Ennélfogva az amerikai-brit erők még 1945 januárjában sem tudtak átkelni a Rajnán. A keleti fronton ellenben az oroszok nagy iramban nyomultak előre, jó esélyük volt arra, hogy, akár Németország egész területét megszállva, a szovjet hatalmi övezetet kiterjesztik a Rajna vonaláig. Ez a tragédia alighanem be is következett volna, amennyiben – már a kortársak által is a sztálingrádi csatához hasonlított – budapesti ostrom idején fővárosunk hős magyar és német védői nem állítják meg a Vörös Hadsereg Duna-völgyi előrenyomulását két hónapra. A baltikumi fronton azonban a szovjet haderő 1945 januárjában meghódította Nyugat-és Kelet-Poroszországot, sőt, január 23-án elérte az Oderát is.

Ebben a válságos helyzetben rendelte el Dönitz admirális a Hannibál-hadművelet lebonyolítását, vagyis Kelet-Poroszország evakuálását az ottani német lakosság életének megmentése végett. A vörös ármádia ugyanis bosszúszomjasan lépte át a német határt. A tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet katonákat Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet-orosz író verseivel arra tüzelte, hogy Németország területére lépve erőszakolják meg a nőket, s álljanak kegyetlen bosszút a civil lakosságon.
 
A vörös veszedelem megérkezésekor aztán a világtörténelem legnagyobb méretű evakuálási programját hajtották végre: a Wehrmacht (véderő), s ezen belül a Luftwaffe (légierő) és a Kriegsmarine (haditengerészet ) egységei példás rendben és precizitással ürítették ki a veszélyeztetett területeket. Mintegy 2,2-2,5 millió embert telepítettek át nyugatra, s mindezt kemény téli időben, mínusz 15, mínusz 20 fokos hidegben, háborús körülmények között.

A megpróbáltatásokat mégis vállalta minden érintett, hiszen egy kelet-poroszországi település, Nemmersdorf (ma Oroszország európai enklávéja részeként Majakovszkojének hívják) polgárai már a megelőző, 1944-es év októberében ízelítőt kaphattak abból, mi vár rájuk az orosz megszállás alatt. Amikor a Wehrmachtnak átmenetileg sikerült visszafoglalnia a községet, még a sok borzalmat látott katonák is szinte sokkot kaptak a látványtól: házuk kapujára szegezett emberek, karóba húzott áldozatok és bestiális módon halálra erőszakolt nők, árkokba lőtt gyermekek és puskatussal agyonvert csecsemők maradtak szerte-szét heverve, haló poraikban is meggyalázva  a vörös horda kétnapos uralma után a település utcáin. Sőt, a barbár hódítók még a félszáz francia hadifogolynak sem kegyelmeztek, a németekkel együtt őket is elpusztították. A keleti porosz területekről evakuáltak számára 1945 január végére egyetlen menekülési útvonal maradt: a Balti-tenger. Ezért a két fontos kikötővárosban, Danzigban és Gotenhafenben óriási zsúfoltság alakult ki, a tömeget ráadásul folyamatosan fenyegették az ellenséges bombázók, mégsem hagyta ott senki sem a helyét, hiszen ez esetben nem volt esélye arra, hogy valamelyik hajó fedélzetére feljusson. 1945. január 28-án megkezdődött a menekültek behajózása a Wilhelm Gustloff fedélzetére.

Maga a gőzös a korabeli technika csúcsteljesítménye és a világ legnagyobb kirándulóhajója volt. A tíz emelet magasságú vízi jármű súlya 25 ezer tonnát nyomott, hossza 208 méter, szélessége 24 méter volt. Fedélzetén 416 főnyi legénység és 1463 utas számára volt hely. Az egyetlen utas osztályon „minden németek leendő népközösségeként” vakációzók számára könyvtár, koncertterem, teniszpályák, uszoda és téli kert nyújtottak luxuskörülményeket.

A hajó névadója Wilhelm Gustloff, az NSDAP külföldi szervezetének svájci csoportfőnökeként tevékenykedett a 30-as években, és terjesztette az alpesi országban a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. 1936. február 4-én davosi lakásában egy 27 éves zsidó orvostanhallgató, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként született David Frankfurter négy lövéssel meggyilkolta Gustloffot. A helyi rendőrkapitányságon, majd később, a bíróságon tett  vallomásában azt mondta, hogy azért lőtt, mert zsidó, továbbá tisztában van tettének súlyával és következményeivel, azonban nincs mit megbánnia. A bíróság 18 évi fegyházbüntetést rótt ki Frankfurterre, ám a Harmadik Birodalom kapitulációja után, 1945. június 1-jén a svájci hatóságok szabadon engedték. Ezután Gustloff gyilkosa Palesztinába távozott egy jövendőbeli zsidó állam reményében; majd ennek megalapítása után az izraeli védelmi minisztérium alkalmazottjaként dolgozott.

Amikor 1937-ben elkészült a luxushajó, Hitler döntése alapján a nemzetiszocialista mozgalom mártírjának, Gustloffnak a nevét kapta. A világháborút megelőző években kirándulóhajóként utasokat szállított a norvég fjordokhoz, földközi-tengeri szigetekre és Madeirára, majd 1939-ben átalakították  kórházhajóvá, 1940 novemberétől pedig kaszárnyahajóként működött.

A Gustloffot 1945. január végén ismét üzembe helyezték, ezért készült most egy újabb német menekülthullámot nyugatra, Kiel kikötőjébe szállítani. Hogy pontosan hány ember utazott a Gustloffon ama végzetes január 30-ai napon, pontosan nem tudható, ugyanis 6600 személyt vettek nyilvántartásba, ám a későbbiekben mindenféle regisztráció nélkül újabb tömegek furakodtak fel a fedélzetre, akiknek a számát mintegy 3 000-re becsülhetjük. A hajónyomda ugyanis ennyi élelmezési pótjegyet nyomtatott ki utólag az utasok számára, így hozzávetőlegesen 10 ezer ember zsúfolódott össze a hajó fedélzetén. Közülük 1100 fő volt a katonai, a matróz és a tengerészeti kisegítő személyzet, a többiek civil földönfutó asszonyok, öregek és mintegy 4000 gyermek.

A Gustloff tragédiája és a német történelem alakulása szempontjából is különös jelentőségre tett szert a január 30-ai dátum. A hajónak nevet adó NSDAP-csoportfőnök ugyanis pontosan 1895. január 30-án született  Schwerinben, ahol később Hitler – majd az NDK-s időkben elpusztítandó – emlékművet állíttatott Gustloff mártíromságának tiszteletére.  1933-ban pedig éppen ezen a napon  nevezte ki Hitlert,  mint a legtöbb szavazatot szerzett Reichstag-béli párt vezetőjét Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá.
 
A Gustloff elsüllyedése előtti órában pedig a Führer utolsó szózatát intézte a német néphez, melyet a hajón utazó 10 ezer menekült számára a fedélzeti hangszórók közvetítettek. Szintén Berlinben, ezen a napon mutatták be a kiváló német rendező, Veit Harlan – a Jud Süss című, tavaly itthon is vetített film alkotója – által forgatott Kolberg című monumentális történelmi tablót, a várost 1806-ban Napóleon hadai ellen megvédő német hősök emlékére. (Egyetlen adalék a film készítésének hátteréhez: a háború utolsó szakaszában mintegy 200 ezer statiszta és 6000 ló állt rendelkezésre a forgatási munkálatokhoz). Végül, ahogyan Günter Grass német író megörökíti a katasztrófáról írott Ráklépésben című regényében: talán a sors rendelése lehetett, hogy a Gustloff „a hitleri puccs (valójában a Führer az ún. weimari köztársaság alkotmánya alapján törvényes úton lett Németország kancellárja) tizenkettedik évfordulója alkalmából  kotyogjon alá a habokba, szőröstül-bőröstül-patkányostul, mégpedig Gustloff születésnapján, sőt születése percében: pontban huszonegy óra tizenhat perckor három reccsenés…”

Amikor alkonyat tájt a luxusgőzös kifutott Gotenhafen kikötőjéből a Löwe torpedónaszád kíséretében – miközben jégtörőkkel kellett számukra a Danzigi-öbölben a hajózó utat biztosítani – hózáporban, mínusz 18 fokos hidegben az enyhén hullámzó Balti-tengerre, tízezer ember sóhajtott fel megkönnyebbülten, azt gondolván, hogy a veszedelmeket végleg maguk mögött hagyták, nem sejtve, hogy a gyötrelmek és a halál pokoli örvénye felé hajóznak.
 
A Gustloffnak két parancsnoka volt. Petersen kapitány a kereskedelmi flottától érkezett, Zahn kapitány a hadiflottától. Közöttük, valamint első tisztjeik között hatásköri vita bontakozott ki a választandó útvonalról. Az egyik lehetséges verzió szerint a hajó a part menti útvonalon haladt volna, amely a sekély víz miatt biztonságot nyújthatott a tengeralattjárók ellen. Ellene szólt viszont az, hogy a partvidék  el volt aknásítva.

A másik elképzelés szerint a Gustloffnak  a nyílt tengeri, aknamentesített mély vízi útvonalat kell választania, amelyen viszont szabad prédává válhat a hajó a környéken cirkáló szovjet tengeralattjárók számára. Tízezer szerencsétlen ember vesztére végül a kapitányok az utóbbi útvonalat választották. Mint utóbb kiderült, végzetes döntés volt a Gustloffra nézve az is, hogy nem sokkal 18 óra után Petersen bekapcsoltatta a helyzetjelző lámpákat, mivel rádión egy szembejövő aknakereső köteléket jelentettek. Végül az egykori tengeralattjáró- parancsnok, Zahn ellenzésére Petersen kikapcsoltatta a lámpákat a jobb és a baloldali helyzetjelzők kivételével.
 
E fények keltették fel a pomerániai partvidéken portyázó szovjet S 13-as tengeralattjáró parancsnokának, Alekszandr Marinyeszkónak a figyelmét. A kapitány Odesszában ukrán anyától és román apától született, aki még a Marinescu nevet használta. Felnőtt korában bármennyire is igyekezett folyékonyan oroszul beszélni, jiddis elemekkel átitatott ukrán anyanyelvét gyakran színesítette román káromkodásokkal. Pályáját a kereskedelmi tengerészetnél kezdte, majd rövidesen átkerült fekete-tengeri hadiflottához, a világháború pedig már a balti flottánál érte. 1943-ban egy korszerű, új hajó, az S-13-as tengeralattjáró parancsnokává nevezték ki. A történelem és a sors különös fintora, hogy az S-13-as egy német konstrukció volt. Mivel a versailles-i békediktátum megtiltotta Németország számára a tengeralattjárók gyártását, ezért a birodalmi tengerészet egy hágai holland hajóépítő céggel készíttette el azt az új búvárhajót, amelyet a szovjet-német együttműködés keretében Moszkvának is szállítottak. (Hadtörténeti érdekesség, hogy a szövetségesek e célra kiképzett különleges alakulatai valóságos hajtóvadászatot indítottak a háború végén Hitler tudósai után, hogy megszerezzék a német csodafegyvereket. Mind az amerikai, mind a szovjet sugárhajtásos repülőgépgyártási-program a német ME-262 típus alapján kezdődött meg, rakétáik kifejlesztése, majd a világűr meghódítása pedig szintén a Harmadik Birodalomban előállított V-2 konstrukciójára épült.)

1945. január 30-án, este hét óra tájt észlelte a felszíni menetben haladó S-13-as első tisztje a Gustloff helyzetjelző fényeit. Marinyeszko úgy döntött, hogy a felszínen maradva gyorsított menetben megkerüli a célhajót és kísérőjét, a Löwét, majd a kétórás manőver végrehajtása után tüzelőállásba helyezkedett. A két hajó közötti távolság kb. fél kilométernyi lehetett,  így az S-13-as kapitánya parancsot adott a lemerülésre, nehogy észleljék a Gustloffon – az időközben megjavult látási viszonyoknak köszönhetően – a szovjet tengeralattjárót.

Marinyeszko négy torpedó kilövését parancsolta meg matrózainak. Már akkor szokás volt, hogy a gyilkos fegyverekre annak útra bocsátói különféle üzeneteket, szövegeket írtak. Így az S-13 legénysége  az első torpedóra a „szülőföldért” feliratot festette, a másodikra a „Sztálinért” szó került, a harmadikat „a szovjet népért” felirat ékesítette, a negyedik lövedékre pedig a „Leningrádért” ajánlást mázolták.

Marinyeszko kapitány négy torpedó kilövésére adott parancsot, de fatális véletlenként éppen az a töltet ragadt bele a csőbe, amelynek semmiképpen nem lett volna szabad meghibásodnia: a Sztálinnak  felajánlott víz alatti akna. A tűzparancs elhangzása után a három lövedék 21 óra 16 perckor becsapódott a Gustloff fedélzetébe. A hajón elszabadult a pokol…

Szerencsétlenség volt a szerencsétlenségben, hogy a Gustloff helyzetjelző fényei be voltak kapcsolva, így szinte elsüllyesztendő célpontként kínálták fel a németek a hatalmas monstrumot a szovjeteknek, ráadásul a kísérő hajó, a Löwe torpedónaszád lokátora a nagy hideg miatt el volt jegesedve, és nem érzékelhette az S-13-as feltűnését a Stolpe-zátony térségében. Az első torpedó a Gustloff elejét találta telibe, mire az ügyeletes tiszt, Weller kapitány azonnal lezáratta az orrészbe vezető összes vízzáró zsilipet, halálra ítélve ily módon az ott tartózkodó, szolgálaton kívüli, pihenőidejüket töltő matrózokat. Amennyiben ezt a nehéz elhatározást  követelő parancsot Weller nem adja ki, a hajó percek alatt a vízvonal alá merült volna. A második becsapódás a leeresztett úszómedence alatti hajórészt érte, ahol a sebesülteket és a várandós asszonyokat szállásolták el. Itt a szétrobbanó üvegmozaikok szilánkjai darabokra szaggatták az éjjeli  pihenőre tért szerencsétleneket. Végül az utolsó detonáció a hajó közepén, a gépháznál történt, így a motorok azonnal leálltak, és a fedélzetek világítása is megszűnt. Szerencsére a tartalékvilágítás néhány perc múlva bekapcsolt, ettől kezdve lehetséges volt némi tájékozódás és a menekülési útvonalak elérése a szerencsétlenül járt utasok számára.

A mentés folyamatát súlyosbította, hogy a Gustloff jobboldali részén a mentőcsónakok leeresztésére szolgáló kötelek és csigák a mínusz 18 fokos hidegben teljesen el voltak jegesedve, így használhatatlanok voltak. Az óriásgőzös megdőlése folytán a tükörsima jég borította napozófedélzeten hömpölygő tömegből rengetegen alázuhantak  a tengerbe, ráadásul mentőmellény sem jutott a szerencsétlenül jártak közül mindenkinek. Így a legtöbbjük nem élte túl a nagy hőmérséklet-különbségből adódó sokkot. A mentésben nagy segítséget jelentett a kísérőhajó, a Löwe, amely keresőreflektorainak bekapcsolásával lehetővé tette a mentőcsónakok vezetőinek tájékozódását, valamint több száz hajótöröttet fel is vett a fedélzetére. A szerencsétlenség után néhány perccel érkezett a helyszínre a Hipper nevű nehézcirkáló, amely szintén menekülteket és sebesülteket szállított a T-36-os torpedónaszád kíséretében. Mivel a Hipper zsúfolásig volt emberekkel, és továbbra sem múlt el a tengeralattjáró-veszély, a hajó továbbhaladt a célállomás, Kiel  felé, a Robert Hering kapitány parancsnoksága alatt cirkáló T-36-os legénysége pedig azonban megkezdte a mentést. Miközben Bosch ecsetjére kívánkozó apokaliptikus látvány tárult Hering kapitány tekintete elé, a hullámzó tengeren sodródó több ezernyi megfulladt és megfagyott gyermek holttestével, a velőtrázóan ordító, a halál torkából segítségért könyörgő további ezrek soha nem feledhető pokoli látványával, Marinyeszko – a vörös hadseregbeli harci morálhoz hűen – újabb két torpedót lövetett ki, ezúttal a mentést végző T-36-os felé.

Robert Hering kapitánynak másodpercek alatt kellett döntenie: vagy tovább folytatja a mentést a gondjaira bízott hajó legénységével, kockára téve ily módon embereinek és a fedélzeten tartózkodó menekülteknek, köztük a Gustloffról kimenekített asszonyoknak és gyermekeknek az életét, vagy, elhajózva a már amúgy is túlsúlyos  és zsúfolásig megtelt  torpedónaszáddal, nem növeli tovább az áldozatok számát. Hering az utóbbi megoldás mellett döntött, egy néhány évvel ezelőtti interjúban az általa elmondottak szerint helyesen, bár az idős tengerésztiszt soha nem tudta elfelejteni azt az infernális borzalmat, amelynek szem- és fültanúja volt 1945. január 30-ának kísérteties éjszakáján. Később Hering kapitány az 564 túlélő kimentéséért magas birodalmi kitüntetésben részesült: megkapta a Dicsőség Szalagot. Az említett televíziós interjúban elmondottak szerint az volt a kívánsága, hogy majdan ezzel a szalaggal helyezzék örök nyugalomra. 

Sem a Gustloff  64 évvel ezelőtt  bekövetkezett elsüllyesztése előtt, sem azóta nem  esett meg  a tengerhajózás történetében olyan súlyos katasztrófa, mint amely a Stolpe-zátony közelében bekövetkezett 1945. január 30-án.

Az egykori kirándulóhajó fedélzetén a túlélés reményében összezsúfolódott kb. 10 ezer emberből a  szovjet tengeralattjáró-támadás után alig több mint ezret tudtak a süllyedő roncs fedélzetéről, illetve a viharzó tenger hullámaiból kimenekíteni. A  T-36-os torpedónaszádon menedéket lelő 564  emberen kívül a Löwe  fedélzetére sikerült még feljutnia 472 szerencsés csillagzat alatt születettnek. Összességében tehát hozzávetőlegesen 9 000 ember veszett oda a szovjet S-13-as támadása következtében, ám mivel – miként azt már írásom első részében említettem – pontos, statisztikailag megbízható adataink nincsenek a szerencsétlenül járt gőzös utasainak létszámáról, elképzelhető, hogy csaknem tízezren merültek el a Balti-tenger hullámsírjába azon a végzetes éjjelen.

Az áldozatok csaknem fele, 4 000 fő, a gyermekek közül került ki.  Az a szörnyűség, amit Marinyeszko és alárendelt tettestársai elkövettek, valóban háborús és emberiség elleni bűncselekmény volt! A Gustloff tragédiája nagyságrendekkel több áldozatot követelt, mint a minden nyugati kultúrkörben nevelkedett ember által jól ismert és több száz filmen megörökített, illetve a médiában is szinte naponta teret kapó Titanic-katasztrófa (csaknem tízszer annyi halott), vagy a valós megrendelő szervezetek kilétét illetően máig tisztázatlan kivitelezési hátterű 9/11-es kódszámon elhíresült egyesült államokbeli terrortámadás.

A szovjet tengeralattjáró-kapitány azonban úgy gondolta, hogy csaknem tízezer ember bosszúállásból vagy csupán öncélú kegyetlenkedésből történt meggyilkolása még nem elég fényes „hadi siker”, ezért a turkui haditengerészeti támaszpontra történő visszaútján egy újabb német hajót is a tenger fenekére küldött.
1945. február 10-én – amikor már teljes erővel folyt a drezdai holokauszt előkészítése, és akárcsak az Elba-parti Athénnak, Budapestnek is meg voltak számlálva a napjai – egy új vízi jármű került az S- 13-as periszkópjának célkeresztjébe, a General von Steuben óceánjáró gőzös. Ez a hajó némileg szerényebb kapacitású volt az akkor már a tengerfenéken  enyészetnek induló Gustloffnál, hiszen „csak” 15 ezer tonnás volt, és a fedélzetén „csupán” 5 200 főt szállított. Marinyeszko két torpedót lövetett  a Steuben irányába, mindkettő becsapódott a céltárgyba, ennek következtében a monstrum hét perc alatt elsüllyedt.

Mindössze 659 embert tudtak megmenteni, tehát legalább 4 500-an lelték halálukat a menekültek közül. A tengerészkapitány mérlegkészítésként „eldicsekedhette”, hogy  másfél hét leforgása alatt egymaga csaknem 14 ezer ártatlan áldozatot öletett meg.

A nagy háború azonban nem érhetett véget anélkül, hogy a szovjet hódítók ne süllyesszenek el még egy német  hajót. 1945. április 16-án a fedélzetén kb. 7 000 földönfutóvá lett némettel Pillauból  Swienemündébe tartó Goya teherszállító hajót érte végzetes szovjet tengeralattjáró támadás. Eredetileg nem személyszállításra szolgáló hajóról lévén szó, a Goya nem rendelkezett lezárható vízválasztó rekeszfalakkal, így a detonáció után azonnal elsüllyedt. A katasztrófát alig több mint ezer polgári személy élte túl.

Tehát a háború utolsó szakaszában, két és fél hónap alatt a szovjet Vörös Lobogó Flotta tengeralattjáróinak katonái elsüllyesztettek három óriásgőzöst, ezzel együtt meggyilkoltak és a Balti-tenger hullámsírjába küldtek  20 ezer polgári személyt, akik szinte valamennyien nők, gyermekek, idős vagy sebesült fiatalabb, ezért frontszolgálatra alkalmatlan férfiak voltak. Ezekkel az akciókkal a vörös szörnyállam az összes létező nemzetközi szerződést és a hadi jog  vonatkozó előírásait is durván megsértette. Természetesen az érintett és bűnös katonai parancsnokok, továbbá a legfőbb döntéshozó, az életről és halálról megfellebbezhetetlenül ítélkező Sztálin soha nem került semmilyen független nemzetközi bírói fórum elé, hiszen a győzteseknek a történelem tanúsága szerint jogilag mindig „igazuk” van.

A szövetséges koalíció győzelme és a béke beköszöntése után a szovjet haditengerészet egységei az 1950-es évek közepéig – szigorúan elzárva minden esetleges kíváncsiskodó tekintet elől – őrizték a roncsot rejtő helyszínt a Stolpe-zátony térségében, a lengyel hatóságok csak ezt követően végezhettek itt  tenger alatti kutatásokat. Ennek oka az volt, hogy olyan híresztelések keltek szárnyra a  Gustloff utolsó útjával kapcsolatban, miszerint a fedélzeten a Szovjetunió területén szerzett hadizsákmányt és műkincseket is szállítottak volna. Az  orosz vezetés fantáziáját leginkább a nevezetes borostyánszoba foglalkoztatta, amely eredetileg a berlini Charlottenburg kastélyában helyezkedett el, azonban 1716-ban  a porosz uralkodó I. (Nagy) Péter orosz cárnak ajándékozta. 1941-ben a Wehrmacht egységei visszahozták  Königsbergbe (ma: Kalinyingrád), további sorsa ismeretlen, viszont létezett egy olyan feltevés, hogy a Gustloffal menekítette volna a német vezetés nyugatra a borostyánszobát.

Az S-13-as parancsnokának, Marinyeszko kapitánynak a háború utáni sorsa tipikus szovjet sors. A balti Vöröslobogó Flotta hivatalos jelentései nem vettek tudomást a Gustloff, illetve a General von Steuben elsüllyesztéséről, így a kapitány úton-útfélen dicsekedett háborús sikereivel. Felettesei számára kezdett terhessé válni, s válaszuk nem sokáig maradt el: előbb lefokozták, majd a haditengerészet kötelékéből is elbocsátották, végül a „munkások és parasztok államában” Marinyeszko egy építőanyagipari vállalatnál lett raktáros. Azonban elkövette azt a hibát, hogy tolvaj és korrupt igazgatóját megvádolta, s végül ő húzta a rövidebbet: három évig az egyik szibériai Gulág-szigetcsoporthoz tartozó intézmény lakója volt. Később, öregségére, immár betegen rehabilitálták, de csak halála után részesült a legnagyobb elismerésben: 1990. május 8-án, a szövetségesek győzelmének napján leplezték le az akkori Leningrádban „a Szovjetunió hősének” monumentális bronz mellszobrát.

A Gustloff áldozatainak emléke pedig szép lassan feledésbe merült.

Nyugaton, az új német államban a győztesek által a németekre kényszerített kóros bűntudat lelki kényszerzubbonyában vergődve a Gustloff elleni merénylet hosszú évtizedekre tabutémává vált, a szövetségesek által elkövetett más háborús és emberiség elleni bűntettekkel és terrorakciókkal egyetemben.

Európa középső és keleti, szovjet gyarmati zónájában pedig magától értetődően nem létezett, nem létezhetett a Gustloff-katasztrófa, mint ahogyan nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy tudták volna, mit jelent Katyn, a Rajna-vidéki városokra, Hamburgra, Drezdára és más településekre a brit-amerikai  légierő bombái által  bocsátott tűzvihar, a sztálini Gulág táborrendszer és sok egyéb borzalom.

Mindezek és a mai neoliberális szellemi terror ellenére is el fog jönni rövidesen az idő, amikor a második világháborúnak nevezett történelmi eseménnyel a maga teljes, manipulálatlan valóságában szembe kell néznie Európa minden nemzetének pro és kontra, feloldva az archívumok ide vonatkozó dokumentumainak mindennemű titkosítását, egyúttal lehetővé téve a történészeknek a szabad, büntetőjogi és egyéb fenyegetőzések, valamint korlátozások nélküli kutatást.  

Lipusz Zsolt