Bánáti Köztársaság

A Bánátban 1918 őszére a meglehetősen tarka nemzetiségi összetételből adódóan komoly ellentétek alakultak ki a nemzetiségek között. A szerb lakosság a délszláv államhoz szeretett volna csatlakozni, míg a románok nagy része értelemszerűen azt szerette volna, ha a területet Románia kebelezi be. A németség alapvetően “hungarus tudatú”, Magyarországhoz kötődő volt, ám épp a status quo fenntartására kínálkozott a legcsekélyebb lehetőség.

A német származású, egyébként a polgári radikálisokhoz kötődő Róth Ottó elsősorban a helyi német nemzetiség képviselőiből hozta létre az ún. Bánáti Néptanácsot 1918. október 31-én, amely az új állam kormánya lett, és másnap deklarálták a Bánság függetlenségét. Az államot Bartha Albert ezredes vezetésével a helyi katonaság és polgárőrség támogatta, így Bartha lett a honvédelemért felelős miniszter.

A Bácska nagy részét is magába foglaló új államot Károlyi Mihály kormánya elismerte mint Magyarországhoz tartozó, de azon belül teljes autonómiát élvező társállamot. Néptanácsában jelentős szerepet adtak a helyi szociáldemokratáknak is. Róth elképzelései szerint az újonnan alakult többnemzetiségű államot a svájci modell alapján fogják kialakítani, vagyis az etnikai összetételnek megfelelő kantonokra osztják fel. Az állam kikiáltásának kettős célja volt. Az egyik, hogy valamilyen formán megtartsa Magyarország határain belül a Bánátot és a Bácskát, másrészt helyreállítsa a rendet a peremterületeken, miután a világháborús vereség súlyos belső zavarokat okozott a térségben.

A köztársaság megalakulását a szerb lakosság nem fogadta el. Temesváron, a Bánáti Köztársaság de jure székhelyén létrehozták a Szerb Nemzeti Tanácsot, amely nem ismerte el Róthék kormányának legitimitását. A Bánáti Köztársaság mellett csak a németek egyes csoportjai, illetve a bunyevácok egy része állt ki, az állam képtelen volt jelentős tömegtámogatottságot felmutatni.

November 7-én a szerb és francia csapatok már behatoltak a Bánát és a Bácska területére, a Bartha-féle csapatok létszámbeli és technikai hátrányuk miatt, egy jórészt ellenséges hátországgal nem is gondolhattak a komolyabb ellenállásra. A francia egységek végül elfoglalták Temesvárt, a köztársaság vezetői pedig elmenekültek Budapestre. November 19-én befejeződött a térség megszállása, 25-én a nemzeti tanács kimondta az egyesülést Szerbiával és semmissé nyilvánította a Bánáti Köztársaságot.

Románia természetesen azonnal tiltakozott Párizsban, sőt, csapatokat is küldött a térségbe. A két, elvileg szövetséges hadsereg egymásnak esését csak a balkáni francia erők közbelépése akadályozta meg. A békekonferencia döntéshozói végül Bukarestnek kedveztek Belgráddal szemben, s a terület nagy része Romániához került.

Vendvidéki Köztársaság

A Muraköz autonómiájának gondolata már a XX. század első éveiben is felmerült a szlovén és vend nemzetiségi mozgalom köreiben, ám gyakorlati megvalósíthatóságát a legtöbben elvetették. Mivel a megalakuló délszláv királyság elviekben a szlovénok államának is vallotta magát, a terület lakóinak egy része várakozással tekintett a “felszabadító” szerb hadsereg érkezésére. Mások, elsősorban a vend identitásúak inkább Magyarországhoz kötődtek jobban. A Bánát hovatartozása feletti jugoszláv–román viszálykodás egy időre elvonta az erőket a délnyugati területekről, így a szerbek helyett 1919. tavaszán a Tanácsköztársaság komisszárjai érkeztek meg a Muravidékre.

a Vendvidéki Köztársaság és Tkálecz Vilmos nejével

A kommunista uralom a főként kisparaszti jellegű lakosság körében rövid időn belül népszerűtlenné vált. Ezt használta ki egy szesz- és fegyvercsempészettel foglalkozó kalandor, Tkálecz Vilmos, aki néhány társával együtt május 29-én Muraszombaton önálló Vendvidéki Köztársaságot kiáltott ki. A jórészt szlovén és magyar lakosság döbbenten szemlélte az eseményeket, nagy részük passzivitásba vonult az új állam működésének néhány napjában.

Tkálecz táviratban értesítette a Tanácskormányt a Vendvidéki Köztársaság megalakulásáról. Levelére a válasz június 6-án érkezett meg — a Vörös Hadsereg egy egységének képében akik gyakorlatilag órák alatt felszámolták a pszeudo-államot, Tkálecz pedig társaival együtt Ausztriába menekült.

A Muravidék nagy része a Trianoni diktátum értelmében a délszláv államhoz került, csak egy keskeny északi sávja maradt magyar kézen.

Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság

1918. november elején a szerb hadsereg megszállta Baranya megyét, illetve Baját és környékét is. A Pécs-környéki bányászok körében rendkívül népszerűek voltak a radikális baloldali eszmék, amelyek terjedése ellen a délszláv hatóságok nem sokat tettek. Nagyon jól tudták, hogy vajmi csekély nemzetiségi alapjuk volna a terület bekebelezésére, s így kerülni akarták a helyi lakossággal való konfrontációt.

A Tanácsköztársaság bukása után valóságos népvándorlás kezdődött. A kommunista rémuralom alatt kompromittálódott vagy bármilyen más okból az ellenforradalmi megtorlástól tartó emberek ezrei menekültek a megszállt baranyai területekre. Pécs polgármestere a szintén Horthyék elől idehúzódó Linder Béla lett. Az egykori lelkes pacifista hadügyminiszter most sokkal harciasabb volt, és kerek-perec kijelentette, hogy nem engedi bevonulni a magyar hadsereget a térségbe, akkor sem, ha Baranyát Párizsban nem ítélik a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak.

Petar Dobrović: Munkás (önarckép, 1913)

A trianoni diktátum végül meghagyta Magyarországnak Pécs, Mohács és Baja környékét, így innen a délszláv erőknek ki kellett vonulniuk, amit vonakodva ugyan, a nagyhatalmak többszöri felszólítására, de végül 1921. augusztusában megtettek. A fehérterrortól rettegő polgári radikális, szociáldemokrata és kommunista politikusok ekkor elkeseredett lépésre szánták el magukat: Pécs főterén augusztus 14-én független államot kiáltottak ki. A köztársaság elnöke Petar Dobrović szerb festő lett. Az így létrejövő Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság a következő napokban harcias nyilatkozatok sorát adta ki, és azzal fenyegetőzött, hogy felfegyverzi a bányászokat. Ám amikor a Nemzeti Hadsereg egységei 20-án átléptek a korábbi demarkációs vonal határát, a vezetők fejvesztve menekültek Szerbiába. Linder élete hátralévő részét itt élte le. Jugoszlávia nem feledkezett meg neki tett szolgálatairól, állami nyugdíjban részesült, és díszsírhelyet kapott Belgrádban.

Lajtabánság

A trianoni békeszerződés szerint — példátlan módon — még a szintén vesztes országok közé tartozó Ausztria javára is csatoltak el területeket Magyarországtól. Az ország nyugati határsávját Sopron központtal az egykori társországnak ítélték. A térségből a hivatalos rendelkezés szerint a magyar csapatoknak 1921. augusztus 30-ig kellett kivonulniuk. Az Őrvidéket (később kreált nevén Burgenlandot) két részre osztották fel: a déli “A” zónára és az északi “B” zónára. Előbbit valóban el is hagyta reguláris magyar hadsereg, ám kivonulásuk után az ország minden tájáról toborzott, jelentős részben volt különítményesekből álló irreguláris csapatok léptek a helyükbe. A Prónay Pál százados és Héjjas Iván főhadnagy vezette Rongyos Gárda Pinkafő mellett két alkalommal is megfutamította a területet birtokba venni készülő osztrák karhatalmat. A “B” zónába Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy vezetésével egy zászlóaljnyi “csendőr” (valójában nagyrészt önkéntes katonatisztek) vonult be, elvileg a “rend helyreállításának” céljával, valójában azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a várost magyar kézen tartsák. Bethlen Istvánék titokban támogatták a felkelést, ám a nagyhatalmak felé széttárták a kezüket, és közölték: nincs mit tenni, ha az osztrákok nem képesek rendet tartani a térségben, akkor Sopront sem adhatják át nekik felelősséggel, hiszen akkor a “B” zóna is a Héjjas vezette “felelőtlen elemek” birtokába kerülhetne.

az Ostenburg-zászlóalja Sopronban (1921. augusztus)

Hosszas huzavona és diplomáciai kötéltánc után — amelyben a magyar külügyi apparátus 20. századi csúcsteljesítményét nyújtotta — sikerült kierőszakolni egy konferenciát Velencében, amelynek eredménye az lett, hogy Magyarország lemondott az “A” zónáról, cserébe a másik övezetben népszavazás dönthetett a terület hovatartozásáról. A rongyosgárdisták már korábban értesültek róla, hogy a magyar tárgyaló küldöttség ezt az ajánlatot fogja előterjeszteni, s úgy érezték, a fejük felett döntöttek, s mindvégig feleslegesen harcoltak, hiszen Bethlenék épp az általuk visszafoglalt területet áldozták fel a referendumért cserébe.

Hogy elébe menjenek az eseményeknek, még a velencei konferencia kezdete előtt önálló államot kiáltottak ki. A független Lajtabánság központja Felsőőr lett, államfője, a “bán” pedig Prónay. A jórészt horvát és németajkú lakosság egy része kétségtelenül nem akart Ausztriához csatlakozni, de az első pillanattól életképtelenek látszó miniállam polgárai még kevésbé szerettek volna lenni. A gárdisták így nem tudták maguk mögé állítani a lakosságot, pénzük pedig alig volt. Ráadásul október 20-án váratlanul hazaérkezett IV. Károly, aki Budapest felé indult, hogy átvegye a hatalmat. A királyra felesküdött katonatisztek egy csoportja vele tartott, így a Rongyos Gárda eleve maroknyi fegyveres ereje tovább csökkent. A velencei megállapodás után Horthy Miklós személyesen adott parancsot Héjjasnak és Prónaynak, hogy csapataikkal együtt hagyják el a területet. A Legfelsőbb Hadúr parancsa megfellebezhetetlen volt a két katonatiszt előtt, így fenntartásaikat hangoztatva ugyan, de végül november 5-én kivonultak a Lajtabánságból, amely ezzel egy időben meg is szűnt létezni.