Politika : Schmitt Pál esete a nacionalista plüssmackóval (illusztrációkkal) |
Schmitt Pál esete a nacionalista plüssmackóval (illusztrációkkal)
2010.08.25. 10:33
Be kell vallanom, bajban vagyok, mert a Fidesz jogszabályalkotó dömpingje után már fogalmam sincs, milyen lehetőséget ad számomra az új médiatörvény, hogy leírhassam egy közjogi méltóságról a véleményemet, miszerint az egy hülye. Irigykedve gondolok Csermely Péterre, a Magyar Nemzet publicistájára, aki néhány évvel ezelőtt rendkívül elegánsan úgy fogalmazott Gyurcsányról, miszerint a miniszterelnöknek cédulából, nótából és kegyelemből is mindössze egy fél jutott. Csakhogy én most nem a miniszterelnökről, hanem a köztársasági elnökről szeretnék hasonló véleményt megfogalmazni.
Schmitt Pál nemrégiben a Szingapúrban rendezett ifjúsági olimpián járt, s ez alkalomból azt javasolta Jacques Rogge-nak, a NOB elnökének, hogy a versenyek eredményhirdetésekor a sportolók ne vihessenek magukkal személyes tárgyakat, feliratot, kabalafigurát és zászlót a dobogóra. Indoklásul azt hozta fel, hogy nem szabad teret adni túlzott nacionalista megnyilvánulásoknak, és különben is, az ifjúsági olimpiai játékok célja nem a nemzetek vetélkedése, hanem egy remek alkalom a világ fiataljainak, hogy barátságokat kötve jobban megismerjék egymást.
Ezen a ponton vegyünk nagy levegőt, számoljunk el sokáig, illetőleg harapjunk rá valamilyen félpuha tárgyra, mielőtt bármit is mondanánk, hogy szalonképesek tudjunk maradni.
Az köztudott, hogy a fideszesek nem a humorérzékükről híresek. Kizárólag a vezérük által kitalált székely viccekre és dakota közmondásokra fogékonyak, egyebekben azonban értik ők a tréfát, csak nem szeretik. Jó példa erre az a levelezés is, amit legutóbb a Hírcsárda nevű, deklaráltan kizárólag álhíreket közlő internetes portállal folytattak, mégpedig minisztériumi szinten, merthogy komolyan vették a honlap egyik közleményét.
Először arra gondoltam, Schmitt Pál is egy efféle álhírlap áldozata lett. Gyanútlanul kattintgatott a világhálón, midőn rábukkant egy hírre, miszerint egy Izlandon rendezett ifjúsági szánkóbajnokság eredményhirdetése során, a dobogó második fokán álló versenyzőnél lévő plüss-vérnyúl hirtelen rávetette magát a győztesre, akit az életveszélyes harapások nyomán válságos állapotban szállítottak kórházba. És nem akadt senki az elnöki tanácsadók közül, aki szóljon Schmitt Pálnak, hogy ez csak vicc. Úgynevezett humor. Nem igazi hír. Afféle tréfás közlemény. Tetszik érteni?
No de mi most fordítsuk komolyra a szót. Képzeljünk el egy bármilyen nemzetiségű bakfislányt, aki már hatéves kora óta úszik. Minden áldott hajnalban, amikor a kortársai még az igazak álmát aludták, ő elindult edzésre, hogy iskola előtt leússzon néhány ezer métert. Amikor a pajtásai fogócskáztak, ugróiskoláztak, vagy éppen a vakáció gyönyöreit élvezték, ő csak rótta és rótta a kilométereket a medencében. Hosszú éveken át csak két társa volt ebben a küzdelemben: a hit, hogy egyszer talán majd a dobogó legfelső fokára állhat, és egy kabala plüssmackó, amit minden edzésre és versenyre magával vitt.
Aztán eljött a nagy megmérettetés ideje, és a bakfislány álma valósággá vált. Annyi év kitartó munkája után megnyerte az ifjúsági olimpiát kétszáz méteres vegyesúszásban. Épp az ünnepélyes eredményhirdetésre készül az öltözőben, és magához veszi a plüssmackóját, talán még köszönő szavakat is suttog a fülébe: "Látod, Teddy, mégiscsak megérte az a sok szenvedés, mert most a dobogó tetejére fogunk állni, és eljátsszák nekünk a himnuszt."
Ekkor azonban benyit az edzője, és rászól: Teddy macit tegye csak nyugodtan vissza az öltözőszekrényébe, mert ilyesféle kabalákat tilos az eredményhirdetési ceremóniára magával vinnie. Majd a kislány értetlen arcát és sírásra görbülő száját látva hozzáteszi: mindezt köszönje Schmitt Pali bácsinak, a Magyar Köztársaság elnökének.
Országimázsnak sem utolsó.
Nem tudok szabadulni a gondolattól: és mi van akkor, ha ez a kislány úgy dönt, hogy nagy ívben tesz a Schmitt Pali bácsi által kitalált piramidális baromságra, és mégiscsak magával viszi a kabaláját a dobogóra? A biztonságiak majd rávetik magukat, és kitépik a kezéből a nemzetek barátságára oly veszélyes plüsstárgyat? Legfeljebb közben nem azt üvöltik majd, hogy "sün, sün", hanem azt, hogy "maci, maci"? Vagy egyenesen az uszoda tetején posztoló mesterlövész feladata lesz Teddyt kilőni a kislány kezéből?
Különben is, egy kabalafigurán kívül mi számít még "személyes tárgynak" a Schmitt-féle rendelkezés szerint? Annak tekintendő netán a versenyző nyaklánca, gyűrűje, a zoknija, vagy éppen a meghatottság könnyeinek letörölgetéséhez magával vitt zsebkendője is? És mi van akkor, ha az egyik versenyző a hazája zászlaját formázó jelvényt tűz az öltözékére, ahogy tették ezt egyes balliberális politikusok országgyűlésünk alakuló ülésén, amelyen éppen Schmitt Pál elnökölt?
Az egészben az a legelképesztőbb, hogy ezt a fenti agyrémet nem egy emeszpés közhülyének köszönhetjük, aki soha életében nem volt még a közelében sem semmilyen sportteljesítménynek. Nem is egy szadeszes ázalagnak, akitől olyan messze van minden, ami nemzeti, mint Makó Jeruzsálemtől.
Nem. Mindezt az a Schmitt Pál találta ki, akinek kétszer is megadatott az olimpiai dobogó legfelső fokán állni. Mindezt az a Schmitt Pál találta ki, aki nem kevesebb, mint három kislányt nevelt föl. Mindezt az a Schmitt Pál találta ki, akit egy magát nemzetinek valló párt jelölt a köztársasági elnöki posztra.
Kedves elnök úr! Én azt mondom, ne álljunk meg félúton! Ha tényleg igaz, miszerint az ifjúsági olimpiai játékok célja nem a nemzetek vetélkedése, hanem egy remek alkalom a világ fiataljainak, hogy barátságokat kötve jobban megismerjék egymást, akkor minek egyáltalán az egész eredményhirdetési ceremónia? Mire való a különböző nemzetek színesebbnél színesebb zászlóival való nacionalista hivalkodás? Mire jó egymás érzékenységét borzolni a nemzeti himnuszok lejátszásával? És az érmeket is el lehet küldeni a versenyzőknek postán, nem igaz?
Egyáltalán: mire való az egész versengés, ha itt a barátságok kötése, meg egymás jobb megismerése a legfőbb cél? Hát miféle barát az, aki berámol nekem három gólt, miközben én csak egyet tudok neki? Hát hogy ismerjem meg azt, aki rendkívül barátságtalan módon két testhosszt rámver a medencében, ahelyett, hogy mindvégig mellettem úszva egy jót beszélgetne velem?
A legideálisabb az lenne, ha a világ fiataljai egy-egy versenyszám után szép egyenöltözékükben felállnának a dobogóra, melynek mindhárom foka azonos magasságú lenne; megtekintenék, ahogy felvonnak három darab egyszínű, teljesen egyforma lobogót, és közben az Internacionálé szólna. Erre aztán varrhatná a gombot a világ összes szemét nacionalistája! Javaslom továbbá, hogy az egyenöltözékek és az egyenzászlók színe legyen egyaránt narancssárga.
És akkor már csak egy rossz emlék lesz az olyasféle nacionalista hivalkodás, mint amelyet az alábbi kép illusztrál:
Szebb Jenő
szebbjovo.hu
Kapcsolodó: Schmittpál a "hazáért" és a dobogó - aki hülye az a leghülyébb.
Pokorni: "Schmittet a tettei és döntései alapján kell megítélni" - hát tegyük!
|