TRIANON: A VÍZVÁLASZTÓ

Az első világháborúban győztes hatalmak és Magyarország közötti

békeszerződést 1920. június negyedikén írták alá a Párizstól körülbelül húsz

kilométerre fekvő Versailles-ban, a Nagy Trianon-kastélyban. A szerződés

értelmében Magyarország korábbi 325 ezer négyzetkilométernyi területe 93

ezerre, lakossága pedig 21 millióról nyolcmillióra csökkent.

Ezúttal van akkora jelentősége e fenti adatok forrásának – a tragédia tömör,

annál beszédesebb összefoglalásának –, hogy ne lábjegyzetben, hanem itt a fő

szövegben jelöljem meg: Népszabadság, 2003. június 4. (A Trianoni

békeszerződés aláírásának 83. évfordulója.)

Amiképp az antiszemitizmus megítélésénél a zsidó összeesküvés feltételezése,

úgy a magyarsághoz mint nemzethez, közösséghez való viszonyulás

tekintetében Trianon „kezelése” jelent egyfajta vízválasztót. Annak, akinek nem

fáj Magyarország kétharmadának – s javarészt az ott lakó magyarság –

elvesztése; annak, aki nem érez együtt a határon túlra, kisebbségbe szorultak

fájdalmával; annak, akinek ugyanakkor „fáj” a magyar kisebbségeket elnyomó

többségi nemzetek „érzékenysége”, az jogilag, anyagilag, földrajzilag,

nyelvileg, kulturálisan vagy akár származásilag kötődhet ugyan a magyar

nemzethez, a valóságos érzelmi kötődés hiánya miatt mégsem tekinthető a

magyar nemzet (mint érzelmek és szimbólumok alkotta közösség) teljes értékű

(nemzetépítő, nemzetmegtartó) részének. Éppen ezért, miként a zsidó

összeesküvés feltételezőjét joggal illethetjük az „antiszemita” kifejezéssel (még

akkor is, ha esze ágában sincs egyszersmind alacsonyabb rendűnek és

üldözendőnek gondolni a zsidókat), ugyanúgy helyénvalónak kell tekintenünk,

ha a Trianon ügyében szolidaritásra képteleneket a „nemzeti” törzsben magyarés

nemzetellenesnek nevezik.

Ez még akkor is igaz, hogy ha a szolidaritás visszautasítása mögött újfent a

Holokauszt ténye és réme húzódik mindenekelőtt. E félelmi logika szerint: aki

nem esküdt ellensége a nagy-magyarországos érzéseknek és gondolatatoknak,

az a revizionizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus veszedelmeinek cinkos és

vétkes támogatója volna. Méltányolható ez az álláspont, éppen úgy, ahogy

Soros György édesanyjáé is („ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap

viszik a zsidókat”), ettől még azonban ez a felfogás egyértelműen magyar- és

nemzetellenes, kárt okoz a magyarságnak mint nemzetközösségnek.

Ugyanakkor a megoldások keresésekor – a károk elhárításának kísérletekor –

mégis roppant nagy jelentősége van annak, hogy mi a Trianon-fájdalom

elutasításának forrása. Nyilván elfogadhatatlan önfeladás lenne, ha Erdélyt nem

vehetnénk többé szájunkra, csupán mert zsidó származásúakat rémülettel tölt

el. Viszont a nemzeti törzsnek ezer gesztussal kell megmutatnia, hogy sem a

Trianon fölött-miatt érzett fájdalom, sem Erdély emlegetése nem irányul

semmilyen tekintetben származás szerint megkülönböztetésekre,

kirekesztésekre. Mint ahogy valójában még a jobboldal szélsőségesnek nevezett

sajtójában, a Magyar Demokratában sincs efféle törekvés. Szalay Károly, a

hetilap állandó szerzője éppen Karinthy Frigyes egykori példáján mutatja be,

hogy a magyar zsidók egyik legnagyobbikának mennyire tudott fájni Trianon.

„S már a határnál vagyok s mintha eleven, vérző seben gázolna át a vonat, ahogy

megpillantom az első idegen feliratot ott, ahol testem és vérem nyelvén szóltak

hozzám. Begyógyulhat valaha ez a seb vagy fel kell vágni, újra bevarrni vagy újat

vágni másutt – a baj megvan, nem lehet tagadni, az a kérdés csak, lehetne kezelni

belülről, vagy már csak a kés segít?”1

Láthatóan Karinthy sem tudta eldöntetni, mi a helyes: a vágások mentén hagyni

gyógyulni a sebet vagy újra vágni, de ettől még fájdalmai és szeretetei tiszták és

egyértelműek. „Nem vagyok éppen szemérmes ember – mondja mosolyogva

Karinthy 1928-ban, a baloldali radikális Bálint Györgynek adott interjújában –,

mindig nevén szoktam nevezni a gyereket. Van azonban két szó: haza és

magyar. Úgy látszik, a freudizmustól tanultam meg, hogy azokkal a szavakkal

szemben vagyunk szemérmesek, amelyek nagyon sokat jelentenek számunkra.

Így vagyok én ezzel a két szóval.” Ahogy Szalay fogalmazza, Karinthyt éppen

Trianon döbbentette rá arra, hogy lelkileg, tudatilag mennyire a magyar

valóságban gyökerezik létezése. „Én nem mondtam ki a szót. De ha házat

építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon vagy Kolozsvárott,

megálltam előtte és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot

láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág

nekem nyílt”2 – írja szép levelében a nagy magyar és nagy zsidó (azaz: nagy

magyar zsidó, vagy nagy zsidó magyar – de ez már voltaképp mindegy).

A vízválasztó tehát korántsem az, hogy kinek milyen elképzelése vagy javaslata

van a trianoni trauma megoldására, hanem csupán a szolidaritás, a fájdalomban

való őszinte osztozás megléte vagy hiánya. Az őszinteség pedig ott kezdődik,

hogy nem tekintjük szélsőségeseknek, revizionistáknak azokat, akik Erdélyt

vagy Nagy-Magyarországot szájukra veszik.3 De még azokat sem, akik azt

énekelik, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk”. Nem csak

azért nem, mert tudomásul kell venni, hogy az „éneklők” legtöbbje számára ez

nem több, mint édes-szomorú búsongás, a szeretet és fájdalom egyfajta

nosztalgikus-ábrándos kifejeződése, ami még mindig jóval több gyógyírt ad a

kétoldali (határon túli és inneni) veszteseknek, mint a nacionalistázásrevizionistázás;

hanem főképp azért nem illetendők ezek az érzelmi

megnyilatkozások a szélsőségesség vádjával, mert a baloldal által jegyzett

magyar külpolitika évtizedekre visszanyúló kincstári optimizmusa a magyar

kisebbségek mint közösségek sorsában a mai napig nem hozott semmiféle

kézzelfogható eredményt. Semmiképp nem tekinthető ennek, hogy lám, a

megbékélésre törekvő politika valóban nem vezetett egyik szomszédunkkal sem

háborúsághoz, mert hiszen e szomszédok időnként vad nacionalista politikája

ugyancsak nem vezetett háborúsághoz. Ezzel szemben a kedvezménytörvény

végrehajtásáról szóló megállapodásnak a magyar és a román miniszterelnök

(Medgyessy és Nastase) általi aláírásakor a fideszes Németh Zsolt a Napkeltében

azt volt kénytelen megállapítani, hogy „sorozatos visszalépés

tapasztalható az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben: befagyasztották a

szobor (az aradi Szabadság-szoborcsoport – VDGy) felállítását, befagyasztották

a magyar karok visszaállítását, az egyházi ingatlanok és a Batthányeum, a

gyulafehérvári nagy múltú könyvtárnak a visszaadását”. Ez pedig nem

függetleníthető Magyarország meghátráló politikájától – tette hozzá Németh.

E könyvnek (A törzsi háború természetrajzának) egyébként nem tiszte

eldönteni, hogy inkább a „megbékéléses”, vagy inkább a „konfrontációs”

külpolitika a helyénvaló, a nagyobb eredménnyel kecsegtető. Megelégszik

azzal, hogy csupán arra hívja fel a figyelmet: semmi alapja nincs annak az

évtizedek óta sulykolt „hivatalos” álláspontnak, amely szerint a megbékélésre

törekvő politika tekintendő normálisnak, és az ettől eltérő szélsőségesnek. E

merev felfogást szerencsére lassan kikezdte a demokrácia és az idő, s ma már

elmondható, hogy amire 1990-ben még a „nemzeti” pártok is csak nagyon

szőrmentén merészkedtek – Trianon fájdalmáról hangosan szólni –, az ma már a

mérsékelt nemzeti párban, az MDF-ben a lehetséges pártprogram rangjára

emelkedett.

Figyelmes olvasó észreveszi, hogy a trianoni évfordulóról (ennek várható

ünnepségeiről, programjairól) szóló, 2003. június 4-ei tudósításában a

Népszabadság korszakos megállapítást tett:

„A Trianonról való megemlékezést nem csak a szélsőjobboldali szervezetek, illetve

személyiségek tartják fontosnak, bár tény: az elmúlt évtizedben mérsékelt szervezetek

vagy pártok nem emlékeztek meg e gyásznapról.”

A média balliberális vezérhajója ezennel feladta a régi doktrínát: többé nem

állítja, hogy aki Trianon sebeit ápolja, az csakis szélsőséges lehet… Itt a kiváló

alkalom, hogy legalább egy pillanat erejéig fejet hajtsunk mindama „szélsőséges

elemek” előtt, akik a rendszerváltozás kezdete óta (is) céltáblái a politika és a

média fősodrának, miközben bűnük nem volt több és más, mint hogy szemben a

hivatalosságokkal és szalonbéliekkel, nem voltak hajlandók hallgatni a Trianon

okozta örök veszteségről és fájdalomról. Nem megfeledkezve arról, hogy az

itt-ott felbukkanó valóságos határvisszaállítási megnyilvánulások, törekvések,

ha szélesebb teret nyertek volna, akár valóságos háborúságra is vezethetett

volna magyarok és más nemzetek között, el kell ismernünk: az a tény, hogy

Trianon a történelmi emlékezetünkben lassan végre a helyére kerül, leginkább

az olyan nyughatatlan „szélsőségeknek” köszönheti, mint akiket-amelyeket a

Népszabadság is felsorol szóban forgó tudósításában:

Trianoni megemlékezések sora kezdődött a múlt hét végén, amikor a Magyarok

Világszövetsége, a Trianon Társaság és a Honfoglalás 2000 Egyesület közös

rendezvényt tartott a Hősök terén. Ma a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP),

valamint a Magyar Út Körök Mozgalom a Budapest Kongresszusi Központ melletti

Gesztenyés-kertben eleveníti fel a gyásznap előzményeit, valamint az

„országcsonkítás” következményeit. A nagygyűlésen Csurka István, a MIÉP elnöke

szónokol. Ugyancsak ma este a fővárosban, a Regnum Marianum keresztjénél, a 64

Vármegye Ifjúsági Mozgalom tart megemlékezést.

A tudósításból képet nyerhetünk arról, ami a fejezetünk témája: hogyan

viszonyulnak párjaink (s mögöttük: háborúzó törzseink) Trianonhoz?

MDF

Az MDF – talán némi óvatosságból – ifjúsági szervezetével dobatja be az

ötletet: az Ifjúsági Demokrata Fórum (IDF) aszódi rendezvényén „bejelentik,

hogy az IDF – a Jobbik Magyarországért Mozgalommal egyetértésben –

parlamenti képviselői útján kezdeményezi, hogy a jövő évtől kezdve az

általános- és középiskolák rendhagyó történelemóra keretében emlékezzenek

meg a nemzet eddigi legnagyobb veszteségéről”. (Az sem lehetetlen persze,

hogy valóban az óvatos „öregek” kullogtak a merészebb ifjak után, s ez

utóbbiak ötletét-elhatározását tisztelhetjük az elképzelésben.) „A Jobbik

Magyarországért Mozgalom (JMM) az elmúlt két évben többször is javasolta a

parlamenti pártoknak, hogy június negyedikét nyilvánítsák nemzeti

emléknappá.” Amint a tudósításból ugyancsak megtudjuk, az „MDF szerint a

felvetés továbbgondolásra méltó”. Gémesi György (az MDF alelnöke) úgy véli,

„a trianoni évforduló azért a jobboldal »ünnepe«, mert a baloldal mindig is el

akarta tüntetni a köztudatból. Amikor az MDF kormányon volt, számos hasonló

eseményt emelt állami rangra, az ilyen szempontból »alul képviselt« trianoni

megemlékezés esetében ez a jövő feladata.”

Vajon mit kezd ezzel a helyzettel a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ?

Fidesz-Magyar Polgári Szövetség

A Fidesz nyilvánvaló dilemmája, hogy nem adhat a kelleténél nagyobb támadási

felületet; amennyire lehet, el kell kerülnie, hogy újra a MIÉP-hez kössék,

Csurkáékat újra a Fidesz rohamcsapatának nevezzék; de azt is, hogy a mérsékelt

MDF e szimbolikusan fontos ügyben jobbról előzze. Ezt a kettőséget jól tükrözi

a Fidesz szóvivőjének álláspontja: „Az nem kérdés, hogy Trianon méltó az

emlékezésre csakúgy, mint a holokauszt vagy a kommunizmus áldozatai. Csak

az a kérdés, hogy e két utóbbi emléknaphoz hasonlóan Trianonnal kapcsolatban

is létezik-e a »közös nemzeti bölcsesség«” – nyilatkozta a Népszabadságnak

Halász János. Szerinte a közmegegyezés bővíthető ilyen irányban. Vagyis a

szélekről minél inkább beárad és egyszersmind szétterül Trianon – immár –

kollektív fájdalma, annál előbb bekövetkezhet a közös nemzeti emlékezés.

MSZP

Az MSZP dilemmája is kiválóan átüt a szóban forgó tudósításon, illetve a

megkérdezett politikusuk állásfoglalásán. A szocialisták világosan érzékelik,

hogy Trianon szelleme kibújt a palackból, és többé nem lehet úgy csinálni,

mintha csak néhány megveszekedett szélsőséges (revizionista) mániája volna. A

„nemzeti közép”-re igyekvő Medgyessy-kormány, illetve mögötte a szocialisták

nem tehetik meg, hogy Trianon fájdalmát a korábbi merev egyöntetűséggel

elutasítsák. Ezt tükrözi Hiller István megfogalmazása, aki szerint „Trianon

eleven seb a nemzet tudatán, amelyet a XX. századi magyar politika úgy 1945

előtt, mint 1945 után rossz érzékkel próbált gyógyítani”. Az MSZP alelnöke

nem feledkezik meg a régi vád továbbéltetéséről („1945 előtt a jobboldali

rezsim revizionista alapon újabb tragédiába sodorta az országot”), rögtön utána

azonban Trianon dolgában eddig páratlan önkritikát gyakorol: „1945 után pedig

a politika azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a Trianon-probléma nem is

létezne, így álságos módon kettévált a hivatalos politika és az emberek

véleménye”. Igen ám, de ha a szocialisták véleménye immár találkozik „az

emberek” véleményével, akkor mi menti a szocialistákat a végigvitt gondolat

rájuk leselkedő csapdájától? Trianon be nem váltott ígéreteit ugyanis végre

egyszer számon kell(ene) kérni a magyar kisebbségeket elnyomó nemzetek

(„nemzetállamok”) éppen uralkodó (nacionalista) politikusain!

A szocialistáknak készen áll egy újabb sematikus, de politikailag teljesen

korrekt és korszerű válaszuk: a közös EU-tagság. Ahol a határok átjárhatósága –

felfogásuk szerint – természetszerűleg megszünteti az elszakítottság minden

gondját és fájdalmát. „Az uniós csatlakozási szerződés aláírása új történelmi

helyzetet hozott – nyilatkozza az országos napilapnak Hiller. – Számunkra az

uniós csatlakozás a békés nemzetegyesítés megvalósítása. A magyar

szocialisták érdekeltek abban, hogy a szomszédos államok is az EU tagjai

legyenek, mert Trianon valós feloldása nem más, mint a békés

nemzetegyesítés.”

Amivel a szocialistáknak majd minden bizonnyal versenyre kell kelniük, az az

idő: az aradi Szabadság-szobor példáján jól látható, hogy a közelgő EU-tagság

sem készteti a románokat nacionalizmusuk számottevő visszafogására. Logikus

és helyénvaló feltevésnek látszik, hogy amennyiben maradnak az európai

integrációs, s általában a globális tendenciák, a nacionalizmusoknak ki kell

fulladniuk. Az is biztosnak tűnik azonban, hogy ez nem néhány év vagy évtized

távlatában fog bekövetkezni; nem szólva arról, hogy ha a globalizmus nem

hozza el az integrálódó, világra nyitó országok egyértelmű gyarapodását, nem

zárható ki, hogy a bezárkózásnak, a nemzeti érdekek és vonások ápolásának,

hangozatásának tendenciája fog kialakulni, megerősödni. A szocialistáknak

tehát minden bizonnyal a jövőben is szembe kell nézniük azokkal a

helyzetekkel, amelyben el kell dönteniük: inkább a magyar, vagy inkább az

antinacionalista érdekeket képviselik. S mivel antinacionalizmusuknak

számtalan oka van, minden józan „nemzeti” politikai törekvéseik ellenére is

bele fognak kerülni az afféle csapdákba, mint a román miniszterelnökkel Erdély

elveszítésének „ünneplése” (ld. Medgyessy-Nastase koccintás), vagy a határon

túli magyarok „rokon kisebbség”-ként való meghatározása (ld. ugyancsak

Medgyessy-Nastase megállapodása a kedvezménytörvény végrehajtásáról).

SZDSZ

Amint a Népszabadság tudósításából kiderül, „Nem tartja indokoltnak a trianoni

évforduló emléknappá emelését Fodor Gábor (SZDSZ). Azzal érvelt, hogy nem

az ünneppé nyilvánítástól függ, mit jelent az emberek számára egy-egy

történelmi dátum, esemény. Van, akinek például a mohácsi vész a legnagyobb

nemzeti tragédia. Hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani az emberek

érzelmeit, de Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra volna

szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen lehessen ilyen

kérdésekről beszélni, emlékezni.”

Ha rendre helyére tesszük – valós értékén értelmezzük – a szabad demokraták

álláspontját és logikáját jól tükröző gondolatelemeket, a következők derülnek

ki:

- Az SZDSZ is érzékeli, hogy túl sokaknak túl nyilvánvalóan fáj Trianon, s

többé nem lehet úgy csinálni, mintha ezek az érzések eleve

abnormálisak, deviánsak volnának. Nem állítja tehát, hogy csak

szélsőséges embereknek vagy szervezeteknek juthat egyáltalán eszükbe a

megemlékezés gondolata.

- Az SZDSZ számára azonban minden tekintetben elfogadhatatlan a

trianoni fájdalom hivatalos nemzeti rangra emelése, mert ez az aktus

tipikusan nemzeti létében-voltában erősítené a magyarságot mint

közösséget, ahelyett, hogy egyének emberi és állampolgári jogon alapuló

gyülekezeteként kezelné. A két felfogás sokmérföldes távolságát jól

tükrözi az a tény, hogy míg Károlyi Mihály, az első Magyar Köztársaság

elnöke a „nemzeti” törzs számára Trianon egyik felelőse (az

eredményekre már akkor sem vezető, látványos nemzeti önfeladás miatt),

addig az SZDSZ számára ünnepelendő szimbólum, a liberális demokrácia

jelképe (akinek szobránál legutóbb éppen Fodor Gábor tartott ünnepi

beszédet).

- Éppen ezért amivel az SZDSZ (Fodor Gábor) kénytelen-kelletlen

próbálkozik: a mellébeszélés. „Nem az ünneppé nyilvánítástól függ, mit

jelent az emberek számára…” Ha valaki a holokauszt-megemlékezések

kapcsán érvelne ezzel, bizonyára felháborítaná Fodor Gábort. „Van,

akiknek például a mohácsi vész a legnagyobb tragédia” – ez az érvelés

pedig felér egy hideg, érzéketlen holokauszt-relativizálással, amikor azt

próbálnánk bizonyítani, hogy nem kell annyira odalenni a zsidók

irtásától, hiszen vannak népek, akiket például Sztálin nyomtalanul

eltüntetett a Föld színéről.

- Végezetül Fodor utolsó érve is híven tükrözi azt a feloldhatatlan

ellentmondást, amivel az SZDSZ kénytelen szembenézni Trianon

dolgában. „Magyarországon nemzeti konszenzusra, higgadtságra volna

szükség ahhoz, hogy nacionalista felhangoktól mentesen lehessen ilyen

kérdésekről beszélni, emlékezni” – állítja az ügyvivő. Csakhogy ez az,

ami a dolog belső logikájából fakadóan egyenesen lehetetlen: Trianonról

nem lehet nacionalista (azaz hangsúlyosan nemzeti) felhangoktól

mentesen emlékezni, hiszen éppen azért akarunk emlékezni rá, mert a

nemzeten esett súlyos seb fájdalmát akarjuk enyhíteni, s a hasonló

veszteségek elkerülésének esélyét akarjuk növelni vele (nem is annyira

tudatosan, mint inkább ösztönösen).

Amíg a szocialistáknál (például Hiller Istvánnál) még találunk „árulkodó”

nyomokat arra, hogy tud fájni Trianon, hogy valóban tudnak osztozni a

fájdalomban, a szabad demokratáknál inkább annak az ingerültségnek láthatjuk

nyomait, amit számukra a helyzet érzelmi feldolgozhatatlansága okoz. Logikai

úton ugyanis az SZDSZ is eljut pontosan odáig, ahová az MSZP: Trianon

megoldásának kulcsa Európa integrációja. Mécs Imre, az SZDSZ országgyűlési

képviselője szerint „A határok elveszítik elválasztó, kirekesztő jelentésüket,

kizárólag közigazgatási szerepük lesz. A határokon átnyúló régiók rendszere

pedig – jelentős gazdasági előnyökkel – újraegyesítheti a természetesen

összetartozó, de korábban szétszakított tájegységeket. Ez az, amire Trianon óta

egy sor generáció vár, ez az egyetlen megoldás történelmi traumáink

feloldására.”4

Érzelmileg azonban Mécs Imre sem tudja kezelni Trianon ügyét. Akár még

rokonszenvesnek is tekinthetjük, hogy „tárgyilagosan”, „igazságosan” számon

kéri a magyarságon, miért nem tartott önvizsgálatot, hol rontotta el (miért nem

törődött az ezer éve velünk élő nemzetek igazságával); még az a

„felülemelkedettség” is méltányolható, amelytől Mécs számára „A fő baj az,

hogy a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, azt már

nemigen, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat,

szerbeket, szlovákokat, a több száz éve velünk élő románokat, németeket,

ruszinokat is”. Ez a fajta érzelmi nagyvonalúság azonban csak akkor

elfogadható, ha kiterjed a nemzet jövőjéért másképp aggódókra is. Azokra, akik

nem gondolják úgy, hogy a nagyobb közösségekbe való feltétlen, kritikátlan

beolvadás a nemzet felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, sőt, záloga.

Mécs Imre azonban az effélékről ilyen stílusban, ilyen indulattal beszél:

„Aki ezt az egyetlen lehetséges utat elállja, az a magyarság ellen van, bármit is papol.

Aki az integráció ellen dolgozik, az tovább élteti Trianont, betonfalakká merevíti a

»sárkányfogvetemény«-határokat. Adjunk hálát istennek, hogy végre megnyílt a

lehetőség Trianon modern meghaladására, csak el ne rontsuk. El ne rontsák

meggondolatlan politikusok, ostoba heccemberkék!”

Az indulat (ostoba heccemberek) jelenlétének ezúttal nem csak az ad

jelentőséget, hogy felhívja a figyelmet a törzsek felfogásbeli különbségére,

távolságára (s egyúttal a vízválasztóra), hanem az a különös tény is, hogy a

„magyar- és nemzetellenes”-séggel vádolt oldal láthatólag teljes őszinteséggel

és meggyőződéssel gondolja és állítja, hogy a vele szemben álló nacionalisták

azok, akik mindenféle „papolásuk” ellenére a magyarság ellen vannak. Itt nyer

látható igazolást kiinduló tételünk, hogy a törzsek közötti ellentét legfőbb

forrása nem a magyarságuk különbözősége (eltérő „mértéke”), hanem a

magyarsághoz, nemzethez való eltérő viszonyulásuk. Mindkettő – legalábbis

ritka kivételektől eltekintve – a magyarság, a magyar nemzet teljes értékű

tagjának tekinti magát; csak míg az egyik törzs (benne különösen a szabad

demokraták és szellemi holdudvara) a magyarság sorsát, jövőjét éppen

magyarsága és saját (magyar) érdekeinek hangoztatásától félti, addig a másik

törzs éppen e vonások és érdekek elhallgatásától, háttérbe szorításától. Az

antinacionalista törzs vonatkozásában tehát olyan értelemben beszélhetünk (és

kell beszélnünk) magyar- és nemzetellenességről, hogy törekvéseik

magyarságunk, nemzeti közösségünk egyedi vonásainak, erős érzelmi

kötelékeinek gyengítésére irányulnak, annak reményében (ama meggyőződéstől

vezérelve), hogy a magyarok mint egyének boldogulását jobban elősegíti a

nyitás, az egyetemessé válás, a világba való minél teljesebb beolvadás

(integrálódás).

1

Jegyzetek

Szalay Károly: Karinthy és Trianon. Magyar Demokrata 2003. szeptember. 18., 45. o.

2 Idézi Szalay uo.

3 „A román és a magyar miniszterelnök együtt tolta le a nadrágját, és üzente meg saját szélsőségeseinek:

megcsókolhatjátok a fenekünket. Ha van par excellence román és magyar nemzeti érdek, akkor ez az.” (Medgyessynek

mennie kellett. Magyar Narancs, 2002. december 5. Idézi: Tóth Gy. László, Szembesítés. Magyar Nemzet, 2003. február

15.

4 Mécs Imre: Trianon tűnő árnyai. Népszabadság 2003. június 3.