|
Egyszer már volt 9/11
http://video.google.com/videoplay?docid=-8991317191173231517
googleplayer.swf (application/x-shockwave-flash objektum)
Hatvankét éve, hogy az Irgun Cvai Leumi végrehajtotta az azóta sokszor – és legtöbbször hamisan – meghivatkozott csapást a jeruzsálemi King David Hotellel szemben. Az Erec Jiszráél-i brit uralomra annak huszonnyolc esztendeje alatt sohasem mértek nagyobb csapást, mint 1946. július 22-én.
A szálloda
 A jeruzsálemi King Davidet a gazdag és befolyásos egyiptomi zsidó klán, a Moseri tagjai építették. Külön részvénytársaságot hoztak létre a maga korában utolérhetetlenül luxus, hét emeletes, kétszáz szobás hotel megépítésére, amely 1931-ben nyílt meg. A mandátumi katonai kormányzat 1938-ban rekvirálta el annak komplett déli szárnyát és telepítette oda az irodáit. Azért esett rá a választásuk, mert központi volt a fekvése és úgy vélték, könnyen lehet őrizni. 1938 után a szobáknak kevesebb mint az egyharmadát használták a szállóvendégek. Igaz, utóbbiak közt számos híresség akadt. Lakott itt a perzsa császár özvegye, Názli egyiptomi anyakirálynő, I. Abdullah transzjordán uralkodó, XIII. Alfonz spanyol király, valamint két koronás száműzött: 1936-ban Hailé Szelasszié etióp császár menekült ide az olasz megszállók elől, 1942-ben pedig II. György görög király és kísérete ütötte fel itt az udvartartását, mialatt hazája náci és fasiszta megszállás alatt állt.
A tények
Az Ecel harcosai a szálloda pincéjében helyezték el a pokolgépet. A King Davidben működött ugyanis az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit haderő főparancsnoksága, de itt helyezték el a bűnügyi rendőrség egyik osztályát is. A szabadságharcosok ezután telefonon figyelmeztették magának a szállodának a telefonközpontját, valamint a Palestine Post (ma: Jerusalem Post) című lap szerkesztőségét, továbbá felhívták a francia konzulátust is, mivel ennek az épülete a King David mellett volt akkoriban. Ennek dacára az evakuációt nem hajtották végre. A robbanás bekövetkezett, az épület egy része összeomlott, és a merényletben kilencvenegy ember veszítette életét: huszonnyolc brit, negyvenegy arab, tizenhét zsidó és öt más nemzetiségű. Negyvenöten kerültek különböző sérülésekkel kórházba.
A csapás
Mose Szné, a Hagana Általános Főparancsnokságának akkori vezérkari főnöke a következő levelet írta Menáchem Beginnek, az Irgun akkori parancsnokának:
A lehető leghamarabbi alkalmat kihasználva hajtsa végre a műveletet a ’csibénél’ és ’szolgád és a Messiás’ házánál.* Informáljon a dátumról. A legjobb lenne egyazon időpontban [végrehajtani]. Ne fedje fel az elhelyező szerv azonosságát – se közvetlen bejelentéssel, se célozgatással.
Készülünk mi is valamire – a megfelelő időben informáljuk magukat a részletekről.
TA** ne legyen semmilyen akcióterv színhelye. Mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy TA-t mint a jisuv életének és tevékenységünknek központi színterét megőrizzük. Amennyiben bármiféle akció nyomán TA használhatatlanná válik,*** megbénulunk és terveinket sem fogjuk tudni végrehajtani. És a másik fél fontos objektumai nem itt összpontosulnak. Következésképp TA Izrael erői számára ’tilos terület’. 1. 7. 46. M.
Mint ebből a dokumentumból kiderül: a Hagana nem hogy tudott a tervezett csapásról, de eleinte még támogatta is azt. Ebben az időben ugyanis még létezett a zsidó felszabadító szervezetek között az az együttműködés, amelyet egy korábbi nagyszabású brit művelet, az úgynevezett Fekete Sábát hívott életre. A Haganához hasonlóan tudott a tervről az elit Pálmách, hiszen vezetőjükkel, Jichák Szádéval a Gidi becenéven ismert Ámicháj Fejglin tisztázta a részleteket. A terv szerint a pokolgépet az Irgun embereinek kellett elhelyezniük. Az épületbe az alagsori gazdasági bejáraton át jutnak be, a robbanóanyagot lezárt tejeskannákban viszik, és a fő támfalak mentén helyezik el, az alatt a – déli – szárny alatt, amelyben a brit hadsereg által használt irodák találhatók. A megállapodás tartalmazta a pontos időpontot is: eszerint a bombának 1946. július 22-én kellett robbannia, mégpedig délelőtt tizenegykor, amikor egészen biztosan nincsenek emberek a pincében lévő kávézóban, és amikor a legkönnyebb bejutni a szállodába. Az időpontot később délre módosították. Az egyeztetések tehát megtörténtek – ennek ellenére a Pálmách és főleg a Hagana később kivonta magát a felelősség alól, és azt teljes mértékben Beginékre hárította.
Az előkészületek és több rendbeli halasztás után július 22-én, reggel 7 órakor találkoztak a szabadságharcosok a jeruzsálemi Bét Aharaon Talmud-Tóra jesivában. Az egyesével érkezőket jelszó ellenében bocsátották be az egyik tanterembe. Tudták, hogy valamilyen akcióban kell majd részt venniük, csak még azt nem tudták, mi lesz az. A rövidesen megjelenő parancsnok közölte velük a célpontot és osztotta ki a fegyvereket.
Ezután elindult az első – „hordár” – csoport, Joszéf Ávni parancsnoksága alatt. Feladata az volt, hogy a szállodához buszozzon, és a gazdasági bejárat mellett várja meg a robbanóanyagos osztagot, azután segédkezzen a robbanóanyag lepakolásában a teherautóról. A „hordárcsoport” mind a hat tagja arabnak öltözött. Másodiknak a csapásmérők hagyták el a jesivát a teherautóval, amelynek a platóján, a ponyva alatt ott volt a hét badella, mindegyikben ötven kilogrammnyi robbanóanyaggal. A művelet parancsnoka, Jiszráél Lévi (Gidon) szudáni pincérnek maszkírozta magát, míg helyettese, Heinrich Reinhold (Jánáj) és a csapat többi tagja szintén arabnak.
A teherautó gond nélkül eljutott a hotelig és megállt a gazdasági bejáratnál, amelyen keresztül a szálloda La RegenceAharon Abramovics később belehalt a sérüléseibe. nevű éttermét látták el alapanyagokkal. A szabadságharcosok könnyedén legyűrték az itt álló őrséget, és siettek a pincébe. Odalenn az összes helyiséget átkutatták, és a konyhai arab munkásoknak szóltak, hogy meneküljenek, és azok távoztak is, így megúszták a robbanást. Gidon harminc percre állította be a robbanószerkezetet, és kiparancsolta a pincéből az embereit. Nemsokára felrobbantottak egy kisebb, ártalmatlan bombát az utcán: ezzel a járókelőket akarták elriasztani a Dávid Király szállodától. Gidon ekkor utasította az Irgun közelben tartózkodó két női tagját, hogy adják le a figyelmeztetést. A visszavonulás közben a szabadságharcosok tűzharcba keveredtek néhány megszálló katonával; ketten megsebesültek, de sikerült taxin visszavonulniuk az Óvárosba. Egyikük,
 Az Irgun részéről a tizenhat éves Adina Chái (Tehia) háromszor telefonált, hogy figyelmeztesse az érintetteket a bombára. Az első telefonhívás – amennyire rekonstruálhatjuk – 12 óra 10 (az Ecel verziója) és 12 óra 22 (a britek verziója) között futott be a King David egyik telefonközpontosához. A lány angolul is, héberül is szabatosan közölte, hogy a szállodát ki kell üríteni, mert a levegőbe fog repülni. A figyelmeztetést azonban, amiből bőségesen volt 1946 nyarán Erec Jiszráélben, nem vették komolyan. A francia konzulátust 12 óra 13 perckor hívta fel a lány. Itt komolyan vették, a házban mindenki szaladt az ablakokhoz, hogy azokat kinyissa, s így a lökéshullám erejét a minimumra redukálja. A harmadik és utolsó hívást a Palestine Post kapta negyed egykor, amelynek telefonkezelője szintén torkig volt már a hamis riasztásokkal – de azért felhívta a bűnügyi rendőrséget, és jelentette, amit hallott, majd a King Davidet is tárcsázta. A szálloda telefonosa most jelentette a hírt az egyik igazgatónak, Hamburgernek, aki kutatást rendelt el – és meg is találták a szerkezetet a pincében. Ekkor azonban már késő volt: a pokolgép 12 óra 37 perckor működésbe lépett. Ekkor már több riporter is tartózkodott a környéken, mert megneszelték, hogy valami készül.
 A brit utászok tíz napig takarították a romokat. Július 31-én jelentették be hivatalosan a halottak számát.
Az 1978-ban kutathatóvá vált iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a britek megkapták a figyelmeztetést. Ezt ők 1978-ig tagadták, később meg arra hivatkoztak, hogy nem volt kéznél megfelelő illetékes, akinek jogában állt volna kiüríteni a szállodát. Begin szerint azonban a brit arrogancia is szerepet játszott a dologban – „Zsidóktól nem fogadunk el parancsokat” –, míg Smuél Katz, az Irgun akkori propagandafőnöke a Days of Fire című könyvében azt állítja, az ominózus mondat magától Sir John Chawtól, a brit adminisztráció főtitkárától származott, ebben a formában: „Itt én parancsolok. Zsidóktól nem fogadok el parancsokat” – és ő volt az is, aki parancsot adott arra, hogy senki ne hagyja el az épületet. Maga Chaw nem halt meg. Nyilvánosan sohasem vonták felelősségre, de hazarendelték, és feletteseinek nyilván volt hozzá egy-két szavuk.
Reakciók
 Clement Attlee miniszterelnök az alsóházban kommentálta a történteket. Felháborodása igen nagy volt, a tettet brutálisnak és aljasnak nevezte. Ebben nem is volt semmi meglepő; abban annál inkább, hogy a zsidó politikai vezetés nyilvánosan ugyancsak elítélte az Irgunt, mégpedig kemény szavakkal, a szabadságharcosok szervezetét pedig bűnbandának titulálta (íme egy reakció, amit palesztinoktól soha nem láttunk, és vélhetően nem is fogunk látni). A kórushoz csatlakozott még az akkor Párizsban tartózkodó Dávid ben Gurion is, aki a France Soir című lapnak jelentette ki, hogy az Irgun „a zsidó nép ellensége”.
Cháim Weizmann, Izral későbbi államelnöke viszont sírva fakadt a Richard Crossman brit képviselővel való találkozásakor, és kijelentette: nem tehet róla, de büszke a „fiaikra”; Crossman gondoljon csak bele, ha egy német főparancsnoksággal tették volna mindezt, Viktória-keresztet kapnak érte.
 Maga az Irgun azonnal vállalta a felelősséget a merényletért; a briteket hibáztatták az épület ki nem ürítéséért, és gyászolták a zsidó áldozatokat. A robbantás első évfordulóján kiadott közleményükben – miután mindenki elhatárolódott tőlük – figyelmeztették a közvéleményt a Hagana szerepére.
Menáchem Begin, aki később is hajlamos volt az ellágyulásra és a lelkiismeret-furdalásra, mélységes depresszióba esett, ugyanakkor az evakuáció elmaradásáért dühös volt a britekre. A szabadságharcos szervezet rádióállomása bejelentette: gyászolják a zsidó áldozatokat – a briteket azonban nem, mert Nagy-Britannia sem gyászolta meg a Soá több millió áldozatát. A legtöbb halott arab volt, őróluk a közlemény nem tett említést.
Brit részről minden idők legnagyobb palesztinai hajtóvadászata követte a robbantást. Sir Evelyn Barker tábornok arra adott parancsot, hogy az egész országot fenekestül fel kell fordítani. A hadsereg valamennyi katonáját rangtól függetlenül kitiltotta minden zsidó szórakozóhelyről, kávéházból, étteremből, boltból, valamint a magánlakásokból is: mivel a brit hadsereg képviselte a legnagyobb vásárlóerőt, Barker – saját bevallása szerint – „a zsebükön akart ütni”. A felháborodás akkora volt, hogy az antiszemita rendeletet két hét múlva visszavonta a tábornok.
A művelet nagyságára jellemző, hogy a támadás után Tel-Aviv több mint százhúszezer lakosát hallgatta ki a rendőrség. A brit kormány ezt követően rendelte el, hogy az „illegális’ bevándorlókat – köztük számos Holocaust-túlélőt – ciprusi internálótáborokba hurcoljanak. A terv az volt, hogy különadóval sújtják az Erec Jiszráél-i zsidó közösséget, és az így befolyt összegekből tartják majd fenn a táborokat.
Valamelyest a támadás – negatív – következményei közé sorolhatjuk azt is, hogy a robbantást az arabok lekoppintották, és 1948. február 1-jén ugyanezzel a módszerrel repítették a levegőbe a Palestine Post jeruzsálemi szerkesztőségét. Egyértelműen negatív következmény volt, hogy miután a Hagana nem vállalt közös felelősséget az Irgun Cvai Leumival, a felszabadító szervezetek közti egység ezzel gyakorlatilag véget ért; a mindösszesen tíz hónapot élt együttműködésre hivatalosan is pontot tettek 1946. augusztus 5-én, a Zsidó Ügynökség (Szochnut) végrehajtó bizottságának párizsi ülésén, ahol arról is döntés született, hogy a jisuv elveti a britekkel szembeni fegyveres felszabadító harcot. A döntést azonban még az „establishmenthez” tartozók sem nyelték le csont nélkül; a Hagana több tagja, valamint Jichák Száde, a Pálmách parancsnoka sem tartotta tisztességesnek ben Gurionék eljárását. Száde 1946. október 15-én az Áchdut Háávodá lapban Nodéd aláírással szögezte le dacosan, hogy „nem lesz kapituláció, mert nincs senki, aki a kapitulációt elrendelhetné, és még ha lenne is, akkor sem találna senkit, aki ezt a parancsot végrehajtsa.”
A Hagana ezután leginkább az „illegális” bevándorlókkal foglalkozott, és annak érdekében, hogy a fegyveres harc mellett kardoskodó tagjait lecsillapítsa, megtorlást alkalmazott azon brit hadihajók ellen, amelyek az olék levadászásában jeleskedtek. A Pálmách harcosai 1946. augusztus 18-án követtek el így szabotázst az Empire Haywood, két nappal később pedig az Empire Rival cirkálók ellen, ez volt ugyanis az a két hajó, amely a legtöbb hazatérni szándékozó zsidót deportálta a ciprusi koncentrációs táborokba.
A fegyveres felszabadító harcot azonban ekkor már csak az Irgun és a Lechi folytatta. Az Irgun morálisan is, anyagilag is megerősödött, egyre több fiatal jelentkezett a soraiba, számos brit raktáron ütöttek rajta, és komoly mennyiségű fegyvert és muníciót halmoztak fel.
Nagy-Britannia soha nem bocsátotta meg a robbantást, nem is annyira a halálos áldozatok miatt, hanem mert arcot veszítettek: egy, zenitjén is legfeljebb néhány ezer fős szabadságharcos erő mért csapást a Birodalomra, és a Birodalom igazából nem volt képes arra, hogy visszavágjon.
A King David ma
Így lett a King David Hotel a világ egyetlen olyan luxusszállodája, amelyet az illető ország egyik későbbi miniszterelnöke robbantott fel. Ezzel azonban a hotel története nem ért véget. Izrael Állam kikiáltásával a Felszabadító Háború egyik erődje lett, a háború végetértével pedig afféle előretolt helyőrség a senkiföldjén, az izraeli-jordán fegyverszüneti vonal közvetlen közelében. Sokáig nem tűnt nagyon sanszosnak, hogy valaha visszanyeri régi fényét, sőt túlszárnyalja azt. A Dán szállodalánc tulajdonosai azonban valamit tudhattak, mert 1958-ban megvették a patinás épületet. Két évre rá a King Davidben forgatták az Exodus című film egyes jeleneteit.
 1967-ben, a Hatnapos Háborút követően Jeruzsálem egyesült. A szállodát ekkor bővítették ki. A mai napig a Dán szállodalánchoz tartozik, annak egyik legszebb – ötcsillagos – gyémántja: az Izraelbe látogató állam- és kormányfők rutinszerűen itt szállnak meg a harminchat lakosztály vagy a kétszázharminchét szoba valamelyikében. Olyan vendégek fordultak meg falai között, mint Nixon, Ford, Carter, Szadat. Henry Kissingernek, aki megállás nélkül ingázott Izrael, az USA és az arab világ között, külön lakosztályt tartottak itt fenn. A La Regence ma is létezik, és alighanem a térség egyik legjobb éttermeként üzemel.
*A csibe a szálloda, a szolgád, a Messiás háza egy másik tervezett célpont kódja volt. Ez utóbbit a Lechinek kellett volna végrehajtania – a King Daviddel szimultán – a David Brothers kormányépület ellen, de törölték.
** Tel-Aviv
***A kijárási tilalmak, letartóztatások, rendőri zaklatások miatt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
