* Xenophón, a hadvezér és történetíró részt vett az ifjabb Kyros hadjáratában, bátyja Artaxerxés ellen, s amikor a trónkövetelő királyfi a kunaxai ütközetben elesett, mesteri ügyességgel vezette vissza tízezer görög zsoldosát Görögországba. Legnevezetesebb műve az Anabasis, ennek a híres hadivállalkozásnak a leírása.

Noha sietve vissza kellett fordulnia, Layard végül is nem bírta fékezni kíváncsiságát. „Az arabok között az a szóbeszéd járja, hogy a romok fekete kőből faragott, különös alakokat takarnak. Ezért a nap legnagyobb részében a Tigris jobb partján húzódó föld- és agyagdombok átvizsgálásával foglalkoztunk, de hiába, - a fekete szobrokat mégsem találtuk meg.”

Végül is így foglalta össze személyes tapasztalatait: „Asszíriának ezek az irdatlan dombjai erősebben hatottak rám, mélyebb elmélkedésre, komolyabb meggondolásra késztettek, mint Baalbek templomai és Iónia színházai.”

Különösen az egyik domb izgatta, nagysága, kiterjedése és a lábánál elte­rülő község neve miatt. Jól ismerte ezt a nevet, mely kapcsolatban állt az „emberiség bölcsője” elnevezéssel - ahogy ő maga meg is írta - és Nimróddal, akiről a Biblia mesél.

Mózes I. könyvének 10. fejezetében van megírva, hogy Khus, Noé fiának, Khámnak a fia, - aki a nagy özönvíz után három fiával, azoknak feleségeivel és mindenfajta tiszta és tisztátalan állattal újból elkezdte az emberiség szaporítását, - ez a Khus nemzette Nimródot.

„Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, ezért mondják: Hatalmas vadász az Ür előtt, mint Nimród. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén. E földről ment aztán Asszíriába. És építé Ninivét, Rekhóboth városát és Kaláht. És Reszent Ninive között és Kaláh között: Ez az a nagy város."

De Layard-nak vissza kellett fordulnia. Utazásra szánt kevéske pénze el­fogyott. Konstantinápolyba ment. Itt megismerkedett Sir Stratford Canninggel, az angol követtel. Mindennap mesélt neki a Moszul körüli titokzatos dombokról, egyre élénkebben és meggyőzőbben. Közben azonban a világ már felfigyelt Botta chorsabadi ásatásaira, és Layard lelkesedéstől izzó előadásai sem maradtak a követre hatás nélkül. Egy szép napon - közben öt egész esztendő telt el Layard első útja óta, és Botta chorsabadi sikereinek tetőfokán állott - Sir Canning hatvan fontot ajándékozott az akkor huszonnyolc éves Layard-nak. Hatvan font! Édeskevés ahhoz, amit Layard tervezett, mert ő többre vágyott annál is, amit Botta elért, Botta, aki mögött a francia kormány segítsége állt, akinek hivatalos állása volt Mosulban!

1845. november 8-án Layard tutajon utazott a Tigrisen lefelé, hogy meg­kezdje ásatásait Nimrud dombjai körül.

De nemcsak az anyagiak hiánya akadályozta. Egészen más természetű nehézségek is adódtak. Öt év múlt el azóta, hogy itt járt. Amikor most tutajáról partra tette lábát: forradalomtól lángoló ország földjére lépett!

Kétfolyam köze török uralom alatt állott. Új helytartót neveztek ki. Min­den helytartó magatartásához, úgy látszik, szervesen hozzátartozik az is (erről a legérdekesebb történeteket a római ókor szolgáltatja), hogy az általa kormányzandó területet csupán a kizsákmányolás szempontjából nézi.

A moszuli kormányzó módszerei ázsiai méreteket öltöttek. Leírások tanús­kodnak róla. Mintha csak valamilyen mesekönyvből lépett volna elő a gonoszság e megtestesítője. Már külsőleg is ijesztő volt: fél szeme, fél füle hiányzott. Alacsony termetű és elhízott. De, hogy gazfickós külseje tökéletesen hátborzongató legyen, ábrázatát himlőhelyek rútították. A hangja ijesztő, mozdulatai otrombák, ugrásszerűen hirtelenek és alattomosak voltak, mint aki cselvetések elleni védelemre áll szakadatlanul készen. Leleményes szadista volt és hajmeresztő humorral rendelkezett. Hivatalába lépve egyik első intézkedései közé tartozott a „fogak adójának” bevezetése. Ez a fajta adó a Nyugat legfondorlatosabb „sóadóit” is messze túlszárnyalta. Mint mondta: így kárpótolja magát saját fogai romlásáért és kihúzásáért, amit szerinte ennek az országnak „förtelmes” eledelei okoztak.

Ám ez csupán apró és szeszélyes előjátéka volt mindannak, ami ezután következett. Reszketett tőle a nép. Büntető eljárásai rablóhadjáratokká fajultak. Kifosztotta a városokat, megsarcolta a falvakat.

A zsarnokság velejárója a titkos hírterjesztés is: a gyöngék suttogó hírszol­gálata. Egy nap néhány ember Moszulban elhíresztelte, hogy Allah megkönyörült a népen és a pasát eltávolítják állásából. Pár órával később már a kormányzó fülébe jutott a beszéd, s a pasának régi olasz elbeszélésekre emlékeztető ötlete támadt. Boccacciónál fordult elő hasonló történet, csak persze kellemesebb kísérő körülményekkel.

Egyik legközelebbi sétakocsizása közben rosszullétet színlelt a kormányzó. Sürgősen visszavitték palotájába, ahová látszólag élettelenül érkezett meg. A szemtanúk híradása a reménység villámgyors szárnyain járta be az utcákat. Másnap zárva maradtak a palota kapui. Amikor pedig a falak mögül felhangzott a testőrök és eunuchok egyhangú jajveszékelése, a nép örömzsivajgásba tört ki : „Dicsőség Allahnak, a pasa meghalt!” Mire a kurjongató és a zsarnokot ordítva átkozó tömeg a palota előtt gyülekezett, egyszeribe szétnyíltak a kapuk. Ot t állt előttük a pasa. Aprón, kövéren, undorítóan, kötéssel az egyik üres szemgödrén; himlőtől szétmart ábrázatával, vigyorogva...

Egy intés - és a katonák rárontottak a meglepetéstől bénult lakosságra. Borzalmas bosszúhadjárat kezdődött. Fejek gurultak szerteszét. Amellett a pasa szadizmusába némi üzleti érzék is vegyült. Elfogatta az összes „lázítót” és egyidejűleg - kellő indokolással persze - mindazokat, akiknek javaihoz addig nem férhetett hozzá. „A fennálló hatalom ellen ártalmas híreket terjesztettek” - ez volt az indok.

És ekkor felkelt az ország. Felkeltek a törzsek, a Moszul körüli sivatagok lakói. Persze a maguk módja szerint. Szervezett lázadásra képtelenek voltak, de fosztogatásra fosztogatással feleltek. Nem volt többé biztos az út. és minden idegennek veszélyben forgott az élete. Ezekben a napokban kötött ki Layard, azzal a szándékkal, hogy kiássa Nimrud dombját.

Layard hamarosan világosan látta a helyzetet. Néhány órával partra szál­lása után tisztában volt vele, hogy Moszulban egy szót sem szabad szólnia terveiről. Vásárolt tehát egy nehéz puskát, egy rövid lándzsát, és mindenkivel - akit ez érdekelt - közölte, hogy vaddisznóvadászatra készül a folyó völgyébe.

Pár nap múlva lovat bérelt és elszáguldott Nimrud irányába, - vagyis egy rabló beduin falu felé.

Ami ezután történt, az egész valószínűtlen: mire az est leszállt, szoros barátságot kötött Avaddal, a Nimrud domb közvetlen szomszédságában táborozó törzsek egyik vezérével. Sőt, mi több, percek alatt hat bennszülött állott rendelkezésére. Ezek szerény bér ellenében már másnap reggel munkába álltak, hogy segítsenek felderíteni, vajon mit is rejt magában „a hegy gyomra”.

Amikor e nap estéjén a huszonnyolc esztendős Layard végre visszavonult sátrába, nyilván nem aludt mindjárt el. Álmatlanul forgolódva találgatta, mit hoz számára a holnap. Mert holnap dől el, vajon a szerencse tovább is kitart-e mellette vagy sem. Már holnap ? Talán csak néhány hónap múlva... Hát nem ásott-e Botta egy egész éven át hiába?

Huszonnégy órával később két elsüllyedt asszír palota falaiba ütközött Layard ásója.

A felkelő nap a dombon találta. Ahogy körben kutatgatott, mindenütt pecsétszerű feliratos téglákat talált. Avad, új barátja, a beduin vezető, figyelmeztette őt egy alabástrom lapnak a földből csak kevéssé kiálló darabjára. Ez a lelet egyszeriben megoldotta a fogas kérdést, hogy hol is kezdjenek neki az ásatásnak.

Két ember nekivágott a munkának, és kutatóárkot vágott a dombba. Először - már néhány óra múlva - függőleges helyzetben levő kőlapokat találtak. Kiderült, hogy ezek úgynevezett orthosztátok, azaz a falak alját díszítő domborművű kőlapok. Tehát egy helyiség falburkolatának részeit találták meg. Ily gazdag díszítés pedig csak palotákhoz illett!

Layard megosztotta kis csapatát. Abbeli félelmében, hogy egy még gazda­gabb lelőhelyet elkerülhetne, valamint abban a reményben, hogy tökéletesen ép falakra is találhat (az előbbieken égés nyomai látszottak), három emberével a dombnak egész más oldalán kezdett ásni. Layard ásója ismét a varázspálca biztonságával működött. Azonnal egy domborműlapokkal borított falra buk­kant. A domborműveket feliratokból álló szegélydíszek választották el egy­mástól. Immár egy másik palota sarkára talált!

Hogy tisztán láthassuk, milyenek is voltak azok a leletek, amelyeket Layard még november folyamán felszínre hozott, olvassuk el, hogyan ír az egyik ilyen domborművű kőlapról.

„Csatajelenet, amely két kocsit ábrázol. A kocsikat vágtató lovak húzzák. Mindkettőn három-három harcosból álló csoport, közülük a szakálltalan főszemély - nyilván kasztrált - tetőtől talpig ércpikkelyes vértet visel. Fején hegyes sisak, fejdísze a régi normannokéra emlékeztet. Bal kezében kifeszített íj, jobbjával az íj húrját húzza meg a kilövésre kész nyílvesszővel. Kardja benn a hüvelyében, amelynek két végét oroszlán alakja díszíti. Ugyanebben a kocsiban a kocsit hajtó személy gyeplővel és ostorral ösztökéli a lovakat, míg a pajzshordozó színaranyból vert kör alakú pajzzsal tartja fel az ellenség nyílvesszeit. Elcsodálkoztam a díszítések gazdagságán és eleganciáján, az emberek és lovak végtagjainak, izomzatának hű és finom ábrázolásán. Az alakok elrendezése, az egész kompozíció pedig fejlett művészi készségre vall.”

Hasonló domborműveket ma már Európa és Amerika valamennyi múzeu­mában találunk. A néző, rövid rátekintés után, többnyire sietve elhalad mellettük. Pedig ezek a domborművek megérdemlik, hogy alaposan szemügyre vegyük. Annyira részletekbe menően, reálisan ábrázolják a tartalmat - a stílus realizmusáról csak egyes korszakoknál beszélhetünk -, hogy néhány tucatnyi dombormű gondos tanulmányozása már elegendő ahhoz, hogy bepillanthassunk az akkori emberek életmódjába. Elsősorban az uralkodókéba, akikről a Biblia annyi retteneteset mesél.

Ma, a fényképezés korszakában már az iskolás gyermek is fogalmat alkothat magának ezekről a domborművekről. Akkor azonban, mikor Layard a sivatag homokjában maroknyi csapata élén kutatott, még csak Botta küldött néhány hasonlót Párizsba. A leletek újak és igen érdekesek voltak, főként azok számára, akik frissen a földből emelték ki és évezredek porrétegétől tisztogat­ták meg.

Érdekes manapság visszatekinteni arra, hogy Európa előtt micsoda gyorsasággal foszlott szét a „Két folyam országá”-t borító sötétség: 1843-ban Rawlinson Bagdadban vesződik a behisztuni felirat kibetűzésével. Ugyanebben az évben kezdi kutatásait Kujundzsiknál és Chorsabadnál Botta, 1845-ben pedig Nimrudnál Layard. Ez a három esztendő hihetetlen gyorsasággal vitte előre a régészet tudományát. Egyedül a behisztuni felirat pontosabb adatokkal szolgált a perzsa uralkodókat illetően, mint az ókori írók együttvéve. Ma már minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Asszíria és Babilónia történelméről, Babilon és Ninive város virágzásáról és bukásáról többet tudunk, mint az egész „klasszikus” ókor, mint valamennyi görög és római történetíró, noha ők e távoli idők­höz több mint kétezer évvel közelebb állottak!...

Persze az arabok, akik naponta látták Layard rajongó elragadtatását, az ócska, ütött-kopott kőlapok vizsgálatakor, őrültnek tartották gazdájukat. De amíg fizetett, készségesen segítettek és derekasan ástak neki. A régészet úttörői közül azonban senkinek sem sikerült még zavartalanul befejeznie munkáját. Kaland és kutatás, veszély és tudomány, csalárd beavatkozás és önzetlen áldo­zat - úgy látszik - egy fán teremnek. Layard-nál sem történt másképpen. Csak­hogy Layard ügyes ember volt.

Egyik napon - az ásatás már javában előrehaladt -, mikor már minden a legvérmesebb reményekre biztatott, és Layard a legrövidebb munkaszünetet is elvesztegetett időnek minősítette - Avad, a vezér és barát, félrehívta a kutatót. Cinkos egyetértéssel hunyorgott szemével, miközben piszkos ujjai között jelentőségteljesen forgatott egy lemezarany bevonás nyomait mutató szobrocskát. Körülményes szóáradat és a prófétára való többszöri hivatkozás után közölte, hogy ő nagyon is jól tudja, mi az, ami után az igen tisztelt frank kutat. Kívánja neki ehhez a legnagyobb szerencsét és a domb gyomrában rejtőzködő összes aranyat. (Nem hagyott azonban kétséget afelől sem, hogy érdekeiket közösnek tekinti.) A legmesszebbmenő óvatosságra van szükség. Az ostoba munkások nem tudják a szájukat befogni, pedig feltétlen elkerülendő, hogy Layard sike­reinek híre a pasa hosszú füléhez Moszulba eljusson. És Avad, kinyújtott karjával mindjárt szemléltette is a pasafül rendkívüli hosszúságát.

Ám a zsarnoknak nemcsak egy, hanem ezer hosszú füle van. Érzékszervei megsokszorozódnak mindazon tömegek érzékszerveivel, amelyek szemében ő - isten, akit boldogan szolgálnak. Nem telt el sok idő ez után a beszélgetés után, és a pasa máris elkezdett foglalkozni Layard-ral. Egy százados jelent meg néhány katonával. Csak éppen a forma kedvéért, megtekintették Layard futó­árkait, a kiásott szobrászati műveket, az itt-ott mutatkozó aranynyomokkal pedig a jelek szerint már úgyis tisztában voltak. Végül a kapitány ünnepélyesen átnyújtotta az ásatások folytatását eltiltó végzést.

Elképzelhető, hogy ez a tilalom hogyan hatott Layard-ra, akit - óriási kezdeti sikereire való tekintettel - a legcsekélyebb időveszteség is felizgatott. Lóra pattant - akárcsak falkavadászatról lett volna szó - és Moszulba száguldott. Ott azonnali kihallgatást kért a pasától.

Megkapta. A pasa rimánkodva emelte égnek mindkét kezét: ő természetesen mindent, de mindent megtenne, hogy Layard-nak segítségére lehessen. A franknak, akit csodál, akinek népét tiszteli és akinek barátságáért esedezik. Ma, holnap, sőt élete végéig, ameddig csak Allah el nem szólítja. De hát, ott továbbásni? Lehetetlenség. Hiszen ez a terület ősi mohamedán temető. Ha a frank körülnéz, megtalálhatja a sírköveket. Layard további működése minden igazhitű szemében szentségtörésnek számítana. Az igazhitűek fellázadnának a frank ellen. De még ő ellene, a pasa ellen is, aki akkor már nem tudná többé védőszárnyait kiterjeszteni messzi idegenből jött barátja fölé ...

A látogatás lealázó volt. Amellett semmi célra nem vezetett. Layard este a kunyhója előtt üldögélve, tisztán látta a tényeket. Egész munkája kockán forgott. Mikor a pasától eljött, azonnal visszalovagolt a dombhoz, hogy meggyőződjék róla, igaz-e, amit a zsarnok helytartó az ottani mohamedán sírokról mondott. Igaz volt! Egy eléggé eldugott helyen megtalált egy követ és erre beszüntette a további keresést, rosszkedvűen visszafordult. Hogy nyugodtan végig­gondolhassa, mitévő legyen, azt hitte, legjobb, ha a takarója alá bújik. Ezt pedig nagyon rosszul cselekedte. Vizsgálta volna meg inkább pontosabban a sírköveket, amire különben már a pasánál tett látogatása előtt is elég alkalom kínálkozott. De már azért sem lett volna szabad pokróca alá bújnia, mert ezzel valami nagyon tanulságosat mulasztott el. Olyan látványtól fosztotta meg magát immár másodízben, melynek pedig a pasával folytatott beszélgetésénél kitűnő hasznát vehette volna. Mindkét éjszakán át megfigyelhette volna ugyanis, miként nyomulnak titokzatos alakok rejtett ösvényeken, lábujjhegyen Nimrud dombja felé, anélkül persze, hogy minden neszt el tudtak volna fojtani. Kettesével jöttek, kettesével tűntek ismét el. Vajon rablók lehettek, mint Egyiptomban? De ha rablók voltak, ugyan mit vihettek el innen, ahol a zsákmány csupán mázsás súlyú kőemlékekből állt.

Layard valóban rendkívül megnyerő személyiség lehetett és nyilván egé­szen mesterien tudott bánni az emberekkel. Amikor másnap reggel a dombhoz lovagolt, találkozott azzal a századossal, aki az ásatást betiltó írást hozta neki. Beszélgetésbe elegyedett vele és - ezt másképpen nem lehet kifejezni - megnyerte a szívét. A százados bizalmasan közölte Layard-ral négyszemközt, hogy ő és emberei a pasa parancsára két éjszakán keresztül nehéz munkával cipelték el a környező falvak sírköveit ide, Nimrud dombjaira.

„És hogy hamis sírköveket állítsunk fel, az igazhitűeknek sokkal több valódi sírját romboltuk le, mint amennyit te Záb és Selemijah között meg tudnál szentségteleníteni. Halálra hajszoltuk sajátmagunkat és lovainkat az átkozott kövek ide-oda szállításával!"

Még mielőtt Layard ezt a meglepő újdonságot - amelyet, ha kicsit jobban odafigyel, már előbb megtud - kellőképpen hasznára fordíthatta volna, a nehézségek egészen más és teljesen váratlan módon oldódtak meg. Röviddel ezután a beszélgetés után ugyanis Layard a börtönben látogathatta meg a pasát. Igen, ő a pasát és - nem megfordítva!

A jó sors, amely kevés despotának engedélyezi a hosszú életű garázdálko­dást, gondoskodott a pasa leváltásáról, sőt arról is, hogy cselekedeteit számon kérjék tőle. Így került azután börtönbe. Layard egy sötét lyukban találta őt, ahová még az eső is beesett. „Ilyenek ezek a kutyák” - kiáltott fel a pasa -„tegnap még a lábamat csókolgatták, ma mindent rám zúdítanak” - itt felpil­lantott a tetőre - „még az esőt is!”

A zsarnok bukásával a szabad munkalehetőség napjai virradtak Layard-ra. Egyik reggelen, a második kutatási helyről, a domb északnyugati sarkáról izgatott munkások rohantak elő. Csákányaikat lengetve ugráltak, táncoltak. Viselkedésükben furcsamód öröm és félelem keveredett. „Siess, ó bey” - kiáltották. - „Allah nagy, és Mohamed az ő prófétája! Megtaláltuk Nimródot! Nimródot magát! Saját szemünkkel láttuk őt!”

Layard sietve indult oda. Lépteinek szárnyat adott a reménység. Egy per­cig sem képzelt olyasmit, amit a bennszülöttek állítottak, hogy a törmelékből Nimród képe emelkedett volna ki. De reményeit Bottá sikerei táplálták. Talán előkerült egy olyan csodás emberállat, amilyent Bottá talált?

És akkor megpillantott egy hatalmas szobortorzót! Egy szárnyas oroszlán­nak alabástromból kifaragott óriási fejét. „Bámulatosan jó állapotban maradt fenn. Kifejezése nyugodt és méltóságteljes. A fej körvonalai és vonásai olyan művészi szabadságot, könnyedséget mutattak, amely ilyen korai periódustól aligha várható.”

Ma már tudjuk, hogy az asszír világistenek egyikének első nagy képmása volt ez. (A világ négy sarkának istenei: Marduk, a szárnyas bika, Nebo, az ember, Nergál, a szárnyas oroszlán, Ninurta, a sas.)

Layard mélyen megilletődve így ír erről:

„Órákig nézegettem ezeket a titokzatos szoboralakokat, elgondolkoztam jelentőségük és történetük felett. Meghonosíthatott-e a nép ennél nemesebb formákat isteneik templomaiban? A természetnek vajon milyen kifejezőbb alakjait használhatták volna fel azok, akik kinyilatkoztatott vallási tételek híján bölcsességet, hatalmat s egy legmagasabb lény mindenütt jelen valóságát akarták megszemélyesíteni? Észt és tudást emberi fő, a test erejét oroszlán, s a minde­nütt jelen valóságot egy madár szárnycsapása képében ábrázolták. Ezek a szárnyas, emberfejű oroszlánok nem jelentőség nélküli alkotások, nem csupán a fantázia szüleményei. Alakjuk beszédesen fejezi ki, hogy mit jelentenek. Háromezer év előtt élt, viruló nemzedékek sorát tanították és töltötték el tisztelettel, hódolattal. A kapukon át, melyeket ők őriztek, királyok, papok, harcosok vit­ték áldozataikat oltáruk elé, sokkalta előbb, mint ahogy a Kelet bölcsessége Görögországba eljutott, előbb, mint ahogy a görögök mitológiájukat megalkották olyan jelképekből, melyeket az asszír beavatottak réges-rég ismertek. Az Örök város alapításakor már régen a földben porladtak, létük ismeretlenségbe süllyedt. Két és fél ezer esztendővel ezelőtt tűntek el minden emberi szem elől, s íme most teljes, ősi méltóságukban feltámadtak. Körülöttük a színtér alaposan megváltozott. Egy hatalmas birodalom fényűzése és civilizációja félvad törzsek szegényes világának és tudatlanságának adta át a helyét. Templomok pompáját, meseszerű városok gazdagságát romok és alaktalan földhányások temették be. A tágas csarnokok felett eke szántotta fel a földet, s felettük gabonatenger hullámzott. Egyiptom sem szűkölködik csodálatos műalkotásokban, de azok évszázadokon keresztül szabadon állva hirdették országuk régi dicsőségét és hatalmát. Ezek itt csak az imént jelentek meg, hogy bizonyságot tegyenek a próféta szaváról: egykor »Asszur, mint a libanoni cédrus, olyan volt. Ágai szépek, lombjai dúsak, koronája vastag ágaival magasba ívelt...»"

Szofóniás második részében a 13-15. vers így fejezi be a rettenetes jóslatot:

„És kinyújtá kezét észak felé és elveszti Asszíriát,

Ninivét pusztasággá teszi,

Kietlenné mint egy sivatag.

És nyájak heverésznek bensejében, mindenféle állatok serege:

Bölömbikák és sündisznók hálnak párkányain,

Az ablakban azoknak szava hangzik,

A küszöbön omladék lészen, mert lefosztatott a cédrus!

Ímé, a víg város, a bátorságban lakozó,

Amely ezt mondja vala szívében:

Én vagyok és nincs kívülem más!

Milyen pusztasággá lőn, vadak tanyájává,

Aki átmegy rajta, mind süvöltöz

És csapkodja kezét."

A jóslat teljesült. Már sok-sok évszázad előtt. És most Layard felszínre hozta, ami megmaradt.

A lelet híre, mely a bennszülöttekre többé-kevésbé ijesztően hatott, hama­rosan elterjedt. Közelből és távolból odasergelettek a beduinok, egy sejk fele törzsével együtt érkezett, és valamennyien díszsortüzet adtak. Fényes ünnepséget rendeztek az ősidők óta elsüllyedt világ tiszteletére. Egészen az árok széléig lovagoltak, ott egy pillantást vetettek az évezredek vasfogától elhalványult óriásfőre, majd karjukat égnek emelve Allahhoz kiáltottak.

Csak hosszabb rábeszélésre sikerült a sejket rábírni, hogy a kiásott gödörbe leszálljon. Győződjék végre meg, hogy onnan sem ijesztő kísértet, sem gonosz dzsin, de még csak Allah sem készül előjönni. Odalenn a sejk így kiáltott fel: „Ez nem emberi kéz műve, hanem azoké a hihetetlen óriásoké, akikről a próféta - béke legyen vele - mondotta, hogy nagyobbak voltak a legmagasabb datolyafánál. Bálvány kép ez, egyike azoknak, amelyeket Noé - béke legyen vele - a vízözön előtt elátkozott."

Közben azonban az egyik arab, aki az óriásfejet először pillantotta meg, rémüldözve és szerszámait eldobálva elszáguldott. Moszulig meg sem állt, ahol azzal a hírrel, hogy a nagy Nimród kiszállt sírjából, nem kis izgalmat okozott a piactéren.

A kádi is beleavatkozott. Kihallgatta a jövevényt. Mit találtak? A csonto­kat, Nimród földi maradványait? Vagy csak emberi kéztől származó szobrát? A kádi a muftitól is tanácsot kért. Utóbbit főleg teológiai szempontból érdekelte az ügy, és annak megállapítására törekedett, hogy Nimród igazhitűnek, avagy hitetlen kutyának számít-e?

Az új kormányzó, a régi despota utóda, salamoni ítéletet hozott. Azt aján­lotta Layard-nak, hogy a „maradványokat” mindenesetre kezelje a legmélyebb tisztelettel, egyelőre pedig minden ásatást szüntessen be.

Nem ez volt az első tilalom, amelyet nekiszegeztek Layard-nak. Megbe­szélést eszközölt ki, és sikerült a pasát meggyőznie, hogy a további ásatások semmiképpen sem sérthetik az igazhitűek érzelmeit. Azonfelül megérkezett a szultán fermánja is Konstantinápolyból, amely egyszer s mindenkorra magszabadította Layard-t a helyi hatóságok zaklatásaitól, valamint az arabok vallási aggodalmaitól.

Szobor szobor után került most már felszínre. Gyors egymásutánban tizenhárom pár szárnyasoroszlán és bika lépett elő a földből. A díszes palota, amelyet Layard a Nimrud-domb északnyugati sarkán lassan megszabadított sok évezred földrétegétől, s amelynek kiásása felfedezői hírnevét Bottáénál magasabbra emelte, II. Asszurnaszirpal (i. e. 884 - 859) palotájának bizonyult. Ő volt az a király, aki székhelyét Asszurból ide, Kalhuba helyezte át. Mint ősei és utódai, Nimród szellemében élt, aki mint a Biblia mondja: „Hatalmas vadász vala az Ür előtt.” Ebből a palotából hozta felszínre Layard azokat a vadász-domborműveket és állatképeket, amelyeknek naturalizmusa - miután Európa-szerte ismertté váltak - a modern festők egész generációit ihlette meg. Vadászat volt az asszír nemesember napi elfoglaltsága. Ezt mutatja valamennyi dombormű, kép és felirat. Állatkerteket tartottak, „paradicsomokat”, a mi állatkertjeink előfutárait, védett, szabad területen pedig gazellákat és oroszlánokat. Hajtóvadászatokat rendeztek és egy bizonyos fajta hálóval való vadászatot, amely ma már sehol a világon nem ismeretes.

Layard-nak komoly gondot okozott, hogy is szállíthatna néhány szárnyas szoborkolosszust Londonba. A nyár rossz termést hozott, és várható volt, hogy fosztogató hordák a főváros környékét végigportyázzák. Noha Layard sok jó barátot szerzett, mégis sürgősnek vélte a kincsek biztonságba helyezését.

Egy napon arabok kis csapata nyüzsgött Moszul korhadozó hajóhídján. Húzták, tolták, vonszolták azt a gigantikus otromba járművet, egy óriáskocsit, amelyet az elébe fogott hatalmas bivalyok alig bírtak megmozdítani. Layard lázas sietséggel itt, Moszulban ácsoltatta össze ezt a kocsi-szörnyeteget. Elsőnek egy bikát és egy oroszlánt szállított el, a két legépebb példányt. Azonkívül ezek voltak a legismertebbek is. A rendelkezésre álló silány segédeszközök miatt a vállalkozás eléggé kockázatosnak látszott.

A lelőhelytől a domb széléig harminc méter hosszú, öt méter széles és hét méter mély árkot kellett ásni ahhoz, hogy a törmelékhegyből egyetlen bikát kiszabadíthassanak. Mialatt Layard majd megszakadt a gondoktól, az arabok számára ez a vállalkozás valóságos népünnepélyt jelentett. Míg a fellahok gyász-menetben, panaszos énekkel kísérték halott királyaikat, akiket Brugsch szökte­tett el a Níluson lefelé Kairóba, addig ezek fülsiketítő örömujjongásra láttak itt pompás alkalmat. Ilyen lelkes harci zsivaj közepette gurították ki hengereken a kolosszust.

Mikor Layard az első sikeres munkanap után hazalovagolt, Abd-el-Rahman sejk kísérte el. Layard feljegyezte a sejk beszédét, amelynek egy részét már fejezetünk élén mottóként közöltük, mint az arab csodálat számunkra humoros fajtáját. De álljon itt a kissé megmosolyogtató beszéd további részlete is.

„Csodás! Csodás! Csak egy Isten létezik és Mohamed az ő prófétája! A Legdicsőbbnek nevében, mondd ó Bey, mit akarsz ezekkel a kövekkel csinálni? Annyi sok pénzes zacskót ilyesmire elkölteni! Lehetséges, hogy amint te mondod, néped bölcsességet tanul belőlük? Vagy amint őtiszteletreméltósága, a kádi mondja, a királynő palotájába kerülnek, aki a többi hitetlennel együtt imádja majd ezt a bálványképet? Mert, ami a bölcsességet illeti, ezek a figurák nem tanítanak meg benneteket jobb késeket, ollókat és egyéb tarka holmit csinálni, amiben ti angolok amúgy is nagy bölcsességet tanúsítotok. De Isten nagy! Íme a kövek, amelyek a szent Noé - béke legyen vele - ideje óta itt voltak eltemetve. Talán már az özönvíz előtt is a föld alatt nyugodtak.

Évekig éltem ebben az országban. Atyám és az én atyámnak atyja itt ütötte fel előttem sátrát, de soha még ezekről a szoboralakokról nem hallottam. Tizenkét évszázada annak, hogy az igazhívők - akik, Istennek légyen dicsőség, egyedüli birtokosai a valódi bölcsességnek - ezen a vidéken megtelepedtek. Közülük egyik sem hallott föld alatti palotákról, sem azok, akik előttünk jártak itt.

És lám csak, innen több napi utazásra levő távoli hazájából ide érkezik egy frank, megáll egy helyen, majd egy pálcával ide meg oda vonalakat húz a homokban. »Itt van - mondja - a palota, ott meg - mondja - a kapu«, és megmutatja nekünk azt, ami egész életünkön át a lábunk alatt feküdt, aminek jelenlétéről azonban soha sejtelmünk nem volt.

Csodálatos! Csodálatos! Könyvekből tudod te ezt, avagy varázslat által, avagy prófétáitoktól? Beszélj, ó Bey! Mondd el nékem a bölcsesség titkát!”

Leszállt az éj és Nimrud dombja még mindig kiáltozástól, lármától volt hangos. Tánccal, muzsikával, citerapengetéssel ünnepelték a munka sikeres eredményét, míg a szárnyasbika hatalmasan terpeszkedett a kocsin és bámult bele a megváltozott világba...

Másnap megindult a szállítmány a folyóhoz. A vontatóbivalyok nem bírva a roppant terhet, felmondták a szolgálatot. Layard segítséget kért. A sejk embereket és hajóköteleket bocsátott rendelkezésére, majd Layard mellett elöl lovagolt, hogy az utat mutassa. Mögöttük hangszereikkel a lehető legharsányabb zajt csapva, dobosok és síposok táncoltak. „Utánuk a kocsi következett, ame­lyet háromszáz, torkaszakadtából üvöltő ember húzott, akiket viszont fel­ügyelők és hajcsárok noszogattak, hajszoltak. Asszonyok serege zárta le a felvonulást; ők éles sivalkodással lelkesítették az arabokat. Abd-el-Rahman lovasai látványos mutatványokat végeztek közben a menet körül - hol előre, hol hátra ugratva, hol bajvívást színlelve."

De még így sem hárult el minden nehézség. A kocsi kétszer elakadt. Layard a rémülettől verejtékezett, miközben a tutajra felrakodtak. A korábban hazaszállított, sokkalta könnyebb kő relieflapok betutajozása korántsem ment ilyen nehezen. Azokat Moszulból Bagdadba, onnan a Perzsa-öböl menti Basrába szállították. Ot t a rakodás a tengeri hajóra - tekintettel a rendelkezésre álló technikai segédeszközökre - már gyerekjáték volt. A borzalmas súlyú szárnyas­állatokkal Layard ki akarta kerülni Bagdadot, ahol ő nem lehetett jelen, s így nem ellenőrizhette volna az átrakodást.

Moszuli hajósok még soha életükben nem utaztak le Basráig. Kezüket tördelve, kétségbeesetten utasították vissza ezt a feladatot. Csupán a véletlennek köszönhette Layard, hogy bár nehéz anyagi áldozatok árán, de sikerült a behajózást lebonyolítania, anélkül, hogy úgy járt volna mint Botta, akinek jó néhány szobra a Tigrisbe veszett. A véletlen ezúttal egy bagdadi hajós személyében jelentkezett, akit az adósok börtöne fenyegetett.

Huszonnyolc évszázados pihenőjük után így indultak el tehát útjukra a szárnyas emberállatok. Ezer kilométert tettek meg tutajon, a Tigris sodra mentén lefelé, kerek húszezer kilométert pedig Afrika körül és két óceánon keresztül (a Szuezi-csatorna csak 1869-ben nyílt meg) egészen Londonig. Új otthonra a British Museumban találtak.

Mielőtt ásatásait Layard egy időre megszakította, jegyzetkönyvével kezé­ben még egy utolsó őrjáratot végzett kutatásai színhelyén. Erre vonatkozik a néhány év múltán híressé vált „Niniveh and its remains" című könyvének egyik részlete, melyet itt közlünk:

„Megyünk a mesterséges dombon föl, de még nem látunk egyetlen követ sem, ami a talajból kiemelkednék, csak széles, lapos fennsíkot. A földet vagy dús árpavetés takarja, vagy sárga, kiszáradt és szegényes tevetövis bokrokon kívül nincs rajta növény. Néhol alacsony, fekete halmokat pillantunk meg. Közepükből vékony füstsáv kígyózik az ég felé. Arabok sátrai ezek. Körülöttük szánalmas vénasszonyok őgyelegnek. Egy-két biztos lépésű, egyenes tartású fiatal leányt is láthatunk vállukon vizeskorsóval, vagy fejükön rőzsecsomóval, amint a domb csúcsa felé haladnak.

A domboldalon lobogó hajú, rövid, bő fehér ingbe öltözött, vad külsejű alakok tűnnek elő a mélyből. Egyesek ugrándozva, bohóckodva, de valamennyien bolondok módjára futnak ide meg oda. Mindegyiknél kosár, amelyet kiürítenek, amikor a törmelékhalom szélére érnek. Porfelleg marad utánuk. Aztán ahogy lábuk bírja, futnak vissza, táncolva, kiabálva, kosarukat a fejük fölött ide-oda lengetve, és ahogy jöttek, tűnnek el ismét a mélységben. A munkások ezek, akik a törmeléket hordják ki a romokból.

Most pedig egy földbe vájt lépcsőn ereszkedjünk le a legjobban sikerült futóárokba. Húszlábnyi mélységben, kaput alkotó két emberfejű szárnyas-oroszlán között találjuk magunkat. A föld alatti labirintusban nyugtalanság és zűrzavar honol. Arabok rohannak különböző irányba; egyesek földdel telt kosarakat visznek felfelé, mások vízzel telt korsókat hoznak lefelé bajtársaik részére. Csíkos ruhájú kaldeusok, sajátságos, kúp alakú sapkával fejükön, csákánnyal hasítják a kemény talajt, minden csapásnál finom porfelhőt kavarva maguk körül. Olykor egy távoli dombról kurd muzsika vad melódiája hangzik ide, és valahányszor a dolgozó arabok fülét a zeneszó üti meg, kórusban tör ki belőlük csatakiáltásuk, és megújult erővel látnak munkához.

A kőoroszlánok között ellépve a főcsarnok romjaihoz érünk. Mindkét oldalon gigászi szárnyasalakokat látunk. Egyesek sas-, mások emberfejeket viselnek és kezükben titokzatos jelképeket tartanak. Balról újabb kapu, ezt is szárnyasoroszlánok őrzik. Egyikük keresztben a bejárat elé esett, s alig találunk helyet, hogy alatta átmászhassunk. Ezen a kapun túl egy szárnyas alak és két domborművű kőlap áll, de annyira sérültek, hogy alig lehet meghatározni, mit ábrázolnak.

Továbbhaladva nem találunk falak nyomaira, bár az árok kiásása itt is folytatódott. A csarnok túlsó oldala is eltűnt, csupán egy magas földfal látható. A pontosabb vizsgálat azonban falépítkezés maradványait fedezheti fel, de a vályogtégla, amiből egykor készült, már réges-rég eggyé vált a környező földdel

A leesett alabástrom lapokat ismét felállítottuk. Így beléphettünk a kis reliefek labirintusába, amelyek kocsikat, lovasokat, csatákat, ostromot ábrázoltak. Ha a munkások először állítanak fel egy ilyen alabástrom lapot, türelmetlen kíváncsisággal várjuk, vajon az asszír történelemnek melyik új, fontos eseményét, avagy melyik még ismeretlen szokását, vallásos szertartását tárja elénk.

Mikor már vagy száz lábnyira elkalandoztunk ennek az ősi történelemnek és kultúrának romjai között, sárga mészkőből faragott roppant szárnyasbika alakokból képzett kapubejárathoz érünk. Az egyik még egészben van, de a másik eltört. Óriási emberfeje lábunk előtt hever.

Továbbmegyünk. Újabb szárnyas alakot látunk, kezében kecses virággal, amelyet valószínűleg mint áldozati ajándékot, a szárnyasbikának nyújt át. Mellette nyolc szép domborművet találunk. Egyiken a király vadászik, éppen oroszlánt és vadbikát győz le, egy másikon várat ostromolnak faltörő kossal. Elérkeztünk a csarnok végébe. Rendkívül szépen megmunkált szobor elé jutunk. Szárnyas alakok kíséretében két király áll a legmagasabb istenség jelvénye előtt, közöttük a szent fa. E dombormű előtt kőemelvényt látunk. Ezen állhatott egykor az asszír uralkodók trónszéke, amikor elfogott ellenségeiket vagy udvaroncaikat fogadták.

Balról két oroszlán jelzi a negyedik kijáratot. Amikor átmegyünk rajta, mély szakadék szélén állunk. Észak felől lenyűgözőn, méltóságteljesen magasodnak a romok. A szakadék menti falnálhadifoglyok szobrai állnak, amint váltságdíj gyanánt fülbevalókat, karkötőket, majmokat hoznak. A szakadéknak majdnem a szélénél két óriás bika és két szárnyas - tizennégy lábnál magasabb - szobor hever.

Mivel ezen az oldalon a romokat szakadék határolja, vissza kell térnünk a sárga bikához. Rögtön, amikor ezen a bejáraton átmegyünk, sasfejű szobrokkal benépesített lakosztályba lépünk. Egyik végében levő kapuja előtt két pap vagy istenség áll őrt, középen a másik kapu, amelynek két oldalán egy-egy szárnyasbika áll. Most bármilyen irányban indulunk is el, mindenfelé szobrok, termek sorozatát találjuk. Helyismeret nélkül bizonyára eltévednénk. Miután a felhal­mozott törmelék a szobák közepén maradt, tulajdonképpen az egész ásatási terület szűk folyosók tömegéből áll. A kiásott folyosók egyik oldalát alabástrom lapok szegélyezik, míg a másik oldalon magas földtöltés emelkedik. Utóbbiban itt-ott egy-egy eltört váza vagy fénylő, mázas tégla látszik félig betemetve. Két órán keresztül is barangolhatunk a galériában és nézegethetjük a csodálatos szobrokat, meg a sok feliratot. Királyok papjaik és eunuchjaik kíséretében, majd szárnyas szobrok hosszú sora következik. Előbbiek fenyőtobozt és vallásos jelvényeket viselnek és a szent fa előtt hódolnak.

Újabb bejáratok - ugyancsak oroszlán- és bikapárokból kifaragott díszekkel - újabb szobákhoz vezetnek. Mindegyikben talál az ember csodálatra méltó tárgyakat. Elfáradva megyünk keresztül egy árkon - ellentétes oldalán annak, amelyen beléptünk -, és kijutunk a betemetett palotából, vissza a kopár fennsíkra."

És Layard, saját maga is mély benyomások hatása alatt, még hozzáteszi:

„Hiába nézünk körül, hiába keressük az imént látott nagyszerű maradvá­nyok nyomait. Félig-meddig az az érzésünk: álmot láttunk vagy keleti mesét hallgattunk. Akik egyszer talán idejönnek, később, amikor a fű újra benövi az asszír paloták romjait, gyanút foghatnak, hogy nem valóságról, csupán látomásról írtam.”