Napjaink történelme : A TÖMEGSÍROK ÜZENETE: Kinek áll érdekében a hallgatás, az elhallgattatás? |
A TÖMEGSÍROK ÜZENETE: Kinek áll érdekében a hallgatás, az elhallgattatás?
A hvg.hu és a magyarorszag.ma elektronikus médiumok jóvoltából közhírré tett vita – a Magyar Országos Levéltár és az Open Society Archiv (OSA) polémiája – nyilvánvalóvá tette azt az eddig sem kétségbe vont tényt, miszerint nem is annyira jogi, mint inkább politikai gátjai vannak még mindig a kommunista önkényuralom idején elkövetett bűnök feltárásának. A Nagy Imre-csoport 1958-as perében elhangzottak nyílvánosságra kerülésének, úgy tűnik, elhárulni látszanak az akadályai: a hangfelvétel, ha kerülő úton is, lejátszatóvá válik. A levéltár vezetősége május 29-én levelet küldött Rainer M. János OSA-munkatársnak közölvén, hogy kutatói meghallgatásra kiadnak egy másolatot, ettől kezdve az 56-os Intézetet terheli a felelősség (síc!). – Az OSA elképzelése szerint az 1958. június 9. és 15. között folytatott politikai per vágatlan hanganyagát lejátszanák az eredetivel azonos időpontban (tehát az 50. évfordulón), az Open Society Archives Centrális Galériájában – a Budapest, V. kerület, Arany János utca 32 sz. alatti Goldberger-házban.
A máig is élő bűnügyi nyílvántartás
Több, 1990 után rendezett, politikai perben is bebizonyosodott, hogy a névlegesen demokratikussá vált Magyar Köztársaság illetékes hatóságai (Nemzetbiztonsági Hivatal, Igazságügyi Minisztérium, valamint az Országos Büntetés-végrehajtási Intézet és ki tudja hány túlélő szervezet) élő nyílvántartást vezet azokról a személyekről, akiket 1956 és 1990 között törvénysértő perekben ítéltek el. – Bár ezeket a honfitársainkat, jelentős hányadukat tekintve, rehabilitálták (kivéve az ún. „kémperekben” elítélt, a legszigorúbb büntetésben részesült „első NATO-katonákat” – Belovai Istvánt, Szemenyei-Kiss Tamást, Egedy Lehelt, Szlama Árpádot és társaikat) – neveiket napjainkban bűnügyi nyílvántartásban tárolják, adott esetben ez a tény súlyosbító körülmény lehet egy esetleges rendőri vagy bírósági intézkedés kapcsán.
Tanulmányozzuk csak figyelmesen a Magyar Országos Levéltár üzenetét, melyet a Nyílt Társadalom Archívuma munkatársainak küldtek. Amennyiben – mint írták – kiadják a Nagy Imre-csoport perének hanganyagát, akkor „a felelősség őket illetve az 56-os Intézetet terheli”. Milyen felelősségre gondolnak?
Kit vagy kiket fenyeget szankció azért, hogy közzéteszik, a nyílvánosság elé tárják az újkori magyar történelem eddig eltitkolt fejezeteit?
Netán azok is veszélybe kerülhetnek, akik meghallgatják a vágatlan hanganyagot?
Nem titok: a polgári demokrácia tizennyolcadik évében még mindig „titkos” és „szigorúan titkos” bejegyzéssel őrzik azokat az iratokat, melyeket a kádári kompromisszumokkal egyet nem értők, az 1956 és 1990 között szabadságunkért, a demokráciáért harcolók büntetőeljárásai során produkáltak az akkori államvédelmi hivatalok.
– Ezek a periratok, a demokratikus ellenállás valóságos dokumentumai. Olyan neveket, eseményeket, leírásokat tartalmaznak, melyek nem kis hányadukban árnyékot vetnek napjainkra – hiszen az egykori „bűnüldözők”, állambiztonsági vezetők, verőlegények, feljelentők és bírók, az ügynökök valamint az önkényuralom kiszolgálóinak adatai is megtalálhatók bennük. – Ez utóbbiak nyílvánosságra kerülése jelentene veszélyt napjaink társadalmára?
Személyiségi jogaik fontosabbak, mint a történelmi igazságtétel?
A diktatúra virágoskertje
Így nevezték a rákoskeresztúri temető 301-es parcelláját Magyarországon 1990 előtt – bár virágot a kivégzettek hozzátartozói nem vihettek a hősök sírjaira. 1989-ben Nagy Imre miniszterelnököt és 1958. június 16-án kivégzett társait nemzeti gyászt hirdetve újratemették, a valóságos bűnfeltárás elmaradt. A 301-es parcella titka továbbra is rejtély maradt, a temető sarkába elhantoltak számáról, a tömegsír valóságos méretéről és mélységéről csak becsült adataink lehetnek. Napjainkra, leírásokból illetve közvetett adatok alapján ismert, hogy a 298-as parcellához hasonlóan a 301-es számmal jelölt területen is temettek el olyanokat, akik 1945-ben, Budapest védelmében estek el, olyan Waffen-SS katonákat, akiket a szovjet egységek végeztek ki bírósági ítélet nélkül. – De ami a közvéleményt leginkább érdekelné: máig ismeretlen azoknak a száma és a hatalmas méretű tömegsírba temetettek névsora, akiket az 56-os szabadságharc után ítélet nélkül vagy társadalmi asszisztálás mellett likvidáltak.
Kivégzett gyermekek?
Hány gyermekkorú szabadságharcosnak találnánk meg a maradványait?…
Miért nem volt fontos az „emlékező utókornak” feltárni az önkényuralom ásta tömegsírt?
Kinek állt, kinek áll érdekében a hallgatás, az elhallgattatás?
Budapest, 2008. junius. 1
Kollár Erzsébet
|