A Szent Korona és az országlakosok összetartozásának különös misztériuma, sajátosan volt be építve a magyar király koronázási szertartásba. Az egy lélek, egy szív, egy hang teremtő ereje indította el az új király országlását. Ez a szertartási elem a magyar királykoronázási hagyományon kívül, még a mainziordóban található meg, ám mivel Szent Koronával és az általa megvalósuló különleges jogi berendelkezéssel csak a mi országunk rendelkezett, az átvétel iránya nyilvánvaló. Nem lehet azzal, a Györffy György1 és más kutatók2 által is képviselt állásponttal egyetérteni, mely a német-római szertartásrend követését tételezi fel a magyar királykoronázási ordó kialakulásakor. Az ’acclamatio’3, azaz ’közfelkiáltás’ intézményének a német hagyományban semmi értelme, hiszen az alattvalók nem egy angyali korona tagjai. A magyar ország lakosok viszont a Szent Korona tagjai (membrum Sacrae Regni Coronae )4 voltak és az uralkodóval (caput Sacrae Regni Coronae)5, együtt alkották a Szent Korona egész testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae).6 Ebben az esetben van csak értelme a ’közfelkiáltás’ kérdésének: „ Vajon akarjátok Királlyá koronázni az itt jelenlévő vitézt?” Ekkor egy hanggal, egy lélekkel, egy szívvel kiáltották őseink: „Akarjuk! Akarjuk! Akarjuk!” Ez volt az a pillanat, amikor az angyal megérkezett. Angyali üdvözlet volt ez, teremtő Ige, mely életre keltette a Szent Korona teljes testét. Egy szív, egy lélek, egy Ige. Amikor az ország lakosok szíve egyszerre dobbant, egy szívvé lettek, akkor szállt alá az angyali korona! Ahogyan a magyar népdal mondja: „Angyal-é vagy madár, ki az ágakon jár, csattogtatja szárnyát, veri szívem búját.”7

Az angyal szárnyának csattogása és a szívnek verése azonossá válik. Amikor pedig mindenkinek szíve egyszerre dobban, bekövetkezik a pillanat, melyben az összes jelenlevő a szívében hordja a száját és nem a szájában a szívét.8 Ekkor az Ige, a törvény testté válik. Ez a misztérium jelzi az új király beavatásának kezdetét. A Szent Korona élő megjelenése az avatáshoz a belegyezését adta. Ez a szertartási elem kifejezte azt az Aranybullában is rögzített jogot, hogy az országlakosok közössége, mint a Szent Korona tagjai szembe fordulhatnak a Szent Korona testének másik tagjával, az uralkodóval, amennyiben az, tetteivel sértené a Szent Koronát és méltatlanná tenné magát a koronához. A nemzet ilyen esetben az ellenállási jogával élhetett (ius resistendi).9 Gentilis bíboros tehát éppúgy tisztában volt a magyarság és a Szent Korona azonosságával, mint a két évszázaddal később uralomhoz jutó Habsburg-ház. Ebből az azonosságból kiindulva, amikor a Habsburgok a Szent Korona országának lakosait lemondatták az 1687:2.tc-kel a korlátolt királyválasztási jogról és az 1687:4.tckel megszüntették az ellenállási jogot, egyben gondosan kitörölték a magyar királykoronázási szertartásból a ’közfelkiáltás (acclamatio)’ intézményét is.10

Az angyali Szent Korona tehát valóban közöttük lakozék és nem „csak” szent tárgy volt, ahogyan ma gondolunk rá. Nemcsak élő minőséggel bírt, hanem kijelölt egy különleges, szakrális területet is. A „corona” szó ugyanis gyakran szerepel okleveleinkben „határ” értelemmel. A Szent Korona tehát valójában a ’szent határ’ megjelölést is magába foglalta.11 Ez a ’szent terület’ nagyjából a Kárpát-medencével volt azonos. A fentiek következtében a magyar királyság területén minden birtok gyökere a Szent Koronából eredt (radix omnium possesionum)12. Aki az apostoli királyság földjéből részt kapott, a Szent Koronából bírt egy darabot. Ez égi jogot és kötelességet jelentett, hiszen Isten jelenlétéből őriztek őseink valamit. Ezért a magyar nemes nem is volt igazi tulajdonosa földjének, hanem csak birtokosa. A Teremtés nem az emberé, az Úr végtelen, örök jelenléte nem tulajdonolható.

Ez az ősi törvény, a Szent Korona birodalmának alapigazsága volt. Így lett az apostoli királyság a mennyország földi vetülete. A fenti ősi, hit és jogelvek alapján kétségbeesetten próbálta helyreállítani a Mindenség rendjét 1440-ben a kirabolt, Szent Korona nélküli királyság. Mivel a csecsemő Utószülött László esetében az országlakosok, az élő Szent Korona egysége hiányzott, koronázását érvénytelennek tekintették. Isten törvényeit követve ebben nem is tévedett a magyarság. Ám, a fenyegető katona politikai helyzet erőskezű uralkodót követelt volna meg. A magyarság úgy döntött, hogy idegen uralkodót hív meg a királyság trónjára. Ezzel látszólag egyszerre két ősi hagyományt is megsértettek. Nem Turul királyfit választottak ország vezetőnek, és nem a Szent Koronával avatták be a magyar királyság uralmába. Az isteni szabályok áthágása pedig nem maradhatott következmények nélkül. Mátyásnak kell majd a nemzetnek feloldozást nyernie. Az országlakosok a magyar trónra a Lengyelországban III. Ulászló (Vladislav) néven uralkodó Jagelló leszármazót hívták meg. A nemesség figyelme azért fordult Ulászló felé, mert a Jagelló-ház magyar királylánynak köszöntheti az örök életre születését, a kereszténységét. Ugyanis Nagy Lajos leánya, Hedvig13 a pogány litván fejedelemmel kötött házassága14 révén keresztelte meg Litvániát. A források szerint a csodálatosan szép Hedvig kezével együtt Jagello a lengyel koronát is elnyerte. Ennek a házasságnak pedig feltétele volt a litván fejedelem és népének megkeresztelkedése. A gyönyörű magyar királylány szépsége egy pogány népet tett kereszténnyé. Ennek a Jagellónak, Hedvig halála után, egy litván hercegnővel kötött negyedik házasságából született legidősebb fiúgyermeke lett a mi I. Ulászló királyunk. Amikor Ulászló személye felvetődött a magyar trónutódlással kapcsolatban az özvegy királyné gyermeke V. László még nem született meg. Valójában, a források tanúsága szerint, beleegyezését adta abba, hogy a nemesség új uralkodót keressen magának. Thuróczy szerint Erzsébet a következő mondatokat intézte a magyarokhoz:

„Urak, testvéreim! Az ország gondja úgy nehezedik a ti vállatokra, mint az enyémre! Én vagyok, mint tudjátok a királyság örököse, de úgy vélem, hogy az ország gyeplőinek irányítására nem elégséges az én erőm. Ha a tőlem születendő gyermekre vártok: ha az asszonyi természet ki tudja ismerni az ilyet, úgy gondolom, hogy leányt (filia) és nem fiút (filius) fogok a világra hozni (me parturire arbitror).15  Keressetek tehát magatoknak uralkodót, aki alkalmasabb egy nagy ország gondjainak viselésére, mint egy asszony: de őrizzétek meg szívetekben és tartsátok szemetek előtt atyám jó tetteit, és ne fosszatok meg engem annak a királyságától, akitől születtem.”16

Thuróczy arról tudósít, hogy a királyné beszéde sok éven keresztül gyújtogató fáklyát vetett Magyarországra. A magyarokat Erzsébet szavai is bíztatták egy új, alkalmas uralkodó keresésére. Ulászló személyében pedig olyan király jelöltet találtak, aki a keresztsége okán rokona a Turul dinasztia leány ágának. A korabeli magyarság számára pedig bizonyosan fontos volt az a körülmény, hogy a litván király atyja és népe Hedvig által indult el az örök feltámadás útján. Ezt annál is inkább állíthatjuk, mert eleink nyilvántartották különös vallási fogalomként, a „lelki rokonság” rendszerét. Házassági akadályként követték a keresztség és a bérmaszülőség rendjét. A testen, a léten túli összetartozás, az örök lelki összefonódás a keresztelésnél keletkezett. A „keresztapa” és „keresztanya” megnevezés is jelzi, hogy ettől a szertartástól kezdve első fokú rokonság kötötte össze a keresztszülőket a gyermekkel. Ebből logikusan következett, hogy az újszülött felnőttként keresztszüleinek gyermekeit nem vehette számításba a párválasztásnál, hiszen lelki testvérek voltak még akkor is, ha semmiféle vérségi rokonság nem állt fenn közöttük.17 A lelki, az Ige által történő rokonságot éppúgy negyed íziglen követték, mint a testi rokonságot.

Ezeknek a kapcsolatoknak jogi következményei voltak. Mindkét esetben, a sajátos magyar jogfejlődés következtében, „életfa” ábrázolásokon jelenítették meg a rokonsági kapcsolódásokat. Ennek fennmaradt szép példája Szalkai László esztergomi érseknek a sárospataki iskolában 1486-90 között készült jegyzetfüzete, melyben a „vérrokonság fája” (arbor consanguinitatis) és a „sógorság fája” (arbor affinitatis), mellett a „lelki rokonság fája” (arbor cognationis spiritualis) is megtalálható. Ezek a segédletek lehetővé tették a rokonsági fok gyors kiszámítását, mind fel-, mind lemenő és oldalágon. Különös módon a középkori magyar jogrend szempontjából fontos kapcsolatok rendszerét, csak „életfák” által lehetett kielégítően ábrázolni. Kiváltképpen igaz ez az öröklési jogunkra. Ugyanis a klasszikus ősi birtok az adományos valamennyi utódát megillette, akárhányan is voltak, és akármilyen távol kerültek is a leszármazás során a nemzettség közös ősétől.18 A nyugat-európai nemesség primogenaturát alkalmazó hűbéri rendszerében az oldalágak nem örökölhettek. Ha mondjuk a harmadik nemzedékben már nem született fiúgyermek, a második nemzedék elsőszülöttének fia nem léphetett fel örökösként, akkor a család a hűbérbirtokot elvesztette, az visszaszállt a hűbérúrra.19 Így a nyugati hagyományban értelmetlen a rokonsági rendszer „életfán” alapuló követése. A középkori magyar királyság megannyi „életfa” összefüggő rendszerét alkotta, melyeknek eredete a Szent Koronában gyökerezett. Ez fejeződött ki sajátos jogtételként, a minden birtok gyökere a Szent Korona (radix omnium possessionum) elvében. Koronázáskor tehát valóságos gyümölcsoltás következet be. A jelölt nemzettségének életfája nemesedett meg az örök Szent Koronába történő beavatás alkalmával.

A fentiek alapján megállapítható, hogy mivel a magyar nemesség a Turulokkal való vérközösség alapján megfelelő uralkodót nem talált, a „lelki rokonság” útján igyekezett a szent dinasztiához kapcsolódó alkalmas (idoneus) királyt választani. A Teremtés a látható világgal nem ért véget eleink számára. Ennek emléke a szakrális évben is megnyilvánult. A léten túli végtelen összetartozás rendszerét bővítette a fehérvasárnapi avagy kishúsvéti össze-testvérűlés, a komaság, mátkaság hagyománya20 is. A húsvét ünnepét követő hét eredetileg arról kapta a nevét (quasi modo geniti infantes, dominica in albi), hogy a nagyszombat éjjelén keresztelt katekumenek ekkor vették le fehér ruhájukat.21 Ilyenkor a Feltámadott Krisztussal közösségben, a keresztség szentségében való újjászületés következett be. Az ekkor létesített szertartásos kapcsolatok átíveltek a halálon. Ahogyan a Gajcsána moldvai magyar faluból feljegyzett fehérvasárnapi (mátkázó vasárnap) szokásban kinyilvánítják a mátkázók: „vére,vére, hótig vére, hótunk után testvér.”

E szavakat mondják egymásnak a mátkaváltók miközben két piros tojást ütnek össze. Amelyiké összetörik közösen megeszik. Ezután unokatestvérnek tekintik egymást.22 A magyarság benne élt az örökkévalóságban, létezésük értelmét Isten jelenléte hatotta át. A léten túli világ összeölelkezett a valóság fiaival és eleink árvasága feloldódott az Úr szeretetében. A véren túli testvéri kapcsolatot ez a szeretet olvasztotta eggyé. A lelki rokonság hagyománya irányította az ország lakosok figyelmét Ulászló felé. A Turul szent dinasztiával a Hedvig közvetítette keresztségben összekötődött a Jagelló-ház. Arról, hogy következtetéseink valóban a valóságot tükrözik vissza, az oklevél keltezése egyértelmű bizonysággal szolgál: „Kelt Fehérvárott július hó 17-én, azaz az apostolok szétoszlásának ünnepe utáni vasárnapon, az Úr 1440. esztendejében.”

Itt számunkra a júliusi nap pontos megjelölése a fontos, hiszen elegendő lett volna a készítés időpontjának meghatározásához az évkör ünnepnapjának megnevezése is. Az országlakosok ugyanakkor szükségesnek tartották a július 17-i időpont hangsúlyozását, mivel ez a nap azonos volt Hedvig magyar királylány halálának illetve örökéletre születésének napjával. Az 1399. július 17-én elhunyt szent életű Turul leányról már életében legendák keletkeztek.23 Negyvenegy évvel később pedig a személyén keresztül létrejött lelki rokonság képezte az alapját Jagello Ulászló magyar királlyá történő meghívásának. A magyar hit szerint az Árpád-házzal egyetlen misztikus testté olvadt össze a Jagello-ház. Ezért tűnt úgy, hogy az ősi szokás csorbát nem szenved ezzel a királyválasztással.

A nemzet lelkében a Turul vér ereje felemelkedett az anyagiság börtönéből. Nem a vér volt eleink számára fontos, hanem az amit hordozott. A Turulság az uralom jele volt. Mindazt jelentette, ami a világerők rendezését foglalta magába. A Szent Korona által beavatandó személynek, erre a feladatra alkalmasnak kellett lennie. A királyjelöltnek a Szent Korona eszméinek megvalósítása volt a küldetése. Uralkodása alatt pedig az Isten rendjéhez való igazodás állandó követelmény volt. Amennyiben nem teljesítette azt, mindaddig elzárták a hatalom gyakorlásától, amíg hajlandóságot nem mutatott a Szent Koronához való hűségre. Így történ ez Zsigmond esetében is, akit 1401-ben az ország nemesei fogságra vetettek, és ők gyakorolták a Szent Koronából eredő jogokat24, a Szent Korona felhatalmazásából (auctoritate jurisdictionis Sacrae Coronae).25 Zsigmondot azért zárták börtönbe, mert a Szent Korona királya az egyik legnagyobb bűnbe esett: nem tudott hadat vezetni és gyávának mutatkozott. A franciákkal közösen kezdett törökellenes hadjárat során ugyanis, mikor 1396-ban Nikápolynál a török sereg a franciákat és a magyarokat is legyőzte, Zsigmond nem mert sokáig hazatérni. Konstantinápolyba hajózott, a görög császárral bonyolódott hosszadalmas és céltalan tárgyalásokba. Eleinte a magyarság azt hitte, hogy odaveszett a csatában. Mikor azonban kiderült, hogy seregét elhagyva menekült el, országos felháborodás fogadta, melyet ő kegyetlenkedésekkel, kivégzésekkel próbált megfékezni. Ekkor vetették börtönbe.

A szent Korona országa uralkodójának napszerű, bátor hősnek kellett lennie. Olyan egyéniségnek, aki a hadvezetés veszélyeiben erősnek mutatkozott és nagylelkű volt a győzelemben. Ulászló királlyá választásakor minderre, emlékeztek még a magyar nemesek. Ez a tudás a Turul vér éteri hagyatéka volt, mely a Szent Korona egyik törvényének megvalósulását jelentette. A magyarság összekötötte az eget a földdel. Eredendő igazságok kormányozták, mert csak az magyar, ami örök. Isten örökségében éltünk. A kereszténység és a Szent Korona királyságának eszméje tette lehetővé, hogy Ulászló népünk uralkodója legyen. Királyválasztásunk hagyománya a Megváltó és a Szent Korona törvényéből eredt és általuk szentesült. Ezért Isten országának földi megvalósulása volt a középkori magyar királyság. Egyedüli evangéliumra épült ország, mely tükröződött jogi berendezkedésében is. Törvényeinek rendszere és szokásjogunk öröksége, a világ nyolcadik csodája volt. A Szent Korona pedig az erények összességét is megtestesítette. Így a Szent Korona országához való tartozás egy erkölcsi minőséget is jelentett. Laskai Ozsvát a XV. században a magyarságot, mint népet, ’gens’ szóval jelölte meg, míg a nyelvre és szokásokra különböző országlakó népeket ’nationes’-ként emlegeti. A ’natio’ kifejezés a ’natus’-szal függ össze, miként a nemzet a nemzéssel, és vérségi származást jelent.26 A birodalmakon belül élhetett több ’natio’ is, de a római hagyományon alapuló fogalmak szerint, a birodalmi nemzet fogalmának a ’populus’ megjelölés felelt meg. A birodalmon kívül külön államiságban élő népeket ’gens’-nek nevezték.

A kereszténység átvette a fenti szóhasználatokat. Így a keresztények közösségét ’populus’ alakkal jelölték, a ’natio’ főnév pedig az egyes népek megnevezésére szolgált. A pogányok közösségét pedig a ’gens, gentes’ kifejezéssel határozták meg. Ezért különösen érdekes, hogy XV.-XVI. századi magyarság, a fenti keresztény gyakorlat ellenére, sok esetben ’gens’-nek is nevezi magát. Ilyenkor a magyar nemzet ’gens hugarica’ volt, míg a külföldi nemzeteket a ’natio’ szóval írták körül. Ha azonban az etnikai értelembe vett magyarságról beszéltek, azt már forrásaink ’natio’-nak mondták.27 Ez azt jelenti, hogy kettős értelemben beszéltek magyarságról, testi és szellemi, lelki értelemben. A Szent Korona országában magyarnak lenni nem anyag függő volt, hanem égi eredetű szabályozottságot jelentett. A magyarság fogalma vallási, erkölcsi és becsületbeli kérdés volt. Így válhattak testi születésben különböző ’natio’-k kiváló magyarrá. A magyar létezés átnövekedett az öröklétbe, nemesebbé vált, ahogyan a ’gens hungarica’ tagja is csak az lehetett, aki nemességet szerzett.28

Nemességet kezdetben pedig csak ’laurea virtutis’, azaz ’az erény jutalma’ –ként lehetett szerezni.29 Az Isten törvényeihez való igazodás, döntötte el azt, hogy ki lehet a nemzet tagja, illetve a nemzet az erényeken keresztül csatlakozott a Teremtés örök rendjébe. Az üdvözülés útja mindenki előtt nyitva állott. A Szent Korona királyságánál, Isten országának földi vetületénél befogadóbb hazát az emberiség nem hozott létre. Ezért nevezte Aenae Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, 1445-ben a magyar királyságot Archiregnumnak,30 azaz főkirályságnak, őskirályságnak, minta királyságnak.31 Ez az ősi királyság hitből épült, a menny földi visszatükröződéseként. Alattvalói előtt mindig ott lebegett az égi cél: a létet átemelve az öröklétbe, a ’gens hungarica’ tagjává válni. A Szent Korona országának lakosa így lett Szent Koronához méltó alattvaló. Ugyanis ebben a királyságban igazán nemessé csak Isten ügyének alázatos követése tett. Ahogyan Szent István intelmeiben is szerepel: „...minden ember azonos állapotban születik (omnes homines unius sunt), és semmi sem emel fel, csakis az alázat (humilitas), semmi sem taszít le, csakis a

gőg (superbia) és gyűlölség (invidia).”32

Országos tisztség viselésért pedig nem járt fizetség, általában megye ispánok látták el ezeket a teendőket.33 A magyar királyságnak országos méltóságát viselni maga volt a dicsőség. A Szent Korona országának sajátos berendezkedése ősi keresztény hitből fakadt. Alapelemeinek ismertetése meghaladja jelen tanulmány tárgyát, azonban létezéséről a ’gens’ szó fentebb elemzett különleges használati módja is tanúskodik. Nemcsak mi jelöltük magunkat a pogányokat illető ’gens’ szóval, hanem a római udvar is. Gazdasági könyveiben még Mátyás korában is „terra gentium”-ként , azaz pogányok földjeként szerepelt a magyar királyság területe.34 Mindez pedig arról tanúskodik, hogy a mi kereszténységünk nem volt teljesen azonos sem bizánci, sem a római vallással. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Szent Korona eszme keresztény hiten alapul.

Ez a királyság hivatást érzett vallásában. Isten országának megvalósítását tűzte ki célul, és amikor szükséges volt az egész keresztény Európa védelmezője lett. Ez az isteni küldetés egyetlen népben sem fogalmazódott úgy meg, ahogyan a magyarban. Már 1250-ben kinyilvánítja IV. Béla a pápának35, mikor újabb tatár támadás fenyegeti országát és „szavaknál egyebet” nem kap a nyugatról szövetséget kereső felhívásaira, hogy az egész kereszténység érdekében küzd.36 Európa üdvéért az „ellenállás vizét (Haec est aqua cotradictionis)”, a Dunát várakkal erősíti meg. Az egyházfőnek küldött levélnek ez a kijelentése különös jelentősséggel bír a fent tárgyalt megállapításaink szempontjából.37 Ugyanis királyunknak itt a „haec est aqua contradictionis” mondatrész használatával szó szerint a Bibliát idézi. A Számok könyve 20,13 a következőket írja: „Haec est aqua Contradictionis ubi iurgati sunt filii Israhel contra Dominum et

sanctificatus est in eis. Azaz: „Ez az Ellenállás vize, ahol Izrael fiai pörlekedtek az Úrral, ő pedig kinyilvánította szentségét.”

Ezt a mondatot a bibliai történet azért őrizte meg, mert a zsidók pusztai vándorlásuk során kételkedtek az Úr szentségében és szembeszegültek a parancsával. A Sinai-pusztában Mózessel perlekedtek a sanyarú körülményeik miatt. Az Úr, hogy megmutassa szentségét, Mózes által vizet fakasztatott a kősziklából.38 Ezt a vizet egyes Biblia fordítások39 „Meribá vizei”40 megnevezéssel illetik, a név jelentésében megbújó „viszály, perlekedés” kifejező értelme miatt is. A magyar király tudatosan emlékezteti a nyugati kereszténységet az Isten iránti hűségre. Ugyanakkor az Ószövetségi példát állítja eléjük, ezzel szinte jelezve saját Újszövetségi helyét, hitét. A sziklaszívű nyugat számára tápláló, védő vízzé változtatják át a magyarok a Dunát. IV. Béla szavai mögött ott bujkált Isten vádja Izrael népével szemben: „…Meriba vizénél megpróbáltalak”. (Zsoltárok könyve 81,8) Ma sem tehetünk mást, ha a nemzetünk az Úr útján kíván járni. Kősziklából kell vizet fakasztanunk!

A magyar király hites magatartása pedig a szent királyok nemzettségének öröksége volt. Isten szeretetének küldetése hozzátartozott a Szent Korona eszme hagyományához. Megtartották a föld és ég közötti összekötetést, és Isten országához méltó királyságot teremtettek. Az apostoli királyság emlékéről az egész középkori Európa tudott. A Turulok leányági leszármazottjai is ápolták a hitét. VI. Ince pápa nem véletlenül nevezi 1357-ben írt levelében Nagy Lajost az „egyház főkapitányának, az Úr atlétájának”41. A „szent királyok hagyományáról” pedig maga Nagy Lajos állította az acheni magyar kápolna1370. január 2-ára keltezett oklevelében: „Elődeink, Szent István, Szent László és Szent Imre könyörgéseinek érdeme, hogy idáig minden vállaltunk sikerült, s hogy Isten jóvoltából a nekünk jutott ország határa széltében, hosszában annyira és oly csodálatosan kiterjedt.”42

A jelen tanulmánynak nem képezi tárgyát a magyar királyok különös vallási küldetése, de meghatározó szerepe kétségtelenül kimutatható volt egészen Mohácsig. Az egyetemes kereszténység iránti felelősségtudat volt az egyik oka annak is, hogy a magyar nemesek Ulászló személyét választották 1440 januárjában a magyar trónra. A lengyel király meghívásáról a következőket írják a néhány hónappal később, 1440. július 17-én, kelt oklevelükben: „…mindnyájunk elhatározásából ünnepélyes követeinket és hírnökeinket elküldtük a felséges fejedelemhez, Ulászló úrhoz, Lengyelország dicső királyához, hogy őt ennek az országnak királyaként, gondnokaként és hadvezérként erre a helyre (Fehérvárra) hívjuk, és először is Isten dicsőségére és a szent katolikus hit növelésére43 és végül saját hasznunkra az ország koronájának elfogadására meghívjuk…”44

A magyar nemesség választásának alapját tehát három tényező határozta meg. A Turul dinasztiával való lelki rokonság hagyománya, a ’gens hungarica’ misztikus, filozofikus felfogása és a Szent Korona királyságának vallási küldetése. Ulászló királlyá koronázásának legfőbb akadályát a hiányzó Szent Korona jelentette. A magyarság az élő korona részeként, úgy gondolta a Szent Koronában nyugvó hatással, erőkkel is rendelkezik. Ugyanis a ’iurisdictio vel ditio Sacrae Regni Coronae’45 jogi elve értelmében a hatalom teljessége a Szent Koronát illeti. A felségjogok nem királyi jogok, hanem a Szent Korona jogai (iura Sacrae Regni Coronae)46. Miután pedig az országlakosok a korona tagjai elképzelhetőnek látszott, hogy távollétében rendelkezhetnek helyette. Ez végzetes hiba volt. Nem is maradt következmények nélkül, mint majd később látni fogjuk, a Szent Korona ereje visszajelzett. Ugyanakkor tanulságos a számunkra, hogy az Isteni jelenlétet, hogyan próbálták meg biztosítani Ulászló koronázásakor? A magyar nemesség cselekedetiből a Szent Korona tulajdonságaira következtethetünk.47 Gondolataikat és szándékaikat részletesen leírták, a fentebb már idézett, Ulászló koronázásakor kiadott oklevélben. Az országlakosok az események leírása közben, több ízben is kinyilvánították, hogy a koronázás hatályosságához az ország közösségének (communitas) jelenléte elengedhetetlenül szükséges. Már az oklevél48 első sorai is erre a kötelező feltételre utalnak: „Az egy és oszthatatlan Szentháromság nevében, Amen. Mi, egész Magyarország főpapjai, főurai, lovagjai és nemesei, akik az ország közösségét teljes hatással képviseljük, adjuk örök emlékeztetőül.”49

A továbbiakban beszámolnak Albert király haláláról és Ulászló meghívásának körülményeiről, valamint Erzsébet királyné korábbi helyeslő beleegyezéséről, majd megváltozott magatartásáról. Újra és újra hangsúlyozzák a magyar koronázáskor szükséges egyhangú közös akarat (voluntas) szükségességét: „Teljes erejével (Erzsébet királyné - V.T.) az említett választás és koronázás hasznos művének megakadályozására törekedett, Visegrádról titokban ellopatta azt a koronát, amellyel mindeddig Magyarország királyait meg szokták koronázni, és mindnyájunk akarata ellenére, akiknek a koronázáson önként meg kell jelenniök, az eddig a koronázásnál megtartott szokás megsértésével, valamennyi szent felszerelési tárgy távollétében, mert hiányzott első királyunk Szent István kardja, jogara, országalmája és apostoli keresztje, sokkal inkább romlásunkra, mint hasznunkra az alig három hónapos csecsemőt az ellopott koronával megkoronáztatta - ugyan szabad így kifejezni a koronát pedig , óh jaj, ismét számunkra eddigelé ismeretlen helyre záratta, szállíttatta és vitette mindnyájunk kegyetlen gyalázatára.

A szöveg felsorolja azokat a kellékeket, melyek segítségével a beavatandó személy a Szent Korona élő képviselőjévé változhat át. Ennek lehetőségét Szent István személye biztosítja, mivel nevének latin jelentése a középkori iratok szerint ’korona’50, míg a héber nyelvből magyarázva ’szabály51, ’norma’, ’törvény’ értelemmel bír.52 A ’Szent Istvánság’ tehát megelevenedett Szent Koronát és Szent Korona Tant, törvényt jelentett. A beavatott magyar király a szent felszerelési tárgyakat magára öltve átváltozott az országlakosok koronájává. A szent király jeleit magára öltve, beöltözött a Szent Korona jogaiba és a belőle eredő kötelességekbe. Az átváltozás kiinduló pontja, a közösség által kiejtett egyhangú teremtő Ige. Az idézett szövegrész másik fontos megállapítása, hogy a magyarság a Szent Korona elrablását saját gyalázataként élte meg, pedig az álnoksággal szemben szinte tehetetlen a tisztaság. Mégis van úgy, hogy a legkisebb hiba is bűnnek számít. Így az oklevél további részében, a jelen lévő országlakosok sokaságára (multitudo), nagy számára alapozva, a Szent Korona helyettesítéséről igyekeztek rendelkezni: „Ezért most viszont mi, akik itt akkora bőséges tömegben gyűltünk össze, mint amilyenre a megelőző királykoronázások alkalmával nem emlékeznek, több napon át komolyan megtanácskoztuk, hogy mivel a fentebb említett korona, amelyre szükségünk lenne, most nem szerezhető meg egykönnyen, milyen alkalmas módon segíthetnénk a magunk és ennek az országnak szükségén, amelynek határait a pogány meg más ellenség szakadatlanul kegyetlenül marcangolja, legfőképpen pedig azt megfontolva, hogy a királyok koronázása mindig az országlakosoktól függ, s a korona hatékonysága erénye az országlakosok beleegyezésén alapul (efficacia et virtus coronae in ipsorum /regnicolarum/ approbatione constitit), s azt is látva, hogy ez az ország hosszasabban király nélkül nem lehet meg, egyhangú szavazással és közös óhajjal úgy határoztunk és döntöttünk, hogy a felséges Ulászló király urat egy másik régi művű aranykoronával kell megkoronázni, apostoli királyunknak és védőszentünknek, Szent István királynak fejereklyéjén lévő, eddig is nagy tiszteletben tartott koronájával.”

Az idézett szövegrészből kiderül, hogy a Szent Korona hatékonysága az országlakosok akaratán (voluntas regnicolarum), beleegyezésén alapul. Ennek az akaratnak, mely egyben óhajtás is, a megnyilvánulási formája a koronázási szertartás alatt, a fentebb tárgyalt acclamtio (közfelkiáltás) cselekménye. A helyeslés, egyetértés vagy hálaadás közös kifejezése a mai napig része az egyházi liturgiának. A magyar nemesség egy szívvel, egy lélekkel akarta, óhajtotta, hogy a Szent István fejereklyéjén levő korona hatékonysággal és erővel ruházódjék fel. Az elgondolásuk logikus és misztikus volt egyszerre. Az apostoli király személye önmagában, nevének jelentésén keresztül is, megidézhette a Szent Korona jelenlétét Ulászló koronázásakor. Ugyankkor mély hagyományra támaszkodott választásuk, hiszen Isten jelenléte a koronás fejereklye előtt nyilvánvaló volt a korabeli világ számára. Már 1184-ből rendelkezünk olyan adattal, amely a szent király fehérvári sírjánál teendő és a királyi bíróság előtt perdöntő, istenítéleti esküre vonatkozik.53 (A fejereklye54 koronája és tartója természetesen azóta eltűnt.55) A II. András által kiadott 1222. évi Aranybulla pedig kimondja: „Évente Szent István király ünnepét56 Fehérvárott tartozunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi képünkben a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a serviensek57  is valamennyien, akik akarnak, szabadon oda gyűljenek.”

Szent István személye a korona és a törvény, valamint a közösség egységét jelentette. Ez a misztérium állította helyre 1387-ben is a trónviszály dúlta országot Kis Károly hívei és Nagy Lajos leánya, Mária királyné emberei között. A véres ellentét Kis Károly halálával és a másik párt vezéréinek (Garai és Forgách) megölésével végzetesen eldurvult. A belső ellentét már-már a magyar királyság létét fenyegette. Ekkor gyűltek össze az országlakosok 1387. augusztus 27-én, Szent István ünnepének nyolcadában, Fehérváron, hogy rendezzék a magyar királyság ügyeit. Amikor az országgyűlés összeült Mária, az ország „királya” tulajdonképpen fogoly, az édesanyja pedig halott volt.58 A magyarok a királyság érdekében a következő nyilatkozatot teszik: „Bárkivel szemben az állam javát és az ország valamint a Szent Korona közös hasznát tartjuk szem előtt (quod commodum rei publice et utlitatem regni ac sacrae corone communem contra quoslibet vovebimus), s még ha a királyi felség (regia maiestas) akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki és eredményesen megakadályozzuk, az ország földjének és határainak védelmére és bárki hatalma ellen, aki hatalmaskodik és a jelen békét megtöri, minden erőnkkel hadra kelünk.”59

Az oklevélben ugyanakkor kijelentették, hogy ezen elhatározásukat a Szent István fejereklyéjére tett esküvel erősítették meg. E szertartás során a legnagyobb tisztelettel érintették a szent király koronás ereklyetartóját.60 Isten előtt tett esküjük által, Szent István (fejereklyének) jelenlétében helyre állították a király és az ország egységét. A Szent Korona teljes (totum corpus Sacrae Regni Coronae)61 testének épsége, mint a királyt és a népet egybe foglaló organikus egész, kötelezte az országlakosokat az Istentől eredő rend fenntartására. Koronás királya, majd királynője volt az országnak, de uralmát nem a Szent korona eszméjéhez méltóan valósította meg. Az országlakosok ezért az égi rend helyre állítása érdekében még a királyi tanács tevékenységéről is rendelkeztek az eskü alkalmával. Az oklevél tanúsága szerint a tanács tagjai esküt kötelesek tenni, „hogy a tanácsadásban (in consilis) nemcsak a királyi felség vagy a maguk vagy övéik hasznát fogják keresni, hanem az ország és a királyi Szent Korona közös hasznát (sed communem utilitatem regni et sacrae corone regie).”62 Mivel a Szent Korona testének belső rendje bomlott meg, és azon belül is a király személyével, a Szent Korona fejével (caput Sacrae RegniCoronae)63 kapcsolatban merültek fel problémák, az orvoslás is a szent király fejereklyéjén keresztül valósult meg. A szertartás pedig a Szent Korona testének másik tagja (membrum Sacrae Regni Coronae), az országlakosok által valósult meg. Ennek jelentősségét ekkor készült pecsétjük körirata is megőrizte: „ A magyar királyság országlakosainak pecsétje” (Sigillum regnicolarum regni Hungariae). A Szent Korona rendjének helyre állítása határozati úton történt, hiszen a törvények megtartásában mutatkozott hiány. A király Isten rendjéhez méltó uralkodását a szent király előtt, - akinek neve korona és törvény-, tett esküvel segítették elő. Ugyanakkor fel kell, hogy tűnjön, hogy az oklevél készítői, a határozat meghozói országlakosoknak nevezik magukat. Ugyanezzel a megjelöléssel illetik magukat 1440-ben a koronázási szertartás részvevői is.

A Szent Korona országainak törvényeiről az országlakosok közössége rendelkezett. Ez nagyon jelentős körülmény, mert ez arra utal, hogy a nemesség elkülönülő jogi jellege nem annyira élesen vált el magyarságnál, mint a korabeli nyugati világban. Az is kétségtelen tény, hogy a középkori Magyarországon a nemesek száma jóval meghaladta az európai átlagot.64 Úgy tűnik, igaz volt Kézainak65 és a Képes Krónikának66, valamint Werbőczynek67 is, mikor azt állítják, hogy a magyarok eredetileg „mindnyájan ugyanegy nemzettségből” származtak. A világ és az erkölcsök romlása vezetett oda, hogy kivált a nemesek közössége. Ezt a folyamatot Kézai és Werbőczy is azonos módon írja le. Az elbeszélésükből kiderül, hogy a közösség, község (communitas) illetve az országlakos (regnicola) fogalmának használata az 1387-es és 1440-es válság megoldásakor is ősi hun-magyar hagyományon alapult. Kézai, valamint Képes Krónika és Werbőczy is szinte szó szerint azonos módon beszélik el a magyar nemesség létrejöttét. Az ősi időkben hírvivők gyűjtötték fegyverbe a magyarokat a következő szavakkal: „Isten és a magyar népszava (Vox Dei et populi Hungarici), hogy ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben (quod die tali unusquisque armatus in tali loco) pontosan megje -