Magyarország és Románia kapcsolatára az 1956 és 1989 közötti „feszült barátság” éveiben nemcsak az erdélyi magyarok nehéz sorsa hatott. A két „kényszerszövetséges” eltérõ társadalom- és nemzetépítési stratégiája is. A magyar–román kapcsolatok szövevényes évtizedeit dolgozta fel könyvében (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989) a Politikatörténeti Intézet igazgatója.

A magyar értelmiség évtizedes fóbiája, hogy a román–magyar nemzeti vetélkedésben valami fátum folytán mindig a magyarok húzzák a rövidebbet. De a románok sem érzik gyõztesnek magukat.

A könyv bevezetõjének egyik szófordulata: „sorsazonosság, sorsközösség nélkül.” A román szellemi és politikai elit máig megemésztetlen problémája az erdélyi magyarság, mert miután „túlnyerték magukat” Trianonban (és Párizsban megvédték eredményeiket), nyakukba szakadt a probléma: egy életképes, szívós közösség, az erdélyi magyarok ügye. Amit Románia képtelen volt összeegyeztetni a francia mintájú, homogén, központosított nemzetállam eszméjével. Az erdélyi magyarok ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, s ez a mindenkori budapesti kormányok számára ki is jelölte az örök feladatot.

Minden idõben, minden kormányzatnak támogatnia kell az erdélyi magyarok önfenntartási küzdelmét. Kádárnak is nyakába szakad a teher. Váratlanul éri?

Ne szaladjunk elõre. Akadtak történelmi pillanatok, amikor a helyzet jobbnak látszott. Például ’45 után, amikor színen voltak a román politikának azok az erõi, amelyek a korábbitól eltérõ tradíciót követtek. De mindenképpen meg kell érteni, hogy a románoknak hazájuk területi integritása máig kihívás.

Történetünk kezdetén, 1956-ban Magyarország presztízse „a táboron” belül is alacsony. Budapest gyenge láncszem, segítségre szorul, politikai intézményrendszere zsibbatag. Kádá-rék még a hála érzésével fordulnak a Gheorghiu-Dej-féle vezetés felé, nem titkolva: köszönet illeti a Nagy Imre-kérdés „pacifikálásában” nyújtott rendészeti segítségért.

1956-ot úgy könyvelték el a szocialista táborban, mint a magyarok nacionalizmusának újabb megnyilvánulását. Kádár 1958-as romániai látogatása volt a Trianon utáni elsõ alkalom, amikor a magyar politika elsõ embere Erdélybe utazhatott. Ez nem sikerült túl jól.

Mivel ehhez a szerepléshez fûzõdnek a szavak, amelyeket a helyi közvélemény Kádárnak soha meg nem bocsátott. „Laknak itt magyar származású emberek is” – mondta Marosvásárhelyen. Többszörösen vérig sértette a helyieket...

Azért a történésznek hozzá kell tennie: ebben a beszédben is elhangoztak utalások, amelyek jelezték, Magyarország érdekelt a nemzetiségek sorsának kedvezõ alakulásában. Ez elsikkadt a botrány mellett. Innen hosszú út vezetett 1972-ig, Bukarestig, ahol Kádár már olyan beszédet mondott, amelyben tételesen felsorolta az összes nemzetiségi jogot, majd a helsinki beszédig, ahol szóba hozta a trianoni sebeket. És 1985 után – hanyatló korszakában – õ hagyta kibontakozni az erõsödõ jogvédõ politikát.

Kezdetben mégis hálával tartozik.

Azért ne higgye, hogy úgy gondolta: élete hátralévõ részében térden csúszkál a románok elõtt. Igaz, egy alkalommal, 1956-ban, Gheorghiu-Dej – a „snagovi vendégfogság” elõkészítése okán – Budapesten részt vehet az Ideiglenes Központi Bizottság ülésén, hozzászólásában kemény leszámolásra ösztönözve Kádárt.

Amit az végre is hajt.

Keményen, keserûen, mégsem úgy, mert Gheorghiu-Dej tömeges megtorlást követel.

Kedves ember... A román vezetés ezzel szemben halmozza a sikereket. 1958-ban ugyanis – miközben Magyarország két éve még megfeszült, hogy elérje az oroszok kivonulását – a románok ezt könnyedén keresztülviszik. Elõnyös gazdasági szerzõdést is kötnek.

A meglepetés akkor következik, amikor a KGST-tõl távolodva 1962–63-ban önálló gazdaságfejlesztési koncepcióba vágnak.

És úgy döntenek, hogy a „türelmi vonalat” felfüggesztve visszatérnek a háború elõtti, asszimilációs stratégiához.

További kutatást igényel, mikor mit is gondoltak. Az biztos, hogy az erdélyi magyarság mindvégig kétségbeesetten védelmezte nemzeti identitását, ami a románokat ingerelte.

A drámai fordulópont a kolozsvári egyetemek „egyesítése”, az oktatók perbe fogása, Szabédi László öngyilkossága. Erre Kádárék nyilvánosan nem reagálnak...

Hivatalos politikai fórumon nem, de Kállai Gyula, amikor ’59-ben Bukarestbe látogat, szóba hozza a kérdést a kommunista diplomáciai liturgia sajátos tolvajnyelvén, jelezve a magyar érintettséget, de elfogadva: ez végül is belügy. Akkor még az MSZMP vezetõinek sem egyértelmû, mi történik.

Mikor fognak gyanút?

Amikor a Magyar Autonóm Tartomány határait a hatvanas évek elején megváltoztatják. És amikor 1964-ben felbukkan Hruscsovnak a határok „örökössé tételét” célzó javaslata, a magyar vezetés feldúltan vitázik arról, Magyarország deklarálhat-e ilyesmit anélkül, hogy a határon túli magyarokat biztonságban tudná.

Érdekelte-e egyáltalán Kádárt az erdélyi magyarok sorsa, vagy ezt tehernek tekintette?

Politikus volt, politikai érdekek mozgatták. Uralmának elsõ szakaszában „fegyelmezte magát”, de az erdélyi konfliktus egyre fontosabb lett, sokat kellett vele foglalkoznia.

Sorszerû volt, hogy a két nemzet erre az útra tévedjen?

Igen. A kétfajta nemzetépítési stratégiából következett.

Elképesztõ falak emelkedtek a két ország határán. Kezdetben vízum kellett az utazáshoz, és a megjelölt célállomást nem lehetett elhagyni.

Az utazási korlátozásokat a ’61-es Kádár–Gheorghiu-Dej találkozó nyomán enyhítették. Majd a hetvenes évek közepén jött az újabb lakhatási szigorítás.

Kádár jobban tartott a magyar nacionalizmustól, mint a romántól?

Tudta: a román–magyar ügyben nincsenek külsõ szövetségesei. Félt, hogy két tûz közé kerül: ha túl kemény politikát választ, nem tud eredményt elérni. Úgy kerül konfliktusba Bukaresttel, hogy közben a Magyarországon izzó indulatokkal nem tud mit kezdeni.

Pragmatikus lélek volt.

Ifjúkori tapasztalatai a harmincas–negyvenes évekhez kötötték, amikor azt látta, hogy a nacionalizmus nemzeti katasztrófához vezet. Ehhez a számlához írta hozzá 1956-ot is.

Amiben nem volt igaza.

Mégis meghatározta álláspontját.

Visszatérõ érv a „könnyelmûségünkkel ne ártsunk nekik” elve.

Erre gyakran hivatkozik. Akkor is, amikor már nem tartható.

„Nem lövünk olyan repülõre, amely túszokat szállít?”

Ezt nem akárki, Balogh Edgár mondja. A legképszerûbb kifejezése Kádár álláspontjának is.

Bevált?

1977-ig mérlegelhetõ volt. A nyolcvanas évek elejétõl, amikor egyértelmû, hogy a román politikát a nemzeti elnyomás és az asszimiláció dominálja, nem mûködött. Ám õ 1983-ban is erre a gondolatmenetre épít.

Mi magyarázza a romániai késõsztálinista „reneszánszot”?

Nyilván fölleljük a történet mélyén a bizánci tradíciót. A másik elem a sztálini hagyomány. De a román nemzetstratégiában benne van a „középhatalommá” válás igénye is. Ez a mégiscsak gyenge, elmaradott ország aktív szereplõ akar lenni a világpolitikában akkor is, amikor ’73-ban pozíciói megrendülnek. De a szándék, hogy egyszerre lehet a gazdaságot fejleszteni, a struktúrát átalakítani, az életszínvonalat növelni, a hetvenes évek második felére meghiúsul. És a háttérben végig ott volt az erdélyi magyarok problémája. Miért épp a magyaroknak adott volna pluszjogokat Ceauºescu, mikor az élet egyre ridegebb lett egész Romániában.

Mindkét vezetõ 1965 után jut a csúcsra. Ceauºescu ekkor lesz „világpolitikai sztár”, Kádár pedig – a Nyugat szemében – véres boszszúállóból a „reformok puritán munkása”.

Kádárnak azt mondta: amíg Romániát a Nyugat a külpolitikájáért szereti, Magyarországot a belpolitikájáért. De a román pártvezér mítosza csak a hetvenes évek közepéig volt jelentõs, Kádár tekintélye viszont kitartott csaknem a bukásig.

Könyvének eleje és vége a legérdekesebb. A drámai végkifejlet, amikor a Kondukátor elveszíti
realitásérzékét, miközben érzi is a veszélyt. Ennek legszánalmasabb formája a szenilisen nagyzoló mondat, amikor Aradon a „román atomfegyverre” célozgat Grósz jelenlétében. És amikor a Varsói Szerzõdés egyik utolsó tanácskozásán az örök renitens sürgeti a szövetségi rendszer fenntartását.

Érezte a veszélyt, s amíg 1968-ban ellenezte, ’89-ben épp õ „követelte” a Brezsnyev-doktrína fenntartását. Tudta: csak ez tarthatja hatalmon. Mentette a rendszerét.

Az összeomlás után kiderült: a magyar formáció átalakíthatóbb.

Romániában nem volt erre mód, mivel az ország nem készült a rendszerváltásra.

Lemaradással fizetett a sztálini-nacionalista kitérõért?

Nem volt váltó elitje. Magyarországon a korlátozott reformok és a nyolcvanas évek vitái elõkészítették a rendszerváltást.

Az erdélyi magyar közvélemény a Kádár-korszak óvatoskodó politikájának „köszönhetõen” a nacionalizmus jobboldali verziójához ragaszkodik. A baloldal gyanús.

Ez a kérdés már nem tárgya a könyvnek, de ha az állítás igaz, a baloldalt nem Kádár politikája kompromittálta, hanem a román önkényuralmi szisztéma. Amikor eljött a rendszerváltás, a konzervatív jobboldali nemzetfelfogásnak nem maradt kihívója. Ezt meg kell értenünk.

S noha az erdélyi magyar társadalom túlélte a Ceauºescu-korszak asszimilációs politikáját, a modernitás kihívására képtelen felelni.

Ez tán nem is igaz. Az erdélyi magyarság történelmi sikere, hogy 1918 óta meg tudta õrizni önmagát. Az etnikailag homogén nemzetállam stratégiája megbukott. Persze a világ is nagyot változott. Új válaszokat kell találni. Sokan vannak az erdélyi magyarok között, akik hasonlóképp gondolkodnak errõl.

 szerző: Buják Attila  forrás: 168 Óra