Úgy születik a magyar ember a Szent Korona jegyében, mint más halandó az ég csillagképei alá. Koronánk kijelöli helyünket a teremtésben, dolgunkat a világban. Boldogasszony országához tartozva a végtelen tisztaságról és igazságszeretetről kell ősi örökségként tanúságot tennünk – olvasható a nemrégiben megjelent A Szent Korona engesztelése 1440-1464 című könyvben, amely a történelmi folyamatok bemutatásán keresztül segít megértetni , hogy a múltban mit jelentett a Szent Korona törvénye, és arra is felhívja a figyelmet, hogy a középkori Magyarország bizonyos értelemben hasonlatos volt ahhoz, amiben most élünk – mindezekről a könyv szerzőjével, Dr. Varga Tiborral beszélgettünk.

– A könyv megírásának ez az egyik oka, mert annyiban hasonló a mai helyzet, hogy 1440-ben elrabolják a Szent Koronát és 24 évig nincs tudomás róla. Ekkor először nincsen meg a nemzet lelkének lényege, ami meghasonlást okozott a magyar királyságban. Most viszont jelen van a Szent Korona de nem akarunk visszatérni hozzá, pedig a jelek nagyon hasonlatosak az említett időszakhoz. Erről Thuróczy így ír: „…egyetlen egyházi vagy világi méltóság sem hagyta nyugodni a fegyvereket. Meg hasonlott ország nemesei valamennyien a viszálykodás szellemétől űzve harcra keltek, csupán azért, mert bizonytalan volt, kit illet a királyi cím…”

Révay Péter 1613-ban így ír erről a korszakról, amikor teljes meghasonlás volt jellemző az emberek gondolkodására: „Elválván tőlük, a magyarok között meghonosodott új, természetellenes gyűlölség, meghasonlás. Innen ered a folytonos széthúzás, a szakadatlan, véres háborúság.” Még egy részt érdemes idézni, ez pedig Vitéz János levele, amely mintha a mai korról szólna, noha 1445-ben írta: , Ráadásul e fölfordult világban még a szavak jelentését is kiforgatják, és eljön az idő, amikor a bűnt erénynek mondják, csak siker s szerencse kísérje. És ha azt akarod, hogy e panaszokat tovább folytassam, bizony pirulás nélkül, de annál nagyobb fájdalommal teszem hozzá: az erénnyel már alig élnek, annál inkább vissza élnek; már ritka az, ki parancsol ösztönének, és már – hogy úgy mondjam – a gazság gyümölcse az, hogy semmit nem tartunk gazságnak.”

– Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját – tartották a középkorban. Mit jelent ez pontosan?

– Ez a mondat az 1358-tól készített Képes Krónikából származik, de hűen mutatja a Kárpát-medencében élők kötődését a Szent Koronához. Nagyon érdekes történelmi korszakban született, és ráadásul nemcsak azt fejezi ki, hogy maga a Szent Korona nem veszhet el, hanem egy olyan különleges berendezkedésre is utal, ami példátlan a történelemben, ugyanis a magyar volt az egyetlen olyan királyság, amely komolyan vette az evangélium szavait. Magyarország az evangéliumra épült ország volt, és pontosan az égi rendet tükrözte vissza a földön. És ilyen értelemben nyugodtan mondhatjuk hogy a világ nyolcadik csodája volt. Tudniillik a Szent Korona köré szerveződött egy misztikus test, ami az ország területét jelenti. Érdemes elgondolkoznunk rajta, hogy maga a „corona” szó a középkori latinságban „határ” értelemmel is fordítható. Szerepel is több oklevelünkben, tehát ha azt mondom, hogy „Szent Korona”, akkor az a „szent határt” is jelent. A corona szó másik jelentése a törvényes határozatokra egybegyűltek közössége. Így értelmezi a XIX. századi Finály Henrik szótára is: Gyülekezet törvényes tárgyalása, ami a Kárpát-medencébe születők közösségére vonatkozik.

A Szent Korona önálló akarattal rendelkezik, ennek az akaratnak, kívánságnak csak akkor van foganatja, ha egységes. Ekkora már kialakul az az elv, amit Révay Péter így mond el 1613-ban: Ahol a Korona, ott van Magyarország.

– Mi jellemző erre az időszakra?

– Ez egy olyan időszakban hangzik el, amikor szintén válságos helyzetben van a magyarság: 1301. január 14-éről 15-ére virradó éjszaka kihal a Turul dinasztia fiú ága, (A magyarság a fiú ágat követi és magvaszakadtnak tekinti azt, akinek ez az ága kihalt.) Ákos nembeli Ernye bán fia, István nádor gyönyörű leveléből, kitűnik, hogy: „András király szemében letörött az utolsó aranyágacska.” Az egész nemzet azon búslakodik és tanakodik, hogyan választhatna Isten kegyelméből az igaz király tősgyökeres véréből uralkodót magának. Így a leányági vért kezdik el követni, és miután a Turulokkal házasodni Európában dicsőség volt, ezért nagyon sok herceg jelentkezett a magyar királyi trónért. De csak háromnak jut a dicsőségből.

Az egyik II. Vencel király, aki a fiának átengedte a magyar trónt, hiszen őbenne is Turul vér folyt. Az anyai rokonságot azzal erősítette meg, hogy az ugyancsak Vencelnek keresztelt gyermekét III. András lányával jegyezte el. A másik két uralkodó Ottó bajor herceg és Károly Róbert, a szicíliai király unokája lett. A pápai udvar érdekeinek érvényesülését Károly Róbert trónra segítésében látta, de tervei Károly uralomra jutásával nem váltak valóra. Őt háromszor is meg kellett koronázni, mert a nemzet csak azt ismerte el királyának, akit a Szent Koronával avattak uralkodóvá.

Vencel eljön Magyarországra, 1301. augusztus 27-én magyar királlyá koronázzák, de közben Károly Róbert is Magyarországra érkezik, akiben szintén királyi vér van. Őt is megkoronázza Bicskei Gergely az akkori esztergomi érsek, aki még nem volt törvényesen beiktatott érsek. Ugyanakkor nem a Szent Koronával koronázták meg, mint Vencelt, ezért ez érvénytelen, „külső áldású” koronázás volt. A nemzet nem is fogadta el. III. Vencel, akit egyébként László néven koronáznak meg, magyar király lesz, de nem sokáig, mert kiderül róla, hogy alkalmatlan, megsértette ugyanis az „idonitas” az „alkalmasság” követelményét. Dorbézol, és a becsületével is probléma van, ezért a nemzet tulajdonképpen elűzi. Amikor az apja megérti, hogy gond van a fiával, akkor eljön érte és hazaviszi a Szent Koronával együtt. Ez a lépés, két-három évvel a koronázás után következik be. A szóbeszéd ellenére III. Vencel nem bolondult meg, mert érdekes módon a cseh trónra, pedig alkalmas volt. Az apja nem sokkal ezután meghal, és III. Vencelként folytatja az uralkodást a cseh trónon, nekik tehát megfelelt. Ekkor a cseheknél volt a Szent Korona, és úgy döntöttek, hogy egy rokonnak adják ki, aki szintén leányágon a Turul dinasztiához tartozott. Őt úgy hívták, hogy Ottó, aki elindul, mert haza kell hoznia a Szent Koronát.

– Hogyan került haza a Szent Korona?

– Ekkorra már kialakul az elv, hogy ahol a Korona, ott van Magyarország. Ezért Ottónak Károly Róbert híveitől el kellett rejteni a Koronát. Elrejtette a Szent Koronát, és úgy hozta haza. Kieszelte, hogy készíttet egy csobolyót, amiben elrejthette a Szent Koronát, úgy tűnt, mintha bort hoztak volna. Ekkor elindultak szépen Magyarországra, a legforgalmasabb úton, (ezt többször hangsúlyozza a Krónika,) ahogy mentek ezen a legforgalmasabb úton, nem vették észre, hogy alkonyattájban leesett a csobolyó nyeregpántról, ahova fölhelyezték egy szíjjal. Továbbmennek az úton és csak másnap hajnalban veszik észre, hogy elhagyták a Szent Koronát. Lóhalálában visszaindultak, de egy egész nap alatt már nagyon messzire értek. Csak másnap alkonyatkor értek vissza. Megtalálták a Koronát, amiről azt íjra a Képes Krónika, hogy „in medio”, tehát az út közepén hevert. Mintha láthatatlan lett volna mások számára, holott többször hangsúlyozza a Krónika, hogy a legforgalmasabb úton (inter multos) történt mindez. Nem látta meg senki, csak az találhatta meg, aki elvesztette.

A Krónika írója ebből két tanulságot vont le: az egyik, hogy mivel Ottó elhagyta a Szent Koronát, ezért alkalmatlan arra, hogy magyar király legyen. Ez be is következik, majd 1307-ben. László vajda ugyanis Erdélyben fogságba ejtette, amikor a lányát jött megkérni a Szent Koronával együtt, mert ugye ahol a Korona, ott van Magyarország. (Ottót 1305. december 6-án koronázták királlyá.) Nem sokkal azután a vajda elengedte a királyt, de az elhagyta az országot.1312-ig, viselte a címet, de nem tudta használni uralkodói jogosítványait. A második tanulság, amit levont a Krónika írója, hogy csak azok találhatták meg a Szent Koronát akik elvesztették, hogy „Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját”. A latin szövegben azonban nem az „elveszés” szó szerepel, csak a történetből tűnik ki, hogy nem veszíthető el a Korona. Mindez jól mutatja, hogy másról van szó. Hiszen amikor elhagyták a Szent Koronát, tehát kioldódik a szíj és lecsúszik a nyeregről, akkor a „cado, cecidi, casum” igét használja a krónika írója, ami „leesést, elveszést” jelent. De akkor, amikor elhangzik, hogy „Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját”, akkor nem a „cado” szó szerepel, hanem a „privaretur”, amely „fosztást” értelemmel fordítandó. (A szó teljes mértékig rokona a ma használt privatizáció szónak. Érdekes módon a rendszerváltozáskor véletlenül sem azt mondták, hogy magánosítanak, hanem privatizálnak, tehát fosztogatnak.)

– Ez tehát azt jelenti, hogy hazánk nem „fosztható meg” a Szent Koronától?

– Magyarországon minden birtok gyökere a Szent Koronából származik, ezt úgy hívták, hogy „radix onium possessionum”, tehát minden birtok onnan ered és oda is tér vissza.

A Szent Korona tagjának birtokában és használatában volt a birtok, de rendelkezési joga korlátozott volt. Záros körülmények között lehetett elidegeníteni vagy hitelt venni fel rá. Az ország jövedelme is a Szent Koronáé volt (peculium, bona Sacrae Regni Coronae). Minden a Koronáé volt, azaz mivel

felajánlották hazánkat az Úristennek, tehát az Úristené volt.

Ebben az esetben pedig valóban „nem veszítheti el Pannónia angyal adta koronáját”.

Egyedüli értékmérő, a becsület

A fosztogatás a középkori felfogásban ellenkezett a nemesek és a köznép felfogásával, mert a Szent Korona törvényei alapján a föld elidegeníthetetlen érték volt

Az úgynevezett „honor” nemcsak tisztség volt, hanem egyben a tisztséggel együtt járó, a tisztségviselőknek teljes haszonélvezetre átadott birtok is. A honor birtokosai tehát nem egyszerűen tisztségviselők, hanem a Szent Korona területi megjelenéséből „szolgálati birtokkal” rendelkező nemesek is voltak. A birtok csak hivatalhoz járult, melyet az uralkodó tetszése szerinti időre átruház hívére. Ebben a jogi struktúrában a honor gyanánt adott birtok azáltal különbözött az örökadománytól, hogy nem „örökjogon” adományozták, hanem a hivatal visszavonásakor megszűnik . Ugyan a honorok a XV. századra átalakultak „örökjogú” birtokká, azonban az elnevezésük és intézményük rendszere sokat elárul eleink gondolkodásából. A latin „honor” szó ugyanis a magyar nyelvben két szótő származékaival adható vissza: az egyik a „tiszt” és a belőle képzett „tisztesség” és „tisztelet” szócsoport a másik a „becsület” és „megbecsülés” kifejezés-együttes. Ez utóbbi nyilvánvaló etimológiai kapcsolatban áll az „érték” értelemben fennmaradt „becsű” „becsérték” szavainkkal.

Úgy látszik tehát, hogy a magyar hagyományban a „becsület” határozta meg a tisztségek szerzésének lehetőségét. Arra nézve, hogy ez valóban így volt, Szilády Áron nyomán éppen Engel Pál szolgáltat bizonyítékot, ugyanis 1450 táján egy magyarországi tudós pap egy latin nyelvű kódexet olvasgatott, amelyben egy társa vasárnapi szentbeszédeket gyűjtött össze. A kódex olvasója az egyes beszédek mellé magyarnyelvű magyarázatokat fűzött. Bennünket az a bejegyzés érdekel, amit ahhoz a beszédhez fűztek, melynek ismeretlen szerzője azokról az adományokról elmélkedik, amelyeket az ember Istentől nyer: „Minden javunkat, az erőt, a szépséget, az egészséget, látásunkat, hallásunkat és minden egyéb érzékelő képességünket, de kezünket és lábunkat is, temporáliaként bírjuk, mert az Úrtól hűbérbe kaptuk őket”.

Mivel Magyarországon jószerivel ismeretlen volt a „feudum=hűbér” fogalma, a jegyzetkészítő jónak látta a „feudum” szó mellé magyarul odaírni : bwchwbe, azaz „becsübe” Ebből a körülményből ismét csak az következik, hogy a Szent Korona királyságában valóban ismeretlen volt a hűbéri rendszer, mely ember és ember közti kiszolgáltatottságon alapul, másrészt arra is utal a szóhasználat, hogy a „honor”-i szervezet alapja és értékmérője a becsület volt.



Koronában igaz kert II.

A hét beszélgetése – Dr. Varga Tibor

Nagy felejtésben élünk és ez a világ, ami most van, lakhatatlan. Az ember a szentséges, a szakralizált világból kilépett, ezért aztán nem tud a világban eligazodni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, rendnek kell uralkodni. A szent rend, vagy a szakrális rend ad egy erkölcsi tartást. A mai korban még az az ember is rosszul érzi magát, aki anyagi jólétben él, mert nincs lelki nyugalma. A rendet pedig a régi magyar néphagyományon, az Isten hiten és a Szent Korona eszmén keresztült érhetjük el. A fogyasztói társadalomban nem fontos, inkább veszélyes a szentség fogalma, mert jó fogyasztó csak úgy lehet az ember, ha semmilyen törvényt nem tart be. A mi kultúránk olyan, mint egy fa, amelynek gyökerei mélyen a kereszténységben gyökereznek, amelyből szárba szökkenve, egyenes virágzásban jutunk el, a megváltásig. Úgy tűnik mi kezdetektől tudtuk, hogy a megváltó meg fog születni és amikor megszületett, attól kezdve tudjuk, hogy másodszor is el fog jönni.

– Miért kezdett foglalkozni a középkori történelemmel és a Szent Korona eszmével?

– Én még az „átkos” múlt rendszerben nőttem föl. A materialista életszemléletű hatalom, nem engedte meg, hogy az ember érezzen valamit, vagy tudjon valamit a léten túliról. A történelem és az irodalom volt az egyetlen lehetőség, hogy valaki a létezésének határait meghaladhassa. Engem pedig szinte kezdetektől fogva vonzott mindaz, ami a földet összekapcsolhatta az éggel. A továbbtanulásnál észrevettem, hogy az összes humán beállítottságú pálya születési előjogok alapján telítődik. Kivétel volt ez alól a jogász és a bölcsészhallgatói kar. Csak erre a két helyre lehetett bekerülni úgy, hogy az ember eredményei alapján föl is vehették. Én nem mentem tudatosan ellene a rendszernek, inkább azt láttam, hogy ami körülöttünk van, az igazságtalan. Ezért, elkezdtem keresni a megoldásokat. Az egyetemi évek alatt és után, kutattam azt, hogy hogyan lehetne értelmesebb életet élni, mivel ami körül vett bennünket, tele volt hazugsággal. Elkezdem megismerni a különböző kultúrákat, és mivel a saját kultúránk rejtve volt előlünk, ezért a keleti bölcseletekre leltem rá. Olyan dolgok érdekeltek, amelyek az öröklét fogalmát mutatták meg számomra. Abban az időben, az egyik lázadó út volt a keleti filozófia, a másik, pedig az avantgarde, a szocreál valóságával szemben. A harmadik lehetőség, amelynél végül is megtaláltam a helyemet a saját hagyományunk volt. Mindhárom kultúrával, a Bercsényi kollégiumban találkoztam először, mely az építész hallgatók lakhelye volt. Ha belegondolunk, akkor az ember úgy véli, hogy itt aztán nem lehetne a rendszer ellenében működni, hiszen 56-ban a szabadságharc éppen a műegyetemről indult ki. Ugyanakkor ezen a helyen össze lehetett gyűjteni az összes izgága embert, akik így ellenőrizhetők lettek és nyilván is lehetett őket tartani. Az acéli rendszer valahogyan úgy nézett ki, hogy ha valamit nem tudtak elnyomni, ha valamit nem lehet visszafogni erőszakkal, akkor az élére álltak. Így látszat „forradalmáraik” ha