„Muszáj folyton megoldást találni? Nem élvezhetnénk kicsit magát a problémát?” (Graffiti)

Az ősz hajú, átkosban megedződött nyugdíjas bácsika, érezvén végnapjait, magához hívatja három fiát. Közölni akarja velük a végrendelete tartalmát, de előbb tudni szeretné, hogy mennyire szeretik őt. A legidősebb, az elsőszülöttség jogán rögtön válaszol a feltett kérdésre: „Úgy szeretlek édesapám, mint virslit a kutya. ” Az öreg tekintete fátyolos lesz a felelettől. A második sem késik a válasszal: „Én pedig úgy, mint marha a silót!” Az öreg megsimogatja szíve alatt a helyet, ahol egykor pártkönyvét hordta, és mély megelégedettség ül ki az arcára. „Hát te, legkisebb fiam?” Ő így felel: „Én úgy szeretlek, mint tuskó gyerek a sót!” Az üreg arca eltorzul, mérgében majdnem lenyeli a protézisét, de a kicsi rögtön hozzáfűzi: „De édesapám, én a Mónika show-ra gondoltam!” Erre az öreg vigyorba szedi a ráncait, melyből kiderül, hogy neki is több füle van, mint foga.
Igen, ma így szólnak a tündérmesék. Odalett minden varázslat, minden egész eltörött. Ma mindent megmagyarázunk, kivesézünk, sőt mindennek az ellenkezőjét is. A gyermek a tündérmesék helyett a számítógépes játékok világában éli ki fantáziaéhségét. Ha valamit elront, ha valami nem sikerül a játékban, az nem okoz túl nagy gondot. Újrakezdi az adott szintet, vagy keres hozzá kódokat, és megkerüli a szabályokat.
A való életben kicsit nehezebb ugyan a dolga, de azért nem jelentős mértékben. Az iskolában nem lehet őt fegyelmezni, még a hangnemet sem emelheti fel az oktató, ha nevelni szeretné a nebulót, nehogy megsértse a gyermek egyéniségét. Otthon a szülők elfoglaltak, sokan érdektelenek, így nem nagyon törődnek azzal, hogy a gyerek miképpen éli társadalmi életét, míg haza nem jön az iskolából. Nem csoda, ha felcseperedve képtelen a társadalmi együttélésre.
De nemcsak a gyermek válik egyre türelmetlenebbé, durvábbá a másik iránt. Sajnos a felnőttekre is jellemző a türelmetlenség. Az interneten, ha valamihez hozzá kell szólni, akkor szinte csak kritikus hangvétellel találkozunk. Gyakran már nem is a téma körül forog a vita, csupán egymásnak dobálják a labdát a hozzászólók. Folyik egymás méregetése nemcsak a magánembereknél, hanem a politikában, a sajtóban is. Aki eltérő politikai színben gondolkodik, azt rögtön becsmérelni, szapulni kell. Néha az az érzésem, hogy már nem is fontos a megoldás, csak az, hogy kinek van igaza. Vannak olyan egyéniségek, akik tényleg a problémákra keresnek megoldást, azonban az ő hangjuk nem elég harsány, nem elég szenzációhajhász, ezért nem figyel rájuk a többség. Legalábbis úgy tűnik, hogy sokan elengedik a fülük mellett ezeknek az üzenetét.
Idén nyáron családommal Parajdon nyaraltunk, és ellátogattunk a sóbányába is. Furcsa érzés volt a föld gyomrában a sós levegőt beszívni, nézelődni, sétálgatni. Ahogy a bánya falára tapadt són végigsimítottam a kezemet, eszembe jutott, hogy mit mondott egy alkalommal Krisztus a tanítványoknak: ti vagytok a föld sói, ha pedig a só elveszti ízét, nem jó azután semmire, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.
Kevés ember törekszik arra, hogy megízesítse a többiek életét. Egy kis színt, világosságot vigyen ebbe az egyre ízetlenebbé, árnyékosabbá váló világban. Tudom, manapság nem lehet túl nagyigényű az ember fia. A válságos időszakban nem táplálhat túl sok reményt az ember, nem maradt oka a bizakodásra. Azt azonban elvárhatjuk, hogy ha már nem tudjuk megízesíteni egymás életét, akkor legalább ne keserítsük meg.

Hover Zsolt

Kalotaszegi Polgár Info