Vérrel írt Magyar Alkotmány tollal való hamisítása.

„A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrte tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek… Választásuk Pannónia földjére esett, amelyről az a hír járta, hogy annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott Akkor a hét fejedelmi személy közös és végérvényes döntésre jutott, miszerint a megkezdett utat csak úgy tudják véghezvinni, hogy ha fejedelmet és parancsolót választanak…”

„Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: >> A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahova a sors elvezet téged, oda mi is követünk << Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották a következők szerint. Az eskü első pontja úgy hangzott, hogy hogy maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék…” – idézi Anonymust sorozatunk állandó szakértője, Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

Esküjüket halálukig megtartották. Juhos-Kiss Sándor festőművész alkotása

Csak Attila örökéért jöttek?

Ez volt a vérszerződés, az etelközi államalapítási aktus, a főszereplők nevét mindenki ismeri: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, az időpont pedig valamikor a IX. század közepe. Álmos elsőségét feltételezhetően saját rátermettségének és származásának köszönheti, nemzetsége ugyanis a hun Attila királytól származtatta magát, ami akár még történetileg is megállja a helyét. 

Őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunk korábbi részét ott hagytuk abba, hogy az etelközi állam független volt, életerős, aktív külpolitikájával pedig a térség egyik fontos szereplőjének számított. Ha azonban ilyen stabil és erős volt a fejedelemség, vajon miért döntöttek őseink mégis úgy, hogy elhagyják területüket, és még nyugatabbra költöznek? Zárójelben jegyezzük meg: Etelközt nem adták fel, újabban előkerültek olyan régészeti leletek, amelyek a magyarság X. századi jelenlétét bizonyítják a térségben – de erről későbbi cikkünkben esik majd szó. 

III. Béla jegyzője a miértre nem ad ellenőrizhető választ. Nem valószínű, hogy „Attila örökét” jöttek volna „visszavenni”, még ha Álmosban élt is a leszármazás tudata, csak ezért egy egész népet átköltöztetni enyhén szólva is túlzás lett volna. Az sem bizonyítható, hogy a „hely szűke” lett volna az ok, hiszen nem ismerjük Etelköz kiterjedését. Szabados György szerint az okok egy részét Közép- és Kelet-Európa domborzati térképére pillantva érthetjük meg.

Biztonságos otthon

Etelköz valahol a mai Ukrajna, Moldova és Románia földjén feküdt, a végtelen steppe határán, a Kelet-Európai Síkvidék délnyugati csücskén. A kulcsszó ez utóbbi elnevezés, a minden oldalról nyitott és támadható síkság. Álmos megválasztásával ugyanis a magyarság az állami lét olyan minőségi fokára jutott, amelynek fennmaradásához hosszabb távon már jól védhető, stabil természeti határokra volt szükség. Épp olyanra, mint amit szomszédos Kárpát-medence nyújthatott. 

Mai országunk területén minden adott volt, ami Etelközben: bőséges vízforrások, növénytermesztésre és állattenyésztésre alkalmas területek, és mindez a Kárpátok védelmét élvezte. Léteztek persze birodalmak a pusztán is, erősek, évszázadokig fennállók, de ne felejtsük el, hogy a ma ismert több tucatnyi „steppei nép” közül egyedül a magyarságnak sikerült tartós, keresztény államot alkotnia, sőt egyáltalán fennmaradnia Európában. És ebben volt döntő szerepe az új haza természeti adottságainak. 

A történelem fizikája

A természetföldrajzi vonzerő mellett az átköltözés másik fő indokát a „történelemben lévő fizika” magyarázza. Eszerint ha bármely területen széttagoltság uralkodik, politikai, hatalmi űr keletkezik, az mágnesként vonzza a szomszédos, hódításra képes közösségeket. Márpedig a IX. században a Kárpát-medence épp ilyen, állam nélküli korszakát élte. Iskolapéldája ez annak, hogy egy térség etnikai és állami története sokszor egymástól teljesen független – jegyzi meg Szabados György.

Az új hazában. Részlet Munkácsy MIhály Honfoglalás című festményéből

Nézzük, miről is van szó. A IX. század elején a belviszály, valamint a szomszédos frankok és bolgárok támadásai miatt a medencét tartósan, majdnem negyed évezredig birtokló avar állam széthullott. A környező hatalmak azonban még együtt sem voltak annyira erősek, hogy kitöltsék az így keletkezett űrt. A Dunántúl egy részét a Keleti Frank Birodalom ellenőrizte, Dél-Erdélyre és a Temesközre a bolgárok igyekezték kiterjeszteni fennhatóságukat: telepeket hoztak létre, ellenőrizték a sóbányákat, katonai előörsöket telepítettek, de megerősödni nem tudtak a vidéken. Délen, a Száván túl létezett még egy erőtér, Horvátország, továbbá tőle keletre Ómorávia (tévesen: Nagymorva Birodalom): e két utóbbi képlet azonban nem befolyásolta a Kárpát-medence történelmét.

Bár kívülről többen „csipegették”, a későbbi Magyar Királyság legnagyobb területe a IX. században mégis politikai senki földjének számított. De Erdély és a Felvidék magas hegységei kivételével korántsem volt lakatlan! A medencét nagy tömegben az egykori avar állam lakosainak leszármazottai – főleg steppei népelemek – töltötték ki.

Adott tehát egy földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó, katonailag erős közösség, amely Álmos megválasztásával végérvényesen az államiság útjára lépett. Jelen cikkünk címébe ezért vettük fel ezt a sarkos megfogalmazást, hiszen a vérszerződésbe foglalt vállalás évszázadok távlatából visszatekintve is sikeresnek bizonyult: erős monarchia, dinasztikus állam született Etelköz földjén. Adott másfelől a szomszédságban egy természeti kincsekkel bővelkedő, politikailag széttagolt terület, amely a hegykoszorúnak köszönhetően kiválóan védhető egységet alkot, a törzsterület avar lakossága pedig egyáltalán nem ellenséges a magyarokkal. Ebben a helyzetben az lett volna furcsa, ha Álmos Etelközben marad a népével – fogalja össze a választ a cikkünk elején feltett kérdésre Szabados György.

Miért fogadták az avarok „barátsággal” a magyarságot? Mit jelent a kettős honfoglalás elmélete? Miért nem igaz, hogy az egész honfoglalásnak nevezett folyamat a besenyők előli fejvesztett menekülés volt? Ezekről lesz szó sorozatunk következő részeiben.