TRI A NON

   grafika: Skodacsek András

Nemzeti Összetartozás Napja 2008

2007  június 4-én, az Országgyűlés elé a Fidesz-KDNP frakciószövetség nevében Németh Zsolt és Simicskó István beterjesztett egy törvényjavaslatot, hogy a trianoni békediktátum évfordulóját nyilvánítsák a "Nemzeti Összetartozás Napjává". A Jobbik Magyarországért Mozgalom évek óta hasonló javaslattal ostromolja a közéletet.
A kezdeményezést a Parlament leszavazta, de idén hála jobboldali civilek összefogásának, a gyakorlatban megvalósult a törekvés. "A terület osztható, a nemzet oszthatatlan"

Lengyel Károly:  NEM GYÁSZOLOM TRIANONT, MÉG NEM!

Kedves Magyar Testvéreim!

Nem gyászolok. Nem gyászolom a Trianoni diktátum következményeit.
Nem gyászolom, mert számomra nem létezik ilyen diktátum.
Nem viselek fekete szalagot június 4-én.

Trianont azok gyászolják, akiknek az ország elveszett.
Azok kötnek fekete szalagot június 4-én, akiknek meg sem fordul fejében, hogy lehet még másképpen is.

Az 1867-ben szinte paktumként köttetett kiegyezés idejétől Magyarországnak nem létezett önálló pénzügyi, külügyi és hadügyi minisztériuma. Az első Világháborúba Magyarország nem önként lépett, hanem a degenerált osztrák császárság lökött minket golyófogónak a hadszínterek húsdarálóiba. A Magyar Királyság alattvalói szerepre kárhoztatva nem, volt ebben az ügyben önálló döntési helyzetben.
S amikor e nemzet a veszélyt fantáziáló hatalmak által kellőképpen kivéreztetett, végső vérgőzös tébolyukban az ártatlanra vetette magát valamennyi jöttmenttel együtt. Szerteszaggatták a világégés legártatlanabb elszenvedőjét, édes Hazánkat.

Nem gyászolok!
"Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá!"
Mint ahogy az aradi 13-ak óta magyar ember sörrel nem koccint, emlékezvén vértanúira, úgy a győztesnek hazudott hatalmak dögszagú karmairól is emlékezni kell.

Aki Trianont gyászolja, megmásíthatatlannak fogadja el azt.
Akiben él egyetlen szikrája a nemzeti önbecsülésnek, az arról gondolkodik, miként lehet rávenni joggal, vagy akár csellel a rablókat, hogy beismerjék, elismerjék és visszaadják a rablott holmit, jószágot, végül is Magyarország kétharmadát.
Törvénytelenség nem szül jogot!
Trianon törvénytelen, s mint ilyen jogtalan.
S mert Trianon jogtalan, ezért semmis.

Akad-e hát e maradék gúnyhatárok között olyan derék, jóravaló jogász, vagy akár többen is akik hajlandók és képesek a nemzet érdekében a nemzetközi jogi-hadszíntéren ezt a csatát megvívni?
Minden magyar ember szívében ma is kitörölhetetlenül ott él a Szent Korona országa. Ősi jussunk.
Ezért tehát kedves magyar testvéreim, nem gyászolom Trianont. Én nem adtam fel, és nem, nem, soha nem adom fel, míg a nemzetközi gyakorlat szerinti kilencvenkilenc éves elbirtoklás be nem teljesedik. Tizenegy esztendő híja van még ennek! Csak tizenegy! Nem több, de ez elegendő ahhoz, hogy megindulhasson a nagy per. A világot megrengető. A per, ami igazságot szolgáltathat nekünk. Minden magyarnak, élőnek, holtnak, és eljövendőnek.
Lehet mécsest, gyertyát gyújtani, szólaljanak meg a szégyen időpontjában a harangok, gyúljanak akár tiltva is mindenütt őrtüzek Magyarország természetes, ősi határai mentén, de nem gyászolok. Még nem gyászolok! Még nem! Most nem!
És azután sem! Mert ha ez a tizenegy esztendő nem lesz elég arra, amit a Szent Korona tőlünk elvár, akkor megérdemeljük a sorsunkat.

Budapest, 2008. június 3.

Stoffán György: Trianon 2008.

Ma már végképp nem tudom eldönteni, hogy a ma oly divatos trianonozás valójában mit jelent a 21. század magyar embere számára. Olyan, mint egy nemzeti nosztalgia-show. Hiszen ma éppen azokat a szlogeneket használja a joggal háborgók tömege, mint 1921-ben, azzal az "apró" különbséggel, hogy 1921-ben magyar kormánya volt ennek az országnak, s az a kormány, és az akkor élt magyar tömegek mind politikailag, mind az élet ezernyi területén tettek is azért, hogy az irredenta elgondolások valóra is válhassanak. Ám, vannak még efféle különbségek, amelyeket a mai Trianont emlegetők, Trianonra joggal fájdalmasan emlékezők, mintha nem vennék figyelembe.
Nem, nem az eltelt idő... hanem az eltelt időhöz és az alatta létrejött súlyos változásokhoz való alkalmazkodás hiánya, a politikai akarat és a meggondoltság hiányzik a mai Trianoni emléknapok elkötelezettségéből, és megemlékezéseiből. Horthy kormányzó óta ugyanis egyetlen magyar kormány sem merte felvállalni e nemzetgyalázó kérdést a nemzetközi politikában, ami voltaképpen elfeledtette a világgal és Európával azt, hogy a nagyhatalmak cionista befolyás, és a már akkor is elfogadott nemzetközi politikai hazudozás (a tótok, az oláhok, a szerbek által elmondottak) mit is tett Európa egyik - ha nem az egyetlen - legértékesebb nemzetével.
Az is feledésbe merül így június 4-e táján, hogy nyolcvannyolc év alatt teljesen megváltoztak az etnikai viszonyok, felborult az évezredes etnikai egyensúly, s a magyar, az elcsatolt területeken olyan kisebbsége került, amely helyzeti előnyét e kérdést illetően teljesen eltörölte.
És akkor nem beszéltem még a haza iránti elkötelezettség súlyos gyengüléséről, ami 2004. december 5-én minden kétséget kizáróan bebizonyosodott. Igaz, ez a hazaszeretet-hiány az elmúlt hatvan év sikeres kommunista értékrombolásának és agymosásának eredménye, de ezzel együtt sajnálatos tény. Mint ahogyan az is, hogy a magyarországi nemzetrész soha nem volt olyan lánglelkű és hazáját szerető társadalom, mint az elcsatolt országrészeink lakossága. Ha fordítva történt volna a dolog ott a Kis-Trianon Palotában, s teszem azt Erdély maradt volna meg Magyarországként, s a mai csonka-ország került volna más impérium alá, akkor ma már csak egy ideiglenes, egykor volt határmódosításról beszélnénk, amely a múlté. A tényekkel azonban szembe kell néznünk. Európa mint egy kihaló nemzetet tart számon minket, más nációk pedig mind a dögkeselyűk, várják mikor csaphatnak le egy-egy szemgolyóért, s mikor téphetik szét a nemzet hulláját, hogy elfoglalják annak helyét a Kárpátok gyűrűjében.

Trianon megtörtént, és voltak emberek, szervezetek, amelyek ezt a csapást igyekeztek semmissé tenni. Zadravecz István püspök számos irredenta szervezet díszelnökeként és lelkipásztorként élete végéig küzdött a nemzetért, s ő volt az egyetlen magyar katonai vezető - lévén tábori püspök - aki meglátogatta az osztrákokat a Várvidékről kiverő Rongyosokat... de kit tud ma erről, ki tud ma róla, s melyik Gárda-ezred vagy lovagrend vette föl a nevét? Ugyan! Hiszen saját szerzetesrendje, a Ferencese Rend is húzódozik attól, hogy Zadravecz igaz értékeit, életművét feltárja és kiadja. Mert ma minden politika. Aki kutatná a nagy püspök életét, az nem teheti be a lábát a levéltárba, mondvacsinált ürügyek okán... Tehát, a mai megemlékezések a félműveltség és a zsigeri gyűlölet, és a hangoskodás szintjén állnak mindössze, s értékük is annyit ér, mint amit egy-egy "lángszavú" szónok elmond az emlékmű alatt, felidézve az ősi dicső múltat és kergetve egy álmot, amelyből még felébredni sem lehet.
Vannak még különbségek a mai és az 1921-es világ között. Kinek jutott eszébe akkor, hogy magzatot öljön? Megmondom: az alföldi sötét bábáknak, akik, ha a szomszéd megejtette a szomszédasszonyt, akkor ez - az elcsinálás - látszott a legjobb megoldásnak, hiszen nem is volt elvárható a primitív cselédnéptől, hogy értse, tudja mit művel, mit követ el. A keresztény magyar társadalom azonban megvetette az ilyen bábákat, börtönbe zárta őket, s akkor még elborzadt minden nő és a jog is ezeken az eseteken. Ma, a világon senki nem törődik az abortusz-kérdéssel, mert törvény engedi a magzatgyilkosságot, amelyért voltaképpen nem is a ma fiatal nő, hanem az a bűnös kommunista államvezetés és társadalom a felelős, amelyik ebbe nevelte bele a jövő generációit. Hétmillió magzat veszett oda, hétmillió magyar embert ölt meg a kommunizmus, az Antall-kormány, majd Orbáné, Horné és Gyurcsányé. Vajon ebből a hétmillió magyarból hány Zrínyink, Rákóczink, Széchenyink, Zadraveczünk, Ravasz Lászlónk, Ordass Lajosunk, Horthy Miklósunk, Szombathelyink, Márton Áronunk lehetett volna? Milyen tervei voltak a szabad akarat által, az anya révén elveszejtett emberekkel Istennek? Soha nem tudjuk meg. E tömegmészárlásnak az eredménye az, amit megérdemelten élünk ma Magyarországon... a történelmi Magyarországon. Mert csak kevesen maradtunk szolgálni és tenni, ha kell.
Trianon emléknapján, nemzetünk gyásznapján minden évben belém mar a tudat, hogy lehettünk volna... nagyok, büszkék, öntudatosak, tömeggyilkosságtól mentesek, családban és szeretetben, kulturáltan felnőtt társadalom... Továbbvihettük volna eleink értékeit, hazaszeretetét, mint teszi ezt számos nép a nagyvilágban. Ám mi magyarok akkor voltunk büszkék, s nagyhangúak, amikor lehajtott fejjel kellett volna járnunk, s akkor hajtottuk le a fejünket, amikor kardot kellett volna rántanunk. Feljelentgetős, spicliskedő és acsarkodó nemzet vagyunk, saját magzataink hulláján tapodó, de nagyságunkat hirdető büszke nemzet... a szakadék, a végső pusztulás határán.
Mi magyarok meg tudjuk magyarázni a hazaárulást, a szülőföld elhagyását, s zokogva énekeljük a Himnuszt - külföldön, az új hazában -, s eszünk ágába sem jut, hogy mi is történhetne, ha többé nem vinnénk szívünk alatt legyilkoltatni magzatainkat, s hazaköltöznénk szülőföldünkre - mind, hogy ne mások megvetése közben folyjon könnyünk elhagyott Erdélyünk, Felvidékünk, Délvidékünk és Kárpátaljánk emlékére. Milliók kezében van a nemzet mai sorsa. Nem a kanadai vagy a németországi magyar oktatásért kell küzdeni ott, hanem a csángókért, a temerini fiúkért, Malina Hedvigért és a kárpátaljai magyar iskoláért otthon!
December 5-e csak egy nap volt, csak egy megnyilvánulás volt... de ez a nap nem csak a magyarországi magyarságot, hanem az összmagyarságot jellemezte, minősítette. Hiszen nap-nap után látjuk a TV-ben, halljuk a híradásokban hogy hol és milyen módon emel kezet magyar a magyarra a világ bámely részén, hogyan emészti fel egységét a nemzet az elcsatolt területeken, s hogy még szavazni sem megy el saját érdekében, mert... mert mindenre van magyarázat. És a keselyűk itt keringenek a fejünk fölött. Vitézek, lovagrendek, "nem, nem soha" szervezetek alakulnak erőtlenül és program nélkül, "vesszen Trianont" ordítozva, s közben nem veszi észre senki, hogy tenni is kellene a megmaradásért. Trianon is csak egy nap volt, mint december 5-e. És akkor sem tettek ellene semmit, pedig a lehetőség 1920 júniusában is megvolt. Ilyenek vagyunk. Szeretünk emlékezni, szebben és jobban, mint azt a valóság, a történelem engedné. Büszkék vagyunk egy süllyedő hajón, s nem énekeljük a zsoltárt, mert bár a fél hajó víz alatt van már, mégis azt hisszük, hogy ha a tengert szidjuk, beforr a lék...
Mi magunk generáljuk saját Trianonunkat, a gyűlölettel, a gyilkossággal, gyilkosaink újraválasztásával, nemzetünk iránti lelkiismeretlenségünkkel.
De volna még remény, van még kiút! Isten az, s Mária a Magyarok Nagyasszonya, akihez bűneinkkel vonulunk évről-évre Somlyó hegyére. A hitünk az, amely által megtisztulva és attól erőt merítve példát mutathatunk Európának, a világnak. Vissza tehát Istenhez Magyar Testvéreim! Vissza a hit védőbástyáiba, vissza az alázatba, a Krisztus-követésbe... vagy porrá leszünk. Nem egyenként, hanem mind. Saját Trianonunk felemészt hit nélkül, szeretet és remény nélkül. Ma nem zászlólobogtató időt élünk, hanem az önvizsgálatét, az alázatét, az Istenhez fohászkodásét, mert az utolsó időket éljük, amelyen csak a Teremtő Isten változtathat. Mindszenty azt mondta, hogy nem fél, ha van egymillió magyar, aki szívből imádkozik. Most Trianon előestéjén csendben nézzünk magunkba - értelmiségiek, egyházfiak, munkások, parasztok, politikusok... emberek mind! És bánjuk meg bűneinket, amelyeket magunk ellen követtünk el, s kérjük a Fennvalót... hogy a bűnbánat és önvizsgálat által egyszer méltóképpen ünnepelhessünk !

Ludvig Emil: Trianonról, Schengen után

Valóban eltűntek a sorompók, ám a politikai, szellemi és erkölcsi határok a magyarok és szlovákok (románok, szerbek) között még most is léteznek. Az egyre kisebb lélekszámú minoritást alkotó magyarság szabad nyelvhasználata, iskolázása, előrejutása még mindig, sőt újra akadályokba ütközik. Évszázados történelmi, tudományos tények meghamisítása, históriánk nagyjainak sértegetése borzolja a kedélyeket. Garázdák megrongálják Petőfi szobrát, Kossuth emlékművét, nacionalisták zaklatják a magyarokat. Egy magyar diáklány megverőit egész apparátus igyekszik fedezni. És mindezeknek az oka, eredője az a bizonyos papírlap, amit ma nyolcvannyolc esztendeje a versailles-i Trianon-kastélyban alá kellett írnia Magyarország képviselőinek.

Magyar Nemzet,

Skodacsek András:Június 4 - Trianoni gondolatok

Egy nap mire nem mindenki emlékszik. Egy nap, amire szinte senki sem emlékszik. Vad, liberális világ elvadított vademberei, magyar lélek nélkül beszélnek szlenget, sokan csak tengnek, lengnek. Nem tudják honnan jönnek, s azt sem, hova tartanak. Drog, liberális demokrácia, szdsz, abberráció. Tönkrementünk. Tönkrement Magyarország lettünk.
Nincs múltunk, mert elfeledtük, nincs jelenünk, mert nincs múltunk. Élünk a semmiben. Körbevesz a nihil, és elborít. Depresszió, zero (cukor) katarzis. Van helyette gyurcsányizmus, Őszöd, "elkúrtuk", böszme, meg "nem csináltunk semmit négy évig", no és persze "hazudtunk reggel, éjjel, meg este". Már-már úgy érzem reménytelen magyarnak lenni Magyarországon. Aztán egyszercsak felcsillan egy halvány reménysugár. Ifjú költők titokban hazafias verseket írnak, kötetei jelennek meg, középiskolások NagyMagyarországos kitűzőket kezdtek hordani, egyre több fiatal hord nemzeti karszalagot, egyre többektől hallom, hogy nem néznek semmilyen tévéműsort, mert ott nincs mit nézni. Fiatalokat látok a buszon Bibliával a kezükben, vállalják az utazóközönség előtt, és bátran olvassák, sőt felolvasnak egymásnak. Nem züllöttünk még le teljesen, van aki nem akarja észrevenni, hogy a kiszáradt szomorú magyar földet alulról titkos kis patakok mossák, és egyre többen vannak, lassan-lassan összekapaszkodnak, majd a patakokból hömpölygő folyó lesz, s eljön az idő mikor feltör a felszínre. Minden koszt elsöpör egyszer. És akkor rend lesz. Rend lesz a fejekben, a tévében, a rádióban, az utcán, és igen, a parlemtben is! Katarzis közeleg.
A sötét felhök mögül már kilátszik a Szép Magyarország. Várjuk!
De addig is emlékezzünk. Június 4-e van. A gyalázat napja! A szégyen napja! Ilyenkor elég egy mécses este az ablakban, tudni fogjuk mit jelent.

VESSZEN TRIANON!

www.nemzetihirhalo.hu