20. FEJEZET AZ ÉKÍRÁS MEGFEJTÉSE

Vajon kinek a kezébe került Botta könyve? Ki rágta át magát harmadik és negyedik kötetén? És ki értette meg a benne összegyűjtött feliratokat? A tudományos kutatások története azt bizonyítja, hogy a felfedezések és azok gyakorlati hasznosítása között igen nagy időbeli eltérés lehetséges.

Amikor Botta a domborművek mellett még a sajátságos, ék alakú jelekkel telirótt téglákat is összegyűjtötte, lerajzoltatta és Párizsba küldte, még nem sejtette, hogy a furcsa jeleket hogyan lehet kibetűzni. Ugyanakkor azonban szerte Európában és Közel-Keleten számos tudós ült könyvei fölé görnyedve – már a titkokhoz vezető kulcsok birtokában.

Hihetetlenül hangzik: de ezek a tudós férfiak már kezükben tartották esztendők óta e népek rejtélyes írásához a megfejtés kulcsát, amely országról Botta csak most szolgáltatta az első biztos, részletes felvilágosításokat. Sőt, ha Botta könyvének megjelenési időpontjától visszafelé-számolunk – pontosan negyvenhét esztendő óta! Csupán az eddig ismerteknél újabb, pontosabb, több korabeli felirat hiányzott nekik, hogy a kibetűzés tudományában előrehaladhassanak. Lényegében az ékírás megfejtéséhez vezető út járhatóvá vált már akkor, amikor Sargon palotájának még egyetlen fala sem látott napvilágot, s amikor Ninivéről – melynek feltárásához éppen akkor kezdett hozzá Layard – még csak annyit tudtak, amennyit a Biblia mesélt. Időközben Botta úttörő munkáját még Layard felfedezései és annak a vakmerő angolnak eredményei is gazdagították, aki egy felirat másolásáért csigasor segítségével ereszkedett le a meredek sziklafalon. Egyetlen évtized alatt egymást követték az ásatások és felfedezések. Ezekkel együtt következett be a tudományok gyors haladása, írásmegfejtések, különféle helyesbítések és új felismerések a nyelvtudomány és általában a régi népek ismeretének terén. A múlt század derekán tehát az archeológia már jól felvértezetten, készen állott arra, hogy minden újabb felfedezést azonnal feldolgozhasson.

Azt az embert azonban, aki az ékírás megfejtéséhez az első döntő lépést megtette – s ezen mosolyogni kell! – nem tudományszomj, nem kíváncsiság indította erre. Ennek az 1802-ben a göttingeni városi iskolában segédtanárkodó, huszonhét esztendős fiatalembernek sikerült, zseniálisnak nevezhető módszer alapján, egy ékírásos feliratnak első tíz betűjét megfejtenie – fogadásból!

Az ékírás létezéséről már a XVII. században tudtak. Az első másolatokat Pietro della Valle olasz utazó küldte Európába. Majd 1693-ban Aston a Philosophical Transactionsban egy bizonyos Flower nevezetű férfiúnak, a Keletindiai Társaság perzsiai ügynökének kétsornyi másolatát közölte. A legizgalmasabb tudósításokat, mégpedig nem csupán feliratokról és szoborművekről, hanem az illető országokról és azok népeiről is Karsten Niebuhr küldte világgá. A hannoveri Niebuhr I. Frigyes dán király szolgálatában állott. 1760-tól 1767-ig beutazta a Keletet. Több tudóstársával együtt indult, de útközben, már az első év leforgása alatt, rajta kívül az expedíció valamennyi tagja meghalt. Niebuhr azonban társtalanul is elszántan folytatta megkezdett útját. Majd szerencsésen hazaérkezve kiadta „Útleírások Arábiáról és a környező országokról” című könyvét, amelyet Napóleon egyiptomi útján állandóan magával hordott.

A legkorábbi ékírásmásolatok tekervényes utakon, hiányos és megcson­kított állapotban kerültek Európába. Annyira, hogy még Hyde, a XVIII. század hírneves angol orientalistája sem írásnak, hanem díszítő motívumoknak minősítette azokat. Szűkebb földrajzi értelemben véve nem asszír vagy babiloni földről származtak. Csaknem valamennyi egy Siráztól északkelet irányban hét mérföldnyire fekvő romhalmazból eredt. Ezt a gigászi romtemetőt már Niebuhr – jogosan – az ókori Persepolis maradványainak tartotta.

Ezek a romok, Dareios és Xerxés hatalmas rezidenciájának romjai későbbi kultúra tanúbizonyságaként keltek életre Bottá ásója nyomán a negyvenes években. Minden képzeletet felülmúló palota volt az, amelyet Nagy Sándor pusztított el, „egy tivornyázás közepette, amidőn már nem volt öntudatának birtokában” – írja Diodóros. Kleitarchos is beszél erről a tivornyáról, de szerinte Thais, az athéni táncosnő volt az, aki a tánc őrületében az oltárról egy tűzcsóvát felragadott és a palota fapillérei közé dobta, a teljesen ittas Nagy Sándor pedig híveivel együtt követte példáját. (Droysen a „Hellénizmus történeté”-ben így ír ezekről az ókori feljegyzésekről: „Rendkívüli tehetséggel, de a történelem számlájára szerkesztettek itt történeteket.”) Az iszlám középkori, fejedelmei még ebben a palotában uralkodtak. Később már juhnyájak legeltek a romok közt. Az első ízben erre járó utazók, amit tudtak, elhordták innen; ezért úgyszólván alig akad valamirevaló múzeum, amely ne tudna persepolisi dombormű töredékeket felmutatni. Flandin és Coste rajzokat készített a romokról. Andreas és Stolze 1882-ben fényképeket. Közben ugyanúgy, mint Rómában a Colosseumot, Dareios palotáját is kőbányának használták. A múlt században évtizedről évtizedre szemmel lehetett kísérni a romok pusztulását. 1931-től 1934-ig, Ernst Herzfeld vezetése alatt végre megtörtént a rommező első módszeres kivizsgálása. Herzfeld működése – amelyet a chicagói egyetem Keleti Intézetének megbízásából végzett – arra is szolgált, hogy hatásos intézkedé­sekkel meggátolja a további rombolást és biztosítsa az értékek megőrzését.

Ezen a vidéken annyira egymás hegyén-hátán rétegződnek a különböző kultúrák, mint sehol másutt. Így itt könnyen elképzelhető a következő eset: mondjuk, hogy Bagdadban egy archeológus éppen szolgálati szobájában dolgozik, amikor belép hozzá egy arab. Néhány ékírással telerótt agyagtáblát hoz magával. Ezeken a talán Behisztun tájáról való agyagtáblákon Dareiosról, a perzsák királyáról esik szó. Az archeológusnak kéznél lévén Hérodotosa, az ógörög forrásokból, valamint a modern kutatás eredményeiből bizonyságot szerez, hogy Dareios a mi időszámításunk előtt ötszáz évvel állott hatalma csúcspontján és egy óriás birodalom feje volt. Az arab által hozott többi táblán utalást talál egymást követő régi nemzedékekre, háborúkra, pusztításokra, gyilkos cselekedetekre. De találhat utalást Hammurapira és egy másik óriásbir odalomra, amely i. e. 1700-ban virult. Vagy Szanhérib királyra s egy harmadik óriás birodalomra, ezúttal a VIII. és VII. század fordulóján...

Ha pedig az archeológus most már nem akar eltérni az óriás birodalmak so­rozatától, kövesse csak szépen arab látogatóját. Ez már a következő sarkon lekuporodik néhány összecsoportosult embertársa körébe, akikkel együtt szájtátva hallgatja egy mesélő arab mondókáját. Hatásos szünetekkel tarkított, egyhangú, éneklő modorban folyik az előadás, Harunról, a csodálatos kalifáról, aki i. sz. 800-ban – amikor a Nyugatot Nagy Károly kormányozta – állott hatalma és bölcsessége tetőfokán. Ha még mindehhez hozzáfűzzük a „Két folyam orszá­ga”-t illető legújabb ismereteinket, megállapíthatjuk, hogy a mai Damaszkusz és Siraz között – befolyása alatt tartva az egész ókori világot – hat különböző óriás kultúrcentrum váltotta egymást. Ezek az egymástól független, de mégis egymásba fonódó, egymásra ható kultúrák erre az igen szűk helyre sűrítetten öt évezredet töltöttek meg a legizgalmasabb, legelevenebb élettel. Ötezer év – az emberiség történelmének gyakran borzalmas, de gyakran magasztos ötezer esztendeje! A múlt dúsgazdagságával szemben valósággal eltörpül az a kilenc réteg, amelyre Trója kiásásánál Schliemann rábukkant. Mert a kilenc réteg között csak egyetlenegy képviselt valódi, történelmi nagyságot. A jelentéktelen kultúrrétegeknek pedig Mezopotámiában se szeri, se száma. Egy, az i. e. 3000. évből való Akkad-korabeli város például öt ilyen különböző kultúrréteg romjai fölé épült. És akkor Babilon még meg sem született!

Érthető tehát, hogy az egymásra torlódó történelmi korszakoknak ezen a gigászi színpadán nemcsak nyelvek, hanem az írásmódok is egyre változtak. Ahogy a hieroglifa nem lett azonnal hieroglifa, úgy az ékírás sem volt mindig ugyanaz az ékírás. Amit Botta Párizsba küldött, egészen mást mutatott, mint az, amit Niebuhr Persepolisból hozott magával. Az ékírás megfejtéséről szóló első tudósításokban pedig soha nem asszír vagy babilóniai, hanem mindenkor persepolisi feliratokról beszélnek. Azért, mert ezek a kétezer éves feliratok nyitották meg a megfejtés útját mindazokhoz az ékírásokhoz is, amelyek később a Tigris és Eufrátesz völgyének romhalmazai alól felszínre kerültek.

Az ékírás megfejtése az emberi szellem mesterműve, és azt a legnagyobb tudományos vagy műszaki felfedezések mellé sorolhatjuk.

George Friedrich Grotefend 1775. június 9-én született a németországi Mündenben. Előbb szülővárosában tanult, később Ilfeldben a pedagógiai, majd Göttingenben a filológiai fakultás hallgatója lett. 1797-ben segédtanár a városi iskolában, 1803-ban Frankfurt am Mainben a gimnázium prorektora, azután igazgatója. 1817-ben tudományos egyesületet alapít a német nyelv tanulmányozására. 1821-ben a hannoveri líceum igazgatója, 1849-ben – ahogyan az állami tisztviselőknél szokásos – nyugdíjazzák, majd 1853. december 15-én meghal.

Huszonhét esztendős korában ez az ember, aki egész életén keresztül maga a megtestesült józanság, a minden különcködéstől mentes, egyenes úton való haladás mintaképe, belemegy vidám poharazgatás közben egy képtelen fogadásba. Arra vállalkozik, hogy megfejti az ékírás titkát. Néhány persepolisi felirat rossz másolatán kívül semmi sem állott rendelkezésére, amikor fiatalos gondtalansággal nekivágott az akkor reménytelennek tűnő feladatnak.

És az, amit korának tudósai lehetetlenségnek tartottak, neki sikerült. Kuta­tásainak első eredményeit 1802-ben terjesztette a göttingeni tudományos akadémia elé. Későbbi filológiai értekezéseinek tömegéből – amelyek ma már érdektelenségbe és feledésbe merültek – minden időre kimagaslóan emelkedik ki ez az „Adalékok a persepolisi ékírás magyarázatához” („Beitrage zur Eplauterung der persepolitanischen Keilschrift”) című tanulmánya.

Grotefend az alábbi támpontokból indult ki.

A persepolisi feliratok nagyon különböző jellegűek voltak. Egyes táblákon háromfajta típust lehetett megkülönböztetni, s ez a három típus három egymástól észrevehetőleg elválasztott oszlopban sorakozott egymás mellé. A régi perzsák és a persepolisi uralkodók történetét a kutatók s így Grotefend is, az ifjú humanista, a görög történetírók munkáinak alapján ismerték. Tudták, hogy Kyros i. e. 540 körül megsemmisítő csapást mért a babilóniaiakra, megpecsé­telve Babilónia pusztulását és földjükön megalapította az első nagy perzsa birodalmat. Ebből már arra lehetett következtetni, hogy a feliratoknak legalábbis egyikét a hódítók nyelvén készítették. A további feltevés az volt, hogy a rovásírás középső oszlopát – minthogy az általános felfogás szerint mindig a legfontosabbat helyezik középre – minden valószínűség szerint óperzsa nyelven írták. Feltűntek még egyes, igen gyakran előforduló, különálló jelek és jelekből álló csoportok. Elképzelhető volt, hogy egy-egy ilyen jelcsoport alighanem a „király” fogalmat jelentheti, amit az addigi megfigyelések is valószínűsítettek. Az ék alakú, egyedülálló jelet, amely felül kezdődött és balról jobbra, lefelé húzódott, szavakat elválasztó jelnek lehetett tartani.

Ez volt minden. Csodálatosan kevés. Mert ezekből a nyers feltevésekből kiindulva még arra sem derült világosság, hogy melyik oldalról kezdődhetik a feliratok olvasása, de még arra sem, hogy a táblának melyik az alsó és melyik a felső része. Nem is beszélve arról, hogy az írás kibetűzése balról vagy jobbról kezdődik-e.

Grotefend, akit fiatalsága nem csábított felületességre, a legelején kezdte a munkát

Champollion, aki pontosan húsz évvel később hatolt be a hieroglifák tit­kába – ha az előzményeket tekintetbe vesszük –, távolról sem állott ilyen bonyolult probléma előtt. Grotefend nem volt olyan értékes dokumentum birtokában, mint a rosette-i háromnyelvű kő, amely Champollionnak a lefordítás világos lehetőségeit nyújtotta. Grotefend nem ismerte azt a három nyelvet és írást, amely itt három oszlopban egymás mellett sorakozott. Ö tehát alapvető tényekből indulhatott csak ki.

Először leszögezte, hogy az ékjelek nem díszítőelemek, hanem írás célját szolgálták. Majd felismerte, hogy ezek a jelek, lekerekítő vonalak teljes hiányában a tulajdonképpeni „írásra” használhatatlanok és csakis szilárd anyagba való bevésésre alkalmasak. (Ma már tudjuk, hogy ez a nehézkesnek tűnő írásmód tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy Mezopotámia és Óperzsia összes politikai és gazdasági vonatkozású ügyleteit – egészen Nagy Sándor koráig – sike­resen lebonyolítsa. A mai modern világban egy áruház üzleti leveleit írógéppel írja s indigó segítségével készít róla másolatot. E letűnt kor kereskedői nádvesszővel a még friss, puha agyagtáblákba vésték árulistájukat. Megtartottak egy példányt s egy erről készült másolatot átnyújtottak ügyfelüknek, miután mindkét táblát kemencében kiégették. Ezek aztán annyira megkeményedtek, hogy mindenfajta papírt túléltek. Ügy, hogy még ma, háromezer év múltán is tudomást szerezhetünk általuk az akkor történtekről!)

Arra is rámutatott Grotefend, hogy az ékek észrevehetően négyfelé irá­nyulnak. Mégpedig olyan módon, hogy a főirány vagy fentről lefelé, vagy balról jobbfelé húzódik. A két ékből képzett szögek nyílásukkal következetesen jobbfelé néznek. Ezekből a látszólag jelentéktelen tényekből állapította meg mégis Grotefend, hogy milyen módon jutunk el a feliratok helyes értelmezésé­hez: ,,A táblákat úgy kell kézben tartani, hogy a függőleges ékek csúcsa lefelé, a vízszintes ékek sarkai pedig nyílásukkal jobbfelé nézzenek. Tüzetesebb megszemlélésüknél úgy tapasztaljuk, hogy az ékírást sohasem függőleges, hanem mindig vízszintes irányban írták és a metszett drágaköveken és gemmákon meg a pecséthengereken felfedezhető mellékábrák nem mértékadóak az ékírás irányának szempontjából.” Egyidejűleg arra az eredményre is eljutott Grote­fend, hogy az ékírást balról jobbra kell olvasni, – amit csak a nyugati világ tart természetesnek.

Mindezzel azonban maga a megfejtés nem oldódott meg. Grotefend döntő lépés előtt állott. Lángeszének bizonysága, hogy ezt a lépést meg tudta tenni.

A zsenialitás többek között azt a képességet is magában foglalja, amely a bonyolultban az egyszerűt s a már kész szerkezetben az alapvető lényeget meglátja. Grotefend valóban zseniális, döntő jelentőségű ötlete elképesztően egyszerű volt.

„Ne tételezzük fel” – így szólt saját magához –, „hogy a műemlékek feliratain észlelhető bizonyos szokásokat (és az előtte fekvő ékírásmásolatok monumentális feliratok voltak) csak úgy hirtelenében megváltoztatják.” Szülőhazájának temetőjében a „nyugodjék békében” ott állt bevésve mind a nagy-, mind a dédszülők sírkövén. Visszatérően és szabályosan. S alighanem ott áll majd a későbbi utódokén is. Miért ne lehetnének fellelhetők az általa ismert újperzsa emlékművek állandóan ismétlődő feliratai ugyanúgy az óperzsákéin is, persze, ha helyes a feltevés, hogy az oszlopsorok egyike óperzsa szöveget tartalmaz? Miért ne kezdődhetnének a persepolisi feliratok is hasonlóan az új perzsákéihoz:

„X, a nagy király, a királyok királya, A és B király, Fia Y-nak, a nagy király­nak, királyok királyának...” tehát a nemzedékek mindig visszatérő felsorolásával? Ez az elgondolás zseniális továbbfejlesztése volt a már megelőző feltevésnek, hogy a sűrűn előforduló ékcsoportok a „király” szót jelentik. S mindez még további következtetésekhez vezetett: ha az első szó a király nevét jelenti, azt egy ferdén álló éknek – a szóelválasztó éknek – kell követnie. Utána olyan két szónak kell jönnie, melyek közül az egyik ismét a „király” nevet rejti. És a „király” szónak a felirat első részében sűrűn kell előfordulnia!

Grotefendnek a most következő szövevényes gondolatmenetét ezen a he­lyen csupán alapjaiban vázolhatjuk. Egy kis fantáziával elképzelhetjük azt a dia­dalmas érzést, amely az ifjú segédtanárt elfoghatta, amikor ott Göttingenben – sok ezer kilométerre a helytől, ahol feliratainak eredeti példányai feküdtek, és háromezer évnyire attól az időtől, amikor azokat megírták – rájött, hogy fel­tevései helyesnek bizonyultak! De ez még nem volt minden. Bár többszörösen megtalálta az általa elképzelt sorrendet, noha gyakran lelt rá a szerinte „királyt” jelentő szóra, vajon akad-e valaki, aki mindezt el is fogadja bizonyítéknak? Végül is: nyerhetett-e valamit a világ az ilyen felfedezéssel?

Grotefend átvizsgálta, hogy mi is az, amit eddig elért. És akkor a követ­kező felfedezéshez jutott: csaknem valamennyi rendelkezésére álló táblán az első ékcsoportnak csak két különböző fajtáját találta meg. Akármeddig ment is az összehasonlításban, mindig csak ebbe a két csoportba ütközött. Abba a két kezdő szóba, amely az ő elmélete szerint egy király nevét jelentette. És talált olyan feliratot is, amelyben egyszerre mindkét név előfordult!

Grotefend gondolatai lázasan kergették egymást. Mi mást jelenthet ez az ő elképzelése alapján, mint azt, hogy az emlékművek, melyeknek másolatai előtte feküdtek, csupán két királyt dicsőítettek? Nem látszott-e igen valószínűnek – mivel egyes táblákon ezek a királyok egymás mellett szerepeltek –, hogy itt apáról és fiáról lehet szó?

Ha ezek a nevek elkülönítve tűntek fel, akkor az egyik név mögött a „királyt” jelentő jel volt látható, míg a másik mögött már nem. Ezek nyomán az elméletnek megfelelően a következő sematikus felállítás vált elképzelhetővé:

„X - király, Z fia

Y - király, X - király fia...”

Tisztában kell lennünk azzal, hogy idáig Grotefend valamennyi elgondo­lása puszta feltevésen alapult, s ez a feltevés semmi másra nem támaszkodott, mint egyes jelek sűrű ismétlődésére és sorrendszerűségére. Elképzelhető, milyen izgalom vett erőt rajta, amikor a fenti, legutóbb feljegyzett feltevésének átvizsgálása során egy csapásra rátalált a bizonyosság útjára, a tényleges és helytálló bizonyítékra, amely tisztán és világosan igazolta elméletét. A figyelmes olvasó pedig – aki már a vetélkedők és egyéb fejtörő sportok kedvelőinek századában született – mielőtt tovább olvasna, vegyen részt maga is a két sor átvizsgálásában. Mi a feltűnő benne?

A megfejtés nyitját nehéz nem észrevenni. Döntő jelentőséget kap egy hézag. Jobban mondva egy szónak a hiánya. Mégpedig a „király” szónak hiánya a név mögött, amelyet a sematikus felvázolásban a ,,Z" betű ábrázol.

Mert ha a felállítás helytálló, akkor egy nemzedék felsorolását jelenti. Nagyapát, apát és fiút, közülük apa és fiú király volt, de a nagyapa nem, és Grotefend fellélegezve mondhatta magában: ,,ha most sikerül az általunk ismert perzsa királyok sorában olyan generációra találnom, amelyre ez ráillik, akkor elméletem igazolódott és az ékírás első szavait –megfejtettem! ...”

A megfejtésnek erről a döntő időszakáról számoljon be maga Grotefend:

„Biztosra vettem, hogy itt az Achaimenidák dinasztiájának két királyát kell keresnem. És mert a történetírásban úgy is mint kortársat, úgy is mint részletes elbeszélőket, a görögöket tartottam legmegbízhatóbbaknak, elkezdtem kutatni a királyokat. Közülük kik azok, akiknek neve leginkább beleillene a feliratokba? Kyros és Kambysés nem lehetett, mert a feliratokban szereplő két névnek nem egyeztek a kezdőbetűi. Kyros és Artaxerxés sem lehetett, mert az ékjelekhez képest az első név túl rövid, a másik túl hosszú volt. Maradt Dareios és Xerxés, akiknek neve simán alkalmazkodott az ékírás betűihez! Nem is kételkedtem benne, hogy jól választottam. Megerősített még az is, hogy a fiú feliratán az apa királysága is fel volt tüntetve, de az apáén nem, amely megállapítást bármilyen írásmóddal írt valamennyi persepolisi felirat igazol.”

Megvolt tehát a bizonyíték. Nemcsak a saját elméletében bízó Grotefendnek, de az elfogulatlan bírálóknak is meg kellett hajolniuk az ésszerű következtetések meggyőző ereje előtt.

Az utolsó lépés azonban még nem történt meg. Idáig Grotefend a királynevek görög írásából indult ki, úgy ahogy azokat főként Hérodotosnál olvasta, Így mondja el tovább, a már ismert nagyapát véve alapul:

„Minthogy a nevek helyes kibetűzésével már több mint tizenkét betű isme­retéhez eljutottam – amelyek között egy kivételével a királyi cím valamennyi betűje helyet foglalt –, most arra került a sor, hogy a görög nyelven ismert neveknek perzsa nyelvű formáját megállapítsam. Szükség volt rá, hogy megfelelő értékeléssel a királyi cím rangját és jellegét kibetűzzem, és ennek segítsé­gével felderítsem azt a nyelvet, amelyen a feliratok íródtak. Már a Zend-Avesztából (a perzsák szent könyvéből) megtanultam, hogy a Hystaspés név perzsa nyelven Gostaps, Gustaps, Kistaps vagy Vistaspa nevekkel azonos. Ennek az összehasonlításnak segítségével, Dareios felirataiban – Hystaspés nevében – megtaláltam az első hét betű megfejtését, míg további három betűt már a királycímek összehasonlításakor felismertem.”

Az ékírás kibetűzése tehát megkezdődött.

Most már csak a javítások, tökéletesítések következtek. Csodálatosképpen több mint harminc év múlt el addig, amíg ezen a téren újabb, valóban lényegeset felfedeztek. Ez a francia Émile Burnouf és a norvég Christian Lassen nevéhez fűződik. Mindkettőnek értekezései 1836-ban jelentek még.

Sajátságos a dologban az, hogy míg Champollionnak, a hieroglifák megfej­tőjének neve közismert, addig Grotefend neve teljes feledésbe ment. Iskolákban nem tanítják, és modern lexikonjaink nagy része egyáltalán nem, vagy csak a vonatkozó forrásmunkákra történő utalásoknál tesz róla említést. És mégis az övé, egyedül az övé az elsőség ebben a döntő horderejű felfedezésben, melynek segítségével a nagyszerű mezopotámiai ásatások óriási történelmi jelentősége felismerhetővé vált.

Azt mondtuk, hogy Grotefendé az elsőség. Igen, mert az ékírás megfejté­sénél ugyanaz történt, ami az emberi szellem sok más felfedezésénél: hogy egymás után kétszer is felfedezték! Grotefendtől teljesen függetlenül egy angolnak is sikerült ugyanaz, de érdekes, hogy nemcsak Grotefendnél, hanem még annak tökéletesítőinél, Burnoufnál és Lassennél is későbben. (Az első erről szóló lényegbevágó tanulmány csak 1846-ban jelent meg.)

Ez az angol túlszárnyalta mindazt, amit elődei felfedeztek. Sikerült neki az ékírást illető összes ismereteket a tudósok elzárt szobáiból az egyetemek nyilvánossága elé vinni, a kibetűzés állapotából a megtanulhatóság állapotába felemelni. így lehetővé vált az egyre gazdagodó ókori feliratanyagnak tanulmányozása. Mert egy egész könyvtárat találtak meg egy napon, könyvtárat – csupa agyagtáblából. (Ezt a történetet majd később mondjuk el.) Mezopotámia szinte kimeríthetetlen kincseiről pedig némi fogalmat ad az a tény, hogy a német-amerikai V. Hilprecht expedíciója 1888-tól 1900-ig Nippurban annyi ékírásos táblát tárt fel, hogy megfejtésük és nyilvánosságra hozataluk még ma sem fejeződött be teljesen.