Kőszegvári Tibor professzor a hidegháborúról
Prof. dr. Kőszegvári Tibor nyugállományú vezérőrnagy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem professzor emeritusa. Katonatisztként átélte a hidegháború „legsötétebb” évtizedeit, ma pedig az egyetemen oktatja aktív pályafutása során megszerzett ismereteit.
Bár a hidegháborút hivatalosan Churchill 1946-ban elmondott híres fultoni beszédétől számítják a történészek, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása a Varsói Szerződés 1955-ös megalakulása után vált „véresen” komollyá. Éppen ezért beszélgetésünket az 1955-ös esztendő történéseinek felelevenítésével kezdjük. A nyugállományú tábornok szerint, Magyarországnak és a magyar haderőnek – amelyet ekkor Magyar Néphadseregnek hívtak – nem sok önálló döntési lehetőséget adtak. Hiszen egy olyan ország volt, amely mindkét világháborút a vesztes koalíció oldalán élte át. Emiatt, úgymond kötelező volt aláírni 1955. május 14-én, a lengyel fővárosban a Varsói Szerződés dokumentumát.
Alakulatok és szovjet tanácsadók
– A Varsói Szerződés katonai tevékenységét, a háborús-hadműveleti terveket természetesen a politika határozta meg. Így az sem véletlen, hogy a katonai szövetség a szovjet világuralmi tervek alapján jött létre – tudom meg Kőszegvári professzortól, aki hozzáteszi azt is, hogy túl sok változás nem következett be a szovjet érdekszférába tartozó országok haderejében a dokumentum aláírása után, hiszen addig is minden nagyobb katonai egység mellé szovjet katonai tanácsadókat rendeltek. Természetesen így volt ez a Magyar Néphadseregben is.
– Én, mint fiatal tiszt az áttörő tüzér hadosztálynál voltam osztályparancsnok, majd a 28. aknavetődandárnál dandárparancsnok-helyettesként szolgáltam Polgárdiban. És minden ezredünknél ott volt legalább egy ezredesi rendfokozatú szovjet tanácsadó. Mivel a szovjetek úgy képzelték el a háborús tevékenységet, hogy a magyar ezredek és hadosztályok a szovjet tanácsadók irányításával és az itt állomásozó szovjet fegyveres erőkkel hadműveleteket hajtanak végre a szükséges irányba – meséli a professzor. Ezután kitér arra is, hogy egészen 1956-ig, vagyis a Szovjetunió kommunista pártjának XX. pártkongresszusáig Jugoszlávia volt a fő ellenség. Hruscsov belgrádi látogatását követően azonban a NATO lett az új ellenség, amely 1949. áprilisában alakult meg, és felölelte azt a tizenkét európai országot, amelyek az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviselték Európában.
Nem véletlen, hogy az amerikaiak ezeknek az országoknak segítettek – a Marshall-terv segítségével – gazdaságilag talpra állni és a fegyveres erejüket megalakítani. Hiszen az Atlanti Óceán túloldalán már ekkor tudatában voltak annak, hogy a Szovjetuniónak világhódító tervei vannak, s a kommunisták Európát veszélyeztető terveit csak katonai és gazdasági összefogással lehet ellensúlyozni.
Szembenálló hadosztályok
Kőszegvári Tibor elmondja: ebben a kezdeti időben a NATO-nak száz hadosztályt kellett volna felállítania, hogy ellensúlyozni tudják a több mint kétszáz szovjet és szovjetek irányítása alatt álló állam hadseregének bevetésre kész hadosztályait. De ezt a száz hadosztályt a NATO soha nem volt képes felvonultatni, így különböző stratégiákkal, és hadászati elképzelésekkel próbálták ellensúlyozni a nagy létszámfölényt. S ennek a stratégiának az elsődleges eszköze a tömegpusztító fegyver volt.
– Mint tudjuk, az Amerikai Egyesült Államok, már a második világháborúban bevetette az akkor rendelkezésre álló atombombáit, s ezt követően is nagy ütemben gyártották a különféle nukleáris tölteteket, valamint az azokat hordozó eszközöket – mondja a nyugállományú vezérőrnagy, hozzátéve: a hordozóeszközök kezdetben a hadászati légierő közepes és nehézbombázó repülőgépei voltak, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy képesek legyen atom-, és hidrogénbombák hordozására. Az idő múlásával és a technika fejlődésével azonban a hadászati rakéták léptek a légierő bombázói helyére. Az 1960-as évekre az USA területén több mint ezer interkontinentális, ballisztikus rakétát telepítettek, s megkezdték a ballisztikus rakétával felszerelt, atommeghajtású tengeralattjárók vízre bocsátását is.
– Természetesen az interkontinentális rakéták megjelenésével a hadászati légierőnek is megmaradt a fontos szerepe, ám elsősorban már a hagyományos eszközökkel vívott helyi háborúkban vett rész. Gondoljunk csak a vietnami háborúra. Mindemellett pedig még a Varsói Szerződés országainak területén lévő célok hagyományos eszközökkel történő támadásában is feladatot kaptak – árulja el a nyugalmazott egyetemi professzor.
Az első csapástól Gibraltárig
Kőszegvári Tibor ezután arról beszél, hogy ebben az időben már a Varsói Szerződésben is a hadászati rakéta csapatokat tekintették a nukleáris eszközök célba juttatásáért felelős katonai szervezeteknek. Ezek bevetésével a szovjetek már a szocializmus és az imperializmus között kirobbanó harmadik világháború kezdeti időszakában biztosítani kívánták maguknak a győzelmet.
Az első csapásra építve tervezték meg a Varsói Szerződéses fegyveres erőinek európai hadászati műveleteit, s ehhez kapcsolódva hozták létre a szárazföldi-, és légierő csoportosításokat is. Európában öt frontot terveztek, amelyből kettő Kelet-Németország területén egy-egy pedig Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon volt. Ezek a frontok nyugati és délnyugati irányban kaptak hadászati feladatokat.
– Én, aki az 1960-as évek közepén elvégeztem a szovjet vezérkari akadémiát tudtam, mert tanították nekünk, hogy a Varsói Szerződés és a szovjet fegyveres erők támadásának kezdeti időpontjától, az úgynevezett „cs-időponttól” számítva a harmadik-negyedik hét végére Gibraltárig kell eljutniuk a szovjet fegyveres erőknek – emlékezik Kőszegvári professzor, aki szerint már ekkor lehetett tudni, hogy ez a terv irreális, hiszen nem számoltak azzal, hogy az első nukleáris csapásra a NATO is hasonlóképpen válaszolna.
Természetesen ezek a hadászati műveletek óriási számú katonát, illetve hatalmas mennyiségű harckocsit, tüzérségi löveget és az őket támogató harcászati légierőt is magukba foglalták. Ráadásul a csapatok rengeteg atomfegyverrel voltak ellátva. Hiszen a szovjet katonai vezetők úgy tervezték, hogy a Mátyásföldön települő délnyugati front parancsnokságának (ezt a frontot szokták déli hadseregcsoportként is említeni) célterületén, vagyis Olaszországban, Ausztriában és Bajorországban legkevesebb 200-250 nukleáris fegyvert vetettek volna be az első támadó hadműveletben.
„Még az Alpok is eltűnt volna…”
– Tegyük hozzá: a szovjetek azzal nem számoltak, hogy a NATO is legalább ugyanennyi atomfegyvert vetett volna be a Varsói Szerződés csapatai ellen. Vagyis, ha kirobbant volna az atomháború, akkor nemcsak, hogy minden élőlény elpusztult volna Európában, hanem talán még az Alpok is eltűnt volna a helyéről. Ebből is jól látszik, hogy a katonai gondolkodás, a politika kényszerítő hatására teljesen elment az őrület irányába. Amelyet ma már természetesen nevetségesnek tartunk, ám akkor mindkét nagyhatalom véresen komolyan gondolta, s szinte megállás nélkül zajlottak a célfelderítések. Célok voltak az ellenség vezetési pontjai, az atomraktárak, a rakéták indítóállásai, a repülőterek, amelyeken a csapásmérő légierő állomásozott, a kikötők, ahol a hadihajók voltak, valamint a fontos közlekedési csomópontok, és mindazon objektumok, amelyeket a szovjet vezetés meghatározott – mondja Kőszegvári Tibor
Megtudom: azzal már hosszú idő óta tisztában vagyunk, hogy a NATO Európa területén több helyen, például Németországban, az Egyesült Királyságban és Törökországban is telepített nukleáris rakétákat. A franciáknak pedig saját atomarzenáljuk volt. Azt azonban a szovjetek mindig is hétpecsétes hadititokként kezelték, hogy a hidegháború ideje alatt mennyi atomfegyverük állt készenlétben. A pontos számok csak jóval később, az atomfegyverek korlátozására irányuló nemzetközi tárgyalások és szerződéskötések idején váltak ismertté.
Helikopterrel szállított atomfejek
Természetesen a háborúra való felkészülés közben folyt a Varsói Szerződés csapatainak felszerelése harcászati és hadműveleti rakétákkal. A Magyar Néphadsereg hadosztályonként három-három harcászati rakétával rendelkezett, a hadsereg közvetlen rakétadandárban pedig hat – a későbbiekben pedig kilenc –hadműveleti rakéta volt. Amelyekhez – a tervek szerint – még a háború kezdete előtt szállították volna ki a szovjetek a nukleáris robbanófejeket.
– Bár sosem verték nagydobra, kétségtelen tény, hogy a szovjetek Magyarországon is tároltak nukleáris robbanófejeket, természetesen szigorú katonai őrizet alatt. Egy-egy katonai gyakorlaton pedig rendszeres szimuláció volt, amikor a szovjetek helikopterrel hozták a robbanófejeket a magyar indítócsapatokhoz – meséli Kőszegvári Tibor.
A professzort ezután arról kérdezem, hogy tudomása szerint a NATO milyen célpontokat jelölt ki a Varsói Szerződés országainak területén. Mint elmondja: a NATO-ban természetesen az amerikai hadászati elképzelések uralkodtak. Ami azt jelenti, hogy az 1960-as évek közepéig a „tömeges megtorlás” katonai stratégia elve uralkodott. Ennek a lényege az volt, hogy minden atomfegyvert bevetnek a Szovjetunió és a Varsói Szerződés ellen. Kezdetben a városokra irányozták az atomfegyvereket, ám a John F. Kennedy elnöksége alatt kezdődő reformok hatására a „városok elleni csapások” elvét megváltoztatták „erők elleni csapás” elvre, így ekkor már elsősorban a katonai objektumok és csapatok elleni atomtámadásokat tervezték.
Az atomháború küszöbén: a kubai rakétaválság
Természetesen az a kérdés is felmerül mindenkiben, hogy mikor állt a világ a legközelebb egy atomháborúhoz. Kőszegvári professzor hangsúlyozza: több publikációjában is kifejtette nézetét, miszerint a hidegháború legkomolyabb konfliktusa az 1962. októberében lezajlott kubai rakétaválság volt. Ekkor valóban pengeélen táncolt a világ a háború és a béke között. Hiszen az USA már felkészítette saját atomfegyvereit a Kubába telepített orosz atomrakéták felszámolására – amelyekből ekkor már mintegy 50-60 volt a szigetországban. A nyugállományú vezérőrnagy szerint mindössze a két államvezető, vagyis Kennedy és Hruscsov bölcsességén múlott, hogy nem robbant ki a világháború.
Persze az 1962-es konfliktus mellett még jó néhány olyan „veszélyes szituáció” volt, amely akár egy kölcsönös atomcsapáshoz is vezethetett volna. Kőszegvári Tibor ezek közé sorolja azt, amikor a szovjetek 1948-ban blokád alá vonták Nyugat-Berlint és az ott élő több százezer ember élete csak a nyugati szövetségesek által üzemeltetett légihídon múlott. De hasonlóan komoly konfliktus volt a berlini fal megépítésének 1961-es kezdete, vagy éppen Csehszlovákia 1968-as megszállása.
– A hidegháború legsötétebb éveinek 1985-ben lett vége, amikor a Szovjetunióban Gorbacsov került hatalomra – fogalmaz a ZMNE emeritus professzora. – Hiszen a szovjet főtitkár és Reagan amerikai elnök már ebben az évben találkozott Genfben, s megállapodtak abban, hogy a két tömb között nem robbanhat ki egy háború, mert az elkerülhetetlenül általános atomháborúvá fejlődne és az emberiség pusztulását hozná magával. Természetesen ezt a döntést a szovjet katonai vezetés nagyon keserű szájízzel fogadta és mindent megtettek azért, hogy Gorbacsovot eltávolítsák a szétbomló Szovjetunió éléről. És mint tudjuk, ez néhány évvel később sikerült is nekik, ám eddigre már szerencsére véget ért a XX. század második felének történelmét jelentősen meghatározó hidegháború.
Energiaválság, éhező emberek, fertőző betegségek
Beszélgetésünk végén dr. Kőszegvári Tibortól megtudom azt is, hogy bár napjainkban a két egykori szuperhatalom mellett több, „kisebb” ország is rendelkezik atomfegyverrel, ma már szerencsére nem kell attól tartani, vagy legalábbis minimális az esélye annak, hogy atomháború törjön ki a Földön. Az országok vezetői ugyanis tisztában vannak azzal – amelyet a tudósok már az 1960-as években megállapítottak – a Föld lakhatatlanná tételéhez elegendő száz darab, egyenként egy megatonnás atombomba közel egyidejű felrobbantása. A robbantások következtében kialakuló nukleáris tél ugyanis néhány hónap alatt végezne a földi élővilággal.
– Manapság sajnos egyre több olyan tényező van, amely eltereli a figyelmet a katonai veszélyekről. Gondolok például az energiaválságra és arra, hogy a tudósok szerint legalább nyolcszázmillió ember éhezik naponta a Föld országaiban, és egyre jobban terjednek a különféle fertőző betegségek is. Véleményem szerint a globalizált világ ezen problémái pillanatnyilag sokkal veszélyesebbek, mint egy esetleges atomháború – fejti ki véleményét a beszélgetés végén Kőszegvári Tibor.
|