Beszélgetés Fehér Bencével, a SZEPTEMBËR című regény írójával
1956. Forradalom... Mérföldkő a magyar történelemben.... Ötven év múlva. 2006 szeptember 18-a újabb mérföldkő lehetett volna....Ismét megrengett a Föld.....Majd a rengések elcsitultak. Elnyomták a keserű hétköznapok, elnyomta a gyávaság, a hazugság szava.... Ezekről a napokról kérdezem a SZEPTEMBËR című regény szerzőjét, Fehér Bencét, aki ott volt, részt vett azokban az eseményekben, és megörökítette számunkra, hogyan remegett meg akkor ott a Föld!

- "Mert nem lehet, hogy a'mellyeket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."- Simon Péter szavai az Apostolok cselekedeteiből a könyv belső oldalán mintegy hitvallásként olvashatóak. Hogyan is történt? Emlékezzen vissza azokra napokra!

- Az szinte lehetetlen. Azokban a napokban az ember nem a tudatába véste a történteket, hanem a szemével itta a benyomásokat, az orrával szagolta, és szavakba nem önthetően raktározta el. Ami elmondható volt, azt igyekeztem belefogalmazni a könyvbe. Éppen az az író tragikus hivatása, hogy a megfogalmazhatatlant írja meg, de ebből műalkotás születik, nem párbeszéd. Ráadásul amikor kiírok magamból valamit, erősen meg is fakul bennem az emlék.
Hogy ezek a napok valódi csoda voltak, azt éppen az mutatja, hogy bizonyos dolgok soha nem fognak belőlük elfakulni. Ha száz évig élek és olyan agysorvadásban szenvedek is, mint élete végén Lenin, akkor is örökké látni fogom magam előtt, amint az EU-zászló lerepül a földre, hogy helyébe kerüljön a lyukas-zászló, de azt is, amikor a lovasrendőrök tapossák el a fegyvertelen tömeget és vakon botladozunk egymás lábában, több ezren egyetlen kis sikátorban, füstfelhőben. Elsősorban éppen erre értettem Péter apostol szavait: hogy minekünk, akik láttuk a csodát és felismertük, nem az ordítást, a tüzet, vagy horribile dictu a sátáni szimbólummá emelt "kukaborogatást" láttuk, hanem a Forradalmat és az új rendet, kötelességünk azt hirdetni mindhalálig, tiltsák bár azt e világ hatalmasságai bárhogyan.

-"Megyünk, valami láthatatlan/ Áramlás szívünket befutja,/ Akadozva száll még az ének,/ de már mienk a pesti utca." -Írja egyhelyütt regényében Tamási Lajos verssoraival...

-Amit én láttam, azt egész tömören nem is vizuális képekkel lehetne leírni, hanem eszmékkel, gondolati konstrukcióval: a Forradalmat láttam, tehát azt a helyzetet, mikor a nép egy széles csoportja (történetesen a középosztályunk) vállalja, hogy a formális törvényeket is áthágva megszünteti a régi társadalmi-politikai rendszert, és azt, hogy új rend jelent meg az utcákon, nem anarchia. Az egyetértést láttam, és a vidámságot és boldogságot mindenki arcán és szívében. Nem tudom elmagyarázni, hogyan lehet ilyen elvont fogalmakat szemmel látni, de láttam. Vidámak voltunk. Lehet elkeseredett, szomorú, kétségbeesett harc közben ilyen rigmusokat kitalálni, hogy "Táncolj, Feri, búcsúbuli"? Persze hogy nem. És ötvenhatosok voltunk mi is, újra, ezt is hányszor kiabáltuk! Amikor másnap az állam élén álló közjogi méltóságok kinyilvánították, hogy "nem ez ötvenhat öröksége", akkor - nem lehet ezt finoman és udvariasan megfogalmazni - akkor hazudtak.
De más értelemben is igazak ezek a szavak: annyi hazugságot láttunk, és annyi bűnt, erőszakot, rettegést és kegyetlenséget, hogy mindenkinek kötelessége elmondani azokról a napokról az igazat, mert ezek a bűnök nem maradhatnak titokban.

- A média először mélyen hallgatott, majd hazudozni kezdett.....

- Ezt nem egészen így látom. A hazudozásnál most is erősebb a mély hallgatás. Ami a legfontosabb, azt nem áthazudják valaminek, hanem elhallgatják, orwelli módon le akarják darálni a múltat. Olvasott valahol a szeptember 18. esti szavazásról az ellenállás tárgyában? Olvasott valahol elemzést a forradalmárok szociológiai összetételéről? Kutatta egyetlen bátor oknyomozó riporter, hogy mi volt az állítólagos "terrorfenyegetés" mögött, amire hivatkozva a Fidesz 21-én lemondott az utcai demonstrációkról?
Mondok még egy nagyon furcsát, amivel talán az egész magyar közvéleményt szembeköpöm. Szerintem a legnagyobb hazugság, hogy a média október 23. borzalmait tolja előtérbe, és inkább hallgat szeptember 18-20-áról. Október 23-án csak tragédiák történtek, kegyetlenkedések, még nyíltabb lett a diktatúra, de politika nem történt. A mi oldalunkon csak egy utolsó, kétségbeesett és teljesen defenzív harc volt, amelyben a győzelemnek már nem volt sok esélye. Az esélyünk a szeptemberi napokban volt.
És, visszatérve a médiára, főleg az a körülbelül egy nap hétfő éjszakától, amikor a média már nem hallgatott, és még nem hallgatott. Amikor a HírTV ki merte mondani, hogy háborús helyzet van, és a többi médium kényszerűen követte legalább némi tényközléssel. No, igen, az MTV-ről nem beszélek, akik még akkor is szórakoztató filmeket ontottak, amikor éppen égtek... az már nem médium.

- A hírekben lázadókról, csőcselékről beszéltek... S közben megszakítás nélkül ontották népbutító, szirupos, hülye filmsorozataikat.....Az eseményeket Ön versben is megfogalmazta, hisz verseket is ír...

Szép szó

Én nëm tudtam, hogy ez a csőcselék.
Pár száz fiú, aki fëdetlen arcát
A gázba tartva csak folytatta harcát,
Rohamozta a TV lépcsejét

Újra mëg újra, puszta két kezét
Vetëtte a kapukra. És a pajzsát
Lëtëtte az ezër rëndőr. Fëladták.
Már tudom: én vagyok a csőcselék!

Mëgbotozott fegyvertelen apám
A csőcselék? Diákjaim talán?
Még szelídebb: a tiszta szó hatalma!

A baszdmëgëlők kommunizmusa
Foszlik, lëmállik rothadó husa.
Ez a szépën beszélők forradalma!

2006. szeptember 19.

- Tegyek ehhez még hozzá valamit? Mondhatom jobban, mint akkor mondtam?
Jó, annyit mondok hozzá, hogy tudtuk előre, hogy csőcselék leszünk: '56 utcai harcosait is csőcseléknek nevezték, és Petőfiéket is, és a Duna-Tisza közén '19 nyarán felkelő fehér parasztokat is...

- Vízágyú, könnygáz, vipera... Vér, vér, sebesültek... És újra vér.... Mi adott ott, akkor erőt?

- Egymásban hittünk. Én szilárdan hittem, hogy most, ... most, ... ha ezt meglátják, megtudják, akkor majd tíz- és százezrek állnak mellénk. Ez nem következett be, és amikor az egymásba vetett hitünk megroppant, akkor össze is omlott az ellenállásunk. Nem mondok semmi újdonságot azzal, hogy a nemzeti mozgalmak a szeptemberi forradalom elhalta óta folyamatos leszálló spirálban vannak, és egyre több a meghasonlás, a kudarc, egyre többen adják fel. Aki tizenöt éve oktatja a világtörténelmet, annak már tudnia kell, hogy ez elkerülhetetlen, ezen minden elbukott forradalmú nemzet átesik, és talán éppen az forraszthat újra össze minket, ha egy bizonyos mennyiségnél több lesz a vér, a kiömlött és egyre ömlő vér. De ehhez szervezettség és önismeret is kell, és én azok óta a napok óta azt választottam, hogy egyelőre a tintámat folyatom vérem helyett, abban a reményben, hogy öntudatot tudok vele adni azoknak, akik akkor nem ismerték fel a forradalmat vagy utólag kidobták a szívükből.

- A forradalom elbukott. Miért nem sikerülhetett? Mi hiányzott? Mi segíthetett volna?....

- Roppant prózai leszek. Két-három ember hiányzott, akik fellépnek vezetőként, elismerik és az élére állnak. Ki tudja, miért, ez a nemzet szinte 100%-ig Orbán Viktorban hitt azokban a napokban. Én a kivételek közé tartoztam, sok jót nem vártam tőle, de azért megdöbbentett szeptember 19-e, amikor - ezt megírtam a regényben is - délelőtt még a helyi fideszes funkcionáriusok is toporogva várták a Párt engedélyét, hogy rohanhassanak a Kossuth térre egyesülni velünk, s délután az egész politikusi gárda köztörvényes bűnözőknek minősített minket, aztán pedig, ezt a legnehezebb megérteni és feldolgozni utólag is, néhány nap alatt büszke híveik, a magyarság jókora többsége, meggyőzte magát, hogy ne a szemének és a szívének higgyen, hanem az ideológiai utasításoknak, amiket Nagy Vezérei kiosztanak.
Ha ez fordítva történik, ha a két-három vezető fogadja el, amit a nép kíván tőle, akkor körülbelül egy hétig bármely nap megindult volna az egész Budapest és az egész ország, hogy elsöpörje a kormányt.

- Édesapjának, Fehér Györgynek is emléket állít ebben a regényben, akivel együtt harcolt. Ő a 2006-os forradalom egyik áldozata... Ki volt Ő? Beszéljen róla is!

- Ó, Őróla mindig örömmel beszélek! Olyan személyiség volt, amilyen csak ritka években születik a világra. Nagyon sok mindent látott, próbált, átélt, s mindig türelemmel, Istenbe vetett hittel, humorral összegezte bölcs következtetésekbe tapasztalatait. Soha nem láttam elhamarkodottan tenni bármit is, kivéve utoljára azt, hogy meghalt.
Nem is értem, hogy volt ereje olyanná nőni, amilyen lett - bár sok nemzedék óta minden őse a magyar kultúra terjesztője, építője, ügynöke volt és ezt nyilván családi hagyományként hagyták örökül -, úgy kellett indulnia az életben. Kétévesen maradt árván három testvérével, nagyapám 28 évesen és háromdiplomásan esett el Ukrajnában. Ráadásul a család aligha számított rendszerhűnek az elkövetkező évtizedekben... Mégis volt ereje tanulni, sportolni, tudományos kutató lett, csakhogy az igazán fontos kutatásokat magánemberként, munkahelyen kívül volt csak módja végezni. Nem titok, hogy részben róla mintáztam a regényben L.-t, a tudóst, aki a földi élet eredetét hajszál híján kiderítő kutatás részese volt a programot vezető barátja tragikus haláláig. Egyébként az egyik legkorábbi, autodidakta számítástechnikai szakértőnk is volt, aki tucatnyi kulturális cég rendszerét hozta létre tokkal, vonóval, programmal együtt.

- Miért hagyott fel a kutató munkával?

- Belátta, hogy az ipari kutatómunkával nem tudja elérni céljait, átnyergelt a kultúraterjesztésre: huszonnégy évig könyvkiadással foglalkozott, mindmáig neves ismeretterjesztő könyvek sorát segítette világra. Nem felejthetem, amikor 1980-ban főszerkesztői kinevezést kapott. Atyai barátja adta át neki a székét, mikor nyugdíjba vonult, e szavakkal: "Ez a legmagasabb tisztség, ameddig életedben eljuthatsz. Efelett már párttagnak kellene lenned." Kihasználta a lehető legmagasabb helyet: tíz év alatt vagy ötszáz könyvet adott ki, és megoldotta azt, ami már akkor is lehetetlennek tűnt, hogy az értékes szakmai könyvek, egyetlen ponyvaízű darab nélkül, önmagukban nyereségesnek bizonyultak. Igen, ez lehetséges volt (akkor) a tudós számára, aki matematikailag kutatta ennek a módját: erről 1986-ban írott elméleti tanulmányát már a halála után adtam ki, hogy ezzel tiszteljem meg az emlékét. 1990-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke lett. Erről a tisztségéről azonban hamarosan lemondott, tiltakozásul, mert elsők között érzékelte az új, "demokratikus" rendszernek a könyvszakma tudatos ellehetetlenítésére és tönkretételére irányuló szándékait.

- Mi történt, mivel foglalkozott ezután?

- Most jönnek a keserű évek... Bár mint mondtam, már 1990-ben érzékelte az új rendszer alapvető hibáit, mégis önzetlenül segítette az első köztársasági kormány politikusait tanácsaival, szakértelmével. 1994-ben úgy tűnt, végre olyan helyre helyezik, ahol cselekedhet is (természetesen még Horn hatalomra kerülése előtt), egy évig az MKM-ben főosztályvezető-helyettes volt, de egyre jobban elszigetelték. Végül visszakerült a régi cégéhez igazgatónak, a kiadó ekkor gyakorlatilag csődben volt, amit két évig menedzselt sikeresen, úgy, hogy közben - szokatlan dolog - nem tagadott el egyetlen tartozást sem, viszont továbbra is adott ki könyveket, még ha kényszerűen kisebb számban is. De még mindig több megaláztatás várt rá. 1997-ben a tulajdonos a kiadót egyszerűen elprivatizálta, őt egy koncepciós eljárásban rendkívüli felmondással eltávolította. A felmondást a Munkaügyi Bíróság jogerősen megsemmisítette, a megítélt végkielégítést ennek ellenére haláláig nem fizették ki neki; addigra különben is a cégtőkét csődbűnténygyanús körülmények közt elvonták, a többtízezres könyvtárt elkótyavetyélték, a céget felszámoltatták. Elölről kellett kezdeni. Egy átmeneti munkahely után a Földművelődésügyi Minisztériumban kötött ki, haláláig ott dolgozott, és kicsit vigasztaló volt tapasztalnia, hogy míg miniszterek és pártok jöttek és röpültek el a feje felett alacsonyan, őt a legvadabb pártcsinovnyikok is respektálták szakmai tudásáért és szeretetteli egyéniségéért.

- Lelkileg hogyan élte meg ezeket az éveket az édesapja?

- Utolsó éveiben sok keserűséget okozott neki, hogy látta a magyar kultúra tragikus hanyatlását, a regnáló érdekcsoportok szakszerűtlenségét, erőszakosságát, tudatlanságból és rosszindulatból vegyesen elkövetett bűneit. Aktívan nem politizált, mert egyetlen magyar pártban sem találta meg a kellő szakértelmet és küldetéstudatot, de meggyőződéses antiglobalista nézeteit sosem titkolta, és - velem együtt - évek óta várta, hogy mikor szakadnak be a gátak, mikor szólít az a pillanat, amit nem szabad elfolyni hagyni. Nem volt számára kérdés, hogy részt vegyen-e az MTV ostromában, s panaszszó nélkül viselte, hogy a milícia őt is brutálisan bántalmazta (bár, vagy éppen mivel, teljesen fegyvertelenül indult a fegyveres alakulatokkal szembe). Annál inkább elkeserítette a későbbi csalódás, az a bukás, amit ő is olyasféleképp értelmezett, mint az előbbiekben én, bár akkor még mindig több optimizmussal vártuk a jövőt. Két hónappal a forradalom kitörése után halt meg, egy addig makkegészségesen leélt élet után teljesen váratlanul egy hajnalon, s azt sohasem fogom megtudni, hogy halálát mennyiben siettette a tonfa, a könnygáz és a harcok idegfeszültsége, és mennyiben a csalódás és a reményvesztés. Ez a vers róla szól:

A világ tervéről

Nëm embër volt már, hanëm rongybaba.
Hanyagul elköszöntem tőle estve.
S arccal saját okádékába esve,
Nëm embër volt már, hanëm rongybaba.

Először mindőnknek van ëgy apa.
Ráztam, s még nëm voltam kétségbe esve,
Hívtam, téptem hideg kezét, emelve
Fejét. Nëm ismert, zihált még, s maga

Hol volt már, nem tudom, de nem velem.
Még ott van, s embër rá már nëm talál.
Még nyála foly, de már halott. Apa.

Nincs a világ tervében értelëm,
És készületlen ér el a halál.
Lëszünk gyermëk, férj, apa, s rongybaba.

- Térjünk vissza Önhöz! Hisz szeretnénk megismerni az embert is, aki ezt a regényt, s a verseket írta! Honnan érkezett és hová tart? Mi élteti? Mi ad hitet, erőt ebben a világban?!

- Igazi választ adni erre hosszabb lenne, mint a terjedelem lehetőséget ad - azt hiszem, az egy újabb kötet lenne. Magyarországból érkezem, egy olyan korszakból, amikor még létezett ez az ország, és nem k***ország volt, ahogy népünk jóságos atyja és bölcs vezére sajnos találóan nevezte meg. Még emlékszem erre az országra, a szépségére és derűjére, ami persze nyilván sokkal sekélyesebb volt, mint apám és nagyapám fiatalkorában, de ahhoz elég, hogy megmutassa: mit kell kívánnom, milyen világban élni. Csak egy apróságot idézek fel: gyerekkorunkban elképzelhetetlen, abszurd, a Lipótmező után kiáltó cselekedet lett volna az utca emberének sarló-kalapácsos sapkát vagy melegítőt felvenni, játékot venni fiának, és most? minden sarkon amerikai zászlós ruhák, játékok láthatóak és el is kelnek. Ez sok nagy szónál és nagy eseménynél jobban megvilágítja, hogy elvesztettük a hazánkat a tudatunkban.
Meghatározták az életemet az elődeim is, talán jobban, mint az átlagemberét, mert mindig rajongva tiszteltem őket. Apámról már beszéltem. Nagy- és dédszüleim mind egész életüket a hazának és a kultúrának szentelték: szellemi emberek voltak, írók, újságírók, tudósok, és szinte sorsszerűen mindig szemben álltak a hatalommal, még az is közülük, aki egyébként elvi meggyőződését tekintve baloldali volt. A legtöbb ágon szigorú kálvinista család volt, ahol a kötelességteljesítés az élet legfontosabb parancsának számított. Tanultam a példájukból, célt is, módszert is, keménységet és eltökéltséget is. Mai napig jelen vannak az otthonomban, képeikkel, holmijaikkal, és érzem a lelkük jelenlétét is magamban. És mivel nagyon különböző volt egyéniségük, életútjuk, meggyőződésük, azt is megtanultam, hogy az istenfélő, becsületes emberek mind különbözőek, nem ítélhetőek meg egy kaptafára; bezzeg a gazemberek, azok kísértetiesen hasonlóak. Mégis, nagyon sokáig tartott a "tanulóidőm". Hála éppen nagyszerű családomnak, egyfajta védett világban nőttem fel, nem láttam egyéb ellenséget az egészséges magyar élet előtt, mint az államszocializmust.

- Mikor kezdett ébredezni?

- A köztársaság idején lassan, saját bőrömön kellett megtanulnom, hogy sok más veszély is leselkedik ránk. Olyan államalakulat létrehozásához sikerült naivan asszisztálnunk, amelyben a szakmai előmenetel csak elvtelen hízelgés által lehetséges, amelyben a családi kapcsolatok többségükben szétbomlanak, a barátság és kollegiális viszony a beteges, de sajnos nagyon is racionális rettegés miatt csődöl be, a férfi és nő kapcsolata pedig azért, mert az egészséges érzelmeket jogi csűrcsavarással és társadalmi terrorral teszik fél illegálissá - nem véletlen, és nem is a könnyebb, szórakoztató hangvétel érdekében történt, hogy könyvemben jelentős szerep jut a hősnő szexuális aberrációkkal való viaskodásának. Hosszú évekig nem is kétlaki, de legalább háromlaki életbe menekültem a rothadó országból, egyrészt szinte remeteként elvonultam tudományos munkákba (de minél eredményesebb volt a kutatásom, annál világosabb lett, hogy ennek a rendszernek erre nincs szüksége), másrészt romantikus kalandokba, utazásokba, szerelmekbe (ennek nagyobb eredménye lett, egyrészt verseskötetek, amelyekre büszke vagyok, másrészt kiképződtem a rejtett harcra, amelyet ma vívnunk kell), harmadrészt az irodalomba, amely azóta is fogva tart. A vers, később a próza jött magától, tudatos tanulás nélkül, kiforrott egy sajátos, lírai stílus, ami ebből a múltból bőségesen tudott táplálkozni. Az ország persze közben rothadt tovább mind Őszödig.
Éppen mindhárom irányból sikeresnek tűnt a világ, kézzelfogható eredményeket éreztem, egy regényem és egy tudományos monográfiám a megjelenés küszöbén állt, amikor Magyarországon megindult a sors. Legalábbis lett volna még hova hátrálnom, nem szorított a kétségbeesés bátorsága. De nem várhattam, amíg rám kerül a sor: egyszer adódik lehetőség a felállásra és cselekvésre, és aki azt elvesztegeti, az nemcsak eszméit árulja el, hanem önérdekeit és jövőbeli lehetőségeit is. Ott voltam a forradalomban, és nem volt miért megbánnom. Semmit nem vesztettem el, amiről nem tudom, hogy enélkül ugyanúgy elveszett volna.
2006 őszén az Igazságba vetett szilárd hit éltetett. Azóta ennek a maradványai és emlékei. Meg az a tudat, hogy bármit adnék fel ebből, biztosan még rosszabbá tenném a világot.
Hogy hova tartok? Nem tartok én már sehova. Megállok ott, ahol vagyok. Sokáig csak messziről láttam a helyes célt, az odavezető út bizonytalan volt és talán többféle is, de most már tudom, hogy a szabadsághoz és a boldogsághoz csak szeptember 18-án keresztül visz Magyarországon út. Amíg tehát nem üldöznek el erről a földről, szeptember 18. eszméin állok, és jelenleg, ebben az üveghegy-szerű társadalmi formációban nem léphetek előre, mert akkor két lépést löknek vissza, hanem tartom a pozíciót, annak a csodálatos ősznek az elveit.

- Regényében mennyi a valós, dokumentális elem, és mennyi az írói fantázia?

- A történelmi háttér, a politikai és harci események valósak. Szeretném azt hinni, hogy nem tévedek az összeszedésükben, a fantáziámból biztosan nem tettem hozzá semmit. Ott voltam a legtöbb fontos helyszínen, figyeltem, naplót vezettem, de nem bízom magam csak az emlékezetemre: írás közben végigolvastam és percről-percre, időrendben összevetettem a fontosabb internetes hírportálok jelentéseit és a televízióadásokat, rengeteg amatőr videót is végignéztem. Ezek az anyagok nagyobbrészt azóta a cenzúra áldozatául estek, nyomtalanul eltűntek az internetről, tehát lehet azt mondani, hogy egy elpusztult forrásanyag elemeit is megmentettem az utókornak. Persze nem hiszem, hogy tényleg elpusztultak, bizonyára majdnem mindegyik megmaradt valahol, valakinél elmentve, de ezeket ma összeszedni már reménytelen vállalkozás: noha egy esztendővel a forradalom kitörése után már kész volt a kézirat, úgy tűnik, az utolsó pillanatban írtam meg, amikor még volt lehetőség hitelesnek lenni.
A szereplők, az ő magánéletük természetesen fiktív, noha különálló valós élethelyzetekből, emberekből, kalandokból dolgoztam őket össze egységes jellemekké.

- A regény szerkezete is szokatlan, nagyon különös. Olvasás közben nagyon kell figyelni a láthatóan is többféle szálra.... Miért épp ezt a formát választotta?

- Hát mert nyilván nem vagyok normális... Írhatnék leegyszerűsítő stílusban, egyértelmű következtetésekkel, egyetlen nézőpontból, és akkor talán vezéregyéniség lennék, akit fanatikus hívek követnek az utcán, de én akkor vagyok önmagamnak hiteles, ha egyszerre több, különböző ember nézőpontjából írok, megfogalmazom a klasszikus irodalom módján és a legmaibb, sokak szerint degenerált műfajokban is, és ha szükséges, több lehetséges következtetést is levonok ugyanarról, ezt pedig csak úgy tudom egyszerre, nem visszakereshetetlenül elkülönítve, ha a könyv szerkezetileg bonyolult, egymás mellé helyezett szövegdarabokkal, amelyeknek a tipográfiája is az irodalmi forma és a mondanivaló része.

- Miért használ kétféle "e" betűt, hangzásában van-e valamilyen különbség?

- A magyar nyelvben kétféle "e" hang van, egy az "a" magas párja, nyílt, a másik az "o"-é, és zárt (az utóbbit jelöljük ë jellel), s ezt az ország nagyobb részén ösztönösen mondják is, kivéve néhány nagyvárosunkat. Csakhogy a főleg ezekben a nagyvárosokban összpontosuló médiokrata hatalom ezt a helyes magyar kiejtést elnyomja és elhallgatja, szerintem nem is magyarellenességből, hanem egyszerű tájékozatlanságból és butaságból. (Többször tapasztaltam, hogy a valóban kvalifikált baloldali értelmiségiek is örülnek, ha látják és hallják, csak hát a baloldali értelmiség nagy többsége nem kvalifikált, hanem ostoba, kontraszelektált és tehetségtelen.) Először Kodály Zoltán lépett fel ez ellen, és ő propagálta az ë betű használatát, de ezt amúgy is sokban hibás helyesírásunk felkent őrei a mai napig akadályozzák. Pedig nagyon fontos volna, hogy tudatosítsuk az egyszerű emberekben, tanítsuk őket rá, hiszen az állami oktatásban ennek sincs helye, s a tévé-rádió hibás kiejtése egyre jobban elnyomja és pusztítja ezt a hangot is. Ezért, oktató célból használom a betűt minden szépirodalmi munkámban, Kodály példáját követve.

- Milyen fogadtatásra talált könyvével? Hogy érzi, volt-e, van-e értelme a szónak?

- Fogadtatás? Eddig nem volt. Hallgatás. Értelme a szónak mégis van, mert az igaz szó felhat az égig, és ott örökké megmarad, ha másnak nem, mementónak.

- Így, két év távlatából hogyan tekint az akkori eseményekre? Hisz-e, remél-e valamilyen változást? Hisz-e még a Magyar Feltámadásban?

- Változás lesz. Méghozzá nemsokára. Csak éppen kétféle változás is lehetséges: vagy elpusztulunk gyökerestül, vagy egy alaposabb, és sajnos nyilván zűrzavarosabb forradalom tör ki. Ez bennem nem hit és nem remény, hanem logikus, elméleti tudás. Csalfa reménységet nem is kívánok, az erőt adó hitről pedig, mert úgy hiszem, arra vonatkozik a kérdés, hadd feleljek egy régebbi versemmel, amely 2000-ben jelent meg, s már akkor vagy tízéves volt. Akkor azt hittem, egy sikerrel legyőzött múlt emléke, nem tudtam, hogy újra aktuálissá válik.

A tiltott hitvallás

Ëgy Istenben, ëgy hazában...
Mindig hittem tiszta tudásban,
Sohasë hittem embërfőben,
Marxengelsben, csodakőben.

Mikor még mëg sëm születtem,
Már konok embërré lëttem,
Mikor még mëg sëm fogantam,
Mit mëgragadtam, mëgtartottam.

Kit kezemből kiengëdni
Nëm tudok, mert nincs más sëmmi,
Hiszëk, amíg ëgy világ van,
Ëgy Istenben, ëgy hazában.

Fehér Bence eddig megjelent szépirodalmi művei:
Főnixmadár. Orpheusz Kiadó, Budapest 2000. [Versek.]
Nëvelők és nëveletlenëk. Kirké Kiadó, Budapest 2001. [Tényregény.]
Téli napforduló. Kirké Kiadó, Budapest 2002. [Versek.]
Circe. Orpheusz Kiadó, Budapest 2006. [Regény.]
Mégis. Orpheusz Kiadó, Budapest 2008. [Versek.]
Műfordítások:
Carmina Ungarica Selecta. Orpheusz Kiadó, Budapest 1998. [Ady, Arany
János, Babits válogatott versei latinul.]
L. Frank Baum, Mo, a bűvös birodalom. Kairosz Kiadó, Budapest 1999.
Priapea - Priapusi versek. Római erotikus költemények. Kirké Kiadó,
Budapest 2001.
Héródianos: Római történet. Osiris, Budapest 2005. [Kovács Péterrel
társfordítóként.]
Madách Imre: Tragoedia Hominis. Madách Irodalmi Társaság,
Budapest-Balassagyarmat 2006.

  Lejegyezte: Dálnoky Erzsébet