Tényleg egy tömegpszichózis áldozatai vagyunk, avagy ellenszenvünknek, estleges gyűlöletünknek reális az alapja? Egyáltalán magát a zsidóságot hova soroljuk, egységesnek vagy megosztottnak, fajnak vagy vallásnak? A kérdések reális megválaszolását és a párbeszédet vagy vitákat azonban pont az érintettek hangadói folyamatosan akadályozzák, mert az elmúlt húsz év alatt szisztematikusan rasszistát és antiszemitát kiáltanak arra, akik nem az általuk megkövetelt filoszemita hozzáállást tanúsítják. Az agyonhallgatott Marschalkó Lajos írta 1975-ben, Országhódítók című könyvében: hogy az antiszemitizmust mindenkor maga a zsidóság idézi fel, s egyben, hogy amíg zsidók lesznek mindig lesz "antiszemitizmus" is; a liberál-sovinizmus zűrzavaros korszakában a bűnnél nagyobb hiba volt az emancipációt megtetézni a zsidó asszimiláció elméletével is. Az indokolás igen egyszerű: a zsidó lelkében soha nem vált magyarrá. Magyarul megtanult ő is, mert mi másként tudott volna üzletet kötni a magyarral…
Súlyos megállapítások, valóságáról vagy valótlanságáról a kilencvenes évekig nem tudtunk meggyőződni. A gulyáskommunizmus utolsó éve kivételével a „zsidókérdés” nem képezte a magyarok többségének a társadalom akut problémahalmazával kapcsolatban megfogalmazott véleményét, csak a Nagy Imre újratemetése utáni változások, az első „szabad” választás majd elsősorban az SZDSZ hangadóinak kétes személyiségei miatt került elő, mint megoldandó probléma. Ezt a robbanásszerű folyamatot elősegítette a zsidó szervezetek a kárpótlás okán tett folyamatos jajgatása, valamint a magyar nép zsidókkal szemben elkövetett kollektív „bűnösségét” szajkózó menetrendszerű nyilatkozatai. A kárpótlási „buli” többé-kevésbé azóta is folytatódik, például a kanadai zsidó szövetség - bár elismerte, hogy 1992-ben egymillió Ft-ot kaptak fejenként - újabb nagy összegű kárpótlást követelt. Az már csak az események pikantériája, hogy a zsidó Rákosi és Péter Gábor által kivégzettek és a börtönbecsukottak, ha közben elhunytak, akkor már közvetlen hozzátartozóik csak a kárpótlás felét kapták, az unokák semmit, míg a zsidó szervezetek az utódok nélkül meghaltak után is kasszírozhattak.
A tudatos provokációk egyikének tudható be, hogy a kilencvenes évek elején százas nagyságrendbe jelentek meg írások, könyvek a holocaustot, a zsidó deportálásokat, a német lágereket a saját szempontjaik alapján bemutató, nemegyszer meghamísított, túlzó számokat tartalmazó adatokkal. Folytatólagosan bűvészkednek az elhalálozott zsidók számával leginkább a 600 ezres számot részesítik előnybe. Marschalkó szerint: bármi történt, vagy történt volna is, annyit teljes felelősséggel megállapíthatunk, hogy a hitleri birodalom olyan zsidók ellen, akik ténylegesen engedelmeskedtek e parancsnak (Litvániában, az oroszországi partizánharcokban, Újvidéken, Odesszában stb.) a genfi egyezményben biztosított hadijog alapján járt el (a Magyar Királyi Honvédség is egyes kirívó esetektől eltekintve az ellátmányban és az egyéb ügyekben a honvédekkel azonos módon kezelte a munkaszolgálatosokat). Ugyanígy le kell szögezni azt is, hogy a második világháború zsidó áldozatainak létszáma körüli óriási világcsalás, propaganda hadjárat folyik.

Amíg a Nemzetközi Vöröskereszt 1952-ben összesen 300 ezerben állapította meg a világzsidóság háborús cselekmények, deportációk, légibombázások stb. következtében előállott veszteségeit, addig a magyarországi zsidóság propagandája változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül a "magyarországi zsidóüldözéseknek 600 ezer áldozata van". A veszteségek körül azonban egy olyan statisztika bűvészmutatvány, hazudozás, okos csalás és nagyvonalú propaganda késdobálás mellett jött létre, hogy ember legyen, aki ebben a zűrzavarban eligazodik. Nem marad más hátra, mint el kell fogadni Lévai Jenő standard munkájának, Dolányi Kovács Alajos számításaira is támaszkodó adatait. Ő említi, hogy az 1941. január 31-én megtartott magyar népszámlálás során, amely már az ország négyszer megnagyobbodott területére vonatkozott, 725 007 volt az izraelita lakosok száma. Lévai Jenő különféle statisztikai trükkökkel állítja is, hogy a megnagyobbodott ország területén halállal meghaltakkal együtt a "felszabadulásig 622 ezer zsidó fajú" a zsidóság összvesztesége. Ugyancsak Marschalkó írja: 1946-ban már "népi demokratikus" Magyar Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyarországi zsidóság összvesztesége 120 ezer fő volt…

Igen nehéz tehát az áldozatok valós nagyságát megállapítani, pontos számadatuk megállapítása a jövő feladata. Lelkük rajta, akik visszaélnek ezzel a tragédiával, de számomra megdöbbentő ez a folyamatos virtuális hullagyalázás, amit a kárpótlások miatt egyesek az áldozatok számával folytatnak. Ugyanígy egyes zsidók pénzsóvárságukban nem riadnak vissza semmitől, így a lelki terrortól sem. A kanadai, a torontói és a montreali magyar zsidó szervezetek levelet írtak a magyar politikusoknak a már említett, sérelmezett kárpótlással kapcsolatban.
"Minden magyar politikusnak! Még ma is, 50 év után is naponta szembesülünk a vészkorszak szörnyűségeivel. Nekünk, a túlélőknek álmaiba még ma is visszajár az SS-pribék, a nyilaskülönítmény, a kakastollas vagonírozó csendőr. A rettegés, a kétségbeesés mindennapjaink próbatétele. A gázkamrába induló szeretteink utolsó tekintete, a mellettünk csonttá fagyott munkaszolgálatos bajtársunk szobormerevsége, a rámpákon fogainkat harapófogóval kirángató csendőr »ennek már úgy sem kell« vigyora, a meztelenre vetkőztetett szüleink összeszáradt szégyene, a csontvázzá, emberi torzóvá vált emberek sehová nem néző szeme kötelez!”

Ez a nyilvánvaló hazugságokat tartalmazó mentális háború, azóta is folytatódik a zsidóság „érdekében”, ostoba módon nem számolva azzal a ténnyel, hogy a folyamatos gyűlölködés ellenérzetet, újabb gyűlöletet szül. A minap a Wesselényi utcai emlékműnél Zoltai Gusztáv volt kommunista munkásőr, a MAZSIHISZ ügyvezető elnöke mondta: „Már rombol a gyűlölködők hada, sokak felelőtlen magatartása nem teheti felhőtlenné a megemlékezést”. Pontosan tudjuk, hogy a szürke tömegek szívét hogyan mételyezik meg, ezért időben kell intézkedést tenni. Ugyanekkor Deutsch László főrabbi beszédében hangsúlyozta, hogy "emlékeznünk kell, mert ha nem ezt tennénk, azokat segítenénk, akik tagadják a holokausztot", hogy "békességben és nyugalomban élhessünk, hogy ne kelljen félni az ordas eszméktől".
Mondják ezt mindazután, hogy a holokauszt múzeum mellett, kötelező holokauszt emléknap van a diákoknak, amit az „antiszemita” FIDESZ minisztere Pokorni Zoltán rendelt el, szabadon gyakorolhatják vallásukat a zsinagógákban, amik közpénzből újultak meg. Nem segíti elő a zsidó szervezet hiteleségét sem Suschman Tamás volt kótyavetyélő miniszter alelnöksége, sem pedig az a tény, hogy Feldmájer Péter ált. elnök kiemelt védői szerepet vállal a szintén tolvaj és szocialista Zuschlag perben. A zsidóság bármilyen bírálatért fasizmust és antiszemitizmust kiabáló szervezetek prominens képviselői ugyanakkor mindig hallgattak, amikor az önmagát többségében kereszténynek valló magyar társadalmat provokálták. A Tilos Rádió három zsidó megmondóembere, Bencsik Gyula, Vranik Krisztián, és a magát „Barangónak" nevező HVG munkatárs, Bajtai Zoltán, keresztényellenes gyűlöletorgiát rendezett. Ország-világnak kikiabálva, hogy: „kiirtanám az összes keresztényt!" Az utána rendezett ellentüntetés keresztény elveket vállaló szónokait és résztvevőit természetesen antiszemita náciként jellemezte a MAZSIHISZ.
Arról is beszélhetnénk, hogy államalapító királyunk Szent István ereklyéje a Szent Jobb volt már tetemcafat, a Szent Korona micisapka. A fenti kettős mérce jelentősen elősegíti az általuk ordasnak mondott „antiszemita” eszmék terjedését, továbbá a lágerek, gázkamrák nagyságát, létét vitató és a zsidók ellen elkövetett atrocitások és bűnök tényszerűségének tagadását vagy megkérdőjelezését, mert közismert, hogy folyamatos e számadatok manipulálása, saját testvéreik árucikké silányítása, vagyis a „holokauszt biznisz”. De ugyanezt a fokozott ellenszenvet keltette a magyarság jelentős részében, amikor a Traubisoda ügyben többször jogerősen elmarasztalt Salamon Berkovitz a svájci bankoktól kizsarolt „jóvátétel” segítségével Nyírtasra költöztetné a kanadai ortodox-haszid zsidó közösséget (akik szerinte magyarul is beszélő, volt magyar állampolgárok?!). Az is nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mire alapozzák a „magyar származásukat”, valamint nem utolsó sorban: milyen veszélyt jelent a magyarságra nézve a haszid zsidók által használt legnagyobb keresztény-ellenes irodalom, a Talmud? A magát az Ortodox Zsidó Világtanács alelnökének nevező Berkovitz tisztességét bírósági ügyein túl saját fajtársai is megkérdőjelezik, olvashatók kóser ételeket minősítő eljárásokkal kapcsolatos hitvitákról, meg olyanokról, amelyek Mazsihisznél és más zsidó szervezeteknél "verték ki a biztosítékot", mert Berkowitz a többek szerint be sem jegyzett, a Mechon Simon alapítványon keresztül kárpótlási ügyekbe akart "belenyúlni", valamint egybehangzó állítások szerint ezt a címet csak bitorolja.
Vagy megemlíthetném, a Magyar Cionista Szövetség elnöke Novák Attila írását, ami szintén többszörösen provokatív a keresztény nemzeti oldal számára. A cikkben a Die Welt német újságban a JOBBIK-ról terjesztett hazugságait szajkózza, de igen felháborító az alábbi megnyilatkozása is: „Magyarország pedig nem válhat Palesztinává, nem azért, mert „Izrael" a Jobbiktól és Morvai Krisztinától való félelmükben lemondana Magyarország felvásárlásától…”. Ilyenkor világosan látszik, hogy a magyarországi nemzetellenes nyílt provokációk és a mesterségesen gerjesztett politikai és fogalomzavarok egy jelentős része a zsidósághoz köthetők. Nemcsak a nyilvánvalóan baloldalhoz láncolt TGM, vagy Ormos Mária és társai személye, hanem az a tény, hogy egy nyíltan cionista személy írása megjelenik a magát részben konzervatív (mellette neokonzervatív és libertárius) szellemiségűnek valló Konzervatórium című weboldalon. A nyilvánvaló szellemiségi különbségek egybemosása mellett számomra hihetetlenül zavaró, hogy egyrészt a nyíltan magyarellenes Judapest mellett a Jobbklikk internetes újságot is partnerei mellé sorolja. A FIDESZ prominens tagjainak és szócsövének nem szabadna szerzőként szerepelnie egy ilyen zavaros intenditású oldalon -hiszen Loppert Dávid, Navrasics pártag, Megadja Bálint és a többiek a szövetség szellemi holdudvarának része.

Ne higgye senki, hogy a zsidó vallással, vagy Novák úr zsidó intenditásával van bajom. Itt az elmúl száz évben annyi személyes tragédiát okozó cionizmus a probléma. Hiába állítják, egy tény sem mutat arra, hogy a Cionista Bizottság által irányított tömeggyilkos Irgun, a zsidó irreguláris katonai szervezetet létrehozó Cionista Világszövetség tehát a cionizmus legfőbb eszmei irányítója megváltozott volna. A MCSZ állítja: az államalapítás nagy ügyét magunk mögött hagyva olyan ügyekben kell nyilvánosan állást foglalnunk, mint a nők jogai, az Izraelben élő arabok helyzete, vagy a zsidóságon belüli vallási pluralizmus… Az Izrael állammal kapcsolatba került arabokra és palesztinokra nap, mint nap mély benyomást tesz, mindennapjaikat alapjaiban felforgatja a XXI. század egyik legképmutatóbb és legagresszívebb gyakorlata a cionizmus, amely a zsidóság kezében egy igen álszent fegyver. A cionizmus egyik megálmodója Herzl Tivadar mellett a Magyarországon született, Natonek József rabbi nem a zsidó vallás alapján hirdette a visszatérést, hanem a történelmi jog szerint követelte a független, nemzeti Izrael állam felállítását. Szerinte az „ősi” zsidó állam tehát mindenre jogalap, ugyanakkor éppen a zsidó szervezetek és politikusok kampányolnak leghangosabban nacionalizmus és irredentizmus vádjával azok a magyarok ellen, aki történelmi alapon vitatják az erőszakkal kizsarolt, majd a párizsi „békével” megerősített igazságtalan trianoni diktátumot. Ráadásul a mostani „magyar” cionisták maguk által is bevallottan nyílt biztonsági kockázatot jelentenek a többségi társadalom számára, hiszen nyilatkozatban dekralálták: az MCSZ – amely az ország egyik legnagyobb zsidó civilszervezete – ernyőszervezet, tagszervezetek koalíciója. A fő célja az, hogy képviselje azt, hogy nem csak a hagyomány és a történelem, de a zsidó állam is összekapcsolja a világ zsidóságát, valamint hogy értelmes dialógus terepét tudjuk nyújtani a különféle beállítottságú zsidók, valamint a magyar belpolitikai élet különféle szereplői számára, az Izraelt és a cionizmust érintő kérdésekben…
Nincs erkölcsi alapom a magyarországi kisebbségek hagyományainak és nyelvének ápolásával, valamint a zsidó vallásirányzatokkal kapcsolatban véleményt mondani, de számomra a mondat utolsó része nyílt fenyegetés. Közvetett beavatkozás Izrael és itthoni támogatóinak részéről Magyarország belügyeibe, agresszív kísérlet a politikai közszereplők megdolgozására. Ugyanis szerintük: a cionizmus – melynél stigmatizáltabb fogalom kevés létezik a világon – többszólamú ideológia és mozgalom, mely – éppen a saját hagyományai miatt is – fontos partnere lehet minden olyan jóakaratú embernek, aki respektálja a célkitűzéseit… És aki nem respektálja, azzal mi történik? Továbbá: ma nem azt állítja a cionizmus, hogy csak az számít, aki kivándorol Izraelbe, hanem hogy a diaszpóra (galut) zsidósága természetes partnere a zsidó államnak annak a megvalósításában, hogy békében és biztonságban élhessen, élhessünk…
Hol nem élnek békében és biztonságban a zsidók? Izraelben, ahol minden palesztin és arab származású, mohamedán vagy keresztény vallású embert gyakran állatként kezelnek, ahol maga az állam valósítja meg a terrorizmust, ahogy nemzsidó lakosaival és szomszédaival viselkedik, ahol egyik szomszédos állam sem rendelkezik a szörnyű tömegpusztító atomfegyverrel? Vagy Magyarországon nincsenek biztonságban, ahol minden karácsonykor menóra világít Budapesten a „félelemtől remegő” zsidó vallású állampolgároknak? Ezek a megállapítások ugyanúgy a folyamatos cionista nyomásgyakorlásra szolgálnak, akárcsak azok a magyar belügyekbe való beavatkozások, amit a Simon Wiesenthal Központ nyilatkozatával tett a Magyar Gárda ügyben.

Vámos György műsorában nagyon szimpatikusan nyilatkoztatott egy holokauszt túlélőként aposztrofált Gyenes Gilbert Ottó nevezetű úriembert, akivel közösen konstatálták azt, hogy bizony-bizony a disznóköröm a bronzcipőkben csak szocialista provokáció lehet. Hangvételében és logikájában mintha két konzervatív-jobboldali beszélgetett volna, ugyanakkor számomra megdöbbentő, hogy ezek a látszólag őszintén beszélgető emberek a magyarság-zsidóság jelenlegi problémáiban mások, esetünkben a kommunizmust felelősségét emlegették kizárólag. Ugyanis számtalan negatív esemény történt az utóbbi százötven évben, aminek vesztesei nem a zsidóság, hanem a magyarság volt, kitervelői és nyertesei pedig nem a kommunisták, hanem az itt élő zsidók voltak. A műsor végeztével ezért mégis újra feltettem magamnak a kérdést: miért és mennyire vagyunk „antiszemiták”?

A választ a fentieken túl Münzberg Mihály: Most vagy shoa című cikkének két megállapítása adhatja „A zsidóságnak a világ nagytőkései között aránya kiugróan magas; ez a II. világháború utáni korszakban magában foglalja a nyomtatott és elektronikus sajtó jó részének kézben tartását, ami az internet megjelenésével nagyságrendileg megváltozott. Ez a tendencia gyakorlatilag nyílt utat biztosít a burkolt vagy direkt filoszemita propaganda korlátlan terjesztéséhez, ami a médiabirodalmak zömét kézben tartók zsidó mivoltát tekintve logikus, ám igen veszélyes.. Egyre torzul tehát a mérce, mind szembetűnőbb a kettősség Európa filoszemitizmussal szembeni támogatása és az antiszemitizmussal, a zsidó népet és államot illető kritikákkal szembeni intoleranciája között. Ha nem akarunk belátható időn belül judaizált, egysíkúan és parttalanul liberális társadalomban élni, széles társadalmi, nemzetközi összefogással kell tennünk ez ellen...”
Ugyanakkor a Vámos cikkben írója szerint: a hazai zsidóság érthetően retteg a múltjától, már-már hisztérikusan fél a jelentől, a jövőbe pedig nem hajlandó nézni. A magyar társadalom egyre jelentősebb részében ugyanezek a félelmek fokozottan fogalmazódnak meg napról-napra a múlt ismeretében és a jelen tükrében, amikor a zsidó származású bankárok vezetésével a nemzetközi pénzvilág fosztogatja az országot, amikor szisztematikusan leantiszemitázzák a magyarságot, aljas módon belerángatva és ellenséggé téve a tanulatlan, gyakran bűnöző életmódot folytató cigányokat, hogy a zsidók által elkövetett bűnökről és aljasságokról eltereljék a figyelmet. Az olyan „vicces” kijelentések, amit Perez tett, meg az Andrássy úti paloták elkótyavetyélésén keresztül a sukorói kaszinó botrányig, ahova zsidó befektetők beteszik a lábukat, ott - furcsa módon - azonnal felüti a fejét a korrupció. Közben magyar alvállalkozók százai mennek tönkre, mert az izraeli projektcégek nem fizetnek.
Mit várnak akkor az emberektől, amikor láthatólag az itt élő vagy befektető zsidóknak csak jogaik vannak, kötelességeik nem? Hányan mondták közülük azt, hogy a Magyar Gárda tagjai nem nyilasok, hányan emelték fel szavukat az itt élő többség védelmében? Hány és hány katolikust zaklattak és hurcoltak meg a kommunizmusban azok közül, akik őket - a zsidókat - bújtatták, segítették a német megszállás alatt? Mert Vámos úr állításával szemben ezek a tönkretett ember családtagjai nem részesültek a kárpótlásból, vagy csak morzsákat kaptak, mert a pénzt, a szennyes milliárdokat odaadták természetben a zsidó pénzembereknek privatizációs befektetések címén fillérekért.
Amikor a nemzet 1919. óta folyamatosan zsidó származású emberek fizikai és szellemi terrorjától szenved, a Szamuelyek, a Ságvári Endrék, a Péter Gáborok, a Rákosi Mátyások és az Acél Györgyökön keresztül a Pető Ivánokig és Bauer Tamásokig a teljesség igénye nélkül. Miért várnak akkor csöppnyi szimpátiát a zsidók, amikor soha nem álltak ki az előbbi bűnözők ellen, ugyanakkor a magyar nemzet II. világháborús veszteségeit elbagatellizálják, hogy a holokausztot forintosíthassák? Miért hazudnak össze-vissza a zsidódeportálásokról, a „fogakat kirángató” csendőrökről, holott épeszű ember sohasem vitatta a deportálások tényét? Arról az „apróságról” nem is beszélve, hogy a Vámos cikkben emlegetett „Sorstalanság” című regény (bármily tragikusak az ott leírtak) Nobel díja kizárólag filoszemita szempontok alapján lett odaítélve Kertésznek, ezzel mélyen megalázva a minőségi magyar irodalom több száz évre visszavezethető kitűnőségeinek műveit. A háborús bűnös izraeli katonákat sem lehet bírálni, mert az „antiszemitizmus”, holott palesztinokat mészárolnak évtizedek óta módszeresen. Vagy szintén „antiszemita” az a magyar, akinek feltűnik, hogy az utolsó évtizedek összes izraeli vezetője vagy háborús bűnös, vagy közbűntényes cselekedetekkel megvádolt erőszakoló, megvesztegethető korrupt csaló volt elnököstül, kormányfőstül? Ezernyi árnykép, ami mindjobban nyomasztja a gondolkodó magyarságot, de ha rákérdezel, azonnal kiderül: „antiszemita” vagy!

Pont ezért a címben feltett kérdésre békés megoldást csak Vámos úr és zsidó elvbarátainak bevonásával lehetne találni, már ha lehet. Ekkor majd kiderül, ők mennyire komolyan gondolják…

Cságoly Péterfia Béla

Polgár Info