(Hol tartunk, hogy jutottunk ide, kik és mi miatt - és a kiút)

A kérdés
A hazai politikai újságírás és elemzés termékei ma jórészt semmitmondóak. Szerzőik ugyan gyakran jól képzett, magas műveltségű emberek, és az aktuális részletek tekintetében nemegyszer jól tájékozottak. Mégis, a közeg melyből származnak, maga az, melynek szempontjai, megközelítésmódjai már olyan mélyen eltorzultak, hogy a benne működő szerzők alkatilag váltak képtelenné a dolgok lényegével, azaz a valósággal való érdembeli foglalkozásra. De van más is, ami ebben számukra akadályt jelent.

A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki - ezzel a legtöbb ott élő egyetért -, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzők a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létező helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál- illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belső ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi.

A fogalomrendszer, mely mellékvágányokra vezet, az, melyet hagyományosan a képviseleti demokrácia viszonyainak értelmezésére, az ilyen keretekben zajló események megértésére használnak. Magyarországon azért visz félre, mert a demokratikus keretek valódi tartalom nélkül, csak formális értelemben léteznek. Az igazi vonatkozási pontok mások.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen nálunk többpártrendszer van, választásokat tartanak, és az álláspontok a Parlamentben csapnak össze! Mint minden más esetben, ahhoz, hogy a jelen visszásságait meg lehessen érteni, szükséges szemügyre venni azok eredetét. A csak előretekintés jelszava lehet vonzó, de - bármennyire is tehertételnek tűnik annak számára, aki talán érthetően, de türelmetlenül, csak a jelen problémáinak megoldására, jövőbenéző haladásra vágyik - a kialakult helyzetet eredményező múltbeli események szemrevétele elkerülhetetlen a megértéshez. A dolgok gyökere a valóság része. A valóság egészével való szembenézés nélkül pedig nincs megoldás, nincs haladás, csak üres jelszavak létezhetnek.

Az elit háttere, pólusai, szövetségük
A mai magyar viszonyok megértése, hasznos elemzése érdekében legalább az 1956-os forradalom utáni megtorlást követő időszakig, vagyis a hatvanas évek elejéig mindenképpen szükséges visszanyúlni.

Ez az időszak, konkrétan 1963, a más kommunista rendszerektől egyes vonásaiban különböző, Kádár-rendszerként ismertté vált hatalomgyakorlási mód kezdete. Névadója velejéig cinikus, ugyanakkor saját célját (az árulás útján, idegen fegyverrel megszerzett hatalom lehetőleg konfliktusmentes eszközökkel, de mindenáron történő megtartását) bármennyire is amorálisan, azért ügyesen képviselő politikus volt. Kádár számára 1956 fő tanulsága a nép törekvéseinek formát adni, azt megmozgatni, sőt irányítani is képes értelmiségi réteg veszélyességének fölismerése volt. Cél volt tehát számára az 1956-ban a néppel a Párt ellen szövetségre lépett humán csúcsértelmiség leválasztása a társadalom egészéről. Ezt antikrisztusi jelleméhez híven annak kínálatával érte el, amitől az ima óv ("Ne vigy minket a kísértésbe!"). Egészében véve a humán csúcsértelmiség a levert forradalmat követő megtorláshoz, a kivégzésekhez és bebörtönzésekhez képest akkor is vonzó, ha a tartalmas értelmiségi (sőt emberi) lét természetes részéről, a véleménynyilvánítás szabad gyakorlásáról való lemondással járó kísértésnek nem tudott ellenállni. Elfogadta, más szóval, Kádár - utólag megszépítően kompromisszumként emlegetett - ajánlatát. E réteg tagjaitól ezután nem várták el, hogy párttagok legyenek, a közvetlen hatalomban nem is vehettek részt, de cserébe azért, hogy lemondtak a rendszer bírálatáról, ugyanazokat a kiváltságokat élvezhették, amelyekkel addig az ország korlátlan uraként csak a Párt fölső rétege rendelkezett. Nem kétséges, hogy ezt az erkölcsi bukást jelentő - bár az adott helyzetben könnyen megérthető - lépést a humán csúcsértelmiség csak fogcsikorgatva tette meg. De attól kezdve, mint ahogy tudjuk, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, úgy ették meg e csúcsértelmiségi réteg belső tartását fokozatosan a Párt disznai. Akik a fölismert igazság képviseletéről, a vele azonosulás szabadságáról érdekből lemondtak, lelkiismeretük szava elől csak a cinizmus álbölcsességébe menekülő, és az egymással (sőt a Párttal) összekacsintásból erőt merítő elvtelenekké silányulhattak. Az eltelt évtizedek alatt e réteg a kommunista vezetéssel személyi szálakon is összefonódott, és noha saját köreiben a rendszer tanaival, eszközeivel és gyakorlatával továbbra sem értett egyet, annak fönnmaradása, hogy kiváltságait a társadalom szélesebb rétegeinek kárára tovább élvezhesse, a kezdeti tehertételből számára lassanként érdekeivel összhangban álló elfogadott ténnyé, szinte kívánalommá módosult. Így nehézség nélkül elmondható, hogy e réteg a kommunista uralom gyakorlásának mintegy csendestársává vált. Olyanná, mely fokozatosan alkatilag is hasonult a kádári miliőhöz, annak amoralitásához.

Idővel nagyrészt a kommunisták maguk is változtak. Egyre többet veszítettek, már ha valaha őszintén rendelkeztek vele, ideológiai beállítottságukból. Fölismerték, és ha nem is nyilvánosan, de belátták, hogy az ideológia, melynek elveit legalábbis sokuk valamikor tényleg osztotta, nem hordoz valódi értékeket, hatása káros. Ennek megfelelően a rendszer fönntartását ők is mindinkább csak érdekeik érvényesítése szempontjából tartották kívánatosnak. Az ideológia lassanként csak jelszószerű eszközzé vált számukra hatalmuk és kiváltságaik megtartása szolgálatában.

Egy történelmi esély
Ilyen helyzetben találta a két, együttesen a magyar társadalom elitjét alkotó réteget a nyolcvanas évek második fele. Ekkorra az ideológia ésszerűtlenségei által gúzsbakötött, már jó ideje is csak felelőtlenül fölvett hatalmas nyugati kölcsönökre támaszkodva bicegő gazdaság föltűnően leromlott, és nehézségei mind több társadalmi feszültséget is szültek. A növekvő problémák mindinkább indokolttá, a szovjet vezetésben bekövetkezett változás, mely a magyar kommunistákat elbizonytalanította, egyidejűleg lehetővé is tette, hogy szűk értelmiségi csoportok a változó viszonyok között újravizsgálják helyzetüket és új utakat keressenek. Voltak ugyan (ők jelentették a későbbi SZDSZ magvát), akik a rendszert eredetileg még saját - általuk is osztott, de azt fokozatosan elhagyott - ideológiájának fölhasználásával már a 70-es évek legvége óta bírálva, annak önkéntes megreformálására igyekeztek rávenni. Velük taktikai okokból részlegesen egyes más, a rendszert nyíltan elutasító, nem csendestársi jellegű személyek, illetve szűk körök is együttműködtek. A többi ellenzékiként föllépő csoport azonban csak azzal párhuzamosan lépett a színre, hogy az országot ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió új vezetője, Gorbacsov, reform folyamatot indított meg. Mindenekelőtt gazdasági szempontok mérlegelésével jutott arra a belátásra, hogy birodalma számára előnyös, ha a Nyugattal a második világháború vége óta folytatott szembenállás politikáján változtat, és ennek részeként föladja az ellenőrzést az övezet fölött, melybe Magyarország is tartozott.

A térség elhagyásának részeként kétségtelen, hogy a szovjet vezetés a magyar elvtársakat is értesítette, hogy a jövőben ne számítsanak rájuk. A hír a kommunistákat nagyon megijesztette. Mindenki tudta, elsősorban ők maguk, hogy uralmuk már kezdettől a szovjet csapatok jelenlétére épült. Szembe kellett nézniük a kérdéssel, mihez fognak kezdeni, ha elmennek az oroszok, különösen olyan helyzetben, melyben még a gazdaság is rohamosan romlik? Nem tudhatták mi lappang a mélyben. Uralmukról a társadalom véleményét sohasem kérdezték meg - el sem tűrtek ilyen természetű véleménynyilvánítást -, és amikor az magától megszólalt, utoljára 1956-ban, ez számukra nagyon kedvezőtlen volt. Hiába voltak a hazai viszonyok elviselhetőbbek a legtöbb más kommunista országban fönnállónál, hiába voltak jelei, hogy a társadalom, korábbi törekvéseit föladva, uralmukba lassanként beletörődött, tudták, hogy ha magukra maradnak, bármi megtörténhet velük. Féltek, és joggal. Bűneik nagyok voltak, elszámolnivalójuk rengeteg.

A régi elit új útra lép
A politikai hatalom megtartása szóba sem jöhetett. Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat, minél zökkenőmentesebben, olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandóak biztosítani. Kézenfekfő volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejűleg föltűnően nyitottak Nyugat felé is. Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepően liberálissá vált, "bátor" és "önálló", még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elősegítő magyar kommunistákat, pedig csak annyi történt, hogy a bőrüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövőre nézve máris jó pontokat akartak szerezni.

Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban is, az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépő politikai párt alapításáról - megtorlástól tartva - senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevező pártok, illetve párt jellegű tömörülések. Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történt, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történő változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetőséget láttak. Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára.

Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták, tehát az egész elit és minden jel szerint a társadalom is hasonló állásponton volt: kívánatos az ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz, melyből a szovjet uralom évtizedei kiszakították. Csak idővel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más és más összetevőit tartotta szem előtt, közülük másra és másra helyezte a hangsúlyt, vagyis a visszatéréstől a maga számára nem ugyanazt remélte. Míg a társadalom, magától értetődően, addigi elnyomottságának fölszámolását várta, saját egyenrangú félként történő elismerésére számított, úgy, ahogyan az a Nyugaton, az ottani demokratikus berendezkedésben természetszerű, az elit addigi bezárt, provinciálisnak érzett kiváltságait remélte a kapitalizmus eszköztára fölhasználásával világszínvonalra emelni. Más szóval az addigi, bár kényelmes, de helyhezkötött ingyenes juttatások rendszerét törekedett vagyonszerzés által konvertibilissé, ezzel világszerte is élvezhetővé tenni. Míg a nép tehát az országon belül a demokráciával összhangban kívánta saját egyenjogúságát biztosítani, az elit a maga addigi, a társadalom kárára érvényesített, erőszakra épülően bitorolt kiváltságait szándékozott legitimálttá tenni, és egyben a világ anyagi értelemben kiváltságos helyzetűéivel egy sorba emelni. Ez utóbbi törekvése ki ugyan nem mondva, sőt el is leplezve, de axiomatikusan kezdettől fogva szembenállt a demokratikus meggondolásokkal. Hogy ilyen szembenállás létezett, az hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott.

A fölülről irányított átalakulás részeként a még kommunista kézben lévő vezetés sietve új törvényeket, rendeleteket hozott, melyek más pártok működését nemcsak lehetővé tették, de az ehhöz kívánatos anyagi hátteret is biztosították. A sajtót is kötelezték az új ellenzéki pártok közleményeinek megjelentetésére. A látszat megóvása érdekében egészen a nép részvételét sem lehetett kihagyni a folyamatból. Erre, amikorra a változások ténye már széles körben is fölismertté vált, jelentkezett is igény. Nem föltétlenül csak pártok szervezésében, de helyenként spontán, azaz alulról jövő kezdeményezésre is, politikai vitaklubok alakultak és a különböző, utcai vagy más politikai rendezvényeknek is volt látogatottságuk. Úgy tűnhetett, Magyarországon pezsgő politikai élet vette kezdetét. Pedig mialatt ez folyt, vele párhuzamosan megtörtént az elit részéről a lapok gondosan megszervezett, a nép ismételt kihagyását célzó leosztása is.

A hatalom átjátszása demokratikus módon természetesen nem történhetett volna meg. A folyamatban jelentős lépést jelentettek azok az ún. háromoldalú, illetve nemzeti kerekasztal tárgyalások, melyre az országló kommunisták hívták meg az ellenzéki pártok vezetőit. A cél az ország sorsával, jövőjével kapcsolatos álláspontok egyeztetése, az átalakulás módjának, illetve az azt követő berendezkedésnek a kidolgozása volt.

Mások, mint aminek mondják magukat
Demokratikus megközelítésben azzal, hogy az ellenzéki pártok (akik álláspontjaikat már előzőleg, egy ún. ellenzéki kerekasztalon egyeztették) ezt a meghívást elfogadták, volt egy nagyon jelentős hiba. Az, hogy a résztvevők senki mást nem képviseltek csak önmagukat, illetve legjobb esetben saját pártjaiknak (a kommunistákétól eltekintve) néhány száztól kivételesen néhány ezerig terjedő létszámú tagságát. Az pedig, aki jogot formál arra, hogy más emberről, annak sorsáról, de meghatalmazása nélkül, önkényesen az ő nevében tárgyaljon, és feje fölött róla szóló, őt érintő megállapodást kössön, minden csak nem demokrata. Közömbös az, hogy milyen művelt vagy okos ember, nem számít, hány iskolába járt, minek képzeli magát, és jószándékának esetleges őszinte volta is mindegy. Demokrataként más ember nevében csak annak fölhatalmazása alapján tárgyalhat. Az, hogy ezzel a szemponttal a tárgyaláson való részvételt elfogadó magyar csúcsértelmiségiek ne lettek volna tisztában, kizárható. Tévesek, de inkább mellébeszélés jellegűek tehát azok a haza sorsa, illetve a nálunk észlelhető súlyos demokratikus hiányosságok fölött sóhajtozó, külföldi kommentárokban is föllelhető, nem ritka megnyilvánulások, melyek azt hangsúlyozzák e jelenségek mentségeként, hogy a demokráciát úgymond "tanulni kell", és, hogy nálunk a problémák a demokratikus tapasztalat hiányából adódtak. Nem erről van szó. A valóság az, hogy akiken a dolgok alakulása múlt, nagyon is pontosan és magas szinten voltak tisztában a demokrácia mibenlétével, a demokratikus gyakorlat jellegével. A probléma más volt. Egyedülálló alkalmat láttak arra, hogy (így foghatták föl) kibulizzanak maguknak egy országot. Minthogy demokratikus úton ez nem történhetett volna meg, készséggel lépték át a demokratikus viselkedés kívánalmait. Bármit is mondtak szavakban, tetteik bizonyítják, hogy amikor döntés elé kerültek, azt választották, hogy nem akartak demokráciát.

A kis ellenzéki csoportocskák vezetőinek eljárását még az sem mentheti, hogy bármennyire is a a néptől kapott fölhatalmazás nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba annak sorsáról, azért volt közöttük és a kommunisták között ebből a szempontból egy fontos különbség. Az utóbbiak szándékosan nem kerestek a néptől semmilyen meghatalmazást, pedig erre évtizedek során minden módjuk megvolt. Az ellenzékieknek viszont nem volt ilyen lehetőségük. Így gondolni lehet arra, hogy azzal menthették föl magukat, hogy ők ugyan őszintén demokraták, de nem tehetnek róla, hogy addig nem volt esélyük a nép fölhatalmazásának megszerzésére, és ha fönnáll a lehetőség a Pártállam kezéből az irányítás átvételére, az alkalmat meg kell ragadni, valahol a dolgokat, ha tökéletlenül is, de el kell kezdeni. Sajnos, ilyen kifogás sem állhatja meg a helyét. Nem létezett ugyanis olyan külső sürgető tényező ami ha nehézséggel is, de mégis elfogadhatóvá tehette volna a népnek a sebesség érdekében történő megkerülését. Nem olyan volt a helyzet, hogy valamilyen múló pillanatot kellett volna megragadni a kommunisták letételére. Nem hajtott a tatár, de még az orosz sem. Egészen világos kellett, hogy legyen a világpolitikát figyelemmel kísérő résztvevők előtt, hogy a Szovjetunió nemcsak elhatározta az egész térség föladását, de az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásain el is kötelezte magát erre, és az is, hogy a magyar kommunisták részéről semmiféle veszély nem fenyegetett a hatalom saját kezükben tartásának akár csak megkísérlésére sem. Ha így lett volna, pártjaik meg sem alakulhattak volna. Nem létezett jó ok nem megvárni a félelem béklyóitól megszabaduló nép igényeinek és vágyainak megfogalmazódását, azok politikai formában történő kikristályosodását, és ezzel karöltve egy lentről fölfelé épülő demokratikus képviseleti struktúra fokozatos kiépülését. Csakhogy pontosan ettől tartottak. Sietségük éppen egy ilyen folyamat megindulásának megelőzésére irányult. Nem volt ugyanis semmiféle garanciájuk arra nézve, hogy egy így kibontakozó új Magyarországban nekik maguknak is jutna bármilyen politikai szerep, az attól remélt más fajta előnyökről nem is beszélve.

Demokratikus elkötelezettségük hiánya már az eddigiekből is egyértelmű, de még inkább kiderül abból, hogy a kommunistáknak abba a javaslatába is belementek, hogy a tárgyalások a nyilvánosság kizárásával, titkosan folyjanak. Ez a lépésük már nemcsak komoly tökéletlenséget jelentett a demokrácia szemszögéből, de aktívan is volt antidemokratikus. Lélegzetelállítóan volt. Az, hogy akármiért is, de nem választott, tehát az ország vezetésére formált igény szempontjából - ami a tényeket illeti - csak önjelölt csoportocskák, akik bár a Pártállammal szemben szavakban mint a demokrácia letéteményesei léptek föl, még ahhoz is merték venni a bátorságot, hogy nyíltan a szerintük is, és persze axiomatikusan nem demokratikus Pártállammal vállaljanak közösséget, az így eleve gyanakvással kezelt néppel szemben, úgyszólván hihetetlen. Hogy beleegyezzenek abba, hogy az ország sorsáról szóló tárgyalásokon elhangzottakat elzárják maguktól az érintettektől, miközben nevükben, de megbízásuk nélkül járnak el, kétségtelenül mélyen rosszhiszemű lépés volt. Ehhez egészen egyszerűen nem volt joguk. Ettől a ponttól kezdve az összes pártot, illetve összes vezetőjét, aki az így folytatott kerekasztalon részt vett, elkerülhetetlenül és egységesen hiteltelennek kell tekinteni. Ha őszintén demokraták, ha az ország javát keresik, ilyen föltételt semmiképpen sem fogadnak el. Ezen a ponton végleg világossá vált, hogy más, a demokráciától idegen meggondolások vezetik őket. Már akkor sejteni lehetett, mifélék.

Előfordul, hogy az átalakulási folyamat már letagadhatlan vétkeit a résztvevőkre nehezedő külföldi nyomással próbálják meg igazolni. Kétségtelen, hogy a Nyugatnak, leginkább az Egyesült Államoknak volt is befolyása az eseményekre, és ez arra irányult, hogy az átalakulás lezajlása minél mentesebb legyen konfliktusoktól. Megtörtént, hogy kiéleződőnek gondolt helyzetben diplomáciáját a dolgok elsimítása érdekében használta. Kézenfekfő, hogy emiatt sem ragaszkodott az átalakulás kifogástalanul demokratikus lefolytához. De nem tette ezt azért sem, mert az amerikai külpolitika nem (ahogyan van akik elképzelik) a korábbi mindent előíró szovjet gyakorlat tükörképe, hanem olyan, mely teret ad ilyen helyzetben a helyi erők szabad játékának, és csak egy bizonyos, számára alapvető minimumhoz ragaszkodik. Arra hivatkozni tehát, hogy a Nyugat az átalakulás folyamatát - a magyar résztvevőknek mozgásteret sem hagyva - részleteiben koreografálta volna, hogy bármiért is kikövetelt elvárásai közé tartozott volna, hogy az átalakulás ál-demokratikus berendezkedést eredményezve, antidemokratikusan folyjon le, politikailag is, történetileg is mélyen valóságidegen képtelenség. Ilyet a Nyugatnak módja sem lett volna kikényszeríteni. A magyar résztvevők nem voltak saját akarat és lehetőség nélküli irányított bábok. Nem kétséges, hogy a Nyugat a magyar változásokat - sejthetően mint a remélt eredményhez képest elért minimumot - elfogadta. Ebből azonban nem következik, hogy ne üdvözölt volna a maga részéről sokkal szívesebben egy valóban demokratikus átalakulást, illetve berendezkedést. Az eredmény a Nyugat részéről csak megengedő értelemben lett olyan amilyen, nem szándéka és bevatkozása miatt. Ami és ahogyan történt azért a felelősség meghatározóan a magyar résztvevőké.

Fontos mindezt elmondani éppen most, amikor már tovább nem rejtegethető, hogy az elmérgesedő bajok forrása az átalakulás körül keresendő, és amikor ennek megfelelően erőfeszítés történik arra, hogy mint eddig mindent, annak meghamisított átértékelését is a szóvátevők saját felelősségük elkendőzésével próbálják meg a nyilvánosság előtt kiúttalan pártpolitikai vádaskodás terméketlen tárgyává tenni, úgy, mintha azért ami történt, nem az összes résztvevő egyformán lenne felelős. Ezzel éppen azt a folyamatot igyekeznek prolongálni, melynek - mint látni fogjuk - mielőbbi lezárása a magyar nép elsőrendű érdeke.

Új rendszer felé. A kétpólusú elit szövetsége új alapon
Hogy mivel állt szemben az ország, azt ezzel párhuzamosan szimbolikusan is megmutatták az 1956 után kivégzett Nagy Imre miniszterelnök és társainak 1989 nyarán történt újra-, illetve egyáltalán eltemetésének körülményei. A megemlékezés közben a figyelmes résztvevő nem téveszthette szem elől, hogy ami folyik, nemcsak demonstrált elitcsere, de azt is mutatja, hogy az új elit - a korábbihoz hasonlóan - szintén a nép kizárására törekszik, azt megvetéssel kezeli. A sírok közelébe a szertartások idején csak különböző osztályokba sorolt, a közeljutás mértékét és idejét gondosan szabályozó, ezzel az új elit csúcsához közelállás mértékét kategorizáló meghívókkal lehetett menni (igaz, legalább bizonyos gesztusokkal a legismertebb áldozatok hozzátartozói felé), nehogy a nyilván közönséges csürhének tekintett egyszerű megemlékezők a sírokat, a megjelentek által kétségtelenül hősként tisztelt saját meggyilkolt vezetőiknek sírjait - úgy gondolhatták, állat módjára - letapossák. Világos volt, hogy nem az ország kapta vissza, ha holtában is, a kommunisták által legyilkolt volt miniszterelnökét, hanem a hatalom átvételének küszöbén álló, de 1956 értékeinek a hatvanas években hátatfordított, a gyilkosokkal azután nagyrészt együttműködő, többségében azok csendestársává züllött csúcsértelmiség politikai szerepet kereső része készül kisajátítani - már gesztusokkal szövetségesei, a reformkommunisták felé - a forradalom általa elárult örökségét.

Nem férhet hozzá kétség, hogy ha a magyar népnek csak kicsit is lettek volna világosabb ismeretei a demokratikus gyakorlat természetéről, illetve ha csak kicsit is kevésbé korlátozza cselekvőképességét a diktatúra évtizedeinek bénító tapasztalata, a zárt ajtók mögötti tárgyalások hallatára, a nevében föllépő, akkor még semmilyen jelentős támogatottsági bázissal nem rendelkező egész értelmiségi társaságot egyszerűen félretolta volna.

Ez a lehetőség nem is kerülte el az új pártok és a hatalomról leköszönőfélben lévő, velük együttműködő, kommunisták figyelmét. Nagyon tartottak attól, hogy az öntudatra ébredő nép önálló, általuk irányítatlan kezdeményezésbe fog, és maga kezdi el megfogalmazni elvárásait. Ennek megelőzésére állították be a helyzetet a kerekasztalon résztvevő - ez most már kimondható - áldemokratikus pártok minden alap nélkül olyannak, mintha a kellő óvatosság hiánya esetén a még létező munkásőrség (a kommunisták 1956 után létrehozott milíciája), illetve a még ki nem vonult szovjet csapatok részéről valamiféle fegyveres föllépés veszélye fenyegetett volna. Ezt szüntelenül hangoztatták, pedig az adott helyzetben már nyilvánvalóan nem volt igaz. Eközben önmaguk, mint a demokratikus átalakulás irányába - szerintük - egyedül megfontoltan haladó pártok számára előlegezett bizalmat kértek. A taktika bevált. A mesterségesen keltett aggodalom eszközével végül sikerrel semlegesítették a nép önálló kezdeményezésre esetleg hajlamos részét.

Ezzel karöltve folyt az a hamis vagy oda nem tartozó fogalmak szüntelen szajkózására épülő, ezzel a nép tisztánlátásának, ítélőképességének elhomályosítását célzó kampány, mely annak kívánta elejét venni, hogy a társadalom részéről megfogalmazódjon, ami természetszerűen máris mintegy a levegőben volt, vagyis a kommunizmus alatt elkövetett bűnökért esedékes felelősségrevonás követelése. Az "európaiság" és "boszorkányüldözés" unos-untalan emlegetésétől volt minden hangos. Amikor "európaiság"-ról beszéltek, azt kívánták sugallni, mintha Európában, azaz a Nyugaton valami olyan fennköltnek beállított, magasabbrendű, ezáltal követendő erkölcsiség létezne, mely természetesnek tekinti akármilyen súlyos bűnösök futni hagyását azon az alapon, hogy szegények, ők is csak emberek. De legalábbis a politikai indíttatású bűnök esetében lenne így. Az igaz ugyan, hogy a Nyugaton politikai nézetei miatt senkit sem üldöznek, szemben a kommunisták addigi saját gyakorlatával, akiknek uralma alatt ez nemhogy előfordult, de szabályszerű is volt és akik éppen ilyen bűneik vonatkozásában igyekeztek egy fiktív "európaiság"-ra tőlük igen fonákul appellálva egérutat nyerni. A politikai véleménnyilvánítás szabadsága azonban természetesen nem jelentette soha azt, hogy bármennyire is esetleg politikai hátterűek legyenek köztörvényi bűnök, azok esetében elég lenne a politikai háttérre hivatkozni ahhoz, hogy a felelősségrevonás elmaradjon. Teljes mértékben félrevezető volt a kommunistáknak és áldemokratikus szövetségeseiknek az effélére való hivatkozása. Semmiféle nehézséget nem jelentett a valódi európaiság szempontjából a náci tömeggyilkosoknak Nürnbergben 1945-ben történt bíróság elé állítása és esetenként kivégzése.

Hasonló volt a helyzet a "boszorkányüldözés" vonatkozásában. A fogalom arra utal, hogy ahol ilyen történik, ott ártatlanokat vonnak felelősségre olyasmiért, amit el sem követtek, sőt a bűntény sincs. Csakhogy a magyar kommunisták közül voltak elegen, akiket nagyonis súlyos bűnökért terhelt felelősség. Ők nem voltak ártatlanok. Hogy a felelősségrevonást elkerülhessék, ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy az ellenük jogi eljárás indítását várhatóan majd követelőkre eleve ráfogták, hogy azok nemcsak őket, nagyon komoly és pontosan körülírható bűnök elkövetőit, de a Párt minden egyes tagját, általuk családjukat, és talán az ifjúsági szervezetekbe mintegy kötelezően beléptetetteket is el kívánják marasztalni, és a jövőben együttesen, tehát méltánytalanul hátrányos helyzetbe juttatni. Pedig erről szó sem volt. Ilyesmi ellen a társadalom igazságérzete joggal tiltakozott volna. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy a Párt egyszerű tagjának lenni sokszor nem volt több mindennapos karrierizmusnál, amitől a tag, ha nem is idealizálhatóan, de azért egyes rutin hazugságok kötelező hangoztatásától eltekintve megmaradhatott átlagosan tisztességes embernek, és gyakran meg is maradt. Közismert volt az is, hogy voltak helyzetek, amikor nehéz volt elkerülni a belépést a pártba, ha valaki megélhetését, vagy legalábbis a képzettségének megfelelő munka végzését, egy vállalaton belüli vezető beosztását nem akarta kockára tenni. Őket a társadalom józan ésszel nem is hibáztatta a sokkal nagyobb "kutyák" által elkövetett dolgokért. Ezért bújtak mögéjük a bűnösök, olyan hamis képlet fölállításával, mintha a Párt tagsága nem személyekből állt volna, akik közül egyeseket terhelt felelősség, másokat nem, akik tehát ilyen értelemben megkülönböztethetőek. Lényegét tekintve a "boszorkányüldözés" rágalom volt, a jogi és társadalmi igazság keresőinek preventív megrágalmazása, és így védekezésbe kényszerítése. Hangoztatói hamis alternatíva fölállításával azt sugallták, hogy jobb futni hagyni néhány bűnöst mint sokakat ártatlanul meghurcolni. Sikerült is elszabotálni, részben ezáltal, minden felelősségrevonást.

Sok későbbi fejlemény árnyékát vetítette előre az áldemokratikus pártoknak az ebben a kérdésben tanúsított magatartása. A későbbi tapasztalatok fényében viszatekintve világos, hogy már ekkor kialakult köztük egy fajta koordinált szereposztás. Utólag egyértelmű, hogy az összes a kerekasztalon résztvett párt valójában ugyanazt kívánta: a felelősségrevonás elmaradását. Csendestársként több mint egy negyed évszázadon át voltak már a Párt tényleges szövetségesei. Azzal együtt, hogy a korábbi kétpólusú eliten belül az ő javukra volt éppen folyamatban súlyponteltolódás, vagyis ők, a korábbi csendestársak vették át a politikai irányítást miközben a volt politikai elit háttérbe szorult, fölismerték, hogy - egyebek között azért, hogy általuk ne lehessenek zsarolhatók - ugyanúgy szükségük lesz korábbi kommunista szövetségeseik támogatására a kerekasztalon közösen kisemmizett néppel szemben ezután is, mint azoknak volt addig őrájuk. Ezért nem szorgalmazták azoknak semmilyen tekintetű elszámoltatását. Ezt azonban így nem vallhatták be. Emellett, ha már alig (ha egyáltalán) megkülönböztethető nézeteik ellenére, a minél sokoldalúbbnak álcázandó demokratikus közélet színlelésének érdekében - részben nyugati fogyasztásra - több pártba rendeződtek, szükségesnek is látszott egymás között, ahol lehet, a véleménykülönbségek meglétének legalább a látszatát fönntartani. Az események korabeli szemlélőjének úgy tűnhetett, hogy a kommunizmus idején elkövetett bűnök miatti felelősségrevonás kérdésében a "demokratikus" pártok között megoszlanak a vélemények. Voltak akik osztották az "európaiság" és "boszorkányüldözés" fémjelezte nézeteket, míg mások, mindenekelőtt a köszöbönálló választás majdani nyertese, az MDF, más húrokat pengettek. Győzelme esetére az MDF "tavaszi nagytakarítás"-t, azaz a kommunizmus alatti bűnök elszámoltatását helyezte kilátásba, ami könnyen lehetett akár döntő tényező is sikeres szereplésében. Csak aztán amikor kormányra került, a "tavaszi nagytakarítás" - hogyan, hogyan nem - elmaradt. Voltak ugyan MDF-es képviselők, akik - nem lehet kizárni, hogy részükről őszintén- a kérdést mégis fölvetették, de hosszadalmas jogi huzavona után valahogyan az derült ki, hogy a felelősségrevonásnak áthidalhatatlan jogi akadályai vannak.

Ezrek hóhérainak és súlyos gazdasági bűnök elkövetőinek futni hagyása csak kiteljesítette azt a már korábbi, egy kívánatos belső megújulás és társadalmi megtisztulás szempontjából végzetes elvtelenséget, hogy akik együttesen a kommunista párt alternatívájaként léptek föl, magukat tőle demokratikusnak mondott mivoltukban különböztették meg, és mint ellenfeleit ekként népszerűsítették, elfogadták az új helyzethez nyilvánvalóan csak a körülmények kényszere miatt nevének részleges megváltoztatásával, illetve deklaratívan alkalmazkodó MSZMP-t, most már MSZP-t, magukkal egyenértékű demokratikus pártként. Elvtelenségük mindenesetre csak látszólagos volt, amennyiben, amint az már más összefüggésben látható volt, valójában a kérdésés pártok hirdetett elveikkel a valóságban soha nem is rendelkeztek. Ami meg az MSZMP-MSZP őszintétlenségét illeti, annak legjobb mutatója, hogy nem oszlatta föl önmagát. Képtelenség annak még csak az elképzelése is, hogy egy évtizedek súlyos bűneiért felelős, a diktatúrát magát jelentő szervezet attól változzon demokratává, úgy működjön, szinte mintha mi sem történt volna, most már ekként tovább, hogy külföldi fegyveres támogatói elhagyják. Dehogy érintette meg az MSZP vezetőit a demokrácia szelleme! Még azt is átlépve ragaszkodtak pártjuk fönntartásához, hogy alsóbb szintjein - ezt alapszervek önmagát föloszlatása mutatta - megindult annak a fölismerése, ami részükről elmaradt. Ha a bűnök miatti megbánás, beismerésük, el is ítélésük őszinte lett volna, ha valóban megtalálják magukban a demokratát, a Párt vezetői a kézenfekvő következtetések levonásával a Pártot nem átfestették, hanem föloszlatták volna, és a politikától személyükben is - legalábbis hosszabb időre - visszavonultak volna.

Az áldemokratikus rendszer egy fontos pillére
A kerekasztal tárgyalásokon az összes jelenlegi parlamenti párt részt vett, és még egyes, már megszűnt, mások is. A legfontosabb nyilvánosságra került eredmény a választási rendszer volt. Ez a rendszer, legalábbis a magukat demokráciának tekintő országok körében egészen egyedülálló. Legföltűnőbb eleme az úgynevezett "jelölés" folyamata. Ezt szükségességként fogadtatták el a demokratikus működés részletkérdéseiben tájékozatlan lakossággal. Annyi persze igaz, hogy jelöltek nélkül lehetetlen választást tartani, hiszen világos, hogy ha nem lennének, nem is volna kire szavazni. Demokráciákban azonban a jelöltállítás nem a választók bevonásával, hanem csak maguk az indulni szándékozó egyének vagy pártok részéről történik, és formalitásoktól eltekintve semmi másból nem áll, mint abból, hogy akik kívánják, bejelentik indulási szándékukat. Ettől válnak értelemszerűen jelöltekké. Vagy egy párt jelöli ki őket, hogy induljanak a nevében. Ez esetben az, hogy ki lesz jelölt és hogyan, kizárólag a kérdéses párt belügye. Van tehát egyik oldalról a szándék bejelentése a képviselői állás megszerzésére, akár egy személy, akár egy párt részéről ez, és csak ez a "jelölés"- , a másik oldalról, a választók oldaláról, azután annak eldöntése, hogy ezt ki kapja meg. Ez a szavazás. Azt mondani, ahogy a kerekasztalnál kitalálták, hogy a választók döntésétől, az ő akármilyen módon leadott, akármilyen néven elnevezett szavazatuktól kell, hogy függjön, hogy ki indulhat, ki lehet jelölt, értelmetlen belső ellentmondás. Ez kiderül már abból is, hogy természetszerűleg ahhoz, hogy a választók eldönthessék, kit "jelölnek", a kérdéses személyeknek már azt megelőzően jelöltekké kellett válniuk a máshol szokásos módon. Eszerint a magyar választásokon kétszeres jelölés történne, először az indulni szándékozók által, majd a szavazók döntése alapján. Ez pedig abszurdum. A választók soha, sehol sem "jelöl­nek", hanem ha ebben a minőségükben tesznek bármit is, akkor amit tesznek az az, hogy választanak. Ami nem a szavakkal való játékot, hanem a tényeket illeti, így van ez persze Magyarországon is, függetlenül attól, hogy, ahogyan ez történik, a választások első fordulóját valami másnak álcázzák, "jelölés"-nek nevezik.

Hogy miért teszik ezt? Nagyon egyszerű oka van. Ez az első forduló, ahogyan láttuk, bármiképpen is hívják, valójában szavazás. Mégpedig nyílt, azaz nem demokratikus szavazás. Ez az, amit a törvény megalkotói el kívántak kendőzni.

A demokratikus választások szerte a világban sokfélék lehetnek, és sokfélék is. Céljuk és ezzel értelmük az, hogy a képviselet eszközének bevonásával hídként közvetítsenek egy elv és egy gyakorlat között. Az elv, a demokrácia alapelve, vagyis az, hogy mindenkinek saját joga eldönteni, hogy a maga számára mit kíván, és mit nem. A gyakorlat, a demokratikus intézményeknek erre az alapelvre épülő működése. Összekapcsolásukat többféleképpen lehet megoldani. Így egy demokratikus választás lehet területi alapú, listás, a kettő valamilyen kombinációja és más. Egyvalami azonban, egészen biztosan soha nem lehet. Olyan, hogy a szavazatok leadása nyíltan történjen, és így az államnak vagy másnak módjában álljon tudomást szerezni arról, ki kire adta a szavazatát, és ezáltal képessé váljon a szavazó utólagos felelősségre vonására amiatt, hogy hogyan szavazott. Ez egyértelmű. Ahol nyílt szavazás van - ha csak részlegesen is - ott nincs demokrácia.

A magyar választások "jelölés"-nek hívott első fordulója a választó személyi igazolvány számával ellátott, kopogtatócédulaként ismert, általa aláírásával érvényesített szavazólapok használatából, illetve begyűjtéséből áll. Senki sem köteles ugyan ezen a fordulón részt venni, mint ahogy a többin sem, de aki kíván, csak így tud. Ez nemcsak elvileg és axiomatikusan egyeztethetetlen össze a demokráciával, de rendkívül alkalmas arra is, hogy a választás kimenetelét fölmérhetetlenül eltorzítsa. Nem véletlenül építették bele a választási rendszerbe - nehéz is lenne effélét véletlenül kitalálni! -, hanem manipulálhatósága folytán annak garanciájaként, hogy biztosítsák a kommunisták részéről korábbi csendestársaik számára a hatalom zökkenőmentes átjátszását, annak látszólagosan szerezve demokratikus jóváhagyást. De nem is lényeges szempont az, hogy mennyiben lehetett volna más a választások eredménye az ilyen értelmű "jelölés" nélkül. Ami fontos, hogy Magyarországon olyan választási rendszert dolgoztak ki, hogy a törvény betartása a garancia arra, hogy a választás semiképpen se lehessen demokratikus. Nem igaz, ahogyan beállítják, hogy kétfordulós rendszer van nálunk. A valóságban a rendszer háromfordulós, melyek közül az első csak nevében nem része a választás folyamatának, holott a valóságban kétségtelenül az, méghozzá nyílt szavazás. Akárhogyan elnevezett beépítését a választási folyamatba lehetetlen bármivel is igazolni. A kerekasztalon részt vevőknek vétójoguk volt. Azokat, akik ezt a választási rendszert kidolgozták, illetve elfogadták, meg nem vétózták, semmilyen körülmények között sem lehet, bármilyen szépen beszélnek azóta, demokratáknak tekinteni. Egyiküket sem.

A jelölésnek elnevezett nyílt szavazás intézményesítése kulcskérdés. Amíg ez a rendszer évényben marad, addig Magyarországon nem lehet, független attól, hogy hányan és hányszor állítják az ellenkezőjét, demokratikus berendezkedésről beszélni.

Elvetélt kísérlet az áldemokratikus folyamat megállítására
Az egyetlen politikai formáció, mely az egész demokrácia építésnek hirdetett, de velejéig antidemokratikus folyamattal szembehelyezkedett, a Dr. Krassó György szellemi vezetése alatt működő, 1989 nyarán alakult Magyar Október Párt volt. Létrehozói olyan ellenzékiek voltak, akik a 80-as években, noha azok követett vonalát több szempontból is kifogásolták, taktikai okokból részlegesen még együttműködtek a (későbbi SZDSZ gyökerét képviselő) rendszerkritikus reformista értelmiségiekkel. A Magyar Október Párt mindenekelőtt a kerekasztal demokratikus szempontból való legitimitását vonta kétségbe, és az ott kidolgozott választási rendszer antidemokratikus jellegére hívta föl a figyelmet, miközben közvetlenül igyekezett a társadalomhoz fordulni, az átalakulás fölülről irányítottságának meghiúsítása érdekében. A párt fő jelszava - "A nép, te vagy!" - az átlagember figyelmét hívta föl a reá nehezedő felelősségre. Egyidejűleg a jelszó arra is utalt, hogy a kerekasztal pártjai, akik azt hirdették, hogy a nép nevében lépnek föl, ezt a szerepet, a nép képviseletét, a maguk számára csak önkényesen sajátították ki. A párt normális működését a még kormányzó kommunisták adminisztratív úton, vagyis diktatorikus eszközökkel, a saját maguk által hozott, érvényben lévő törvények, illetve rendeletek átlépése árán tették lehetetlenné. Ezt az akkori helyzetben kétségtelenül csak a kerekasztalon részt vevő áldemokratikus pártokkal összehangoltan tehették. Demokratikus átalakulás színlelése, tucatnyi párt működésének engedélyezése közben annyi mindenesetre nem jött szóba, hogy az egyetlen szájuk ízének meg nem felelő új pártot nyíltan be is tiltsák, de módot találtak arra, hogy a beindított hatalomátjátszás további sima lefolytathatósága szempontjából rendkívül veszélyesnek ítélt Magyar Október Párt hatékony működésének anélkül is elejét vegyék. Míg az előírásoknak megfelelően a többi új pártnak székházakat utaltak ki, a Magyar Október Párt arra szorult, hogy gyűléseit egy magánlakásban tartsa. Míg a még állami kézben lévő sajtó más pártok közleményeit az előírásoknak megfelően jelentette meg, többször is "megfeledkezett" a Magyar Október Párt közleményeinek kinyomtatásáról, gyakran pedig megcsonkítva, így a szándékolttól eltérő jelentéssel hozta le őket. Ilyen és más üzelmek ellensúlyozására fordult ahhoz a párt, hogy politikai üzenetét gyakran humorral vegyített akciói útján keressen közvetlen kapcsolatot az egyszerű emberekkel. Ez összhangban is volt a népnek a politikai folyamatba bevonását követelő elveivel. Az akciók, az éppen jelen lévők viszonylag szűk körében, hatásosak is voltak, ennyiben a párt népszerűségét növelték. Egyben alkalmasak voltak arra is, hogy ellenlábasaik sokkal többeket elérő rosszindulatú és gúnyos propagandája őket - valódi tartalmukból kiforgatva - hol felelőtlenül vérontást kockáztatóknak, hol ostobán nevetségesnek állítsa be. A Magyar Október Párt üzenete mindezzel együtt sem sikkadt el, és a számára rendkívül kedvezőtlen körülmények ellenére sem maradt hatástalan.

Nem indult a párt esélytelenül az 1990-es választáson sem, annak ellenére nem, hogy a kopogtatócédulák nyílt szavazásos rendszere riválisainak mérhetetlenül kedvezett. Bármennyire is világos jelei voltak ugyanis, hogy változások vannak folyamatban, az emberekből még nem oldódhatott ki évtizedek mélyen ülő, a kerekasztal pártjai által továbbra is mesterségesen beléjük táplált félelme a hatalomtól. Ilyenkor természetes, hogy még azok közül is, akik szívesebben támogatták volna a hozzájuk szóló, nyílt beszédű, tiszta hangú Magyar Október Pártot, utólagos felelősségrevonás lehetőségével számolva csak kevesen merték aláírni a még fönnálló hatalom meg nem alkuvó ellenfele melletti, talán majd ellenőrzött szavazólapot. Végül is éppen eleget hallották, hogy "csak óvatosan, a munkásőrségnél még fegyverek vannak!" Ilyen aggodalmuk viszont nem kellett, hogy legyen, ha a bármennyire is leköszönőfélben lévő rendszer átnevezett Pártját támogatták. Ha pedig, mint a nagy többség, változást akartak, arról is kellően és sokszor biztosították már őket, hogy a kerekasztal bár már akkor sejthetően áldemokratikus, de azért átalakulást ígérő többi, "óvatosabb" pártjainak támogatása nem jár kockázattal. Végső soron azonban nem ezen múlt, hogy a Magyar Október Párt nem jutott képviselői mandátumhoz. Annyi ajánlási szelvényt a nagyon kedvezőtlen körülmények ellenére is összegyűjtött a párt, hogy legalább néhány képviselőjének az országházba juttatására azért maradt esélye. Részvételét a választások további fordulóin önkényesen, bürokratikus eszközökkel akadályozták meg. Erre egy, a pártnak a demokrácia védelmében tett gesztusa adott alkalmat. A Magyar Október Párt számára nehézséget okozott annak eldöntése, hogy részt vehet-e, ha nem akar saját elveivel ellentmondásba kerülni, olyan választáson, melyet okkal tart antidemokratikusnak. Kívánatos volt ugyan a bekerülés a parlamentbe, de elképzelhetetlen támogatóik adatainak kiszolgáltatása. Kompromisszumként a párt, miután az előírások szerint megszerezte a számára kiállított ajánlási szelvényeket, majd azokat az illetékes választási biztos összeszámolta, érvényességüket aláírásával hitelesítette és mindezt filmre is vették, a nyilvánosság előtt elégette. Ezáltal eleget tett mind a nyílt szavazáson való részvételnek a következő fordulóba jutáshoz szükséges előírásos követelményének, mind a választás titkosságának megőrzése elemi demokratikus elvárásának - legalább a maga részéről. A párt az így bizonyítottan érvényes ajánlási szelvények hamvait nyújtotta át a Választási Bizottságnak. E tettével a párt, mely addigra minden létező előírásnak már világosan megfelelt, egyetlenegy - a hatalom által ki nem mondott, sőt nem létezőnek állított - dologtól fosztotta meg a hatalmat. Attól, hogy ha az úgy kívánta volna, lehetősége maradjon utólag személyükben is azonosítani a párt támogatóit és ezt elméletben rajtuk akár számon is kérni, talán meg is torolni. Hivatalosan persze minden ilyen szándékot tagadtak, ellentmondás volt tehát a hatalom ragaszkodása az ennek érvényesítésére, de semmi másra módot adó eszközhöz. Ugyanis a Választási Bizottság idővel úgy döntött, hogy nem engedélyezi a Magyar Október Párt részvételét a választás következő (hivatalosan, első) fordulóján. Ez annak ellenére történt így, hogy ilyen esetre törvényi előírás nem volt, kétség ahhoz nem férhetett, hogy a párt a "jelölésben" megkívántakat teljesítette, és eljárása a demokrácia szellemével a legteljesebb összhangban volt. Így, pontos jogszabály hiánya mellett, mind az ésszerűsség, mind a tisztesség szempontjai világosan a pártnak a választási folyamatból való ilyen alapon történő kirekesztése ellen szóltak. Nyilvánvaló, az áldemokratikus hatalom számára annyira tűrhetetlen volt, hogy egy vele szembehelyezkedő pártnak akár csak esélye is maradjon legalább néhány képviselői mandátum megszerzésére, és így majd a parlamentben szóhoz jutásra, hogy ha alkalom kínálkozott, hogy bármennyire is kétes értékű ürügyet találjon ilyen pártnak a választásból való teljes kizárására, ezt az alkalmat nem volt képes elszalasztani.

Az eset, ha a Magyar Október Párt számára nem is hozott eredményt, annyiból hasznos volt, hogy valami fontosra a korábbiaknál is jobban rávilágított. A hatalomátjátszás lefolytatói, akiken a dolgok múltak, akár a volt kommunistákról, akár új pártokba tömörült volt csendestársaikról volt szó, nemcsak, hogy nem voltak demokraták, de miközben a Nyugathoz csatlakozás szükségességétől, e világ legalább formai elvárásaitól vezettetve annak adták ki magukat, konfliktushelyzetben, amikor szavukon fogták őket, olyankor tehát, amikor színvallásra kényszerültek, lelepleződtek. Világossá vált, hogy még ellenségei is minden valódi demokratikus szellemű megnyilvánulásnak.

A Magyar Október Párt válasza az "ország sátrá"-nak fölállítása volt az "ország háza", a Parlament előtt, tiltakozásul - ahogy az olvasható jelszavak leírták - a "csaló" (azaz antidemokratikus) választásokkal szemben. Ez jelentette a csöbörből kikerülni remélő, de magát a vödörbe bevezetni közben engedelmesen hagyó magyar társadalom egyetlen olyan szervezett megnyilvánulását, mely kétségbevonta a folyó választásban kiteljesedő "rendszerváltás"-ként emlegetett folyamat egészének legitim voltát. Az új rendszer jellegét pontosan minősíti, hogy míg a leköszönőben lévő kommunisták bizonytalanságukban még nem mertek föllépni a folyó tiltakozás ellen, a választás után megalakult MDF kormány legelső intézkedése az "ország sátrá"-nak rendőri, erőszakos úton történt eltávolíttatása volt. Miután 1991 elején, a szívbetegségével többször operált Krassó György megjelent egy SZDSZ rendezvényen, ott hirtelen összeesett, kómába került és hetekkel később meghalt, a Magyar Október Párt is megszűnt.

Ál-plurális elit uralma, a berendezkedés természete. Együttműködésük, valódi céljaik
A hatalom átjátszása sikerült. Már az átalakulás folyamatát teljessé tevő választás utáni első kormány megalakulása óta, vagyis az új rendszer kezdetétől világos, hogy a meggondolások, melyek a pártokat a nem demokratikus föltételek melletti tárgyalásokra, és egymással együttműködve nem kevésbé antidemokratikus döntések hozatalára indították, a folyamat befejezése által nem tűntek el. Ez természetes is, hiszen az új kormány hivatalba lépése nem végeredményét hozta meg, hanem éppenhogy kezdetét jelentette annak aminek elérése érdekében egymással közösséget vállaltak. Ekkor nyílt meg előttük igazán az addig csak meglátott lehetőség. A szovjet rendszerből a nyugati világhoz csatlakozás során az elit addig elkülöníthető rétegei együttműködve találták meg a módját, hogy pozícióik föladása nélkül az új helyzethez alkalmazkodva legitimálják közös hatalmukat és érvényesítsék érdekeiket.

Újdonság az elit belső átstruktúrálódása, majd egységesülése volt. 1990-től a volt kommunisták szorultak háttérbe, hatalomra korábbi csendestársaik kerültek, illetve politikai szerepet vállalt részüknek egy része. Azáltal, hogy mindnyájan demokratáknak mondták magukat és ezt egyenlő joggal (azaz nélküle) tehették, többé már ezek az egymáshoz évtizedek során át fokozatosan hasonuló rétegek, múltjuktól eltekintve, nem is maradtak megkülönböztethetőek. Hamarosan ez az elit egységesülését jelentette. Ennek semmilyen tekintetben nem mond ellent az, hogy nem egy pártba szerveződtek. Éppenhogy a többpártiság volt annak a kulcsa, hogy azóta is sikerrel követhették a választott közös utat az ország vagyonának és erőforrásainak a maguk, illetve köreik számára történő minél nagyobb arányú megszerzése érdekében.

Diktátorok már régen fölismerték, hogy vezetők hivatalba kerülésének a népfelség vonzó elvén alapuló demokratikus szabályozását, a választást, nem nehéz önkényes elemek beépítésével valódi értelmétől megfosztva, saját másra épített uralmuk legitimálására használni. Gyakori, hogy diktatúrák nem utasítják el választás tartását, hanem egyszerűen csalnak a folyamatnak valamelyik pontján. A kommunista diktatúrákban is megrendezték a választások színjátékát, sőt kötelezővé is tették a rajtuk való részvételt, mintha azokon bármi is múlott volna. A kényszer nem is az eredmény miatt volt fontos. Mivel, legalábbis tipikusan, az uralkodó párton kívül más nem is indulhatott, így a kimenetel tekintetében nem lehetett kétség, valószínűtlen, hogy szinte bárki is a saját akaratából azzal fárasztotta volna magát, hogy leadja szavazatát. Ha pedig nem lettek volna választók, akiknek a döntésére bármennyire átlátszóan is hivatkozni lehetett, uralmuk legitimálásának ezt az eszközét a kommunisták elvesztették volna. (Ha az országban, ahol ez történt, nem is, de Nyugaton azért akadtak, akiket az ilyesmi megtévesztett.) Ehelyett, így nem meglepő módon, rendszeresen nagy részvétel melletti elsöprő többséggel győztek. A Kádár-kor szellemének mérhetetlen amoralitásával átitatott elit, azaz pártjai, ennél jóval eredetibb módot találtak a demokratikus választási folyamat manipulálására kiváltságos helyzetük megtartása érdekében. Ami a kommunistákat illeti, előttük persze az ötlet már addig sem volt ismeretlen, hogy a demokráciát azzal is ki lehet játszani, hogy egymással alapvetően együttműködő pártok a népnek látszólagos döntési szabadságot adva állítanak választóiknak csapdát. Azzal, hogy bárkire is adják az emberek szavazataikat, így is, úgy is ugyanannak az érdekcsoportnak valamely, magát önállónak álcázó tagját fogják maguk fölé kormányra emelni. Ez az elképzelés azért volt ismerős számukra, mert ők maguk eszelték ki a többpártrendszerű nyugati demokráciák megrágalmazására, hogy azoknak a nép döntésén alapuló legitim voltát így szavakban elvitathassák, és a többpártrendszert magát saját egypárti rendszerüktől ennyiben el nem térőnek, de mindjárt hazugságra épülőnek is bélyegezhessék. Előadásukban Nyugaton az összes (legalábbis ha más mint kommunista) párt a "burzsoá uralkodó osztály" együttesen elnyomó, közösen népellenes érdekeit képviselte. Mi sem volt számukra kézenfekvőbb azután a Magyarországon kialakított különleges helyzetben, mint addigi csendestársaik új pártjaival karöltve, határtalan cinizmussal, a más ellen vádként hangoztatott módszerhez, saját maguknak folyamodni.

A pártok színfalak mögötti együttműködése nem csak a kezdet már ismertetett meghatározó eseményei miatt félreérthetetlen. Bármennyire is mindent megtesznek ezek a szervezetek annak érdekében, hogy pártoknak egymással Nyugaton szokásos versengésénél is sokkal elkeseredettebb szembenállás látszatát keltsék, hiába zúdítják rendszeresen a hol jogos, hol alaptalan vádak sokaságát is egymásra, sőt nem ritkán még gyalázkodnak is kölcsönösen, és függetlenül attól, hogy mennyire ezek részleteitől és részleteik részleteitől hangos, egyre hangosabb a teljes nyilvánosság, az azóta eltelt idő egyes eseményei is leleplezik, hogy a számukra fontos kérdésekben - tűnjön ez a csak a külvilág felé mutatott szembenállásukat meglátni képes fölületes szemlélő előtt bármekkora képtelenségnek - igenis gondosan összejátszanak. Föltűnő nem utolsó sorban az az ország talán minden lakója által jól ismert jelenség, hogy mennyire mintha azonos forgatókönyvre épültek volna a rendszeresen kipattanó, hihetetlen összegek eltulajdonításáról szóló, ilyen-amolyan ügynek elnevezett korrupciós botrányok. Az "ügy" kipattan. A szálak a kormányzó párthoz vezetnek. Az ellenzék tiltakozik, számonkér, kiabál. Nagyon kiabál. Még sokkal jobban kiabál. A jogi eljárás elhúzódik. Közben új választásokat tartanak. Az addig kiabáló ellenzék kerül kormányra. Különféle részletek tekintetében jogi nehézségek merülnek föl, az "ügy" lassanként elalszik. A fő vádlottak megússzák, egészen vagy kevéssel. Új "ügy" pattan ki. A korábbi kormány - most már ellenzékben - nagyon kiabál és még jobban. Idővel ő kerül kormányra. Ez az "ügy" is elalszik. És ez így megy tovább egyre több "ügy"-gyel, melyek az összes történő ügyeknek, ez legalábbis gyanítható, csak kis, nyilvánosságra került részét jelentik, mintegy a jéghegy csúcsát, mert a még nagyobb korrupciós ügyek másképpen, még rejtettebben történnek. Ide tartozhat korrupciós botrányok adatainak hosszú időre történő, elgondolkoztató titkosítása is. A pártok együttműködnek, kéz kezet mos.

Zárt ajtók mögött kötött megállapodásuk részletei a kívülálló számára nem lehetnek ugyan pontosan ismeretesek, de jellegük már annál inkább átlátható. Eleinte lehetett azt gondolni, hogy megegyezésük csak a hatalom átjátszását szolgálta az egyik oldalról, és az elkövetett bűnök alóli mentesülés garanciáját a másikról. Mára már a társadalom tapasztalata ennél többre mutat. Arra, hogy a politikát számukra nem egy ország sorsa iránti felelősség határozza meg, hanem saját köreik gazdagodásának keresése, egyre magasabb szinten. Szükségtelen itt ismertetni nem is csak az összeszámolhatatlan kisebb-nagyobb esetet, amikor közpénzek, közjavak magán kézbe kerültek, de még a módozatok sokaságát sem, melyekkel ezt hatalmi pozícióból manipulálva elérik. Épp elég hangzott el eddig is ilyesmiről nyilvánosan, azonosítható igazságtartalommal, még ha csak kölcsönös vádaskodások formájában is, ahhoz, hogy a jelenség létéről senkinek se lehessen kétsége. Nincs is. Ha többnyire az összefüggések átlátása nélkül is, legalább ennyi a legtöbb Magyarországon élő ember számára most már egyértelmű tényként jelenik meg. Ami hiányzik, az annak a tudatára ébredés - kollektíven -, hogy nem csak egyes oldalon lévők követnek el tömegével ilyesmit, és nem is csak a politika piszkossága miatt történik így. Még fölismerésre vár, hogy mindezt valójában és kizárólag az áldemokratikus berendezkedés, vagyis az álpártok színfalak mögötti együttműködése teszi lehetővé.

A nem mesés állapotok népmeseiek. Hétfejű Sárkány szedi rejtőzve áldozatait. Csak fejei láthatók, a pártok. Tüzet okádnak - egymásra és szüntelenül. Csak lángja van, hője nincs. Hogy a nyakak egy testből ágaznak szerte, gondosan takart. Többpárt-egysárkány-rendszer működik.

Ami az 1990-es választások óta Magyarországon politikai élet címén történik, az lényegét tekintve csak színjáték, a demokratikus közélet létezésének színlelése. Az, hogy a pártok a volt ideológiát mindnyájan elhagyták, a korábbi jelszó és szimbólumrendszert gyökerestül megváltoztatták, ezen mit sem változtat. Az számít csak, hogy a népet, melyet a demokrácia elveinek és normális gyakorlatának megcsúfolásával eszközként, uralmuk legitimálására használnak, megint sikerült kihagyni a döntéshozatalból, a hatalom gyakorlásából. A pártok érdekei annyiból közösek, hogy a néppel, mely fölocsúdása esetén egyedül jelenthet uralmuk számára fenyegetést, mindannyian együttesen szembenállnak. Ennek megelőzésére tökéletes eszközként kínálkozott a népnek az egyes pártokat támogatás szerinti megosztása. Figyelmét pártpolitikai álküzdelmek irányába terelik, hogy ne ismerhesse föl a valóságot, azt tudniillik, hogy a pártok nem valódi politikai pártok, amennyiben nem eltérő nézetek képviselői, hanem a néppel szemben egymással mintegy véd- és dacszövetségre lépett, párt mezben föllépő, csak részlegesen eltérő érdekcsoportok. Míg az egyes pártoknak mindezzel csak legfölsőbb vezetése, talán azoknak sem minden tagja lehet így tisztában, azért gondjuk volt rá, hogy érdekeikkel különböző szálakon, de nem elvekre épülő azonosulás, hanem a megélhetés biztonsága meggondolásából (elég a különböző eleve egyik vagy másik párthoz kötődő, informálisan "Fideszes", "MSZP-s", "SZDSZ-es" stb.-ként ismert munkahelyekre gondolni), közvetve sokkal szélesebb körök személyes érdeke is összefonódjon.

Szerepjátszásuk visszásságai. Nemzetellenességük. Félnek a néptől
Valódi arculat nélküli pártok persze nem kérhetnek a néptől támogatást azon az alapon, hogy ők egy szűk csoport tagjainak személyes érdekeit képviselik. Hogy népszerűséget, vagyis szavazatokat kereshessenek, ahhoz olyan azonosítható szerepeket kell magukra ölteniük, melyek látszólagos képviseletében azután fölléphetnek.
(...)
Teljes írás: www.kibulizottorszag.net