ZERÉVES KIRÁLYOK
ÉS AZ ÖZÖNVÍZ
Ha manapság az úton keresztbe fut előttünk az a bizonyos fekete macska,
s ha emiatt a babona visszafordulásra indít, gondolunk-e ilyenkor a régi
babiloniakra? Vagy ha óránk tizenkét mezőre osztott lapjára tekintünk (mi,
akik csak tizedes mértékrendszerben számolunk!), vagy ha a németek egy
„Schock" tojást vesznek (pontosan hatvan darabot), vagy ha az égbolton éppen
a mi sorsunkkal egybekötött csillagokat keressük ? Gondolunk-e ilyenkor
reájuk ?
Kellene, hogy gondoljunk, mert gondolat- és érzésvilágunk egy része
tőlük származik. Jobban mondva nem is tőlük, a babiloniaktól, hanem csak
talán Babilóniából. . .
Az emberiség történelmével közelebbi kapcsolatban olykor egy-egv pillanatra
megérint bennünket az örökkévalóság lehelete, amikor azt látjuk, hogy
ötezer esztendő leforgása alatt, lényegében milyen kevés az, ami kárba veszett.
Noha a jó meg a rossz gyakran összekeveredett, és ami helyes volt, meghamisítódott,
hatóereje mégsem szűnt meg, akkor sem, ha ideig-óráig tudatunknak
csak legmélyén élt is tovább. Olykor hirtelen és döbbenetesen hasít tudatunkba:
mit is jelent embernek lenni, nemzedékek áradó sodrába ágyazva, elődök gondolatait
és érzéseit elveszíthetetlen örökségképpen magunkban továbbhordani.
Többnyire tudatán kívül vagyunk az örökség nagyságának, és így nem is tudunk
helyesen sáfárkodni a hagyatékként átvett javakkal.
A kutatókat meglepte, hogy úgyszólván minden újabb ásócsapás egyre
újabb és újabb bizonyítékát adta a múlttal való szoros összetartozásunknak.
Kiderült, hogy tudatunkban és tudatunk alatt sok olyan érzés és gondolat rejtőzik,
amit hajdan Babilonban is éreztek és gondoltak. De egyenesen megdöbbentette
őket, amikor a jelek egyre inkább arra mutattak, hogy maga Babilon
bölcsessége is már olyan néptől öröklött bölcsesség volt, amely még az egyiptomiaknál
is sokkalta régibb.
Ennek a népnek cseréptáblákon fennmaradt okmányait Samuel Noah
Kramer amerikai tudós 1946-ban kezdte publikálni. Huszonhat évi rendkívül
alapos és fáradságos megfejtési munka után 1956-ban adta ki feltűnést keltő
könyvét, melynek a „History begins at Sumer" („A történelem Sumerban kezdődik")
merész címet adta. Ebben kutatásainak eredményeit tudományos
súlyuktól megszabadítva, szellemes humorral elbeszélgetve adja közre. Nem kevesebb,
mint huszonhét „elsődlegességről" számol be, vagyis olyan dolgokról,
tapasztalatokról vagy eseményekről, melyeket az emberiség történelmében először
ez a nép jegyzett fel. És attól sem riadt vissza, hogy azokat modern fogalmakkal
jelölje. Ügy véljük, rendkívül fontos tudnivalótól fosztanók meg olvasóinkat,
ha nem sorolnánk fel mind a huszonhetet.
1. az első iskolák; 2. az „enyhe megvesztegetés" első esete; 3. a fiatalkorú
bűnözés első esete; 4. az első „idegháború"; 5. az első politikai „kétkamarás
országgyűlés"; 6. az első történetíró; 7. az első adótörlés; 8. törvénykönyvek:
az első „Mózes"; 9. az első jogi „precedens"; 10. az első orvosi receptkönyv;
11. az első parasztnaptár; 12. az első kertgazdálkodási kísérlet; 13. az emberiség
első kozmogóniája és kozmológiája (a világmindenség keletkezésének és fejlődésének
tana); 14. az első erkölcsi törvények; 15. az első „Jób"; 16. az első
közmondások; 17. az első állatmesék; 18. az első filozofikus „szőrszálhasogatások";
19. az első „Paradicsom"; 20. az első „Noé"; 21. az első „feltámadás";
22. az első „Szent György"; 23. Gilgames suméri mondahős volt; 24. az első
„epikus költészet"; 25. az első szerelmi dal; 26. az első könyvtári katalógus;
27. a „béke első aranykora".
Ennek a listának olvasásakor nyilván bárki arra gyanakodna, hogy itt egy
saját kutatási eredményein fellelkesült szerző kissé erőszakos módon olyan társadalmi
jelenségekre alkalmazta modern terminológiánkat, melyek egész más
égtájakon több ezer évvel ezelőtt játszódtak le (némelyikük valóban több mint
négy évezreddel ezelőtt). De ha magunk is elolvassuk Kramer kitűnő szövegfordításait,
eláll a lélegzetünk. Elég, ha szemügyre vesszük egy apa panaszait
rosszul sikerült fia és általában a fiatalság elzüllése felett, melyeket 3700 évvel
ezelőtt (ősformájukban azonban még sok évszázaddal előbb) 17 cseréptáblára
jegyeztek fel, máris úgy látszik, mintha saját szomszédságunkban az imént lestük
volna meg egy apa és fia párbeszédét. A szöveg az apa felelősségre vonó
kérdésével kezdődik: „Hová mentél?" Válasz: „Nem mentem sehova!"
Ennek a népnek létezését a lehető legkülönösebb módon fedezték fel. És
ez a felfedezés az emberi szellemnek egyik legfényesebb teljesítménye. Az ékírás
megfejtőinek elképzelései alapján történt. Jobban mondva: e nép létezését „kiszámították".
Egyik nagy diadalát ünnepelte az asztronómia, amikor hosszas és bonyolult
mérések alapján először állította nagy merészen, hogy egy bizonyos időben,
egy bizonyos pályán egy még névtelen és emberszem nem látta csillagnak kell
feltűnnie. A diadalmas perc elérkezett: a csillag az előre megjelölt helyen és
időben megjelent.
Hasonló esemény volt az is, amikor Mengyelejev orosz tudós, az addig
felfedezett elemekben titkos rendszert ismert fel, amelyet azután táblázatokba
foglalt. Az elemek így nyert sorozatának hézagaiból következtetve megállapította
bizonyos, addig még ismeretlen elemek létezését. Sőt, bizonyos sajátosságaikat
is előre meghatározta.
Az antropológia területén sem történtek a dolgok másképpen: Haeckel
tisztán elméleti alapon alkotta meg az általa Pithecanthropusnak nevezett, ember
és majom közötti lényt, s ezután Eugéne Dubois 1892-ben, Jáva szigetén
olyan csontmaradványra akadt, amely Haeckel elméletét igazolta.
Miután az ékírás megfejtésének nehézségeit Rawlinson követői végleg
megoldották, a szakmabeliek figyelme most már az ékjelek származása, nyelvészeti
összefüggései és az ékírással kapcsolatos egyéb kérdések felé fordult. Ezeknek
az érdekes vizsgálatoknak kapcsán olyan elmélethez jutottak, amely egészen
meglepő végeredményre vezetett.
Az asszír-babiloni ékírás többértelműsége csak így, egymagában nem
magyarázható meg. Az írás egész módszerének bonyolultsága, a betűírásnak
és képírásnak ez a zűrzavaros keveréke nem születhetett csak úgy egy csapásra,
mindjárt akkor, amikor Babilon a történelem porondjára lépett. Ilyen bonyolult
rendszerek hosszas fejlődés nyomait viselik magukon. Tehát: a babiloniak
már másodkézből kaphatták. A szakszerű kutatás - főleg a nyelvészet területén
- több száz részeredménye egymást kiegészítette, és végül arra a megállapításra
juttatta a kutatókat, hogy az ékírást nem a semita babiloniak és asszírok, hanem
egy másik nép találta fel. Ez a nép valószínűleg nem semita volt, hanem a Kelet
hegyei közül jött, és létezését egyelőre a legcsekélyebb lelettel sem lehetett bizonyítani.
Igen merész feltételezés volt, de tudós szószólói annyira bíztak benne, hogy
évek múltával az elképzelt népnek - amelynek létezését egyetlen felirat sem
említette - még nevet is adtak. Akkadoknak nevezték egyesek, míg a németfrancia
Oppert sumérokról beszélt. Az utóbbi elnevezésnél maradtak, amit a
„Kétfolyam országa" legdélibb vidékének legkoraibb uralkodóitól vettek
„Sumér és Akkad királyaitól".
Ez a fontolgatásoknak, elméleteknek és állításoknak igen leegyszerűsített
vázlata. És ugyanúgy, ahogy az előre kiszámított bolygó megjelent, az eleve
megjelölt elemeket és a Pithecanthropust megtalálták, ugyanúgy nyomára jöttek
egy napon annak a népnek is, amely Babilonnak és Asszíriának az írást ajándékozta.
De nem csupán írást! Hamarosan felfedezték, hogy Bábel és Ninive
majdnem minden kulturális teljesítménye a titokzatos sumér nép előmunkálataira
vezethető vissza.
Már említettük Ernest de Satzecet a francia konzulátusi ügynököt, aki
nemcsak hogy nem volt hivatásos régész, de míg Mezopotámia földjére nem
lépett, az ásatás tudományának feladatait még hírből sem ismerte. Ám a „Kétfolyam
országá"-nak romjai és dombjai az ő kíváncsiságát is felébresztették, akár
Émile Bottáét negyven évvel ezelőtt. Kezdeti, nagyon is dilettáns vizsgálódásait
rendkívüli szerencse kísérte, mert Tello dombjának lábánál egy addig soha nem
látott alakú szobrot sikerült kiásnia. Ezen felbátorodva tovább ásott. Feliratokat
talált és - az „előre megjósolt" népnek, a suméroknak első látható nyomait!
Gudea papkirály vagy tartományi fejedelem kemény dioritból faragott és
csodásan csiszolt szobra lett ásatásainak legpompásabb eredménye. A többi értékes
darabbal együtt hajóra rakták és a párizsi Louvre-ba szállították. Micsoda
izgalom támadt a tudósok körében! Még a leghiggadtabb és a történelmi számbűvöletbe
soha nem eső asszirológusoknak is - a leletkörülmények és feliratok
alapján - el kellett ismerniük, hogy az újonnan felfedezett kőtöredékek egyes
darabjai i. e. 4000-3ooo-ből származnak, tehát még az egyiptominál is ősibb
kultúrának emlékei. (Lásd a XX. táblát.)
Négy évig ásott de Sarzec, 1877-től 1881-ig. 1888-tól 1900-ig az amerikai
Hilprecht, Peters, Hayne és Fisher folytatott ásatásokat Farában és Nippurban.
1912-től 1913-ig a Német Keleti Társulat Erekhbenásott, és 1928 novemberében
Erich F. Schmidt vezetésével az American School of Orientál Research expedíciója
ismét Farában.
57- ábra
Babiloni térkép: 1 = Assziria; 2 — város. A „biru" = úimérték, amely egyik „kerület"-től
a másikig megadja a távolsági mértéket. A „keserű folyó" - a talajvíz, tenger és „égi óceán"
(eső) - körös-körül folyja a szárazföldet
XVIII. tábla
Fent: Robert Koldeweyről készült babiloni felvétel. Lent: Bábel régi tornyának rekonstrukciója.
Koldewey, miután megtalálta alapzatának maradványait, kiásta „Bábel tornyát"
amelyet II. Nabukodonozor a régebbi, elpusztított torony romiainak helyére épített
XIX. tábla.
Kőokirat. Alaposan megindokolt vélemény szerint Marduk-apaliddin babilóniai királyt
ábrázolja (balról), amint egyik főemberét földbirtokkal jutalmazza. A felső
képszegélyen négy istenjelkép látható
Hatalmas építkezések kerültek napvilágra. Lépcsőpiramisok, zikkuratok,
amelyek ezekben a városokban ugyanolyan természetesen tartoztak össze, mint
másutt a mecset a minarettel, a templom a toronnyal. Feliratokat találtak, amelyek
bepillantást engedtek Mezopotámia ősi világába. Babilon megértéséhez
éppoly fontos volt ennek az előző világnak feltárása, mint az antik görögség
megértéséhez a kréta-mykénéi kultúra felfedezése.
Ez a sumér kultúra azonban távolabbra vezetett vissza, sokkalta távolabbra.
Majdnem úgy tűnt, mintha kezdetei magával a teremtéssel, az emberiség
eredetével fűződtek volna össze, de legalábbis - ahogy a Biblia írja - azokkal
az emberekkel, akik az özönvíz után megmaradtak, melyet Isten küldött az
emberiségre, s amelyet csak Noé élt t ú l . . .
Nem mesél-e a félisten Gilgamesről szóló eposz ilyen vízözönről ? Az az
eposz, amelynek hiányzó részeit a British Museum számára George Smith
Kujundzsik dombjának millió cserepe között kereste és találta meg.
Századunk húszas éveiben Leonard Woolley angol archeológus Urban -
Kaldea bibliai Urjában, Ábrahám hazájában - kezdett el ásni, és nemcsak azt
bizonyította be, hogy a Gilgames-eposz és a Biblia vízözöne azonos volt, hanem
azt is, hogy ez a vízözön történelmi tény!
Ha a telített szivacsot a lehető legkisebbre nyomjuk össze, az ilyen préselés
egyben ki is szárítja Ugyanez történne, ha mi most az egész babilon-asszír történelmet
itt néhány oldalra zsugorítanók. Az ilyen rövid áttekintés azonban
minden szárazsága ellenére hasznos lehet annak számára, aki nem történetekre,
hanem magára a történelemre kíváncsi.
A „Kétfolyam országá"-nak történelme nem olyan egységes, mint Egyiptomé.
Némi hasonlóság ellenben kínálkozik a görög-római kultúra keletkezésével.
Jött egykor messzi idegenből egy nép, megtelepedett Tirynsben és Mykénében,
és megteremtette saját kultúráját. Majd északról betörtek a barbár achájok
és dórok - s néhány évszázad leforgása alatt e népek a tulajdonképpeni
görögséggé olvadtak össze. Így jött be a sumérok idegen népe az Eufrátesz és
Tigris delta-vidékére, kész kultúrát, írást, törvényeket hozva magával. Néhány
száz esztendő alatt barbár népek kiirtották őket, de ebből a televény talajból,
„Sumér és Akkad" birodalmából nőtt ki és virult fel Babilónia.
Vajon a Biblia nem beszél-e a Bábel tornyának építésénél kitört nyelvzavarról
? Tény és való, hogy Babilonnak két hivatalos nyelve volt: a sumér és a
semita. (Később a sumér csupán a papok és jogászok nyelve lett.) A beözönlött
amoriták, arameusok, elámiak, kassziták, majd Asszíriában a lulubeusok, mitanniak
és hettiták is saját nyelvjárásukat beszélték.
Az első uralkodó, akinek nagy területet - Elámtól a Taurusig - sikerült
jogara alatt egyesítenie, I.Sargon volt (i. e. 2637-2582). Születésének története
ősregén alapszik, akár Kyrosé vagy Romulusé, Krishnáé, Mózesé vagy Perseusé.
Leánytól született, aki aszfalttal vízhatlanított edényben a folyó árjára
bízta a gyermeket. Akki, a vízhordó, kertésznek nevelte, Istar istennő pedig
királlyá emelte. Sokáig nem is hittek Sarrukin („jog szerinti király", Sargon)
létezésében. Történelmi szerepe - amely igen jelentős volt - ma már minden kétségen
felül beigazolódott.
Dinasztiája kétszáz esztendeig állott fenn. Aztán kihalt. (A babilon-asszír
történelmet is dinasztiákra osztjuk, mint az egyiptomit. Mezopotámia fejlődéséről
ez a beosztás nem tájékoztat oly világosan, mint Egyiptom történelméről.
Beözönlő hegyi népek, főleg a gutik pusztítottak az országban. Város királyságok
viaskodtak az elsőségért, papkirályok, mint Ur-Bau és Gudea jutottak egy
időre Urban és Lagasban hatalmas befolyáshoz. A politikai zűrzavarok ellenére
azonban ezekben az időkben nagy fejlődésnek indult itt a művészet és tudomány,
teljesen a sumér örökségre támaszkodva. Ezen örökség hatása oly nagy
volt, hogy az egész utána következő emberi történelmet négyezer évre megtermékenyítette.
A babiloni Hammurapi. (i. e.
1700 körül) politikai és katonai erőszak
érvényesítésével egyesítette a
szétzilált országot. De most már
olyan országot és kultúrát teremtett,
amely az akkori világban egyedül
tarthatott igényt vezető szerepre.
Hammurapi több volt, mint
katona. Miután a hatalmat megszerezte,
huszonöt esztendőt tudott
várni, amíg legveszélyesebb ellenfele,
a larszai Rim-Sin annyira kiöregedett,
hogy biztosra vehette legyőzését.
Azonkívül Hammurapi a történelem egyik legnagyobb törvényhozója
volt. „Hogy erős a gyöngének ne árthasson, hogy árva és özvegy helyesen vezéreltessék,
azért ő Babilonban, mégpedig az E-sagila templomban... kincset
érő szavait kőtáblára írta és odaállította a saját szobra elé, amely őt mint az igazság
istenét ábrázolta." (Már előtte is voltak kisebb törvényfeljegyzések, írásba
foglalt törvények Iszin királynőjétől és Sulgitól, Ur III. dinasztiabeli királyától.
Amikor pedig 1947-ben Francis Steele amerikai régész négy Nippurban
talált ékírástöredéket összeillesztett, Lipit-Istar király törvénykönyvét olvashatta,
amely másfél évszázaddal előzte meg Hammurapi „kódex"-ét. (Hammurapi
király nagy érdeme azonban a helyi jognak és előírásoknak összeegyeztetése
olyan általános törvénykönyvvé, amelynek kerek háromszáz cikkelye még
akkor is elevenen tovább hatott, amikor a babiloni birodalom már réges-rég
romokban hevert.)
Ez a hatalmas fellendülés hosszú időre kimerítette a sumér-babiloni kultúra
termékenységét. A birodalom politikai ereje szétforgácsolódott, gazdasági ereje
összeomlott. (Egykor viruló gazdasági életéről - amely I. Kadasman-Enlil
és II. Burnaburias alatt az összes határterületeken keresztül egész Egyiptomig
terjedt - tanúskodik az a fennmaradt levelezés, amelyet i. e. 1370-ben III. és
38. ábra
Gudea pecséthengerének legöngyblítése. A lagasi Gudea
a korai babiloni idők egyik leghatalmasabb tartományi
fejedelme volt
IV. Amenóphisszel folytattak.) A kasszita idegen uralom megtörése után arameus
beduinok és északról beáradó asszírok gondoskodtak arról, hogy új „birodalom"
egyelőre ki ne alakulhasson.
Itt ismét a görög-római kultúra fejlődésével adódik párhuzam. Athénnek
végig kellett néznie, mint morzsolódik szét hatalma, vallása, művészete, tudománya,
mint olvad be egész kultúrája a feltörő, az újgazdag Róma mechanizáltabb
civilizációjába. Éppígy kellett végignéznie Babilonnak, amikor kultúrája
az újgazdag Asszíriában feltámadását ünnepelte: Ninive alakjában létrejött az a
város, mely Bábellel szemben nem volt más, mint Róma Athénnel szemben.
I. Tukulti-Ninurta (i. e. 1250 körül) volt az első asszír, aki egy babiloni
királyt foglyul ejtett. I. Tiglatpileszár (i. e. 1100 körül) alatt Asszíria „nagyhatalommá"
lett, de nem bizonyult szilárdnak, mert a gyenge utódok alatt a
nomád arameusok nemcsak hogy betörtek az országba, hanem ott meg is telepedtek.
Asszurnaszirpal (i. e. 884-860) és IV. Szalmanasszár (i. e. 781-772)
hozta újra rendbe a birodalmat, előnyomultak a Földközi-tengerig, meghódították
egész Szíriát és még a föníciai városoktól is sarcot szedtek. Asszurnaszirpalnak
köszönhette Kalah főváros gyönyörű királyi palotáját, és Ninive az Istartemplomot.
Négy évig uralkodott „Semiramis" (Sa-ammu-ramat). Fia, III.
Adad-nirari (i. e. 805-782) „egy misét megérő" ügyes politikai sakkhúzással
Bábel istenségeit próbálta Asszíriában meghonosítani. De csak III. Tiglatpileszár
a (Bibliában Phul néven ismeretes), a ritka erőszakos trónbitorló, tette
Asszíriát újból világhatalommá. Uralma alatt (i. e. 745-727) birodalmának határai
a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig terjedtek. Benyomult Arméniába és
Perzsiába, mindenkinek ellenálló vad népeket igázott le, meghódította Damaszkuszt
és Észak-Izraelből nagy területeket vont asszír közigazgatás alá.
Ezek között az uralkodók között még számos olyan van, akiknek nevét és
adatait ismerjük, de cselekedeteiket és jelentőségüket nem tartjuk elég fontosnak
ahhoz, hogy ebbe a rövid összefoglalóba besoroljuk.
Így a következő, akit megemlítünk, II. Sargon (i. e. 722-705), a hettiták
legyőzője Karkemisnél. Uralma alatt volt talán Asszíria politikailag a legegységesebb,
ö volt az apja Szanhéribnek (i. e. 705-681), Babilon őrült szétrombolójának,
nagyapja Asszarhaddonnak (i. e. 681 -669), aki viszont Babilont
újból felépítette. Ö verte meg a kimmereket északon, majd i. e. 671-ben az egyiptomi
Memphisi hódította meg, és fosztotta ki Ninive javára. Végül dédapja volt
Asszurbanipalnak (i. e. 668-626), akitől az egyiptomi meghódított területeket
I. Psammétichos fáraó ismét elvette. Lázadó fivérét viszont, Saosdukint, Babilon
uralkodóját Asszurbanipal legyőzte, sőt intrikákkal öngyilkosságba kergette
; az ókor legnagyobb könyvtárát alapította Ninivében (egyedül Alexandria
papiruszkincsei múlták felül) és számos háborúja ellenére is inkább béke-király
volt mint harcos.
Az ezután következő királyok közül Szinszáriskun (i. e. 625-606) már nem
tudta a birodalom gyeplőjét kézben tartani. A médek mind erősebb nyomásával
szemben képtelen volt helytállni, s ráadásul hadvezére, a kaldeus Nabupolasszár
személyében árulót ajándékozott meg bizalmával. Mialatt a médek a meghódított
Ninive utcáit rohamozták, összes asszonyával és kincseivel együtt elégettette
magát. (Diodóros szerint, aki Ktésiasra hivatkozik, négyszáz láb magas
máglyán százötven arany nyugágy, ugyanannyi aranyasztal, tízmillió talentum
arany-, százmillió talentum ezüst- és bíborholmik tömege égett el.)
Ezzel befejeződött vajon az asszír-babilon történelem? Ismét trónbitorló
uralkodott Babilonban, a hűtlen Nabupolasszár generális, és előkészítette az
utat idősebbik fia, II. Nabukodonozor (i. e. 604-562), a ,,Kétfolyam országa"-
nak „Cézárja" számára.
II. Nabukodonozor Babilonjának pompája, hivalkodása, hatalmaskodása,
nemcsak ennek a városnak szelleméből, hagyományaiból, ősrégi kultúrájából
fakadt. Külsőségekben ragaszkodtak a régi kultuszokhoz, a régi szokásokhoz, a
régi társadalmi formákhoz. Mindez azonban nem vezethet félre bennünket: „az
újbabilóniai birodalom" (ahogyan ma nevezzük) hanyatló civilizáció volt ős
kultúrtalajon.
"Nabukodonozor alkotásai a civilizációt szolgálták. Műszaki érdemeit dicsőítik
csatornaépítkezései, kertjei, duzzasztógátjai és a számtalan vallási és világi
célra készült épület.
Ám éppen a civilizáció magas fokán szokott jelentkezni a hanyatlás. Halála
után hat évvel palotaforradalom pusztította el az uralkodóházat. Nabunaid (i. e.
555 - 539), az utolsó király - avult hagyományokhoz ragaszkodó álszent - elégett
a királyi vár bevételénél, amelyet árulók Kyros perzsa király kezére játszottak.
Nabukodonozor uralma alatt adta ki utolsó leheletét a „Két folyam országá"-
nak kultúrája.
Winifred Fontana asszony, az akkori brit konzul felesége 1911-ben három
fiatal archeológust fogadott vendégül. Festőnő volt, ennek megfelelően ezt írta
naplójába: „. . . mindhárom fiatalember igen szép modell lenne egy festőnő
számára . . . "
A három archeológus David Hogarth, T. E. Lawrence és Leonard Woolley
volt. Közülük egyik alig néhány év után világhírre tett szert, - de nem mint
régész. Ö volt Lawrence ezredes, aki az első világháborúban az arab felkelést
vezette. A harmadik nem szerzett ilyen hírnevet a nagy nyilvánosság előtt, ám
annál nagyobbra nőtt régész kollégái szemében. Természetes, hogy Winifred
Fontana asszony, akit később faggattak egykori vendégei felől, a közben történelmi
sikereket elért Lawrence ezredes hírnevének hatása alatt így felelt a kérdezőknek:
„. . . Lawrence mindig újra meg újra magára vonta figyelmemet. . ."
Egy szíriai viszont, aki akkor a konzul házában szintén mint vendég jelent
meg, Fontana asszonnyal ellentétben így nyilatkozott: „Milyen ellentét van a
fiatal Lawrence és Monsieur Woolley között! Ez utóbbi igazi nagyvilági ember
és parfait gentilhomme."
Ez a „parfait gentilhomme", csak sokkal később, 1927-ben és 1928-ban
negyvenkét éves korában kezdte meg ásatásait az Eufrátesz menti Ur városánál,
Ábrahám legendás szülőföldjén. Hamarosan szokatlanul gazdag sumér leletanyagra
bukkant. Felfedezte az „űrbeli királysírokat", értékes kincseket talált.
De a talált aranynál is fontosabb volt, hogy ismereteinket számtalan értékes
részlettel gazdagította Babilon történelem előtti idejéről, így az emberi kultúrának
ez a korai fejezete egyszeriben színt és életet kapott.
Rengeteg leletének (amelyeket itt fel nem sorolhatunk) két darabja különösen
figyelemre méltó: egy sumér királynő parókadísze és az úgynevezett
„űrbeli mozaikzászló". Legjelentősebb azonban az emberiség ősi történelme
szempontjából az a felfedezése, amely a Bibliának egyik leghatásosabb elbeszélését
történelmi igazsággá avatja. Hátborzongató viszont az ötezer év előtti
39. ábra
Babiloni világkép. E — föld; H1, H2, H3 = 1., 2. és 3. égbolt; HO = égi óceán; O = földi óceán;
T = a földi óceán mélysége; A = nyugat, napnyugati hegységek; M = kelet, napkeleti hegységek;
TR — a halál birodalmának hét fala és palotája (P)
temetési szertartások felfedezése. Gondolni sem mertünk volna arra, hogy ilyesfajta
dolgok léteztek.
Woolley megásta a szokásos árkot a dombba, hiszen minden régészeti kutatás
így kezdődik. Tizenkét méter mélységben hamuréteget talált, szétesett téglákat,
agyagcserepeket és szemetet. Ebbe a dombba ástak királyaiknak sírt Ur
lakói. Egyik uralkodónő sírjában gazdag ékszeréket, aranyedényeket találtak és
két kis - hatvan centiméteres - csónakot, egyik rézből, másik ezüstből volt. Ott
találták meg a királynő fej díszét is: vastagon párnázott parókán háromszoros
füzér lapislazuliból és vöröskarneolból. A legalsó füzéren aranygyűrűk lógtak,
a másodikon arany bükklevelek, a harmadikon aranyvirágok és fűzfalevelek.
Felette aranyvirágokkal és lapislazulival díszített ötágú fésű. A halántékokat
díszítő arany spiráldrótokon félhold alakú súlyos arany fülönfüggők lógtak.
Catherine Woolley megkísérelte egy abból a korból származó koponya alapján
annak a királynőnek fejét megmintázni, aki egykor a fejdíszt viselte. Terrakották
tájékoztatták őt az akkori hajviseletről, az arany spiráldrótok pedig a paróka
méreteiről. Ez a modell, mely most a Philadelphia University Museumban áll,
és amelynek igazsághűségében nem kételkedhetünk, bizonyítja a nemesfémek
megmunkálásának s a művészi ízlés ötezer év előtti magas fejlettségét. Az Ur
királysírjaiban felfedezett ékszerkincsek között sok olyan akad, amely miatt ma
Párizsban Cartiernek sem kellene szégyenkeznie.
Igen tanulságos felfedezés az úgynevezett „mozaikzászló" (Woolley szerint
i. e. 3500-ból való). Ez a lobogó két 55 centiméter hosszú és 22,5 centiméter
széles táblából állt, két kiegészítő háromszöggel. Feltételezhető, hogy ezeket
a táblákat rúdra erősítve körmenetek és felvonulások élén hordozták.
A táblákat lapislazuli alapon számtalan apró gyöngyház- és kagylófigura
díszítette. Ha nem is olyan részletesen tájékoztatták a nézőt, mint ahogyan egykor
Mariette-et az egyiptomi életről a gazdag Ti sírjában talált falfestmények,
Woolley, mint valami képeskönyvből leolvashatta róluk egy ötezer éve letűnt
életforma mozzanatait. Ha korát tekintjük, akkor ez a „mozaikzászló", mint
afféle kulcs, rendkívüli értéket képvisel.
A zászló ünnepi menetet ábrázol (amely a ruházatot és a szerszámokat
mutatja), leölésre szánt állatokat (ebből az akkor tartott háziállatokat ismerjük
meg), foglyok és harcosok menetét (ez fegyverekről és háborús felszerelésről
tájékoztat) és végül harci kocsikat. A harci kocsik azt mutatják, hogy a sumérok
vezették be a hadtörténelembe a negyedik évezred végén a kocsi-hadosztályokat.
Ezek a harci kocsi seregek kovácsolták össze vagy verték szét a babilóniaiak,
asszírok, perzsák és makedónok óriás birodalmait.
Nem sokkal később azonban rettenetes felfedezésre jutott Woolley. Ur
királysírjai nemcsak uralkodók és uralkodónők tetemeit rejtették.
Ezekben a sírokban tömegmészárlások áldozatai voltak elhantolva. Egyik
sírban testőrök feküdtek, koponyájuk mellett rézsisakjuk, kezük mellett fegyverük.
Agyonverték őket! A sírkamrák egyikének végében kilenc udvarhölgy
feküdt, még azzal a pompás fejdísszel, melyet nyilván a temetési ünnepségeken
viseltek. A bejárattal szemben két nehéz kocsi, bennük a kocsisok csontjai.
Elöl a vontató ökrök csontvázai mellett a szolgák csontjai. Őket is lemészárolták!
Sub-ad királynő (lásd címlap előtti képet) sírjában két sorban feküdtek a
leölt udvarhölgyek, utolsónak egy férfi, a hárfás. Karcsontjai a drága intarziás
hangszert ölelték; azután érte a halálos csapás. Szorosan a ravatal mellett, amelyen
a királynő feküdt, két csontváz kuporgott olyan helyzetben, mintha ütés
sújtott volna le reájuk.
Mit jelenthetett ez a felfedezés ?
Csak egyet: itt halandó embereknek emberi életet áldoztak, az emberek
között létező legnagyobb áldozatot hozták. Woolley tudatos emberáldozattal
állt szemközt, ami nyilván fanatikus papok műve volt, akik itt valami istenkirályságot
tartottak fent. Mind a tetemek helyzetéből, mind az összes leletkörülményekből
meg lehetett ítélni, hogy ezek az udvari emberek, szolgák és
katonák, nem önként követték uralkodójukat a halálba, nem mint halott férjüket
önként máglyára követő hindu özvegyek. Mészárlássá vált itt az áldozat!
Véres kivégzés a halott király tiszteletére!
Milyen tanulságot vont le a tudomány ebből a felfedezésből? „Semmilyen
hasonló emberáldozatra vonatkozó feljegyzést nem ismerünk - mondja Woolley
- és az archeológia sem jutott még soha ilyen nyomokra. Ha ezek az áldozatok
. . . az első királyok istenítésével függnek össze, akkor azzal válaszolunk,
hogy történelmi időkben még a leghatalmasabb istenek sem követeltek meg
ilyen szertartást, mindez tehát az Ur-beli királysírok rendkívüli régi voltát
bizonyítja."
Az ősi sumér kultúrához Woolley még egy lépéssel közelebb került.
Mikor módszeresen, egyre mélyebben kezdett ásni, a sírok alatt tizenkét
40. ábra
A „mozaikzászló" Ur városából. Leonard Woolley egyik legérdekesebb lelete. A rajz nem mutatja
eléggé híven a mű gazdag megmunkálását. Eredetije viszont valóságos „képeskönyv" a sumerok életéből
a figyelmes néző számára
méter mélységben agyagrétegre akadt. Ez a réteg teljesen tiszta volt, cserepektől,
szeméttől mentes, és két és fél méter vastag.
Ilyen természetes hordalék jelenlétére az egyetlen elképzelhető magyarázatot
a geológus még nagyobb biztonsággal tudná megadni, mint az archeológus;
Sumérban egykor szörnyű árvízkatasztrófa pusztíthatott. Ha két és fél méter
vastagságú agyagréteg rakódhatott le, akkor az ár a tengerből és az ég minden
sarkából zúdulhatott. Egy napon a völgyekből és a hegyekből jött; hogy a bibliai
Mózes 1. könyve 4. fejezetét idézzük: „felfakadának ezen a napon a nagy
mélység minden forrásai és az ég csatornái megnyilatkozának. És esett az eső
negyven nap és negyven éjjel . . . És erőt vevének a vizek a földön százötven
napig!"
Woolley óriási horderejű következtetés előtt állott.
Ha a bibliai történetnek a sokkal régibb Gilgames-eposszal való egyezésére
gondolt, ha az úgynevezett sumér „királylistát" hívta segítségül („akkor jött az
ár és az ár után ismét a királyság ereszkedett le az égből"), ha még ezen kívül
mindazt tekintetbe vette, amit a „Kétfolyam országa" ásatásai a régi legendák s
a Biblia igazáról bizonyítottak, valóban nem lehetett kétség afelől, hogy az
itt igazolódott óriási vízáradat csakis az - özönvíz lehetett.
Természetesen a mitikus özönvíz alapjául szolgáló vízáradat nem irtotta ki
az egész emberiséget, azt nem egyedül Utnapistim - Noé - és családja élte
túl. Azoknak az árvizeknek egyike lehetett - kétségtelenül egy egész szokatlanul
nagyarányú -, amelyek az Eufrátesz és Tigris deltájának árterületén
kisebb arányokban állandóan előfordulnak. A vízözön előtti és utáni legrégibb
sumér királyokról maradt feljegyzések nyomán megállapítható, hogy elsősorban
a sumér telepesek élték túl a nagy árvízkatasztrófát. Egyszerűen azért, mert
ellentétben a bennszülött, még barbár semitákkal, ők már fallal körülzárt,
mesterséges alapozású talajra épített városokban laktak. És nincs kizárva, hogy
Utnapistim, a sumér Noé: valóságos történelmi alak, telepes, aki Akkad területén
élve, másoknál hamarább ismerte fel a vízár növekedését és még időben
megtette a szükséges óvintézkedéseket. Az Utnapistimnek szóló isteni figyelmeztetést
pedig, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet"
a megmaradt sumér telepesek szó szerint megszívlelték. A régészek még ma is
csodálják hihetetlen akaraterejüket, amellyel a vízözöntől elpusztított vidéken
ismét virágzó kultúrát honosítottak meg.
Woolley i. e. a IV. évezredbe helyezi Ur királysírjainak leleteit. Amíg ő
ezeket fel nem fedte, ismereteink erről az időről pusztán legendákra és ősregékre
támaszkodtak. Woolley szolgáltatta a történelmi hitelességet.
Egykor a sumér nép létezését tudományos következtetések alapján állapították
meg. Ma már senki nem kételkedik az egykori megállapítás helyességében,
mert művészetüknek és iparuknak számtalan bizonyítékát őrzik múzeumaink.
A nép származásáról azonban, amely e dolgokat létrehozta, úgyszólván
semmit nem tudunk. Így állításainknál megint csak következtetésekre támaszkodhatunk.
Kétségtelen a következő: a nem sémita, sötét hajú - a feliratokban „fekete
fejűeknek" nevezett - sumérok jöttek utolsónak az Eufrátesz és Tigris deltájába.
Előttük (valószínűleg) kétféle semita törzs telepedett már ide. De a sumérok
magasabb, sőt egyes területeken már teljesen kifejlett kultúrát hoztak
magukkal, amelyet a félbarbár semitáknak is átadtak.
Hol fejlesztették ki kultúrájukat? - ez egyike az archeológia nagy és még
megoldatlan kérdéseinek. Nyelvük- az egyes kutatók szerint - a régi törökhöz
(turáni) hasonló. A további megállapítások feltételesek. Olyan emberek
lehettek, akik isteneiket hegyormokon szerették látni és imádni. Ezért mesterséges
hegyeket, zikkuratokat építettek isteneiknek, még számukra idegen sík
tájon is. Semmi esetre sem származhattak tehát a nagy síkságokról. Az Iráni
fennsíkról jöttek talán, vagy még messzebbről, Ázsia magas hegyvidékeiről?
Ezeket a feltételezéseket az a tény támogatja, hogy a „Két folyam országá"-ban
kiásott korábbi sumér építkezés faszerkezetes hagyományokon alapszik. Ez az
építkezési mód pedig csak dús erdőkkel borított vidékről eredhetett.
De ez még a legkevésbé sem bizonyos. Mert ennek az elméletnek ellene
mond egy olyan népről regélő ősi sumér legenda, amely a tenger felől jött a
„Két folyam országá"-ba. Itt is lehet következtetni.
Egy napon az angol Arthur Keith kijelentette: „A régi sumérok arcvonásai
ma már csak Keleten: Afganisztán és Beludzsisztán lakói közt az Indus völgyéig
- vagy kétezernégyszáz kilométernyi távolságra - találhatók meg."
Alighogy ez a kijelentés elhangzott, az Indus völgyében való ásatásoknál,
egy igen fejlett régi kultúra felfedezése közben, különös négyszögű pecsétnyomókat
találtak. Alakjukban, vésésük stílusa és felirataik tekintetében hajszálra
egyeztek a suméroknál találtakkal!
De még mindig nyitva marad a kérdés, honnan jött ez a titokzatos nép ? Ne
legyünk türelmetlenek. Gondoljunk arra, milyen távoli, homályos múltba vezet
vissza az is, hogy a fekete fejűek létezését bebizonyították. Az úgynevezett
„királylista" pedig még szélesebb, még messzibb távlatokat nyit meg előttünk.
A régi Babilonban mindent az elmúlt esztendő egyik kimagasló eseményétől
kelteztek. De már Iszin I. dinasztiájának idejében (i. e. 2100 körül) elkészült
a múltnak első kronologikus rögzítése. Ebből fennmaradt a „Királyok listájának"
néhány másolata, sematikus, de számunkra igen értékes tabellák. Sokkal
későbbi időkből (i. e. III. és IV. századból) származik Bérössosnak, a babiloni
papnak, görög nyelven írt történeti műve.
E listák szerint a sumérok történelme az ember teremtéséig nyúlik vissza.
Ádámtól, az első embertől, egészen az özönvízig, tíz „ősatyát" ismer a Biblia.
A sumerok ezeket „őskirályoknak" nevezik, és szintén tízet tartanak nyilván.
Már az izraelita ősapák is valószínűtlenül hosszú életkorral dicsekedtek. Ádám,
aki százharminc éves korában nemzette első fiát, ezután még nyolcszáz évig élt.
Matuzsálem kora pedig mai szókincsünknek is egyik tartozéka. A régi sumerok
életkora egyenesen fantasztikus. Az egyik felirat szerint (amely csak nyolc uralkodót
sorol fel) az „őskirályok" összesen 241 200 évig uralkodtak, egy másik
szerint, amely mind a tízet felsorolja: 456 000 évig.
Akkor jött az özönvíz, majd az emberi nem újjászületése Utnapistim törzséből.
A királyokat, akiket most név szerint ismerünk, a babiloni bölcsek, akik
krónikáikat i. e. 2100 körül írták, történelmi személyekként emlegetik. Ezek
között az uralkodók között nem egy olyan akadt, aki a korabeli legendákban
mint isten vagy félisten élt. Sőt a vízözön utáni első dinasztia azt állítja önmagáról,
hogy huszonhárom királya összesen 24 510 évig, három hónapig és 3 és fél
napig uralkodott. Nem csoda tehát, ha
a kutatók eleinte nem adtak hitelt a „királylistáknak".
A kutatók kétkedése azért is érthető,
mert századunkig a régészek egyetlen
olyan király nyomát sem tudták megtalálni,
melynek viselője a vízözön utáni
nyolcadik dinasztia előtt uralkodott
volna.
Amikor azonban Woolley szeme láttára
tűntek elő a legősibb kultúrának
egyre ősibb rétegei, egyszeriben megnövekedett
bizalma a régi listákban. Hasonló
bizakodással, hasonló körülmények között
állott ott, mint egykor Schliemann
Homérosa és Pausaniasa előtt. És őt is szerencsés
véletlen segítette megerősítő bizonyítékhoz
!
Kaldeában, az Ur melletti El-Obeid
domb belsejében találta meg Leonard
Woolley Nin-churszag anyaistennő templomát.
Lépcsők, teraszok, előcsarnokok,
rézzel berakott faoszlopok, gazdag mozaikok,
szarvas- és oroszlánszobrok díszítették a templomot. A világ legrégibb
épülete volt ez, amely a nagyságot és a művészi megmunkálást párosította.
Sok értékes és sok értéktelen tárgy között Woolley egy arany nyakéket is talált
a templomban.
A nyakék felirata adott hírt Leonard Woolleynek a templom építőjéről.
Világosan, olvashatóan állott rajta a név: A-anni-padda!
Woolley egy mészkőtáblát is talált. Ez még az arany nyakéknél is többet
árult el. Fejlett ékírással jegyezték rá, hogy a templomot „A-anni-padda", Ur
királya, Mes-anni-padda, Ur királyának fia avatta fel.
Mes-anni-padda a királylistán, mint a vízözön utáni III. dinasztia, az úgynevezett
I. Ur-dinasztia megalapítója szerepelt. Tehát azoknak a királyoknak
volt egyike, akiknek történelmi létezésében addig kételkedtek.
41. ábra
Magánház Ur városában. - Rekonstrukció
Fekete macskával „Schock"-kal, tizenkettes beosztású óralappal kezdtük
el a sumér nép felfedezésének ezt a fejezetét, s ezzel is fejezzük be.
Egyenes vonal vezet a sumeroktól hozzánk, csak ezt a vonalat itt-ott prizmatikusan
megtörik a közbeeső időkben kialakult és elpusztult kultúrák. A sumér
kultúrának rendkívüli teremtő ereje minden területen éreztette hatását.
Minden, ami Babilonban és Ninivében gazdagon kivirult, sumér talajból fakadt.
Felsorolunk néhány példát arra, hogy Babilon kultúrája milyen mértékben
támaszkodott a sumér örökségre, és hogy teljesítményeit mint lehetett beilleszteni
későbbi kultúránk ranglistájába.
A Susában talált nagy törvénytábla, amely Hammurapi kódexét őrizte meg,
az ósumér alapvető jogok és szokások összefoglalása. Ami számunkra ebben
a gyűjteményben meglepő, mert „modern", világos bűntudat kidolgozása és
tisztán jogi szempontok hangsúlyozása (vallási parancsolatok korlátozása mellett).
Például a vérbosszút - amely a későbbi kultúrákban élt, sőt Európa egyes
részeiben századunkig pusztított - Hammurapi törvényei eltiltották.
A jogsérelem megtorlója az állam - és ez a „legmodernebb" a susai törvénytáblán
- és nem az egyén. Az igazságszolgáltatás kemény volt, és a testi büntetések
durvasága magán viselte a keleti zsarnokság jeleit. Lényegében Hammurapi
törvényei egészen Justinianus kódexéig és a Code Napoléonig hatottak.
Babilónia mágiával szorosan egybekötött gyógyító tudománya - a római
nyelvben a „babiloni" vagy „kaldeus" gyakran egyet jelentett a „mágussal" -
ugyancsak sumér eredetű. Babilonnak állami orvosi iskolái voltak. Az orvos
mesterségét gyakran vallásos előírások irányították. Más esetekben az államnak
volt felelős, sőt gyakran az igazságügyi szerveknek. A Hammurapi-féle törvények
218. cikkelye szerint a műhibát elkövető orvost következőképpen büntették:
„Ha az orvos valakinél bronzkéssel való súlyosabb beavatkozásra határozza
el magát, és a betegnek ezzel halálát okozza, vagy bronzkéssel valakinek
hályogját felnyitja, s ezáltal szemét tönkreteszi - vágassék le a keze!" Az asztrológiában
hivő sumérok vallását és istenét más nevekkel és gyakran csak enyhe
változásokkal megtaláljuk Babilonban és Asszíriában, majd sokkal később
Athénban, sőt Rómában is. (A sumér történelem és legendakör közvetlen hatását
a Bibliára már ismerjük.)
Az égboltozatnak és az égitestek mozgásának vizsgálása elérte az egzakt
tudomány fokát. Alapjául szolgált a csillagászati világképnek, naptárnak és az
idő fogalmának. A zikkuratok templomtornyai egyben csillagvizsgálók is voltak.
Babilónia papjai pontosabban kiszámították a Merkur bolygó pályáját,
mint később Hipparchos és Ptolemaios. Sőt, sikerült nekik a Hold keringési útját
is kiszámítaniuk. A technika legkitűnőbb segédeszközeivel felszerelt modern
csillagászat eredményei csupán 0,4 másodperccel térnek el számításaiktól!
A babiloni matematika a sumérok hatvanas számrendszerén alapult, amit
a semiták a maguk tízes rendszerével kereszteztek. Ez a kettősség megnehezítette
a számolást, amin számolótáblákkal könnyítettek. (Az antik logarléccel!)
Ezzel a módszerrel elképesztően magas számértékekhez jutottak el Babilonban.
A görögöknél, akiktől a matematika-asztronómia terén is sokat átvettünk, már
a tízezres szám is a „számtalan" fogalmával kapcsolódott össze s a „millió"
fogalmát Európában csak a XIX. század honosította meg. Egy Kujundzsik
dombjáról való ékírásszöveg azonban olyan matematikai sorozatot ad meg,
amelynek végösszege a mi számolási rendszerünkben 195 255 200 000 000-nek
felel meg. Ilyen nagy szám Descartes és Leibniz idejében szóba sem jöhetett
volna.
Kártékony volt azonban az, hogy minden tudomány keveredett az asztrológiával
és a jövendöléssel. A sok jó mellett, amit a suméroktól és babilóniaiaktól
kaptunk, van igen rossz is, a babonákban való hit, amely a legjelentéktelenebb
dolgokat is titokzatos vonatkozásokkal kapcsolta össze. Ez azután vallási
mániával - kivált a boszorkányőrülettel - összebonyolódva, hátborzongató
színjátékokra vezetett. A későbbi Rómán és a mór Arabian keresztül ez is megtalálta
a nyugati országokba vezető utat. A „Malleus maleficarum" („Boszorkánypöröly"),
a nyugati országok könyvei között a legintelligensebben megírt
„ostoba" könyv, nem egyéb, mint késői utódja az „Elégetés" című ékírásos
szövegnek.
Leonard Woolley, akitől többet tudtunk meg a „fekete fejűek" titokzatos
népéről, az építészet területén mutatta be, hogy egy sumér alkotás hogyan hatott
évezredeken át. „Az európai építészetben a boltív csak Nagy Sándor hódító
hadjáratain keresztül vált ismeretessé. A görög építészek mohón kaptak rajta,
és mint új építkezési formát bevezették . . . a nyugati világba . . . A görögök
szerepét azután a rómaiak vették át. Babilonban általánosan elterjedt volt a
boltív. Nabukodonozor Babilon újjáépítésénél használta i. e. 600-ban. Urban
még ma is áll egy ív Kuri-Galzu templomában. (Kuri-Galzu Babilon egyik
királya volt i. e. 1400-ban.) Ur városában i. e. 2000 körül a sumér polgárok lakóházaiban
a kapuboltozat téglából készült, és valódi ív alakjában rakták fel. Nippurnak
egy boltozattal átívelt lefolyó csatornája i. e. 3000-re tehető. Urban, a
királysírok tetőzeténél is találtunk boltíveket. Ez a lelet további négy- vagy ötszáz
évvel vezeti vissza az építészeti formát. Íme egy világosan követhető vonal
a sumér kultúra hajnalhasadásától egészen a modern időkig."
Végül is így foglalja össze Woolley: „Ha az emberek erőfeszítését kizárólag
elért sikereik szerint ítéljük meg, akkor a rangsorban a sumerok . . . ha nem is
kimagasló, de mindenesetre tiszteletre méltó helyet érdemelnek. Ám, ha a történelem
fejlődésére gyakorolt befolyásuk után ítéljük meg őket, akkor élére kerülnek
a ranglistának. Kultúrájuk, amely még a sötét barbárság állapotában levő
emberiségre sugárzott fényt, a világnak egyik első ösztönző ereje volt.
Mi olyan időkben nőttünk fel, amikor minden művészet forrását Görögországra
vezették vissza és azt hitték, hogy maga Görögország is, mint Pallas,
az olymposi Zeus fejéből pattant ki. Később azonban megláttuk, hogy a kultúrának
ez a világa a lydiaiaktól és a hettitáktól, Föníciából, Krétából, Babilonból
és Egyiptombólszívta életerejét. És a gyökerek még messzibbre ágaznak:
mindezek mögött a népek mögött a sumérok állnak."
Ha a régésszel együtt kalandozva követjük életünknek ezeket a nyomait,
vissza a „Kétfolyam országá"-ba, az özönvíz és az őskirályok hazájába, ilyenkor
megcsap bennünket az évezredek lehelete. Sok mindent látunk, ami jó vagy
rossz irányban, de már éppúgy, ötezer év előtt is hatott - s elmondhatjuk, hogy
mint egyetlen nap, úgy múlt el a sok évezred.
Idáig olyan földrajzi területen követtük az archeológust, mely csak kevéssé
tért el a Földközi-tenger határsávjaitól. Most, bár földrajzi távlatokban mérföldes
ugrást teszünk, időbeliekben azonban rövidet. Az ásó embereivel olyan
világba szállunk alá, amely csak alig néhány évszázad előtt süllyedt el és mégis,
az imént megismert világoknál idegenebbnek, barbárabbnak, ijesztőbbnek és
gyakran érthetetlenebbnek tűnik előttünk.
Mexikó és Yucatán őserdeinek világába indulunk.
XX. tábla.
Balról: sumér uralkodónőt ábrázoló szobrocska, alighanem az i. e. harmadik évezredből.
Jobbról: Gudea tartományi fejedelem vagy lagasi papkirály szobra. Az Ernest de