|
1956-2006: Mai is ugyan az zajlik mint '56-ban, Nagy átverés!
Memento Nagy Imre: Ellopták a magyartól 56-t, ellopták a rendszerváltást (1990) és ellopják a mát! Az Gyurcsány kontra Orbán ugyanaz mint 56. Leszámolnak a egymással, mint az 56-s kommunisták. Íme: Nagy Imre unokái nem a Magyar Demokratikus Chartával emlékeznek meg június 16-án a mártír miniszterelnök haláláról.Nagy Imre unokái, Jánosi Katalin és Jánosi Ferenc hétfőn juttatták el közleményüket az MTI-hez, amelyben megdöbbenésüket fejezik ki amiatt, hogy a Magyar Demokratikus Charta előző nap az aláírásukkal adott közre egy június 16-ai rendezvényre invitáló levelet, mint a "sznagovi gyerekek" meghívását közös emlékezésre a rákoskeresztúri temetőbe, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évfordulójára. A Magyar Demokratikus Charta felhívásaként az MTI-hez vasárnap eljuttatott levélben "sznagovi gyerekek" néven Donáth Ferenc, László és Mátyás, Jánosi Ferenc és Katalin, Losonczy Anna, Rajk László, Szilágyi Júlia, Vásárhelyi István, Júlia, Mária és Tánczosné, Bácskai Vera szerepel aláíróként- mti 2011 június 6
A nagy átverés: Ez a kifejezés nem irodalmi értékű, de ennél jobban nem lehet kifejezni azt, amikor jóhiszemű embereket igaznak tűnő hamisságokkal vezetnek félre.
Ennek az „átverésnek” lehettünk tanúi 1989 június 16-án, amikor a Hősök terén több mint 1oo.ooo ember előtt öt reform kommunistát és egy üres koporsót ravataloztak fel nagy gyászpompával, elhitetve az emberekkel, hogy itt a rendszerváltás, mert igazságot szolgáltatnak 1956 mártírjainak.
Ennél nagyobb hazugságot –úgy gondolom – még sehol a világon nem akartak egy egész nemzettel elhitetni!
Vizsgáljuk meg a történteket a cáfolhatatlan tények tükrében.
A felravatalozott öt mártír ízig-vérig hithű kommunista volt. Minden cselekedetük 1956 előtt a rendszer megszilárdítását, a forradalom napjaiban a rendszer megmentését szolgálta.
Egy rövid újságcikk nem ad lehetőséget mind az öt felravatalozott reform kommunista jellemzésére, ezért csak a két legismertebb személy életútját vizsgáljuk meg nagy vonalakban.
Már maga a „reform kommunista” kifejezés sántít és félrevezető. Komolytalan és nevetséges lenne reformfasisztákról, reform nácikról, reformnyilasokról, reform kapitalistákról, vagy reformterroristákról beszélni. Ugyanilyen komolytalan a reform kommunisták emlegetése is. Ezt csak „szépségtapasznak” szánják a mai „reform kommunisták” úgy tüntetve fel, mintha lenne különbség a kommunisták és reform kommunisták között. Szögezzük le, nincs közöttük különbség!
Nagy Imre az első világháborúban, orosz fogságba esése után belépett a Vörös Gárdába. Hiteles kutatók szerint, jelen volt a Cári család legyilkolásánál. Az emigrációban, amikor Kun Bélát és társait likvidálták, Nagy Imre, „Vologya” néven együttműködött az NKVD-vel és életben maradt. 1944-ben a legmegbízhatóbb moszkovitákkal tért haza, Belügyminiszterként, Földművelési Miniszterként, Miniszterelnök helyettesként a szilárd bolsevista irányvonalat képviselte.
Sztálin halála után a Szovjetúnióban megkezdődött a harc a hatalomért. Ez történt Magyarországon is. A hatalomért való marakodás kapcsán került szembe Nagy Imre Rákosival. A Szovjetúnió vezetői, élükön Beríjával, - talán a leghirhedtebb tömeggyilkos bolsevikkel, - Nagy Imrében látták azt a személyt, aki legjobban képviselné érdekeiket, aki Magyarországon is megmenthetné a kommunista rendszert, mert világosan látták a nép körében egyre fokozódó elégedetlenséget.
A forradalom alatt Nagy Imre minden cselekedete a kommunista rendszer átmentését szolgálta. Az a tény, hogy október 27-én „elismerte a forradalom győzelmét” nem jelentett mást, mint a szovjetekkel megegyezve, ravasz módon kicsalni a fegyvert a forradalmárok kezéből. „ Tegyétek le a fegyvert, ne folyjon több magyar vér, minden követelésetek teljesítve lesz, stb.” Ugyanakkor a fegyveres erők vezetését 1oo%-ig megbízható kommunisták kezébe helyezték, akiknek legfőbb feladata az volt, hogy a magyar fegyverben álló erőket minél jobban szétzüllesszék, ezzel előkészítve a talajt az újabb szovjet támadás előtt.
Későbbi perbefogása és kivégzése nem volt más, mint „kommunista testvérharc,” a hatalomért. Sorsa semmiben nem különbözött Trockíj, Beríja, Kun Béla, Rajk László és a többi, elvtársak által kivégzett kommunisták sorsától.
Aki Nagy Imrét nemzeti hősként mutatja be az utókornak, az szemérmetlenül meghamisítja a történelmet!
Maléter Pál is hasonló életutat járt be. Maléter a II. világháborúban esett szovjet fogságba. /Egyesek szerint átállt. / Ott jelentkezett partizánnak és már 1944-ben be is vetették volt bajtársai ellen. A háború elvesztése után ezek a partizánok lettek a honvédség vezetői, hiszen a megszállók szempontjából ezek voltak a legmegbízhatóbbak. Maléter is fokozatosan emelkedett a ranglétrán és 1956-ban már ezredes
Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére október 25-én kiment a Kilián laktanyába, mert a Corvin-köz és a Kilián laktanya két nap alatt világhírnévre tett szert, mivel itt érték a legnagyobb veszteségek a benyomuló szovjet egységeket. Ez kellemetlen volt Maléternek, mivel a Kilián is az Ő parancsnoksága alá tartozott. Azért ment oda, hogy a laktanyát a felkelőktől visszafoglalja.
Tény, hogy Maléter a forradalom alatt csak a felkelőket lőtte és lövette. Egyetlen parancsot nem adott ki a szovjet betolakodók elleni harcra. Honvédelmi Miniszterré történő kinevezése nem volt más, mint kommunista manipuláció, hogy a Kilián forradalmi hírét összemossák a kommunista ezredes nevével.
Kivégzése politikailag és erkölcsileg azonos Nagy Imrével. Az igaz, hogy áldozat. A kommunisták hagyományos egymás közötti marakodásának áldozata, de a forradalom győzelméért semmit nem tett! Ezért nem lehet a forradalom hőse és mártírja! Ezt csak a történelemhamisító, még élő reform kommunisták és kiszolgálóik szajkózzák megállás nélkül arra gondolva, hogy ha mást nem hallanak az emberek, az lassan belevésődik a tudatukba.
A többi elítélt „reform kommunistáról” is ugyanezt mondhatjuk el mint Nagy Imréről és Maléter Pálról. Akik életben maradtak, 1989-ben is a kommunista elvtársak átmentéséért hozták létre az un. Történelmi Igazságtétel Bizottságot, ahol elsősorban a volt kommunistáknak szolgáltattak igazságot. / Ezért volt a Nagy Temetés a Hősök terén. / Napjainkban pedig már azt hirdetik az elvtársurak, hogy 1956 tulajdonképpen szocialista forradalom volt, hiszen előkészítői, vezetői és mártírjai kommunisták voltak, /mint a mai „urak” / akik ugyanazt akarták ami napjainkban történik.
Ez a nagy történelmi átverés! A Világ legjelentősebb antikommunista és szovjetellenes forradalmának sikerét és dicsőségét, - melynek hősei elsősorban a Pesti Srácok voltak, - átjátszani a régi és mai kommunisták kezére.
Szerencsére az emberek gondolkoznak és egyre több olyan írás is megjelenik, mely rámutat arra a történelmi hazugságra, amit a Dohány utcai un. „56-os Intézet” próbál a tudományosság álarcával, a jóhiszemű emberekkel elhitetni. A „lóláb akkor lóg ki” ha megnézzük, hogy kik tartják fenn és kik támogatják az Intézetet. Mert mindenhez pénz kell.
Létrehozásánál egy külföldi, /nem nemzeti elkötelezettségű / milliomos bábáskodott. 1994 és 98 között a Horn-kormány évi 6o millió Forinttal támogatta az Intézetet. Ezt az összeget az Orbán-kormány megvonta, de Demszky Főpolgármester azonnal 3o millióval sietett az „urak” megsegítésére. 2002-ben, a kommunisták választási győzelme után pedig a Medgyessy-kormány szavazott meg 13o millió Forintot az Intézet támogatására. Ezt folytatta a Gyurcsán és Bajnai kormány is. / Madarat tolláról, embert barátjáról! /
Sok bölcsesség és örök igazság van az évszázadok alatt érlelődő népi mondásokban, ezért ezekkel fejezem be rövid, gondolatébresztő írásomat. „A történelem kerekei lassan forognak, az Isten malmai is lassan őrölnek, de a hazug embert hamarabb utolérik mint a sánta kutyát.”
Várom, hogy a Választófülkék forradalmának kormánya mikor teszi helyre az 1956-os Forradalom történelmi igazságát!
Szalay Róbert történelemtanár
Kárpáti Harsona
Mindszenty utolsó kálváriája - Szemenyei-Kiss Tamás
Mindszenty (Pehm) József bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek a Magyar Katolikus Egyház egyik legismertebb XX. századi alakja. 1915-ben gróf Mikes János megyéspüspök szentelte pappá a szombathelyi székesegyházban, 1919-ben (a Tanácsköztársaság idején) internálták püspökével együtt. A kommün leverését követően – még ugyanabban az évben – Zalaegerszegen kapott plébánosi megbízást. 1944. március 4-én, XII. Pius pápa veszprémi püspöknek nevezte ki. 52. születésnapján, március 29-én foglalta el a főpásztori hivatalt.
Jelmondatául a „Devictus vincit” (Legyőzetve győz) mondatot választotta. – Szigorú és következetes munkája során számos iskolát és plébániát alapított.
Nevéhez fűződik az a tiltakozó levél, amelyet az ország elpúsztítása és a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg a dúnántúli püspökök. A levelet személyesen adta át Szálasi Ferenc miniszterelnök-helyettesének, Szöllősi Jenőnek.
Két hét múlva papjaival együtt letartóztatták, mert egyházmegyéjében megtiltotta a Nyilaskeresztes Párt hatalomátvétele okán a pártszolgolgálatosok által követelt ünnepi szentmisék megtartását. Sopronkőhidán raboskodott, majd a soproni Isteni Megváltó Leányai apácarend kolostorában háziőrízet alatt tartották. – 1945. április 20.-án visszatért püspöki székhelyére, Veszprémbe. Ez év április 29-én súlyos cukorbetegségben meghalt Serédi Jusztinián hercegprímás. – 1945. szeptember 8. napján XII. Pius esztergomi esztergomi érsekké nevezte ki. Két nap gondolkodási idő után alávetette magát a pápai akaratnak, és október 7-én Esztergomban beiktatták új hivatalába. 1946. február 21. napján kreálták bíborossá.
A NAGY IMRE-KORMÁNY DILEMMÁJÁT AZ ÁVH OLDOTTA MEG…
Mindszenty József 1956-os tevékenysége – talán éppen a négy napig tartott viszonylagos szabadsága okán – nem mondható sem jelentősnek, sem olyannak, amely a legkisebb mértékben is hatással lett volna az eseményekre. Budapestre szállítása után ugyan egy-két utcai tüntetés lezajlott annak érdekében, hogy a bíboros hercegprímást kormánytaggá nevezzék ki, egy, a Kossuth Lajos térre vonuló csoport Nagy Imre ellenében a főpapot látta volna szívesen miniszterelnökként, de az idő megoldotta ezeket a vitákat, azon a három napon, amíg a budavári Úri utcai rezidenciáján kívűl a Parlamentben tartózkodott, a jelentősebb politikusok közül csak Tildy Zoltánnal találkozott. A forradalom vezetői október 23-a után egy héten át még abban a kérdésben sem voltak képesek döntést hozni, hogy a felsőpetényi ÁVH-objektumból (a kastélyból, ahol őrízet alatt volt) elrendeljék-e a kiszabadítását. – Amint azt a későbbiekben részletesen is leírom: az egységesnek hirdetett 1956 vezéralakjai dilemmáját végül is az ÁVH oldotta meg: Németh Hugó ÁVH-őrnagy 1956. október 30-án állománygyűlést hirdetett meg, amelyen – felsőbb parancs hiányában – feloszlottnak nyilvánította egységét és hivatalos jegyzőkönyv felvétele mellett közölték a főpappal, hogy 18 óra 00 perctől szabad ember…
A jegyzőkönyvet és a szabadulás valóságos napját azonban több érdekes esemény előzte meg. – Mindszenty érseket nem hagyományos börtönben, hanem a Nógrád megyei Felsőpetényben lévő Andrássy kastélyban tartották fogva, őrízetére egy tizenöt fős ÁVH-egység volt rendelve. Németh Hugó őrnagy vezetése alatt három operatív tiszt – Gösi István, Durik József és Medvegy János, valamint tizenegy tiszthelyettesi rangban lévő államvédelmista, Molnár Sándor, Vietorisz János, Virág Róza, Bodor Vilmos, Tószegi János, Fehér László, Kiss Csomó István, Somkuti Ferenc, Héregi András, Bebesi Józsefné és Papp Ferencné tevékenykedett. (Bár magát a „tevékenységet” csupán az időkénti jelentések megírása, az őrszolgálat és a konyha-élelmezés megoldása jelentette a csehszlovák-magyar határhoz közeli falu határában lévő ÁVH-objektumban.)
A főpap mozgását a kastélyban és annak parkjában nem korlátozta az őrség, mint ahogy Mindszenty egyéb napi tevékenységét sem: pihenését, az íróasztal mellett végzett munkáját, napi egészségügyi sétáit akkor végezte, amikor akarta. Maga a parancsnok – aki az objektum területén mindig civilben volt – is „Gondnok” néven mutatkozott be a főrangú státusfogolynak, aki csak szabadulása napján tudta meg, hogy 1949-et követően, mikor nyugati nyomásra a fegyházbüntetését háziőrízetre enyhítették évekig ki volt az ÁVH-őrség parancsnoka.
1956. október 23-a után sem a népfelkelés vezetői, de még az ország számtalan pontján tényleges hatalommal bíró kommunista vezetők sem voltak képesek döntést hozni Mindszenty sorsát illetően. Felvetődött az a köztes megoldás is – elsősorban a forradalommal szembenálló fegyveres alakulatok parancsnokai részéről – hogy az érseket, „biztonsági okokból” adják át a szovjet csapatoknak, a felkelés irányítói hajlottak arra a megoldásra is, miszerint „nem szükséges növelni a feszültséget, a vezetők közötti viszályt Mindszenty Budapestre hozatalával – ha viszont a környékbeliek kiszabadítják, azt vegyük tudomásul”.
Ismert az az eset, mikor is az ÁVH-objektum parancsnoka (úgy kb. október 26-27-én) felvetette Mindszentynek, hogy biztonsága érdekében máshová szállítják – és ehhez szovjet gépjárműveket vesznek igénybe – a fogoly ingerülten, félelmét nem titkolva tiltakozott, sőt, dulakodni kezdett a „Gondnok”-kal, oly hevességgel, hogy még a reverendája is elszakadt… és aki végül is letett a tervéről. Ekkor hangzott el a főpap ismert mondása, miszerint „Milyen tárgyalás az, ha az egyik fél a pata alatt, a másik lóháton van?”
A döntést végül is 1956. október 29-én Németh Hugó ÁVH-őrnagy hozta meg: október 29-e délutánjára állománygyűlést hírdetett, ahol az objektum és Mindszenty őrzését befejezettnek nyilvánította, egyúttal a feloszlatta az államvédelmisták egységét is. – Az állománygyűlésről két gépelt oldal terjedelmű jegyzőkönyvet készített, majd este hat órakor közölték a bíboros hercegprímással, hogy a háziőrízete véget ért, ettől az órától szabad ember.
Másnap, október 30-án (még nem tudván arról, hogy a felsőpetényi rab szabad), a Nagy Imre-kormány döntött arról, hogy Mindszenty visszatérhet a hivatalába és intézkedett arról is, hogy a Honvédelmi Minisztérium utasítsa a rétsági páncélos ezred parancsnokát arra, hogy szállítsák Budapestre a főpapot.
Tóth József György főhadnagy így emlékezett a jeles napra: „Ezt a napot, amíg élek, emlékezetemben tartom… Aznap késő délután a tisztiszállás egyik szobájában beszélgettünk a tiszttársaimmal. Egyszer csak felpattant az ajtó, és Lantos Pál, az ezred helyettes párttitkára lépett be felindultan és közölte velünk, a parlamentből érkezett utasítás, hogy Mindszenty József hercegprímást szabadítsuk ki a felsőpetényi Almássy kastély házi őrízetéből… Kimentünk az udvarra, akkor már ott állt a gépkocsi, benne Galajda Béla hadnagy, Stift (helyesen: Stifft – a Szerk) Róbert főhadnagy, Vajtai Gyula főhadnagy, valamint a gépkocsivezető. Felszálltam a gépkocsira, és azonnal indultunk Felsőpeténybe…
Amikor a rétsági tisztek megérkeztek a kastélyba, a bejáratnál egy megtermett, civil ruhás férfi várta őket, karján nemzeti színű karszalaggal. Mint később kiderült, Németh Hugó őrnagy volt, a hercegprímást őrző ávósok parancsnoka. Az ávósok cselből öltöztek felkelőknek, előzőleg megalakították a maguk ‘Forradalmi Tanácsát’. Kimondták, hogy a hercegprímás úr fogva tartása jogtalan s el akarták őt szállítani ’biztonságos helyre’. Szerencsére erre már nem volt idejük… Az ávósok parancsnoka kérdésére, hogy ti. ’mit akarnak?’ – mivel elől voltam – mondtam, hogy a hercegprímás úrért jöttünk. Ő közölte: a hercegprímás úr jelenleg vacsorázik, megvárják-e, míg befejezi vagy felmennek?…
Azt feleltem, hogy azonnal felmegyünk hozzá az emeletre – kopogtatás után bementünk, a hercegprímás valóban vacsorázott – tiszteletteljes hangon közöltem, hogy érte jöttünk és oda visszük, ahová menni akar: Esztergomba vagy Budára… Ő azt válaszolta, hogy Budára, az érseki rezidenciára.
Először a rétsági plébániára, majd utána a laktanyába mentünk. Az ezred irodájában találkozott először Pallavicini-Pálinkás Antal őrnaggyal és és Garami Lajos ezredessel. Az éjszakát Rétságon töltötte, a laktanyában. A tisztek és az ezred katonáinak hozzátartozói szinte valamennyien jöttek üdvözölni a hercegprímás urat…”
Amit nem tartalmaz Tóth főhadnagy 2004-ben tollba mondott emlékezése – akit a Vitézi Rend 1990 után tagjai közé emelt, a Szent László Lovagrend tagjai közé fogadott és Für Lajos honvédelmi minisztériuma alezredessé léptetett elő – kiegészítem azzal, hogy bár az őrzést végző ÁVH-egység parancsnoka valóban nemzeti karszalaggal látta el döntését követően a beosztottait, nem alkalmazott semmiféle cselt. Ők egy nappal korábban szabad embernek nyilvánították a főpapot, erről jegyzőkönyvet is készítettek, teljes fegyverzetüket (szintén jegyzőkönyv kíséretében) átadták a rétsági tiszteknek és azok minden utasítását követték. Garami Lajos ezredparancsnok, igazolva, hogy az ÁVH-tisztek és tiszthelyettesek semmiféle harci cselekményben nem vettek részt, otthonaikba bocsátotta őket. A történeti hűség kedvéért jegyzem meg: Pallavicini Antal őrgróf, aki 1945 után belépett a Magyar Néphadseregbe és a vérzivataros október napjaiban a rétsági helyőrség ezredtörzsfőnökeként őrnagy rendfokozatban szolgált, a Mindszentyvel történt találkozása alkalmával mindkét nevén, a főrendi és a plebejus hangzású felvett nacionáléján, „Pálinkás” néven is bemutatkozott – különösen bizalmas közelségbe került a hercegprímáshoz. A forradalom utolsó órájáig testőre volt a magyar egyházfőnek.
Garami Lajos alezredes pedig, tapasztalva a főpap irányukba is megnyilvánuló bizalmatlanságát, így nyugtatta meg Mindszentyt, október 30-a éjszakáján: „Én kommunista vagyok! Ha hinni tud egy kommunista szavának, kérem, higgye el, hogy holnap reggel Budapestre fogjuk szállítani Önt.”
MINDSZENTY NÉGY NAPJA A FORRADALOMBAN
Másnap, október 31-én, Pálinkás-Pallavicini őrnagy szervezte meg a menetoszlopot, amely harckocsiból, rohamlövegből, teher- és személyautóból állt. A személygépkocsiban Mindszenty foglalt helyet a titkárával, az őrnagy és Tóth főhadnagy. A budai Úri utcai hercegprímási rezidenciára induló menetet a közbeeső falvakban éljenező tömegek fogadták, Mindszentyt kérlelve arra, hogy szálljon ki a kocsiból, mert látni akarják, és áldását kérték. – Félúton csatlakozott hozzájuk az Újpesti Forradalmi Bizottmány alakulata, amely a főpap kiszabadítására indult Felsőpeténybe (és akik 1989-től napjainkig „Mindszenty kiszabadítóiként” ünnepeltették magukat – egy bizonyos Hornyák Tibor szabadságharcossal az élükön, és bár a derék szabadságharcos, 1960 és 1990 között ószeres foglalkozású hadfi, még félúton sem találkozott a Budára igyekvő menettel, az Antall-kormány őt is kitüntette, mint szabadítót…)
„Újpesten csak lépésben haladtunk, sok időbe telt, amíg a Várba értünk, a hercegprímási rezidenciában én, Galajda Béla és Vajtai Gyula maradtunk – mint személyi testőrök.” – emlékezett az eseményekre Tóth főhadnagy, a legfontosabb tisztről, Pallavicini-Pálinkás őrnagyról is elfeledkezve. És még arról is, hogy az újpesti szabadságharcosok a menetoszlophoz csatlakozásuk alkalmával az otthonaik felé szállított ÁVH-tisztekről és tiszthelyettesekről letépték a nemzeti szalagot, majd néhány órára előállították a felkelők újpesti központjába, annak ellenére is, hogy Garami ezredestől, a rétsági harckocsizó alakulat vezetőjétől és a Nemzetőrség parancsnokától menlevelet kaptak.
Galajda hadnagy a kapuőrségért volt felelős, az Úri utcában a rezidencia előtt egy T-34-es tank őrízte az utcát és az épületet, fegyverrel senki sem léphetett a házba. Tóth főhadnagy Mindszenty irodája előtt őrködött. – Szünet nélkül érkeztek vendégek, tárgyaló küldöttségek a főpaphoz, Tildy kétszer is megfordult az Úri utcában, Maléter Pál pedig a testőrök lelkére kötötte, hogy állandóan legyenek a hercegprímás közelében, és feltétel nélkül teljesítsék kéréseit.
Mindszenty, sokat olvasva, tájékozódva készült fel a nemzethez szóló, november 3.-án elhangzott rádiószózatára – Tildy külön is köszönetét fejezte ki az elhangzottakért.
„November 4-én hajnalban heves ágyúzásra ébredtünk… – olvasható Tóth főhadnagy emlékiratában – a hercegprímás úrral lementünk a pincébe. Ott Mindszenty úr imádkozott a breviáriumából, közben többen jöttek, arra kérve, hogy menjen a Parlamentbe. Ő szó szerint a következőket mondta: Nem megyek be a Parlamentbe, ha le akarnak tartóztatni, az otthonomban tartóztassanak le… Az ágyúzás fokozatosan erősödött. Később Tildy Zoltán közvetlen üzenetére mégis hajlandó volt elindulni. Az Országház ekkor már teljesen körül volt zárva a szovjet csapatok által. Mindszenty a Parlament Duna felöli védettebb oldalon volt egy ablakzugban és imádkozott… Többen azt javasolták neki, hogy az Egyesült Államok nagykövetségére menjen és kérjen menedékjogot, hiszen már Nagy Imre is elhagyta az épületet. Ekkor a hercegprímás két, a Parlamentben tartózkodó személy és titkára kíséretében (az indulás előtt kabátja alatt felhajtva reverendáját) elindult a nagykövetség irányába – a testőrök úgy döntöttünk, hogy nem tartunk vele. Ha mi akkor a hercegprímással tartunk, az beláthatatlan következményekkel járhatott volna családjainkat illetően…”
A magyar főpap, kilépve a Parlament épületéből, még találkozott egy személlyel, aki pontosan útbaigazította Mindszentyt, aki rossz irányba indult el – majd ezt követően a menekülőkkel szemben lépett be az Országházba Bibó István államminiszter (mert Ő volt az a személy, aki a hercegprímás segítségére volt). – Itt, a törvényes magyar kormány immár egyetlen képviselőjeként először Tildy Zoltánnal, majd másokkal tárgyalva felhívást intézett az ország lakóihoz és a világhoz. Egyfelöl felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében. – A Parlament épületét Bibó csak november 6-án hagyta el…
Egy-két mondat erejéig még november 4. napjánál maradva: a Parlamentet bekerítő szovjet csapatok a vártakkal ellentétben nem rohanták le a népképviselet házát, de felszólították a katonákat, az őrszemélyzetet, a fegyvereseket arra, hogy hagyják el az Országházat és tegyék le a fegyvert. – Ennek minden fegyveres eleget tett, egyetlen lövés sem dördült el a Kossuth Lajos téren.
Mindszenty József hercegprímást magától értetődően befogadta az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége, mint később kiderült: ismeretlenek már november 2-án menedékjogot kértek számára – a nagykövetség kapujában fotósok és újságírók serege fogadta az érseket.
Testőrei, valamint az Úri utcai rezidencia őrszemélyzete, pedig gyalog indultak el vissza Rétságra – további szolgálatra jelentkezni.
AZ ŐRGRÓF MÁRTÍRIUMA
November 4-én, a szovjet csapatok támadásának hírére Garami Lajos ezredparancsnok utasítására Pallavicini-Pálinkás Antal őrnagy riadót rendelt el a rétsági helyőrségben, majd katonáival, a Nemzetőrség alakulatával (azokkal a civilekkel, akiknek előzőleg nagyobb mennyiségű fegyvert és lőszert adott ki) védelmi terepszakaszt foglalt el. Időközben az ezredparancsnoknak sikerült felvenni a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal, a telefonból kiderült, hogy nincs tűzparancs, tárgyalni kell a szovjetekkel… Garami átment a támadókhoz és a velük folytatott tárgyaláson tisztázta a fegyverletétel feltételeit. (Garami ezredes természetesen értelmezhette volna Nagy Imre miniszterelnök hajnalban elmondott rádióbeszédét oly’ módon is, hogy egyezkedés nélkül felveszi a harcot a szovjet csapatokkal – de a kommunista vezető számára bölcsebb döntés volt a harc nélküli megadás.)
A vonakodó tiszti állományt – akiknek, nem is tagadták, Világos jutott az eszébe – csak Pallavicini-Pálinkás tudta átvinni a szovjetekhez: az orosz parancsnok pedig felsorakoztatta őket és letetette velük a fegyvert… Rétságon ezzel véget ért a forradalom.
A Népszabadság november 25.-i számában a szerző neve feltüntetése nélkül egy cikk jelent meg, amely Mindszenty kiszabadításával foglalkozott, kiemelve az őrnagy szerepét, aki aláírva a Tiszti Nyilatkozatot az ezred újjászervezésével foglalkozott.
„Az ifjú Pallavicini… horthysta tiszt volt, a felszabadulás után ügyesen kiadta magát a népi demokrácia hívének, aki szakított a családjával és nevét is megváltoztatta… Mihelyt azonban alkalma lett az ellenforradalmat nyiltan szolgálni, rögtön levetette álarcát.” – volt olvasható a napilapban. Az őrnagy, felkeresve Selmeczi Györgyöt, a katonai elhárítás vezetőjét, másnap maga kérte a vizsgálat lefolytatását és forradalmi szerepe tisztázását.
Első őrízetbe vételére 1956. december 25-én került sor, mikor is először Salgótarjánba vitték, ahonnan a katonai ügyészség Budapestre szállítatta – ahonnan a kihallgatását követően szabadlábra helyezték, de ügyében további vizsgálat lefolytatását tartották szükségesnek. Ennek folyományaként, figyelembe véve a katonai elhárítás vezetője által 1957. január 15-én írott feljegyzését is, a BM Politikai Vizsgálati Osztálya határozatot szövegezett meg Pálinkás Antal ügyében a nyomozás elkezdéséről – letartóztatására február 6-án került sor.
Bár a Népszabadság napilap november 25.-i számában írottak a lényeget tekintve nem állítottak igaztalan dolgokat – azt a mellékesnek nem nevezhető körülményt, mely szerint a „horthysta tiszt” résztvevője volt a második világháború alatti antifasiszta mozgalomnak (hasonlóan Mindszenty Józsefhez) – elfelejtették közölni olvasóikkal.
Pallavicini-Pálinkás Antal őrnagy ideális alany volt a felkelés utáni büntetőeljárások számára. Minden olyan jellemzővel rendelkezett, amelyet a bűnüldöző szervek számára megfogalmazott pártdirektívák tartalmaztak. – Az őrnagy az egykori uralkodó osztály tagja volt, arisztokrata, földbirtokos, osztályidegen elem és horthysta katonatiszt… Részt vett az ellenforradalom szervezésében, a katonai forradalmi tanács elnökévé választották a rétsági garnizonban – mindezek összességében kiváló célponttá tették és predesztinálták az áldozat fájdalmas szerepére.
Pallavicini-Pálinkás őrnagy reálisan érzékelte helyzetét. Tanúsítja ezt az a beszélgetés, amelyet zárkatársa, Háy Gyula jegyzett fel. Az őrnagy a következőket mondta, miután visszajött egy kihallgatásáról: „Te, ezek fel akarnak akasztani… osztályellenségre van szükségük. Micsoda ellenforradalom az, osztályellenség nélkül? Én őrgróf vagyok. Ennyi elég.”
A B. 024/1957. számú, 1957. július 24. napján elkészített vádirat alapján a Budapesti Katonai Bíróság Pálinkás Antal őrnagy, Garami Lajos ezredes, Stifft Róbert főhadnagy, Galajda Béla hadnagy, Vajtai Gyula főhadnagy, Tóth József főhadnagy és a rétsági Nemzetőrség vezetője Keresztes János ügyében kezdte el az első fokú tárgyalást Gáspár Gyula tanácsvezető hadbíró előtt.
Felesége, Dudás Ilona, idézte az őrnagy tárgyalás előtti hangulatát: „Júniusban, amikor beszélhettem vele, nagyon szomorúan mondta, hogy be fog következni a legrosszabb, mert nevéből akarják bizonyítani az ellenforradalmat…”
Gáspár Gyula hadbíró azonban – ahogy az a szeptember 16-án kihirdetett B. 071 / 1957. számú ítéletben olvasható – „csak” életfogytig tartó szabadságvesztést mondott ki az I. r. vádlottra, az akkori bírósági gyakorlat szerint ez 15 év börtönt jelentett. Társai közül Garami ezredes 4 év, Stifft főhadnagy 1 év 6 hónap, Galajda hadnagy 3 év, Vajtai főhadnagy 3 év, Tóth József főhadnagy 1 év és Keresztes János 1 év 6 hónap börtönbüntetést kapott.
A vádlottak magatartását a beismerés és a tagadás Szküllája és Karibdisze közötti hányódás határozta meg, az utóbbit legkövetkezetesebben – az ítéletet tekintve legeredményesebben – Keresztes János alkalmazta: Keresztes ugyanis egyetlen komolyabb vádpontban sem volt hajlandó elismerni vétkességét.
Amely még a Budapesti Katonai Bíróság hatáskörébe tartozik: Pallavicini-Pálinkás az életfogytig tartó ítélet után levelet írt a katonai bíróság különtanácsának, melyben éhségsztrájkot helyezett kilátásba arra az esetre, ha nem biztosítják törvényes jogait…
A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma – mint másodfokú bíróság – Ledényi Ferenc hadbíró, Gyurkó Lajos és Kovács Imre vezérőrnagyok, valamint Lakatos Béla és Kiss Lajos ezredesek, mint ülnökök a tanúk kizárásával, csupán a vádlottak, a védők és az ügyész meghallgatására szorítkoztak. A bíróság és az ügyész gyakorlatilag mindenben elfogadták a Budapesti Katonai Bíróság által megállapított tényállásokat – csupán az ítéletek súlyát, aránytalanságát kifogásolták.
Az 1957. november 5. napján meghozott, Katf. Kt. 0145 / 1957. számú jogerős másodfokú ítéletben Palavicini-Pálinkás Antal őrnagyot halálra ítélte, Garami ezredes ítéletét 10 évre súlyosbította, Stifft főhadnagy 3 évet kapott, a többiek ítéletét helyben hagyta a Ledényi-tanács.
Még napjainkban sem világos, hogy ki vagy mi pecsételte meg véglegesen az őrnagy sorsát… A forradalom idején embert nem ölt, sőt, fegyvert sem használt senki ellen, a második világháború idején tanúsított antifasiszta magatartását az ügyében ítélkezett bíróságok nem vették figyelembe, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa november 27-én elutasította a kegyelmi kérvényt is
1957. december 9-én – a csodával határos módon – az őrnagy feleségének, Dudás Ilonának sikerült beszélőt kikönyörögnie a Kozma utcai börtön (a „Gyűjtő”) parancsnokától. Mindössze öt percet kaptak a búcsúra. – „Mondd meg gyermekeimnek, hogy nem voltam becstelen” – ezek voltak az utolsó szavai. A halálos ítéletet a Kisfogház udvarán 1957. december 10-én, 6 óra 43 perckor, Gáspár Gyula hadbíró őrnagy, Tóth Antal katonai ügyész, dr. Radó Sándor igazságügyi és dr. Szabó Ernő eseti orvosok jelenlétében „törvényes keretek között” hajtották végre. (A kivégzésről másnap a Népszabadság rövid hírben számolt be.) – A hírt, az Egyesült Államok nagykövetsége területén tartózkodva, Mindszenty is olvasta, aki jegyzetei szerint így búcsúzott a katonától: „Pallavicini kivégezve. Szegény felesége! Szegény Pallavicini!…”
Palavicini-Pálinkás Antal bátyja, György, Bajcsy-Zsilinszky Endre társaként, szintén tagja volt a háború alatti antifasiszta ellenállásnak. Először Sopronkőhidán börtönözték be, majd átadták a németeknek és Dachauba hurcolták. Szabadulása után Magyarországról az NKDV rabolta el, egy szovjet lágerban halt meg, 1949-ben.
EPILÓGUS
Mint oly’ sokan 1990 után, a demokratikus ellenállás tagjai között Balogh Zoltán grafikus sincs az ünnepeltek között. A Bajor Szabadállamban, Ulmban élt grafikus a múlt évszázad nyolcvanas éveiben készített egy művészileg hatalmas értékű sorozatot 1956-ról, a forradalomról és a szabadságharcról. – E tizenkét alkotásból álló sorozat egyike volt a Mindszenty József bíboros-hercegprímást ábrázoló grafika, melyet 1988 első heteiben elküldött számomra a Jurta Színházba (melynek abban az időben titkárságvezetője voltam.)
Talán hangsúlyoznom sem kellene: abban az évben még meglehetős kockázattal járt népszerűsíteni a Kossuth-címeres, az érseket ábrázoló grafikát – ezért minimális eséllyel indultam el nyomdát keresni a sokszorosítási munkához és a közelgő, őszi előadáshoz, melynek „Hírdettem az Igét” címmel akkoriban már elkezdődtek a próbái.
Miután több helyről jóndulatúan – értsd: rendőrségi feljelentést mellőzve – eltanácsoltak, fordultam a Zrínyi Nyomdához, ott is Vágó Sándorné, akkori vezérigazgatóhoz. És csoda történt, nem kis csoda: a kemény, elvhű hírében álló vezérigazgató egy-két perc gondolkodás után vállalta a nyomdai munkák elkészítését, a Mindszenty-portré 25 ezer példányban történő előállítását.
Emlékeztetnem szükséges az Olvasót: 1988 első félévét írtuk, Grósz Károly miniszterelnök legalább annyira harapós kedvében volt, mint jelenlegi utódja Orbán Viktor – a kisebb súlyú megmozdulásra is motoros rendőrök garmadáját küldte.
A Mindszenty-kisplakát néhány nap alatt, kiváló minőségben készült el, a demokratikus ellenzék fillérjeiből és a nemzeti emigráció összegyűjtött forintjaiból fizette ki színházunk a nyomdaszámlát. – Logikus folytatás lett volna, ha a Jurta Színház mellett az Actio Catholica belvárosi boltja is vállalja az árusítását, de a katolikus egyháznak az a szervezete, amely a kereszténység céljaiért aktívan cselekedni kész híveket tömörítette, Víz László egyházi irodalmár útján félreérthetetlenül közölte: „Mindszenty bíboros jelenleg nem időszerű…”
Mielőtt kitessékeltek volna a kegytárgyakkal, szentképekkel zsúfolt boltból, az egyházi ügyekben szakértőnek számító úr vigasztalólag még annyit mondott, hogy talán jövőre, 1989 tavaszán nagyobb szerencsénk lesz egymással – az állam esetleg másképp’ viszonyul majd a bíboros-hercegprímás emlékéhez. És mintha égette volna a kezét… még azt az egyetlen nyomatot is sietve visszaadta, melyet neki akartam ajándékozni, a sikertelen tárgyalás ellenére.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
