Egy hazugsággal kezdődött  http://radioislam.org/hu.htm 

„Lehetetlen, hogy igazságtalanság, szószegés és hazugság tartósan hatalomra jussanak. Ilyen hazugságépületek csak egy ideig ámíthatnak. De idővel összeomolnak”

Démosztenész

Előszó a magyar fordításhoz

Ezen az oldalon olyan információkat talál az olvasó, amelyeket ma nálunk általánosságban holocaust-tagadásnak neveznek. A nyugati világban inkább a revízionizmus, revízionista szóhasználat szokásos a revízió = felülvizsgálat szóból származtatva. Mielőtt bárki villámgyorsan félredobná az ilyen jellegű írásokat, ahogy tette ezt e tanulmány fordítója néhány évvel ezelőtt, kérjük, olvassák el a tanulmány érvelését, és szálljanak avval vitába, vessék alá a szöveget kritikus elemzésnek. A holocaust-lobby ma óriási arzenállal, milliárdos költségvetéssel terjeszti állításait, míg a másik oldalnak elhallgatás, hatósági zaklatás, rosszabb esetben börtön, életveszélyes fenyegetések, bombamerényletek, gyújtogatások jutnak osztályrészül, sajnos gyilkoltak is már revízionista nézetek terjesztése miatt Franciaországban. Nos ha a másik oldalnak, a holocaust-állítóknak ennyire fontos a saját álláspont terjesztése, akkor fel kell, hogy merüljön bennünk a kérdés, miért?

A választ csak körülbelül tudjuk megfogalmazni: A holocaust-mítosz az a kígyóméreg, amellyel a mai középkorú és fiatal generációt meg lehet bénítani, ne képviselje saját és nemzete érdekeit az élet semelyik területés sem, legyen szó globalizációról, EU-csatlakozásról, lakóingatlanok és termőföldek külföldi tulajdonba adásáról, nemzettudatról. Negyvenes éveiben járó ismerősöm - hívő keresztény, tudományos területen dolgozik - nem fog a MIÉP-re szavazni, mert ha a MIÉP hatalomra kerül, akkor itt lőni fogják a zsidókat. És ő akkor ki fog vándorolni. Mondta ezt aznap, amikor egy vörös baseball-ütővel megverték a MIÉP képviselőjelöltjét. A holocaust-lobby céljairól bővebb kifejtést talál az olvasó a Havi Magyar Fórum 2001. szeptember havi számában a holokauszt-állítás - holokauszt-tagadás c. írásban.

Az itt következő írás egy német szerző németek számára írt összefoglaló tanulmányának magyar fordítása. Fordításunkban igyekeztünk a németek számára ismert tényeket külön megmagyarázni. Felmerülhet a kérdés a magyar olvasóban, miért szükséges nekünk a témával, a holocaust témájával foglalkoznunk. A németek ügye, egyék meg a németek, amit kifőztek, illetve cáfolják meg, ha nem úgy volt, de minket hagyjanak ki a dologból. Erre az álláspontra a következőket tudjuk felelni:

1. Az igazság egy és oszthatatlan. Ezért hasznosnak tartjuk, ha a magyar közönség is megismerkedik a témával a másik szemszögből is. 
    
2. Egyes bosszúálló körök számára még nem ért véget a II. világháború, és a vesztesek büntetését még nem tartják elégségesnek. Legyen szabad itt a a Kaufman-tervre (1941) illetve a Morgenthau-tervre (1944) emlékeztetni: Mindkét terv a németség mint nép felszámolását tűzte ki célul, az első gyorsan és kíméletlenül, a második lassan és finomabban. Magyarország a jelenlegi állapotban nem moshatja le magáról az utolsó csatlós vádját. Nem mintha ez helytálló volna, ehhez egyszerűen túl gyengék pozíciói. Márpedig, ha a főbűnös megbüntetését nem tartják még elegendőnek, az utolsó csatlós sem fogja szárazon elvinni. 
    
3. Függetlenül Magyarország tényleges II. világháborúbeli szerepétől, bizonyos zsidó körök (és itt határozottan nem az egész zsidóságot kívánjuk megvádolni) érthetetlen és atavisztikus dühvel viseltetnek minden iránt, ami magyar. Nem kívánunk részletesen avval foglalkozni, mi lehet ennek az oka. Második Palesztinát kívánnak létesíteni a Kárpát-Medencében? Vagy ez az ősi gyűlölet még Nimródra, illetve a sumérekre (szamáriaiak) vezethető vissza? Nem tudjuk. De tudjuk, hogy evvel a gyűlölettel szemben egyetlen fegyverünk van: a tények és az igazság.

Fenti érvek teszik szükségessé közelmúltunk történetének ismeretét: ha nem volt holocaust [vagy legalább is nem úgy volt, ahogy tanítják], akkor magyar részvétel sem volt. A téma részletes tárgyalása előtt szükségesnek tartjuk néhány fogalom pontos meghatározását.

Már a szó, hogy holocaust-tagadó, is hamis. Tagadni csak tényeket lehet. A holocaustban lehet kételkedni, lehet pontosítást követelni.

Mit állítanak, illetve miben kételkednek a holocaust-kételkedők?
 

• Nem tagadják, hogy a III. Birodalom fennállása alatt hátrányosan megkülönböztették a zsidókat. Ennek különböző fokozatai voltak, a politika végső soron arra irányult, hogy a zsidók kivándoroljanak, Németország zsidómentes legyen. 
   
• Nem tagadják, hogy a háború alatt Németországból és a megszállt országokból koncentrációs táborokba gyűjtötték össze a zsidókat. 
   
• Nem tagadják, hogy a háború alatt igen sok zsidó halt meg a háborús körülmények, elsősorban járványok miatt.
   
• Nem kívánják a III. Birodalomban a zsidók ellen elkövetett bűnöket igazolni, jóváhagyni, relativizálni, bagatellizálni.

De nem hiszik, hogy

• - Németországban létezett volna egy terv a zsidók tömeges megsemmisítésére
   
• - zsidókat azért gyűjtöttek össze koncentrációs táborokban, hogy ott megöljék őket
   
• - léteztek volna gázkamrák és egyéb fantasztikus kivégzési módszerek emberek tömeges kiirtására.

Végül egy személyes megjegyzés: E sorok fordítója sokáig teljes mértékben elhitte a hivatalos verziót. Hiszen ők maguk is bevallották... Miért vádolták volna magukat, ha nem úgy lett volna... Az első kételkedés akkor ébredt benne, amikor tudomást szerzett arról, milyen erőszakosan fenyegették meg zsidó körök David Cole-t, aki zsidó létére nem hitt a holocaustban. Hiszen ha valakinek igaza van, akkor igaza van. Nincs oka erőszakoskodni. A további kételyek akkor jöttek, illetve váltak mostmár bizonysággá, amikor tudomást szerzett a Rudolf-tanulmányról. Túl azon, hogy a tanulmány borotvaéles logikával semmisíti meg az Auschwitz-mítoszt, jellemző volt az őt elitélő hivatalos német körök reakciója:

RUDOLF VÉDEKEZÉSÉRE ÉS KÉRÉSÉRE, HOGY ISMÉTELJÉK MEG A MÉRÉSEIT, ÉS HA AZOK MÁST FOGNAK EREDMÉNYEZNI, MINT AZ Ő EREDMÉNYEI, HAJLANDÓ LESZ NÉZETEIT REVIDIÁLNI, A BÍRÓSÁG VÁLASZA AZ VOLT, HOGY KÖZISMERT TÉNYEKET NEM KELL BIZONYÍTANI VAGY ELLENŐRIZNI.

Vagyis a holocaust-állítók félnek. Félnek a tényektől, félnek a valóságtól. Pedig óriási arzenáljuk van. Velük vannak a világ legerősebb hadseregei, a világ összes rádió-és TV-állomásai, a sajtó. Ezek a nap 24 órájában szajkózzák és magyarázzák álláspontjukat. Egy valami nincs mellettük: az igazság.

Előszó

Épp nekünk németeknek... Így vagy hasonló módon kezdődnek a német politikusok és újságírók kijelentései, ha azt kell megmagyarázni, miért kell a németeknek engedményeket tenni és kompromisszumokat kötni, amelyeket minden más nép kategorikusan elutasítana. A frázist a politikában és a médiákban 50 éve pufogtatják szüntelenül és reflexből. Alkalmanként hozzáteszik még azAuschwitz és holocaust fogalmakat, hogy egyik vagy másik érvüket külön nyomatékosítsák.

Részben a sorok közöt, de részben nyíltan hallhatunk olyan állításokat, hogy a németek mind tömeggyilkosok leszármazottai, és ezért generációkon keresztül bűnhődniük kell. (Daniel Goldhagen: Hitler's willing executioners = Hitler önkéntes kivégzői) Főleg a gyerekeket, akik koruknál fogva könnyen befolyásolhatók, szembesítik állandóan a holocaust témával. Ennek a szisztematikus indoktrinációnak az eredménye egy olyan embertípus kifejlődése, amely szinte vallásos buzgalommal hisz a holocaustban, de a történelmi tényeket alig ismeri, ezekre rákérdezni ugyanis tabunak számít.

A holocaust évtizedes tabuizálásának és instrumentalizálásának árnyékában a hivatalosan propagált történelmi igazság egyre inkább eltávolodott a realitásoktól. Még az alapvető adatok is hemzsegnek az ellentmondásoktól. Így például az auschwitzi áldozatok száma a dátumtól és a forrástól függően 70.000 és 8 millió között ingadozik. A kézenfekvő kérdés - mennyi volt végülis az áldozatok tényleges száma, Németországban nemcsak tabu, hanem büntetőjogilag tilos. De miféle igazság az, amely nem bír el egy nyilvános vitát, és a törvény erejének támogatására szorul? Evvel a kérdéssel fogunk ebben a tanulmányban foglalkozni.

Aki nem él szólásszabadságával, el fogja azt veszíteni!

Tartalom                                                                                                  

1. A rémhírpropaganda

2. A történelmi igazság csodálatos átalakulása

3. Hova lettek?

4. A Wannsee-konferencia

5. Fénykép- és filmfölvételek

6. Tanúvallomások

7. A kor tanúi a médiákban

8. Beismerő vallomások

9. A holocaust legfontosabb bűnjele

10. Szakértői vizsgálatok

11. Krematóriumok

12. A büntetőjogilag elrendelt igazság

13. Összefoglalás és zárószó

14. Ajánlott irodalom

1.  Rémhírpropaganda 

A rémhírterjesztés köztudottan egy pszichológiai fegyver, amelyet majdnem minden modern háborúban alkalmaznak egyrészt a saját csapatok harci moráljának emelésére, másrészt a közvéleménynek kívánt irányba történő terelésére.

Az általános szokásokkal ellentétben a II. világháború után nem maradt abba az agitáció a legyőzött és lerombolt Németországgal szemben. A rémhírpropaganda folytatásával a győztes hatalmak saját háborús bűneiket (terrorbombázások a polgári lakosság ellen, 15 millió német elüldözése) próbálták erkölcsileg igazoltank, sőt a gonosztól való felszabadításnak beállítani.

A nyugati szövetségesek akkori állításai annyira abszurdak voltak, hogy egy valamennyire is intelligens ember - úgy akkor mint ma - nem adott hitelt ezeknek. Mégis, számtalan filmhíradóban, újságcikkben és könyvben a következő vádakat tekintették bebizonyítottnak:

·         Többszáz ember egyidejű halála elektromos áram alatt lévő szállítószalagon [1]

·         20.000 ember megölése és eltüntetése atombombával Auschwitzban [2]

·         Tömeggyilkosságok gőz és vákumkamrákban [3]

·         Elektromos üzemű krematóriumok, gigantikus méretű földalatti termekben rejtve [4]

·         Késleltetett hatású mérges gáz, amelynak hatására az áldozatok a gázkamrából még el tudtak a gödörig menni. Ott holtan belezuhantak. [5]

·         Tömegsírok, amelyekből a vér szökőkútszerűen kilövell. [6]

·         Emberek millióinak megölése egy rovarölőszerrel[7].

Ilyen és ehhez hasonló állításokat számtalan filmben, újságcikkben és könyvben terjesztettek. Még a legabszurdabb állítások is a Nürnbergi Katonai Törvényszék (IMT) vádpontjai lettek. Ez a nemzetközi jogi színjáték azt eredményezte, hogy a győztesek rémírpropagandája nem tűnt el a süllyesztőben, mint egyéb háborúk után.

Ellenkezőleg: A részlegesen szuverén NSZK alapszerződésében rögzítették, hogy az IMT ténymegállapításai és itéletei Németország összes hatósága és bírósága számára örök időkre kötelező érvényűek[8]. Ez a jogi csűrcsavarás eredményezte, hogy a legsötétebb háborús propagandából - a világtörténelemben egyedülálló módon - bíróságilag megitélt "történelmi igazság" lett.

2.       A történelmi igazság csodálatos átalakulása

A törvény által előírt "történelmi igazságot" a háború után többször jelentősen megváltoztatták. Így például a tettesek beismerő vallomása valamint szemtanúk állításai alapján bizonyítotnak tekintették, hogy többek között Buchenwaldban, Bergen-Belsenben, Dachauban, Mauthausenben, Ravensbrückben gázkamrák voltak. A Berner Tagwacht 1945 augusztus 24-i számában a címlapon öles betűkkel tudósít arról, hogy Hitler-Németországban 26 millió zsidót öltek meg, legtöbbjüket Dachauban. Tizenöt éven keresztül a birodalom határain belül lévő lágerek a legfontosabb megsemmisítő táboroknak számítottak, ezzel szemben a lengyelországi lágereknek (Auschwitz, Treblinka und Majdanek) alárendelt szerepük volt a médiákban.

2.1         „Nem volt elgázosítás Dachauban“

Evvel a címmel jelent meg 1960.8.19-én a „Die Zeit” c. lapban Martin Broszatnak, a Müncheni Jelenkortörténeti Intézet (Ifz) munkatársának (későbbi igazgatójának) állásfoglalása:

„...Sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben, sem Buchenwaldban nem gázosítottak el zsidókat vagy más foglyokat...“[9].

Ezzel a szűkszavú megfogalmazással az IfZ igazgatója beimserte, hogy mindaz, amit 15 éven keresztül a birodalom határain belül lévő koncentrációs táborokról mondtak, nem volt egyéb, mint ellenőrizetlenül továbbadott rémhírpropaganda. Azóta egy szégyenlős kis tábla áll a "dachaui gázkamrában", amelyen több nyelven van felírva:

„Tusolónak álcázott gázkamra – nem volt üzemben“

Broszat meglepő beismerése után a birodalmi területeken lévő gázkamrák hazugságépülete kártyavárként omlott össze. Hogy a népnevelési szempontból kivánatos történelmi kép ne szenvedjen túl nagy kárt, a lengyelországi területeken lévő táborokat a propagandában felépítették a legfontosabb megsemmisítő táborokká. A mai idősebb kortársak még emlékeznek a nagy médiahatású náci-perekre a hatvanas évekből (Eichmann-per Jeruzsálemben és Auschwitz-per Frankfurtban).

De sem Broszat, sem más történész nem próbálta megmagyarázni, miért lennének hihetőbbek az auschwitzi, treblinkai és soibori gázkamrákról szóló történetek, mint a dachaui, bergen-belseni és buchenwaldi beszámolók. Mindenesetre Broszatnak evvel a beismerésével sikerült a "komoly" történészeknek a hatvanas években egyre hangosabban megfogalmazódott, a gázkamrákra vonatkozó kételyeit egy időre szétoszlatni és minden további kérdést a vasfüggönyön túl lévő lágerekhez utalni, melyek 1990-ig független kutatók számára megközelíthetetlenek voltak.

2.2         Auschwitzi számakrobatika

A hatvanas évek eleje óta Auschwitz-Birkenaut a náci rezsim legnagyobb megsemmisítő táborának nevezik. A német alaposság fölemlegetése a zsidók letartóztatásával, vagyonuk kisajátításával és deportációjukkal kapcsolatban el kellene, hogy gondolkodtassa az embereket, hogy Auschwitz-Birkenau áldozatainak hivatalos számai százszoros értékek között ingadoznak a forrás és dátum függvényében.

Az alábbi táblázat az áldozatok számát tartalmazza a megnevezés idejének sorrendjében. A „Welt am Sonntag“ még arra is képes volt, hogy ugyanabban a kiadásban egymástól 60 %-kal eltérő számokat adjon meg.

1990-ig a 4 milliós Auschwitzi szám dogmaérvényű volt. A vasfüggöny lehullása után a "nyilvánvaló" történetírás lényegesen megváltozott. 1990 júliusában a hivatalos 4 milliós számot 1 millióra korrigálta a lengyel fél. Az emlékhely bejáratánál lévő táblát, amelyen a 4 milliós szám örökre kőbe volt vésve, minden különösebb médiacsinnadratta nélkül eltávolították. [10]. És igaz ugyan, hogy az auschwitzi áldozatok számát 3 millióval csökkentették, a politikusok és a médiák továbbra is 6 millió holocaust-áldozatról beszélnek. Magyarázatot erre a különös számakrobatikára senki nem ad.

A teljesen irreális 6 milliós számhoz történő görcsös ragaszkodást a hatos számnak a zsidók számára misztikus jelentése magyarázhatja. Ezt tudva az sem meglepő, ha USA-beli zsidó szervezetek már az I. világháború után 6 millió kelet-európai zsidó éhhalálának veszélyéről beszéltek. 
Ezt a számot hozta a köztudatba New York állam egykori kormányzója, Martin H. Glenn[11].

2.3         A hivatalos halottaskönyvek

A törvény által előírt "történelmi igazság"-gal szemben további kételyek merültek fel, amikor 1989-ben az eltűntnek hitt auschwitzi halottaskönyvek közül 46 db előkerült és néhány független történésznek alkalma volt ezt a leletet kiértékelni. A feljegyzések 1945 januárjában kerültek a Vörös Hadsereg kezébe és 44 éven keresztül szunnyadtak egy moszkvai archívumban. Ezekben a kötetekben az auschwitzi lágervezetőség az összes halott adatait följegyezte, úgymint az elhunyt neve, kora, foglalkozás, vallás, születési hely és idő, a halál oka. A 46 föllelt kötetben 66.206 haláleset van följegyezve. De mivel nem találtak meg minden kötetet, abból kell kiindulni, hogy a halottaskönyvekben rögzített halálesetek száma 100.000-re tehető.

Ha ezt a számot összehasonlítjuk a Nürnbergben megállapított áldozat-számmal, egy 3,9 milliós csökkenést kapunk, ami kb. 97,5 %-nak felel meg. A hivatalos történészeknek erre is van magyarázata: A gázkamrákban megölt személyeket azért nem jegyezték fel, mert a munkaképtelennek tekintett jövevényeket, tehát főleg öregeket, gyerekeket, nőket rögtön kiszelektálták és elgázosították. Ez az első pillanatban elfogadható magyarázatnak tűnik. Ha azonban ez így lett volna, akkor a halottaskönyvekben csak munkaképes, viszonylag egészséges embereknek, elsősorban férfiaknak szabadna szerepelniük. Munkaképteleneknek, tehát főleg öregeknek és gyerekeknek, akiket nem regisztráltak, nem szabadna hivatalos dokumentumokban fölbukkanniuk. De ha pontosabban megnézzük a halottaskönyveket, viszonylag sok bejegyzéssel találkozunk, melyeknek a hivatalos fölfogás szerint nem is szabadna létezniük.

Itt egy rövid kivonat:

Ilyen bejegyzések ezrével találhatók. Minden egyes bejegyzés 16 év alatt és 60 év fölött cáfolja az állítást, hogy Auschwitz egy megsemmisítő tábor lett volna, és a regisztrált halottakon kívül más áldozatok is lettek volna [12]. A teljes neveket ezen a helyen kegyeleti okokból nem nevezzük meg, de az adatok ellenőrizhetők a halottaskönyvekbe való betekintéssel. A halottaskönyvek mikrofilmjei találhatók többek között a Nemzetközi Vörös Keresztnél Genfben és a Nemzetközi Keresőszolgálatnál Bad Arolsenben. Az eredetiek az Auschwitzi múzeumban vannak. A hivatalos halottaskönyvek statisztikai kiértékelése a következőket adja: A halál oka az esetek 65 %-ában tífusz volt; az elhunytak 52 %-a volt zsidó hitű.

2.4 Dachau helyettesítése Auschwitzcal - a történelmi háttér

Mi volt az oka annak, hogy épp a hatvanas évek elején kapta Auschwitz azt a szerepet, amit Dachau hordott az ötvenes évek végéig? A II. világháború győztesei, az oroszok és az amerikaiak az ötvenes években egy kicsit össze voltak veszve. Sztálint annyira kiszámíthatatlannak ítélték meg az amerikaiak, hogy akkor még nem merték Auschwitzot kinevezni a népirtás központjának, félvén attól, hogy Sztálin egyszerűen azt mondja, nem is voltak ott gázkamrák. Ne feledjük, hogy 1952-ben antiszemita kampány indult a Szovjetúnióban, amely - egyes szerzők szerint - végső soron Sztálin halálát is okozta. A generalisszimusz halála után évekig dúlt a harc az utódlásért (Berija, Malenkov). A különböző frakciók harcából Hruscsov került ki végérvényesen győztesen. Az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása megmutatta, hogy a két szuperhatalom szembenállása a kerítésnél egymásra csaholó kutyákra emlékeztet, ahol hirtelen végeszakad a kerítésnek, gyorsan visszaszaladnak oda, ahol van drótháló. Ötvenhatban is gyorsan félre tudták tenni szembenállásukat a szuperhatalmak és példás együttműködéssel taposták el a magyar népet. A közvélemény megnyugtatására aztán színészkedtek, enszeztek egy kicsit és küldték Magyarországra a takarókat. Ezután már Amerika is biztosnak ítélte meg a helyzetet és nem félt attól, hogy az oroszok nevetségessé teszik őket Auschwitz ürügyén, arról már nem is beszélve, hogy az oroszoknak is volt egy hullájuk a pincében, amiről Amerika - jobb tudomása ellenére - bölcsen hallgatott: A Katyni erdőben a lengyel tisztek kivégzését az oroszok a németek nyakába varrták és Amerika nem tiltakozott ez ellen.

Így 1960-ra elérkezett az idő, hogy Dachaut és a többi nyugati területen lévő gázkamrát levegyék a napirendről, és a nagy frankfurti Auschwitz-perrel és a jeruzsálemi Eichmann-perrel (1961) új helyszínre helyezzék ezeket.

3.       Hova lettek?

A holocaust nyomós bizonyítékaira vonatkozó kérdéseket a következő ellenkérdéssel szokták viszonozni: Ha nem gázosították el a 6 millió zsidót, akkor hova lettek? Ez úgyszólván a probléma visszájáról való megközelítése. Konstansként felállítanak egy semmi által nem bizonyított számot, és aki ezt a számot irreálisnak tartja, az magyarázza meg az "eltűnt" emberek hollétét.

A zsidók háború előtti és utáni számának összehasonlítása egy egyszerű és objektív lehetőség a kérdés megközelítő megválaszolására. A korabeli források kétségtelenül szavahihetőek. Az 1947-es kiadású World Almanach az 1938. évre 15.688.259 zsidót ad meg az egész világra.

Evvel szemben a világ zsidóságának létszáma 1947-ben legalább 15,6 és legföljebb 18,7 millió volt. Ezt a zsidó szervezetek belső vizsgálatai állapították meg, amiről a Pulitzer-díjas, jónevű újságíró, Hanson W. Baldwin tudósított a New York Times 1948. február 22-i számában. Ezek a korabeli statisztikák bizonyítják, hogy a közvélemény számára ismert adatok a zsidók veszteségeiről mértéktelenül túlzottak. A Holocausttal kapcsolatos manipulációk és ellentmondások ismeretében nem lehet azon sem csodálkozni, hogy a világ zsidóságának létszámát utólag igazították az 5-6 milliós veszteség adathoz.

Például a World Almanach 1947-es kiadása a világ zsidóságának létszámát a háború előtt és után egyaránt 15,7 millióban adja meg.

Az 1949-es kiadásban azonban a világ zsidóságának háború előtti létszámát 900 ezerrel felfelé korrigálják, a háború utáni népesség-adatot pedig 4,5 millióval lefelé. Indoklás erre a két év alatt keletkezett 5,4 milliós differenciára nincs.

A Basler Nachrichten 1946 június 13-i számának egy jelentése ugynacsak jellemző. A cikkben a következőket írják a zsidó áldozatok feltételezett számáról:

"...Egy azonban mára bizonyos: az öt-hat milliós állítás (amit érthetetlen módon a Palesztina-bizottság is a magáévá tett), nem igaz. A zsidó áldozatok száma 1 és másfél millió között mozoghat, mert több nem is állt Hitler rendelkezésére. De feltételezhető és remélhető, hogy a zsidóság végleges veszteségi adata még ennél is alacsonyabb lesz..."

Ilyen ellentmondásokkal szembesítve sokan, akik nem kételkednek a Holocaust aktuális ábrázolásában, felháborodva reagálnak, mondván, mindegy, hogy mennyien haltak meg Auschwitzban. Ha egy embert gyilkoltak meg, azért, mert zsidó, cigány, homoszexuális vagy kommunista volt, az is eggyel több a kelleténél. Ez kétségtelenül igaz. Azonban bizonyos történészeknek és érdekcsoportoknak szembe kell nézni a kérdéssel, hogy nem az áldozatok emlékének kigúnyolását jelenti-e, ha számukat piaci kofák módjára tornásszák fel. És ha egyes szervezetek a túlzott számok alapján milliárdos jóvátételi pénzeket söpörnek be, mintha csak a világ legmagátólértetődőbb üzletéről volna szó, akkor itt nem lehet szó kegyeletről és jó ízlésről.

4.       A Wannsee-konferencia       

Hát nem határozták el 1942 január 20-án a Wannsee-konferencián a "zsidó kérdés végső megoldását" ? Legalábbis így olvasható ez minden tankönyvben. A német média sem hanyagolja el, hogy a a Wannsee- konferencia jegyzőkönyvét, a "holocaust" legfontosabb dokumentumi bizonyítékaként állítsa be.

Evvel szemben Yehuda Bauer, izraeli történész, foglalkozására nézve a Yad Vashem-i Holocaust-Feltáró Intézet vezetője nevetségesnek, - ( "silly story=nevetséges, komolytalan történet) - nevezte azt az állítást, miszerint a fenti konferencián megállapodás született volna az európai zsidók kiirtásáról [13]. JohAnnas Peter Ney - A Wannsee-Konferencia - Egy hamisítás anatómiája - c. tanulmányában [14] a képtelenségek egész sorozatát tárja fel, melyek Yehuda Bauer és más történészek előtt is ismertek, de a német média ezeket nem veszi tudomásul, ill. hallgat róluk. Íme néhány példa Neynek az amúgy olvasásra, tanulmányozásra igen ajánlott elemzéséből:

A szóban forgó dokumentum fejrész nélküli, az elküldő szolgálati hely nincs megnevezve, hiányzik a dátum, valamint a címzettek listája, az iktatószám, a kiállítási hely, az aláírás, a levél szövegezőjének szignója, és a pecsét. Röviden, minden hiányzik, aminek egy hivatalos dokumentumnál nem szabadna hiányoznia.
Ami a tartalmat illeti, éppúgy hiányoznak egy jegyzőkönyv szokásos velejárói: Így a konferencia kezdő - és befejő időpontja, utalás a meghívott, de meg nem jelent személyekre, a felszólalók nevei, valamint az ülés vezetőjének ellenjegyzése. 
Ami a stílust illeti, tele van furcsa kifejezésekkel és nem tipikus megfogalmazásokkal, melyek arra utalnak, hogy a megfogalmazójára erősen hatott az angolszász nyelv. Olyan szófordulatok, mint "a zsidókat utakat építve vezetjük ezekre a területekre", a szerző élénk fantáziájára engednek következtetni, hiszen egy utat sem építettek ezen a módon. A megjegyzés, mely szerint "Ennél a végső megoldásnál 11 millió zsidót veszünk számításba", is okot kell, hogy adjon a gyanúra, hiszen a Birodalom fennhatósága alatt a megszállt területeket is figyelembe véve sohasem volt 3 milliónál több zsidó, és mint már utaltunk rá, a világ zsidóságának létszáma abban az időben nem haladta meg a 16 milliót. 

Gruppenführer Heydrich, aki állítólag a konferenciát vezette, és ezek szerint az egyik legfontosabb résztvevő volt, nem szerepel a részvételi listán. Hogy Heydrich ezen az összejövetelen egyáltalán részt vett-e elejétől végig, kérdéses, mert ő 1942 január 20-án bizonyíthatóan Prágában vett részt a protektorátus új kormányának beiktatásán. Ez utóbbit számtalan fénykép, valamint abból az időből származó sajtóbeszámolók is alátámasztják. A jegyzőkönyvből ugyanúgy, mint a kísérőlevélből két különböző változat létezik, melyeket különböző írógépeken írtak. A "jegyzőkönyv" első változatát Robert Kempner, egy, a 30-as években az USA-ba emigrált német zsidó "találta meg". Kempner, aki 1947-ben a Nürnbergi Wilhelmstrasse-i perben vádló volt, semmit sem mondott a "megtalálás" körülményeiről.

Jóllehet sok történész jelzett feltűnéseket, furcsaságokat evvel a Kempner által "talált" írással kapcsolatban, ezt fogadták el eredetinek, és a Wilhelmstrasse-i perben a G - 2.568 szám alatt bizonyítékként használták fel. Az "eredetinek" ez az első változata többek között Robert Kempner 1961-ben megjelent - " Eichmann és tettestársai" - c. könyvében látható fakszimília-nyomtatásban teljes terjedelmében [15]. 

A figyelmes olvasónak feltűnik, hogy a "jegyzőkönyv" eme változatában az SS-rúnák egy egyszerű S-el lettek írva, és a német nyelvhasználatban egyébként bevezetésnek szolgáló idézőjelek (" ") hiányoznak. Ez arra enged következtetni, hogy a "jegyzőkönyv" szerzőjének nem állt olyan írógép a rendelkezésére, mint amilyen a Harmadik Birodalom összes hivatalos helyiségében volt. 
A "jegyzőkönyvnek" ezt a nem túl szerencsésre sikerült első változatát később ismeretlen személyek egy "megfelelő" írógépen átírták. Ennél a második változatnál már megjelennek az autentikus, írógépelt SS - rúnák. Ez a példány ma a Külügyi Hivaatal berlini archívumában található és kapható fakszimília-nyomtatásban többek között a "Wannsee-konferencia Házában" Berlinben.[16].

Más szavakkal: Az európai zsidókon elkövetett milliós nagyságrendű gyilkosságok leggyakrabban emlegetett dokumentum-alapú bizonyítására ezek szerint ugyanannak a dokumentumnak bizonyíthatóan két különböző változata létezik. Mind a kettő ezidáig "egyetlen előkerült és teljes jegyzőkönyv" a "16. példány a 30-ból" sorszámot viseli. Az elsőről időközben készítői is belátták, hogy az egy rosszul sikerült hamisítás. Ezért készítettek egy új jegyzőkönyvet, amely már kinézetre megfelelt a III. Birodalomban használt irodai stílusnak. De evvel a készítők két újabb durva hibát követtek el.

1, Nem sikerült eltüntetni az első jegyzőkönyv nyomait a törvényszéki aktákból és a már előzőleg megjelent kiadványokból.

2, A második jegyzőköny szóról szóra azt tartalmazza, mint az első, időközben már mindenki előtt hamisítványként lelepleződött jegyzőkönyv. Így általánosan hozzáférhető publikációk és kiadványok alapján (lásd 15. és 16. lábjegyzet) bebizonyítható, hogy a Wannsee-jegyzőkönyvnek mind az első, mind a második változata egy szimpla hamisítás.

5.       Fénykép - és filmfölvételek

5.1         Hamisított, illetve megtévesztő módon hozzárendelt fényképek

A következő szembeállítás a legismertebb példák egyike arra, hogyan hamisítanak, manipulálnak képeket, illetve vesznek ki az összefüggésből, hogy a néppedagógiailag kívánatos történelemképet [17]propagálják.

A baloldali képnek, amelyet többek között az első Wehrmacht-kiállításnál[18] mutattak, azt a benyomást kell keltenie, hogy egy német katona közvetlen közelről egy asszonyra céloz, aki magához szorítja gyermekét. Az egész képet szemlélve egy teljesen más benyomás keletkezik: A kép jobboldalán három további katona látható, akik feltehetőleg az ellenséges tüzelés elől fedezékbe mennek. A katona nem az asszonyra céloz, hanem egy, a képen nem látható ellenfélre. Az asszony is éppen a fedezékbe igyekszik.

A Wehrmacht-kiállítás szervezői éveken keresztül visszautasították a jogos kritikát és a történészeket és a kor tanúit, akik felhívták a figyelmet a durva hibákra és manipulációkra, tisztességtelen szándékkal vádolták meg. Csak miután külföldi történészek is kételkedni kezdtek a kiállítás szeriozitásában, hívtak össze egy történészbizottságot, hogy megvizsgálják a képek valódiságát. 1999 őszén a szakértők arra az eredményre jutottak, hogy a bemutatott 801 db kép 90 %-a hamisított, hibás hozzárendelésű vagy bizonytalan eredetű[19].

Ha egy valóban független bizottság foglalkozna a képekkel és filmekkel, amelyeket ma a holocaust bizonyítására mutatnak be, az eredmény nagy valószínűséggel hasonlóan megsemmisítő lenne. Az alábbi példa Udo Walendy munkájából „Képdokumentumok a náci zsidóüldözésről ?“ származik. 

Az alábbi képeket összehasonlítva egyértelműen felismerhető, hogy H. Eschwege „Kennzeichen J = Jele: J" című könyvében egy 1946-ban keletkezett képet mutat be a gettókba és megsemmisítő lágerekbe irányuló szállítások dokumentálására. Mivel a retusált kép eredetije még megtalálható, Walendy egyértelműen be tudta bizonyítani ezt a hamisítást.

Amikor 1945 tavaszán amerikai és brit csapatok a Birodalom területén lévő lágereket átvették, csontvázzá lesoványodott embereket és hullák hegyeit találták. Talán senki nincs, aki ne látta volna ezeket a fotókat. Épp ilyen fotókat manipulálnak, hamisítanak és ragadják ki eredeti környezetükből előszeretettel, hogy a hivatalosan propagált történelmi igazságot dokumentálják.

Mivel a halottakat ábrázoló képek tiszteletet váltanak ki, alig mer valaki a képek származására, hitelességére és hozzárendelésére rákérdezni. Evvel a perfid módszerrel helyettesítik a jogos kérdéseket egy nagy adag érzelemmel és megdöbbenéssel.

A baloldali kép pl. egy tömegsírt mutat tífuszban elhunytakkal Bergen Belsen-ben. De a képet 1979-ben a teljesen hamis felirattal „Auschwitz wie es wirklich war = a valódi Auschwitz“ közölték különböző német lapok, mint pl. a Quick. De mit bizonyítanak ezek a képek? A háború utolsó heteiben csakugyan rendkívül sokan haltak meg hiányos táplálkozás, kimerülés és járványok következtében. Az 1944-es év vége felé a civil lakosság számára is drámai módon megromlott a z ellátás.

A szállítási utak bombázása azt eredményezte, hogy a lágereket nem tudták élelmiszerrel ellátni. Mivel a front közeledett, a keleti területek lágereinek lakóit nyugati lágerekbe szállították át, melyek szintén reménytelenül túlzsúfoltak és hiányos ellátásúak voltak. Járványok terjedtek, amelyeket alig lehetett megfékezni. Ennek a katasztrófális folyamatnak az eredményeképpen pl. Dachauban az utolsó négy hónapban több ember halt meg, mint az öt előző háborús évben összesen[20].

Hogy a nyugati táborokban felvett képekkel illusztrálják Auschwitz szörnyűségeit, egy kézenfekvő kérdést vet fel: Hova lettek a fényképek, amelyeket a szovjet hadsereg készített a felszabadítás napján?

A szovjetek Auschwitzot kb. 3 hónappal a háború vége előtt érték el. A láger felszabadításakor számos fénykép készült a tábor lakóiról, amelyeket ritkán mutatnak a nagyközönségnek. Ennek oka: A viszonylag jó állapotban lévő emberek nem illenek a ma propagált "Auschwitzi megsemmisítő tábor" képéhez.

Felmerül a kérdés továbbá, miért nem készítettek egyetlen egy fényképet sem a felszabadítás napjaiban a gázkamrákról, amelyeket évtizedek óta a túristáknak mint eredetit mutatnak be, és miért írt a Pravda 6 nappal a felszabadítás után elektromos futószalagon végzett tömeggyilkosságokról[1].

5.2         Szövetséges légifelvételek

A légifelderítés a II. világháború vége felé már meglehetősen fejlett volt, és ebben az időben értékes képdokumentumok keletkeztek, melyek nem csak a történészek számára rendkívül fontosak. Így például még ma is azonosítanak és hatástalanítanak fel nem robbant II. világháborús bombákat légifelvételek alapján.

A hivatalos történelemírás szerint Auschwitz-ban rövid időn belül (három hónapon belül,1944 májusa és július között) 400.000 magyar zsidót gázosítottak el és égettek el [21]. Valamennyi szakértő egyetért abban, hogy a krematóriumok kapacitása egy ilyen óriási mennyiségű holttest elégetéséhez nem lett volna elegendő. Ezért, - állítja néhány történész, - a holttestek nagy részét árkokba temettél el.

Alátámasztja ezt az 1944. május 31-i retusálatlan légifelvétel?[22] (Kattintson a képre kinagyításhoz.) Ezen a napon állítólag 15.000 magyar zsidó érkezett Auschwitzba. Az ezt megelőző két hétben állítólag 184 ezret szállítottak be. A légifelvételen ennek a példátlan megsemmisítési akciónak legalább halvány jelei kellene, hogy látszódjanak.

Ha az 1944. május 31-i képet figyelmesen megnézzük, a következőt állapíthatjuk meg: Nincs nyoma nyílt árkoknak, melyekben naponta 12.000 embert elégettek, nincsenek emberek a krematóriumok előtt, melyekben a gázkamráknak kellene lenniük, nincsenek füstölgő kémények, melyekről a szemtanúk szóltak. [23]

5.3         Filmek

Közvetlenül a háború után mutatták be német hadifoglyok százezreinek és a német polgári lakosságnak a "Todesmühlen = A halál malmai" c. "dokumentumfilmet". A filmnek a lágerek szörnyűségeit kellett ábrázolnia és a német nép átnevelésére szolgált. De a film éles ellentmondásokat váltott ki és hitelességét sok néző kétségbe vonta. Így pl. Chamberlin helyenkénti nyugtalanságokról tudósít, melyek alkalmával az érintett közönség ellenállását csak erőszakkal lehetett letörni [24].

Kortárs tudósítások szerint a kritikát az okozta, hogy a koncentrációs táborok valószínűleg autentikus képsoraihoz a kibombázott német városok hullahegyeit illetve az »automatic arrest« lesoványodott német internáltjainak képeit fűzték hozzá KZ-áldozatként ábrázolva őket [25]. Totális hamisításként lepleződött le időközben az egyik filmdokumentum, amelyet az amerikaiak a Nürnbergi Perekben bizonyíttékként nyújtottak be. A film a meggyilkot zsidók aranyfogainak megtalálását mutatja be a Frankfurti Reichsbankban[26]. A per alatt és a későbbi kutatások alatt bebizonyosodott, hogy az amerikaiak ezt a jelenetet elejétől végéig megrendezték[27].

A holocaust (a görög holos = teljes és kausis = tűz szavakból származtatva) szót sem a nácik, sem a győztes hatalmak nem használták és Németországban csaknem teljesen ismeretlen volt. Még az 1979-es nagy Brockhaus lexikon sem tartalmazza etimológiai magyarázatát. A négy részes , Marvin Chomski által rendezett "Holocaust" című, 1979 januárjában sugárzott TV-film sugárzása után azonban közismertté vált a fogalom.

A szó szoros értelmében máról holnapra egész Németország megrendüléssel beszélt az újonnan megtanult fogalomról[28]. Bár Marvin Chomski „doku-soap“-jának kevés köze volt a realitáshoz, a film propaganda szempontból teljes siker volt. A film óta emóció, pátosz és megrendülés néz szembe a hivatalos történelmi igazságot megkérdőjelező kérdésekkel.

A „Schindler listája“ (1993) c. film bár valamennyivel árnyaltabb ábrázolású, mégis nagy a propagandisztikus hatása, hiszen az ilyen filmek közönségének évtizedek óta szuggerálják, hogy a történelmi igazság éppen aktuális változatában kételkedni tabu. Addig, amíg az ebben érdekelt köröknek sikerül a "holocaust" téma tényeken nyugvó, nyilvános megvitatását megakadályozni, mindig jönni fognak újabb és újabb filmek ebből a fajtából és egyre jobban el fognak távolodni a történelmi igazságtól.

Holokauszt egy hazugsággal kezdődőtt-folyt