Nem tudok veletek beszélni, hisz senki nem ért engem. Hiába beszélem nyelvetek és tudom a ragokat, a szívetekig úgy sem tudok elérni. A szám üresen kerepel a hangok ki-be járnak rajta, de érzelmeket nem gerjeszt a szívetekben.

Hidegek, ridegek vagytok. Mindent és mindenkit utálsz magad körül, te nem szeretsz senkit. Nem szereted a mát, a holnapot, utálod a jövendőt. Nincs célod, üres és magányos vagy. Szomorú vagyok mikor reád nézek, hiszen csak a pusztulás útját járod. Üresek lesznek városaid, falvaid és a házad.

A portáidat gaz veszi körül, rajtad ül az átok. Iskoláid bezártak már, néma lett a templom. Virágokat, bokrétákat csak a sírra hordassz. Miért a holtakat szereted ! ?
Keresem a választ. Leülök és elmélázok, talán kitalálom . Elmondom én,hogy mit láttam hosszú utam során. Voltam én már egy-két házban : tudósnál, orvosnál, szabónál, tanárnál, kőművesnél, papnál, napszámosnál, ügyvédnél, koldusnál, szegénynél, gazdagnál egyaránt. Mind elmondták, panaszolták, kinek hol fáj: feje, mája, nem evett még máma , fáradt, frusztrált, megszomjaztak, fáznak. És amiket ők elmondtak én azt megértettem, megpróbáltam enyhíteni nehéz esetüket.

Mindenkinek segítettem, gondjuk megvolt oldva, mindenemet odaadtam: ruhám, pénzem, gyógyszerem.. De ők nem osztoztak az én problémámban, nem értették, nem válaszoltak nekem. Elfáradtam, szívem, lelkem nehéz lett már ettől.
Gondolkozni szép. Csendesen leültem egy kőre. Körülöttem a sok ember egyre csak a magáét fújta. Minden rossz volt, minden baj volt, minden bú és bánat, bűneiket csak vánszorogva vitték a templomba, oltárkőre rakva szépen, s elmondtak néhány imát. Nőtt és dagadt már a sok bűn, átlépte a határt.

Kevés volt az olyan ember, aki azért tért be, hogy hálát mondjon az oltár előtt , köszöntse a szentet, csak úgy, megszokásból, szeretetből.. Boldogságát hadd ossza meg a kőemberkével. Hadd tudja meg, hogy odakinn szépen süt a napfény, fák, virágok mind - mind szépek. Mindenkinek adnék : csicsergő madárdalt, csengő gyerekkacajt.

Örülök a télnek, mindenféle népnek, nem beszélem a nyelvüket, de a szívem érti. Mert az a szív szerető szív, befogad mindenkit. Benne van az egész világ kicsinye és nagyja. Ó én URAM, azért kérlek szépen, könyörögve, áldd meg az én szeretetem, leteszem elődbe! Mindenkinek kenyér jusson asztalára, feje fölött hajlék legyen, eső be ne essen !

Gyerekeik egészséges, boldog tanult emberek legyenek!. Csak az a baj , hogy kevés már az ilyen ember, aki tiszta szeretetet tesz az oltárkőre. Nem kell gyónjon, nem bűnös ő, szeretet van benne. Ilyen embert sokat küldjél URAM, le a földre! Most már tudom, hogy a HOLTAT MIÉRT SZERETIK JOBBAN ! HISZ Ő NEM KÉR, CSENDBEN FEKSZIK ODALENN A SÍRBAN . DE HOGYHA Ő IS LENTRŐL TEJESKÁVÉT S SZERETETET KÉRNE , VIRÁGCSOKOR RAJTUK IS CSAK KEVÉSSZER LENNE. Pusztább lenne a nagy sírkert, dudva nőne rajta, elhagyatott lenne, mint a falu, mint a tanya mostan.

László Feri