Nagyítható  a képre kattintva 

A mai értelemben vett Kárpátalja csak az első világháború után alakult ki, azt követően, hogy a több mint ezer évig magyar fennhatóság alatt lévő Északkelet-Kárpátokat és környékét elcsatolták Magyarországtól. A Magyarország számára katasztrofális trianoni békeszerződés értelmében Budapest elveszítette nemcsak a főként ruszinok által lakott Északkelet-Kárpátokat, de a színmagyar Bereg jelentős is részét a magyar Alföld északkeleti sávjában, valamint az akkor még főként magyarlakta Ungvár, Munkács, Beregszász városokat.

Ezeket a területeket Csehszlovákia kapta meg az első világháború után. Az 1918. október 26-i philadelphiai cseh-rutén egyezmény értelmében a Csehszlovákia fennhatósága alá kerülő rutén területek autonómiát kaptak volna Podkarpatska Rus néven, de ebből aztán sokáig semmi nem lett (Podkarpatska Rus autonómiáját csak 1938 októberében, nem sokkal Csehszlovákia megcsonkítása előtt hagyták jóvá Prágában), de tulajdonképpen a csehek által létrehozott Podkarpatsa Rus közigazgatási egység foglalja magában a ma is használt Kárpátalja fogalmát. Célszerű éppen ezért a csehszlovák népszámlálásokkal kezdeni Kárpátalja etnikai képének áttekintését.

Az 1921-ben tartott első csehszlovák népszámlálás szerint az akkor 606 ezer főnyi Podkarpatska Rus lakosságának több mint 60 %-a „orosz”, azaz rutén (ruszin) nemzetiségű volt. Az „oroszok” után Podkarpatska Rus második legnagyobb etnikumát a magyarok tették ki. Körülbelül 30 % lehetett a kárpátaljai magyarok aránya. Ezt azért nehéz pontosan megmondani, mert – szemben a korábbi magyar tradíciókkal - az 1921-es csehszlovák népszámlálásban külön népként (narodnost) írták össze a magyarokat (16,83 %) és a túlnyomó többségében szintén magyar zsidókat (13,19 %). Az államalkotó „csehszlovákok” mindössze Kárpátalja lakosságának 3 %-át tették ki ekkor.

Magyarország 1938 novemberében az első bécsi szerződés nyomán visszafoglalta a Bereget, valamint Ungvárt és Munkácsot. Csehszlovákia összeomlásakor, 1939. március 15-én Huszton kikiáltották „Kárpát-Ukrajna” függetlenségét. Ezzel egyidőben a magyar hadsereg megkezdte Kárpátalja egészének visszafoglalását. A kárpát-ukrajnai Szics gárda néhány napos ellenállást folytatott a bevonuló magyar seregekkel szemben, de végül Kárpátalja egésze magyar fennhatóság alá került.

Csehszlovákia után Magyarország is autonómiát adott Kárpátaljának, ez alatt az 1939 márciusában visszafoglalt részeket értve (tehát nem ideszámítva a Bereget és Ungvár környékét).

Sajnos a magyar uralom idején került sor a népes kárpátaljai zsidóság szinte teljes megsemmisítésére. Először 1941-ben deportáltak a biztos halálba, Kamenyec-Podolszkba mintegy 15 000 „hontalannak” nevezett kárpátaljai zsidót, majd 1944. május 15-től kezdve a megszálló németek és a velük együttműködő kollaboráns magyar kormány mintegy 100 ezer kárpátaljai zsidót vagy zsidónak minősített személyt deportált Auschwitzba. Csak nagyon kevesen élték túl a borzalmakat. E szörnyű bűntett abszurditását csak növeli, hogy a kollaboráns magyar kormány a kárpátaljai zsidók deportálásával „elérte” azt, hogy megszűnjön a korábban magyarajkú Munkács és Ungvár magyar etnikai többsége…

Kárpátalját 1944 októberében szabadította fel a Vörös Hadsereg, de sajnos a bűntények ezzel nem értek véget. A 4. Ukrán front katonai tanácsa által kiadott 0036-os számú titkos parancs értelmében a szovjet hatóságok megkezdték a katonaköteles magyar és német férfiak kényszermunkára való elhurcolását Kárpátaljáról. Egyes becslések szerint akár 40 ezer fő is a repressziók áldozatául eshetett.

A Munkácson 1944 novemberében összeült Narodna Rada kimondta, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz csatlakozna, 1945-ben Csehszlovákia átadta Kárpátalját a Szovjetuniónak, amely Zakarpatszkaja oblaszty néven Ukrajna részévé vált.

A második világháború után az első szovjet népszámlálást 1959-ben tartották. A szovjet népszámlálások – ellentétben a csehszlovák, vagy az 1941-es magyar cenzussal – nem ismerték el külön etnikumként Kárpátalja legnagyobb népét, a rutént (ruszint), hanem egyszerűen az „ukránok” közé írták őket. Így lehet, hogy a népszámlálás szerint Kárpátalja 1959-ben már ukrán többségű (75 %) terület. A magyarok száma 146 ezer fő volt, ami a megye lakosságának 16 %-át tette ki. Mintegy 30 ezer orosz költözött be Kárpátaljára a második világháború után (ez a lakosság 3 %-a). 1959-re mindössze 12 ezer zsidó maradt Kárpátalján (bár a nyelvi adatok alapján ezek mintegy harmada valószínűleg oroszországi bevándorlónak tekinthető).

A szovjet korszakban szépen gyarapodott Kárpátalja lakossága. Ez különösen az „ukránokra” értendő, akiknek a száma mintegy 40 %-al nőtt 30 év alatt. 1989-ben, az utolsó szovjet népszámlálás idején már megközelítette az 1 milliót a Kárpátalján élő „ukránok” száma, arányuk 78 %-ra nőtt. Bár a magyarok száma is némileg nőtt, arányuk 12,5 %-ra csökkent. A megye etnikai képe jelentősen egyszerűsödött a megelőzőekhez képest.

Az 1991 után függetlenné váló Ukrajna óriási demográfiai válságot élt át a ’90-es években. Ukrajna egyetlen megyéje, ahol nem csökken, hanem növekszik a népesség – Kárpátalja. A 2001-es ukrán népszámlálás adatai szerint tovább nőtt az ukránok száma (a hivatalos Kijev továbbra sem akar hallani a ruszinok önálló népként való elismeréséről) Kárpátalján, meghaladva az 1 millió főt (80,5 %). Az ukránokon kívül a románok száma emelkedett valamelyest, a kárpátaljai magyarok és oroszok viszont fogyásnak indultak a ’90-es években. „Jelenleg” tehát így fest Kárpátalja etnikai képe:

(kép forrása: Határon Túli Magyarok Hivatala)