó-Barlang szájában. Amikor Kecső-Kapac látta Hárpia-Tórem szunyókálását, naponként egy-egy parazsat elrejtett a Kígyó-Barlang szájánál lévő Koronás-Kígyó szenthelyén, majd az Agancsos-Kígyó szent helyén, s végül a Villámtaréjos-Kígyó szent helyén. Az első kettőt Hárpia-Tórem elpusztította, de a 3. parazsat már nem tudta elpusztítani, mert megjelent Mama-Alpa a 23 fiával és a Villámtaréjos-Kígyó szenthelyet védelem alá vette. Így az egyetlen megmaradt tűzparazsat Órök-Tűz gya­nánt őrizgették és táplálgatták szárazfával, hogy az a kecsuák birodalmában soha ki ne aludjék. Tőlük kapták ajándékba a többi törzsek, de Kecső-Kapac emléke nyomán uralkodó törzsként ismerték el őket.

Mama-Alpa ezek után megtanította a barlangban született fiait az Égi-Birodalom szerinti szent-lépcsős földművelésre, az ősvíz Életadó öntözésére, állatok szelídítésé­re, aranyak, ezüstök és vas tárgyak készítésére, téglák és mészkövek égetésére. Görgős járművek szállították kemény, köves úton a megszelídített állatok segítségével az Égi­eknek tetsző alkotásokban megfáradt embereket.

Hárpia-Tóremet viszont 22 szárnyának elvesztése miatt Manitu, a Szellem-Fejede­lem arra ítélte, hogy a kecsua törzset minden nap fel kell keresnie, mert a Kecső-Ka­pac részére adott esküje erre kötelezte.

Hárpia-Tóremről minden törzs csak rosszat mesélt. Ellenben a Kecső-Kapactól származó Kecsua törzs védelmezőjükről nemcsak rosszat, hanem jókat is hallott, kü­lönösen azóta, hogy a 25 szárnya megszűnt és csak kettő maradt belőle.

Amikor Erlik titokban, alvás közben az Égi-Birodalomban járt, Ráten-Tóremnek,

373

a Napistennek kegyhelyén felkereste a Napban lakó Jóság-Tóremet, hogy kevesebb meleget bocsásson a Földre, mert az Alvilágban borzalmas hőség uralkodik és az Or­dög-fiókák sehol nem találnak alkalmas helyet hóhiány miatt a szánkózásra.

Ekkor Ari-Tórem a Bolygótüzet és a Lidércfényt vendégségbe hívta meg az Alvi­lágba és a Jóság is hajlandó volt Erlik kívánságát teljesíteni. Kevesebb meleget bocsá­tott a Földre. Ebben a Napon jelentkező Bolygótűz is segítségére volt, mert bolygó­lángolással kevesebb meleget továbbított a Nagy-Mindenségbe.

Ataiszban, a “Boldogság-Szigetén" Napisten kegyhelyén észrevették ezen változást és nap-nap után könyörögtek életet adó melegért. Bizony sok idő eltelt és még több idő eltelt, mire a törzsek Tórem fiai ezt tudomásul vették és tovább adták a Tóremek Fiainak kérését. Ekkor a Napisten megbízta a Jóság-Tóremet a panaszok kivizsgálá­sára.

Ekkor Jóságisten elküldte legkisebb fiát, a játékos Inmárt Ataisz bölcsei panaszá­nak kivizsgálására. Azonban Inmár mindenütt csak beszélgetett, játszadozott és ami­kor a 20 törzsenként 100-150 törzsi Tóremek kegyhelyén a panaszokat lerótta Min­den-Tudó könyvébe, sok-sok idő eltelt. Mivel a Tóremek öröktől fogva vannak, nekik az idő nem számít, de a Földön élő töméntelen sok élőlény jégbe fagyott.

Koronás Kígyó-Fejedelem kiadta a parancsát, hogy minden kígyó a melegebb ré­szek felé igyekezzen. Azonban az óriáskígyók az ördögi Ari-Tórem kívánságára agyontaposták egymást. Inmár nem győzte a panaszokat Egi-Arany lemezeire leróni. Amikor aztán tengernyi idő múltával a 24. Égbe érkezett, a Tóremek vigadoztak.

Mindenütt azt mondták: “Majd holnap!" Erről a holnapi napról azonban sokáig megfeledkeztek, míg végül a Villám-Tórem nem bírta nézni Erlik garázdálkodását és mérgében belecsapott a Dorozsma Bálvány-hegyén kimagasló Istenfájába. Az Istenek legöregebbike pedig fennhangon kimondta az Itéletet, hogy az Égiek nem engedik lefagyasztani Joli-Tóremnek, a jóságos Földanyának Mama-Alpa birodalmát.

A Jóság Istene a Bolygó tűzzel, hetedmagával lángolva kezdte sütni a Joli-Tórem gondozására bízott földet. Az emberevő-szigetekről a kinajok kezdtek elmenekülni Mala-Bán szorosain át a jéghegyek alól kibukkanó zöld mezőkre.

Kukulkán, az Égi-Birodalom rovódeákja, aki Manitu Nagyszellem parancsára Ataiszban meghonosította az Égiek tudását és bölcsességét, tudtára adta Araba ifjú­sági fősámánnak, hogy az Égiek szellemében át kell adniuk minden tudásukat Föld­Anya birodalmában. Gyarmat-Tórem vezetésével meg kell ismerniük Mama-Alpa minden előbukkanó szárazföldjét és azokon Ataiszhoz hasonló életet kell teremteni­ük. Ezért építsenek Ruda-Tórem irányítása mellett vitorlás-lapátos hajókat és nagy­méretű, lapátos-bárkákat, hogy a Villám-Tóremek hatására emelkedő ősvízben a gaz­dagságot jelentő őskígyók által iszapokkal beborított, zsíros földeken Gyarmat-Tórem útmutatása alapján terjesszék Ataisz népeinek Égieknek kedves tudását.

Mire Dorozsma alatt a fövényt elöntötte Villám-Isten munkája nyomán a Nagyvíz, az először elkészített 24 bárka az ősvízben felemelkedett. Ruda-Tórem hajóépítői a 24 öl mély Hun-Tóban folytatták hajóépítő munkájukat, míg a 72 öl mély Indus-tóban bárkákat készítettek. A hozzávaló fákat a mordvin ácsok a Hun-Felvidéken vagdos­ták, és Gara-zúgón azokat leengedték. A Hun-csatornán válogatva juttatták el a Hun­tóba a fát, ahol görgőkön építették fel, majd az Ildu csatornáin át a Tigris és Hangun folyókba engedték a hajókat. Az Indus-tóban főként bárkákat építettek Ruda-Tórem és Joli-Tórem hegyeinek fáiból. A folyókban használt bárkákat az Uruk törzs részére az Indus és Tigris folyókon át a Nagyvízbe irányították, míg a Hajókat a Hangun fo­lyóba csúsztatták le, hogy a Nagyvízben Gyarmat-Tórem irányítására bízzák további 374

rendeltetését. A Hun-tóban még nagyobb hajókat és bárkákat építettek, amikor az első visszatérő hajók jelentették a jéghegyek alól kibukkanó szárazföldek gazdagságát.

Amikor a Nagyvíz emelkedése Dorozsma halásztelepet már elborította, felépült a Bálvány-hegyén a 24 kegyhely és Ráten-Tórem körül épült 5 kegyhely, a Hold, a Csil­lagok, a Szivárvány, a Villámlás, és Nagyszala-Tanács kegyhely-pavilonja. A Nagyvíz­ben úszkáló Bu-Murt megszűntté nyilvánította a Nagyvíz emelkedését. Kosztroma kikötőjében egy új kegyhelyet építettek Bu-Murt részére, aki az évszakokat helyre­hozta. Ezután három holdtöltével megünnepelték a Nap-fiai medveünnepét, Almavi­rágzás, Széna-eke és Bőség-aratás ünnepét.

Amikor az Il-Du városrész melletti Pusztaszer gyepszőnyegén Armogur lett az if­júsági fejedelem és Góg nővére, Ugaré a női viasaka győztese, a Bálvány-hegyén meg­tartott Égiek nászéjszakáján a győztesek örök hűséget esküdtek egymásnak. Az Égi­ek 10 fiú gyermekkel áldották meg a házasságukat. Ennek emlékére alkotta meg a 24 kegyhely mellé Armogur a Ráten-Tórem körüli 5 kegyhelyet.

Ezt azonban rosszul tette, mert az Égiek közül Villám-Tórem, Lidércfény, Bolygó­tűz és a minden lében kanál Hárpia-Tórem nagyon rosszallotta ezt. Ruda-Tóremmel együtt elhatározták, hogy a Gara-zúgó alján egy mindentudó Égi-kézműves szállást rendeznek be a mennyei tudás elsajátítására. Itt aztán Kékleny-vasakat, sárkányos-ha­jókat és Tüzes villámokat kezdtek készíteni. Hárpia-Tórem, aki tízszer akkorára is tu­dott nőni, mint a Kékleny bérce, viszont olyan kicsivé is tudott összezsugorodni, mint egy szárnyas muska, átbújt a mordvin ácsok által készített tű fokán, elhatározta, hogy ellopja Manitu öregpapjainak világteremtő titkait és arra a földieket megtanítja. Ezért az Egiek 24 Birodalmában minden kulcslyukon bebújt és az Égiek titkait ellopta.

Uruk törzsének sámánjait megtanította ezen titkokra, akik mellett kabar inasok végeztek kisegítő munkát. Mellettük Imola még azt is megtanulta, hogyan kell olyan vasat készítenie a Kékleny-ércből amelyiket soha nem eszik meg a “Fene" és néha még a villám-készítők közé is belopakodott. Ezen kézműves sámánok olyan erősek voltak, hogy még a Kékleny-ércből is vizet csavartak.

Ezt azonban megtudta Ari-Tórem, az Alvilág leggonoszabb szelleme. Az elkészített villámokat ellopta és Erlik Alvilági Fejedelem tanácsára még Manitu Nagyszellemmel is kikezdett, megpiszkálva orrát a Kékleny-hegység alján készített villámokkal.

Amikor Buda, Suva és Kuszkó megalapította Gyarmat-Tórem telephelyeit, újból meglángoltatta Bolygótűzzel a Jóság-Tórem melegadó tűzfészkeit, így a jégmezők bő­ven ontották az ősvizet. A Villámok-Tóremje átpártolt Manitu öregatyáihoz. Villám­ostorával végigverte a jéghegyeket és azok egészen elolvadtak. Majd almavirágzás ün­nepén megszólaltak a tüzet okádó hegyek és még a Gara-zúgó kézműves szállásai is víz alá kerültek. Ekkor Hárpia-Tórem óriásivá nőtt és egyik karmába Arany-gyártó, másikba az Ezüst-gyártó, míg a hátán lévő szárnyának csonkjával a Villám-gyártó kegyhelyeket felkapta. Csőrében az egész Kékleny-hegységet felemelte, de Villám­Tórem, Manitu-Nagyszellem Öregapjának parancsára a Villámgyártót a Kéklennyel együtt vízbe dobta.

Annak ellenére, hogy Villám-Tórem a villámlással Hárpia-Tóremet végigperzselte lángjaival, az arany és ezüst gyártó kézműves kegyhelyeket fénylően maga előtt lobog­tatva az ataiszi Kékleny-hegység bárkáján menekülőket Kuszkó gyarmatára vezette.

A csónakokon menekülők úgy látták, hogy a Nap-Istenben uralkodó Jóság-Tórem elhagyta a Napot, és a Kékleny hegységet nem engedte az ősvízbe pottyanni, hanem azt magával ragadta és a lángoló Napot ezzel annyira lehűtötte, hogy elhallgattak a tűzokádó hegyek. A Nagyvíz forrása is megszűnt Ataisz tájain, míg a nagy hegyek el­

375

kezdtek újból jegesedni (Kuszkó gyarmatán), magukhoz csalogatva a sátor nagyságú esőfelhőket.

Mama-Alpa leszármazottai boldogan várták Kuszkót, aki a megemelkedett ősvíz­ben a Bálvány-hegy alján kötött ki. A Nagyvíz szintje folyton csökkent, de a kiemel­kedő partok tájain sokáig forrott a víz. Hárpia-Tórem elpotyogtatott Kékleny hegy­ség maradványaiból szigetek keletkeztek és halak óriási tömege úszkált, majd hasával az Égiek felé fordulva várta, hogy a csónakokon, farönkökön menekülők éhségüket csillapítsák. Azonban, ha valaki nagyon jóllakott belőlük, az szörnyű kínok között meghalt.

Kuszkó elrendelte, hogy csak a bárka tartalékából ehetnek és ennek fogytán folya­modtak csak a tengeri halakhoz, de csak az élő állapotban kifogottakat ehették meg. Három holdtölte után azon bárka, amelyiken kikötöttek, már vagy 300 ölnyire emel­kedett ki a Nagyvízből és gyakori szivárványok hirdették, hogy nem lesz többé Özön­lő Nagy-víz. Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok mentén terjeszkedett a napkeleti síkságok felé. Kecső törzse a Kuszkó alapítású szent várost és a hosszú hegyvidéket soha nem hagyta el. Kiépítették az egész hegyvidékre kiterjedő barlang­jaikat ugyanúgy, mint Ataiszban. Ráten-Tóremnek, a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarany borítású falakból. 5 pavilont emeltek a Holdanya, Csillagtejút, Villám-Tórem és a szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. A legszebb azonban a Szi­várvány-híd tiszteletére épült, mert minden földi Lélek ezen találhatja meg a hozzá­tartozóit. Csakis a Szivárvány-hídon mehetnek fel a Lelkek az Égiekhez.

Mama-Alpa elrendelte, hogy Tupi-Mama, a Szivárvány-híd Ajtó-őre csak olyan Lelket engedhet be a Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének a 12. napjától a 24. napjáig ősvízzel a Bölcs Férfiak megkereszteltek Mama-Alpának, a jó­ságos Föld-Anyának kereszt alakú, szent jelével.

Béla fősámán a 2380. Medvetoros évtől (Kr. e. 1660) a 2385. Medvetoros évig részt vett a kuszkói Nagyszalában, amelyben Viradó patiszu a piaik sámánok vagy táltosok összehívását elrendelte, hogy összefoglalják, hogy a Nagy-Vízözön óta eddig eltelt 3378 évben milyen sok esemény zajlott, mi történt Ataisz megmenekült néptörzseivel.

Kuszkó, mivel Manitu-ómot a Nagyvíz mélyen a tengerek alá buktatta, a vizek szé­lén a hegyekben kötött ki bárkájával. Alkalmas helyen hosszú vándorlás után egy fo­lyó forrásvidékén megalapította Kuszkó városát és közkívánatra Napisten számára aranyos kegyhelyet emeltek. Az isteni fényességben megvakultak sorba járták a me­nekültek szállásait. Kuszkó patiszu kívánságára 2 Manitu-évig mentek előre és szent útjukon egyik szálláshelyről a másikra kísérték a vak piaik férfiakat, majd ezen útjuk­ról 2 évi gyaloglás után visszatérve beszámoltak Kuszkónak, hogy milyen törzsekből verődtek össze Ataisz menekültjei.

Legnagyobb létszámban Kecső törzse menekült meg, amelyet a hun-keveredésű Herunok legtöbbször kecsuánnak gúnyoltak. Ezen név rajtuk száradt, ők alkották a menekültek magvát.

A herunok akkor főként halászattal foglalkoztak, míg asszonyaik lépcsős fóldmű­veléssel. Minden halászat előtt a legfőbb pisik beszédet intézett a halakhoz. Napisten helyett a köronás kígyó volt a védőjük.

A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték meg szent állatukat, a ja­guárt, hanem magukat azok jóindulatára bízták.

Az Asték törzs As fejedelem-asszonynak volt a tisztelője, de a Nagyszalában hajla­mosnak mutatkoztak más Égiek tiszteletére is.

Az Irokéz törzs Joskehé műveltség istenét tisztelte. Törzseik szervezetét 4-4 házas­376

sági törzsben állapították meg, mely javaslatukat a többi törzs piaikja is átvette, csu­pán a Tupi törzs piaikjai tiltakoztak ellene, mert Tupi-Mama az ifjúság követelésére a szabad szerelemnek és költözködésnek utat engedett.

A Nahua törzs piaikjai Tonan földanyát tisztelték.

A Leguán törzs tagjai helyeselték, hogy minden törzstagbeli saját maga vívja meg végső harcát Halál piaikkal, Manitu segítségével.

A Hirig-manaj törzs tagjai a gerincüket törték a Halál viaskodás előtt a nagy va­dászmezőkre távozni akaróknak.

Az Elete törzsbeliek, a komik közül valók, a dámszarvast tisztelték.

Az Algokun törzs szent állata a kígyó volt. Amikor Csaba egy kun származású tag­ja belépett törzsállományukba, felvették a szarvas-kígyót a jelképes szent állatuknak. A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt, amelyik Kecső-Kapac-féle nagycsalád­

jába Béla fősámán benősült. Leghűségesebb sámánifjai lettek a testőrei a Napisten templomának. Nagyszellem-egyistenhívők voltak és Manitunak tetsző életet éltek. A Karib törzsnek az volt a felfogása, hogy az emberek a Mama-Alpa által eldobált

kövekből, míg az asszonyok a pálmafamagjaiból lesznek.

A Vótiták a vótok beházasodásából keletkeztek a vili törzsből. Ezek piaikjaiknak az volt a tanítása, hogy az emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb, ha oda menekülnek.

A Mundán törzsbéliek is ugyanezt mondották, hogy a barlangok felső nyílásain és fagyökereken becsurgó víz keltette őket életre.

A Makah és a feketelábú törzsek az ősvízből, a hegycsúcsokról és fennsíkokról szár­maztatják magukat.

Az Uzitó törzsbéliekhez az úz és kabar sámánok csatlakoztak és a tűz megszerzé­sének éltető erőt tulajdonítottak.

Maja ivadékai közül sokan a Maja törzshöz pártoltak. Napisten hívők lettek és Kukulkán öröktűz tudását átvették.

Ezen törzsek mindegyike a hegyek gerincén jött létre, majd kétfelé válva elindul­tak szaporaságuk szerint Napkeletnek. Később négy törzs lettek, s végül már mind a 18 törzs 8 felé osztódott. Kuszkónak az indijó-óm településéből 146 házasodási törzs keletkezett Manitu, az örökkévaló Nagyszellem tiszteletében. Manitu-óm, az Indijó­óm belső magja pedig a patiszu uralkodásának központja lett.

Béla fősámán a Kuszkó-i Nagyszalában elmondotta, hogy Uruk-óm legrégebbi te­lephelyéből Ataisz-műveltségű, erős állam keletkezett. Innen rajzottak ki a Hunok­Szövetsége, a hikszosz és a,susai központ menekültjei a pamír-parszi szkíták birodal­mába. Léh vezér hunjai a 240. Arvisura évben még csak 50 családdal bírtak, majd a 840. Medvetoros évben 100 családra szaporodtak az újabb susai menekültekkel, s vé­gül, a 960. Medvetoros Arvisura évi nagy vérengzésnél, a legnagyobb susai emberir­tásnál, amelyet a sumirok belső vérengzése idézett elő, a menekültek hunokkal kevert sumirjai már 400 családdal bírtak. Észak felé a Tárem-tóhoz, azaz az istenek tavához terjeszkedtek, ahonnan a hidegebb idő beálltával a nagysíkság felé vonult 100 család, majd a Tárem-tó utat törése után mind a 300 család utána vonult a többieknek és a kinajokat uralmuk alá kényszerítenék őket.

377

Hej rege rejtem 152. Arvisura