6.       Tanúvallomások

Ha a holocaustról szóló standard-műveket tanulmányozzuk mint pl. Raul Hilberg Die Vernichtung der europäischen Juden = Az európai zsidók megsemmisítése[29], Eugen Kogon Der SS Staat = Az SS-állam[30] vagy Jean-Claude Pressac Les crématoires d'Auschwitz = az auschwitzi krematóriumok[31], meglepődve állapíthatjuk meg, hogy a hagyományos holocaust-irodalom egyetlen egy eredeti dokumentumot sem idéz, amely a holocaust propagált változatát alátámasztja.

A neves francia történészJ. Baynac 1996-ban egy újságcikkben beismerte, hogy a holocaust ismert ábrázolása néhány tanú vallomásán alapszik[32]. Ezek nem pártatlan semleges tanúk voltak, hanem csaknem kizárólag egykori KZ-foglyok, akik részéről nem volt várható objektivitás a németek felé. Az ilyen jellegű tanúvallomásokat a jogászok jó okkal a legkevésbbé hiteles bizonyító eszköznek tekintik.

6.1         Nürnberg – Az utolsó csata

David Irving brit történész Nürnberg - Die letzte Schlacht = Nürnberg - az utolsó csata[33] c. könyvében szemléletesen ábrázolja, milyen eszközöket alkalmaztak a győztesek, hogy bebizonyítsák a zsidókon elkövetett tömeggyilkosságokat. A könyv mindenkinek ajánlható, aki a nemzetközi jog eme sötét fejezete iránt érdeklődik. Már egy rövid pillantás az IMT (Nemzetközi Katonai Törvényszék) szabályzatába megyőzi az embert, hogy itt nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták a jogállamiság alapvető szabályait, hanem egyenesen gúnyt űztek azokból. Néhány példa:

A 18. cikkely előírta a gyorsított ügymenetet. Ez a passzus lehetővé tette a vádlóknak, hogy csak a terhelő dokumentumokat vegyék figyelembe a tonnaszámra lefoglalt dokumentumokból. Felmentő dokumentumokat vagy tanúvallomásokat szisztematikusan elfolytottak.

A 19. cikkely szószerint: „A tribunál nem köteles a bizonyítási eljárásmód általános szabályait figyelembe venni. A lehető legnagyobb mértékben ragaszkodni kell egy gyors és informális eljárási módhoz, és minden beadványt elfogadunk, amely hasznos a bizonyítás számára.” Ez a rendelkezés a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ügyész minden vádat ellenőrizetlenül elfogadott terhelő anyagként, míg a védelem számára nem volt megengedett a védelmet szolgáló anyagot benyújtani vagy bizonyítási eljárást kérni, vagy a vád tanúit kihallgatni. Revízió vagy fellebbezés kategorikusan ki volt zárva.

A 21-es cikkely szó szerint: "A bíróság ne kérjen általánosan ismert tényekhez bizonyítékokat, hanem hivatalosan vegye azokat tudomásul." Így sikerült aztán a győztesek törvényszékének "minden idők legnagyobb tömeggyilkosságát" mint bizonyított tényt prezentálni, anélkül, hogy egyetlen egy esetben is elvégeztek volna egy törvényszéki boncolást egy olyan áldozaton akit " úgy gázosítottak el". Az állítólagos bűntárgyakhoz (gőz-, vákum- és gázkamrák, atombombák, légkalapács, földalatti krematóriumok) további magyarázatot nem fűztek.

6.2         Manipulált tanúk

Röviddel a háború után hiányzott még a "rendezés" a számos tanúvallomás koordinálásához. Csak így magyarázható, hogy az állítólagos vagy tényleges szemtanúk egymásnak teljesen ellentmondó vallomásokat tettek eskü alatt. („written affidavits“), melyek abszurd dolgokat tartalmaztak. Így pl. csak Treblinkára nyolc különböző ölési módot részleteztek, többek között az áldozatok beszórását oltatlan mésszel, vagy a már említett vákum- és gázkamrákat.

Auschwitz vonatkozásában is jelentősen ellentmondtak egymásnak az ábrázolások kezdetben. A lengyel ellenállás tudósításaiban sehol nem volt szó Zyklon B-ről, ehelyett harci gázokról, elektromos áramot vezető futószalagokról és légkalapácsokról tudósítottak[34].

1945 márciusában egy szovjet bizottság közzétette jelentését az Auschwitzi halálkombinátról[35] . A Nürnbergi perek tanúit kétségtelenül jelentősen befolyásolták az erről szóló sajtójelentések. Így a kezdeti ellentmondások ellenére később már minden tanú egyhangúlag állította, hogy Auschwitzban nem kevesebb, mint 4 millió embert öltek meg gázkamrákban Zyklon B-vel. Meglehetősen sokáig, az ötvenes évek közepéig tartotta magát a tusolófejes változat, valakik egyszerűen nem tudtak a kedvenc elmélettől elrugaszkodni, mely szerint kinyitották a zuhanyzót és víz helyett cianidgáz ömlött ki. E sorok fordítója az ötvenes évek végén kisdiákként látott tusolófejes propagandafilmet iskolájával...

6.3         Abszurd és bizonyíthatóan hamis tanúvallomások

Ha a vád kizárólag tanúvallomásokra támaszkodik, a tanúk védelem általi alapos kikérdezése minden büntetőper elengedhetetlen része. Az IMT-alapszabályok azonban éppen ezt nem tették lehetővé, mert a legtöbb tanú csupán "eskü alatti írásos tanúvallomást (written affidavits)“ tett és a tárgyaláson meg sem jelent. Így a tanúk vizsgálódás nélkül állíthatták a legabszurdabb dolgokat.

Franz Blaha szemtanú például azt állította „written affidavit“-jában[36], hogy Dachauban sok embert öltek meg gázzal, de semmiféle közelebbi adatot nem közölt, milyen gázt használtak és mennyi embert öltek meg. Blaha tanúvallomása alapján Dachau számított 1960-ig a náci rezsim legfontosabb megsemmisítő táborának. Csak miután számos kortárs szkeptikus kérdései következtében kiderült, hogy Blaha vallomása egy síma hazugság volt, kényszerült a Dachau-i KZ emlékhely egy tábla elhelyezésére az állítólagos gázkamrában a "nem volt üzemben" felirattal.

Rodolf Vrba, alias Walter Rosenberg az auschwitzi gázkamrák egyik legfontosabb és legtöbbet idézett szemtanúja. Könyvében[37] nagy precizitással, szinte fanatikusan tisztelve a pontosságot (Alan Bestic a könyv előszavában) írja le az auschwitzi elgázosításokat. De amikor Vrba-t 1985-ben először hallgatta ki egy kanadai ügyvéd és tett fel neki keresztkérdéseket, néhány kibúvó és mentőhazugság után beismerte, hogy egyetlen elgázosítást sem látott. Kijelentette továbbá, hogy könyvének írásakor élt az írói szabadsággal („licentia poetarum“) [38].

Paul Rassinier, francia szocialista és ellenálló, maga is évekig volt fogoly Buchenwald-Dora-ban, a háború után behatóan foglalkozott a tanúvallomások hitelességével. 
"Az európai zsidók drámája"[39] c.művében a következő eredményt közli: 

15 év óta mindahányszor, ha valaki nekem Európa bármely nem szovjet megszállású szegletében egy tanút nevezett meg, aki maga is tanúja volt az elgázosításoknak, időt nem fecsérelve odautaztam, hogy felvegyem a vallomását. Mindig ugyanaz történt: Aktákkal a kezemben a tanúnak olyan sok és igen precíz, pontos kérdést tettem fel, hogy az szemmel láthatólag igen rövid ideig tartotta fenn a hazugságait, és rövid idő után avval magyarázkodott, hogy egy igen jó - sajnos közben elhunyt - ismerőse mesélte el neki ezeket a dolgokat, akinek kijelentéseit nem lehet megkérdőjelezni. Ilyen módon több ezer kilométert tettem meg keresztül-kasul Európában.

Akik a holocaust fontos tanúinak hitelességével szeretnének behatóbban foglalkozni, az alábbi, német nyelvű irodalomra hívjuk fel a figyelmét:

7.       A kor tanúi a médiákban

Ki nem ismeri őket, a szemtanúk mindig hasonló beszámolóit a szelekciókról, gázkamrákról, gázkemencékről. Tiszteletteljes áhítattal hallgatja a milliós publikum a legvadabb történeteket. Alig valaki mer rákérdezni a hihetetlen történetek részleteire. Néhány példa:

7.1         Ellie Wiesel

Ellie Wiesel, aki állítása szerint több megsemmisítő tábort élt túl, egyszerűen maga a TANÚ. De először francia nyelven megjelent könyvében „Az éjszaka ”[40] egyetlen utalás sem található gázkamrákra. ehelyett több helyen leírja, hogyan dobtak élő embereket "égető gödrökbe, amelyekből gigantikus méretű lángok csaptak fel, miközben az áldozatok néha órákon keresztül birkóztak a halállal".

Könyvének vége felé Ellie Wiesel beszámol az utolsó napokról Auschwitzban. Amikor már csak napok kérdése volt, hogy odaérnek a szovjet csapatok, az őrszemélyzet elhatározta a tábor feladását. A fogvatartottak választhattak, hogy bevárják-e a lágerben a szovjeteket, vagy a németekkel nyugat felé vonulnak. Egy rövid tanácskozás után apjával mind a ketten úgy döntöttek - mint sok ezren mások -, hogy inkább nyugat felé mennek kínzóikkal, mintsem hogy a felszabadítókra várjanak. Magyarázatot erre a különös döntésre nem ad Ellie Wiesel.

Hogy a hivatásos holocaust-túlélő ilyen kényelmetlen részletkérdéseket elkerüljön, az egész tematikát egy "felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vallásos misztériumnak" nyilvánította.

Ellie Wiesel előadásonként 25.000 dollárért rendszeresen megkísérli az általa teremtett misztériumot megmagyarázni. [41]. De hiába is várnánk objektivitást és tárgyilagosságot olyan valakitől, aki a következőt nyilatkozta:

„Minden zsidónak meg kell őriznie szívében egy helyet a gyűlölet számára. Egy egészséges, erős gyűlölet számára minden iránt, ami a németet jelenti és a németben továbbél" [42].

Sem Wiesel élénk fantáziája, sem gyűlöletteljes szavai nem tartottak vissza több mint 80 német parlamenti képviselőt attól, hogy 1986-ban Béke-Nobel-díjra javasolják, "mert ez egy nagy bátorítás azok számára, akik aktívan harcolnak a megbékélésért." Mint ismeretes, meg is kapta a Béke-Nobel-díjat, a megbékélés hangjait azonban a Nobel-díjas Wieseltől sem lehet hallani.

7.2         Martin Niemöller

Martin Niemöller evangélikus lelkész, aki a háború után hosszú ideig egy pacifista mozgalom élén állt, sokáig viselte az ellenálló és sokéves KZ-lágerlakó glóriáját. Főleg a kommunisták idézik gyakran és szívesen szavait; "Amikor elvitték a kommunistákat, nem tiltakoztam, hiszen én nem voltam kommunista."

De ha mai tisztelői elolvasnák 1935-ben megjelent könyvét "A tengeralattjárótól a szószékig", ugyancsak elcsodálkoznának, vagy inkább elszörnyülködnének. Adolf Hitler tiszteletére írt ódái sem az ellenálló lelkületet igazolják. A Pfarrerbund (plébánosok szövetsége, a kommunista világ békepapjaihoz hasonlíthatók) akkori elnöke, Martin Niemöller, a következőket közölte a tagokkal egy körlevélben: 

„A Pfarrerbund tagjai feltétel nélkül állnak a Führer Adolf Hitler mögött”

A közhiedelemmel ellentétben Niemöllert nem azért tartóztatták le és dugták KZ-be, mert szembeszállt a nácikkal, hanem egy viszonylag jelentéktelen vita miatt az egyházak helyéről és szerepéről a Harmadik Birodalomban. Mivel Hitler nem tűrt viszályt az egyházakon belül, Niemöller 1938-tól 1945-ig különböző koncentrációs táborokban volt, legutoljára Dachauban. Mint a Führer személyes foglya, jelentős privilégiumokat élvezett és - számos tényleges ellenállóval ellentéétben - jóltápláltan és károsodás nélkül élte át a háborús időket.

A háború után "Az út a szabadba" című könyvében azt állította Niemöller, Dachauban 238.756 zsidót „égettek el” és hogy ott gázkamrák üzemeltek[43]. Időközben kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Dachau egész működési ideje alatt összesen kb. 200.000 embert szállítottak be, akiknek csak egy kis része volt zsidó. Ugyancsak bebionyosodott, hogy Dachauban sohasem működött gázkamra.

Mi indíthatta ezt a nagytekintélyű egyházi embert arra, hogy így hazudjon, és ezen túlmenően minden egyes kínálkozó alkalommal a német kollektív bűnösség meséjét prédikálja? Bármik is voltak motívumai: Niemöller tiszteletes is felelős azért, hogy a győztesek rémhírpropagandájából fokozatosan "történelmi igazság" lett.

7.3         Anna Frank

Anna Frank naplója évtizedek óta kötelező olvasmány minden iskolás gyerek számára a nyugati világban. A Fischer Taschenbuch-Verlag (zsebkönyvkiadó) evvel összefüggésben a „zsidók genocídiumának jelképéről és dokumentumáról" beszél. Az amszterdami Anna Frank Ház „a holocaustra nyíló ablakot említi."

Anna Frank naplóját a holocaust fontos bizonyítékának tekintik, jóllehet a mai napig nincs tisztázva a szerző kiléte. A sok ellentmondásos és képtelenségeket tartalmazó leíráson túl szembeötlő egy olyan kézírás, amely nem jellemző egy fiatal lányra. Még különösebb az a körülmény, hogy a naplóbejegyzések két különböző kéztől származnak. Az egyik stílus gyakorlatlan, és inkább jellemző egy fiatal leányra, a másik folyékony, gyakorlott és inkább egy felnőtt stílusa.

Az eredeti naplóba az amszterdami Anna Frank Házban lehet betekinteni. Még egy grafológiában járatlan embernek is fel kell hogy tűnjön a két különböző kézírás. Egy bírósági eset keretében 1980-ban megbízták a Német Szövetségi Nyomozóhivatalt a kézirat vizsgálatával. A vizsgálat megállapította, hogy a napló egyes részeit golyóstolal írták. Ne feledjük: az első golyóstollak 1951-ben kerültek közhasználatba.

A baloldali liberális „Spiegel” beszámolt ennek a vizsgálatnak az eredményéről, és arra a következtetésre jutott, hogy a napló valódisága kétséges[44].

Olvasóink közül bizonyára nem egy fölteszi a jogos kérdést, hogyan ismerte el annyi kiadó a világon hitelesnek a kéziratot és adta ki ezt a naplót. Nos, Anna Frank apja, Otto Frank, pontosan ismerhette a "napló" gyenge pontjait és 1980-ban bekövetkezett haláláig megakadályozta az eredeti kézirat vizsgálatát és kritikus méltatását. A holland Contact kiadó 1947-ben az első kiadáshoz csupán egy géppel írt, Otto Frank által átdolgozott változatot kapott[45]. Fordítások más nyelvekre az első hollandiai kiadás alapján történtek.

Anna Frank sorsa kétségtelenül tragikus és nem szabad relativizálni. De fiatalok millióinak indoktrinálása egy ilyen kétséges eredetű "napló" segítségével kegyeletsértő és semmivel sem indokolható. Az Anna-Frank-Alapítványnak előbb utóbb lehetővé kell tennie a tisztánlátást a"holocaustra néző ablakon keresztül" és a holocaust mítosz egyik legfontosabb ikonját ténylegesen a nevén kell nevezni: egy ismeretlen szerző irodalmi művének.

7.4         Nyiszli Miklós

A jeruzsálemi Eichmann-perrel egyidőben a „Quick” nevű müncheni magazin öt folytatásban közölte egy Dr. Nyiszli Miklós nveű egyén visszaemlékezéseit, ai azt állította, hogy Mengele asszisztense volt. Nyiszli könyve, "Orvosa voltam Auschwitzban", az első hiteles auschwitzi beszámolónak számított egy szemtanú tollból[46]. A könyv magyarul 1947-ben egy romániai kiadónál jelent meg.

Aki azonban Nyiszlitől a gázkamrák részletes leírását várja, az csalódni fog. Aki állítása szerint számtalan elgázosítást látott közvetlen közelről, olyan beszámolót írt, amely hemzseg az abszurd túlzásoktól és ellentmondásoktól. Nyiszli tudósít például négy db 200 m hosszú gázkamráról, amiket a mai napig nem találtak meg, és a szövetségesek egyetlen légifelvételén sem láthatók. A titokzatos gázkamrákban állítólag naponta 25.000 zsidót gázosítottak el, tehát a láger egész működése alatt összesen 36 milliót.

Hogy a világ zsidóságának összlétszáma csak kb. 16 millió volt, nem zavarta Nyiszlit fantasztikus leírásainál. Nyilván kiadói sem tartották fontosnak a leírtak valószínűségének vizsgálatát.

7.5         Binjamin Wilkomirski

Az 1995-ben a Suhrkamp-kiadónál „Bruchstücke. Aus einer Kindheit = Töredékek. Egy gyermekkorból” című könyv Binjamin Wilkomirskitől példaszerűen mutatja, milyen jellegűek és mennyi az értékük a holocaust témával kapcsolatos szemtanúi beszámolóknak. Könyvében azt állította Wilkomorski, gyermekként túlélte Auschwitz és Majdanek megsemmisítő táborokat, 9 éves korában került Lengyelországból Svájcba, ahol örökbefogadták. Binjamin Wilkomirski leírásait három éven keresztül hitelesnek fogadták el a "holocaust-szakértők". A sajtó az autobiográfiai művet úgy ünnepelte, mint az "utolsó szöget a holocaust-tagadók koporsójában".

Azonban a svájci Daniel Ganzfried pontosan utánajárt a gyerek szokatlan történetének, aki túlélt két megsemmisítő tábort és a következő eredményre jutott: „Binjamin Wilkomirski" 1941. február 12-én született Bielben Yvonne Berthe Grosjean házasságon kívüli gyermekeként, a Bruno keresztnevet kapta, gyermekotthonba került, és 1945-ben egy Doessekker nevű házaspár adoptálta. A gyermekkor Rigában, Majdanekben és Auschwitzban: kitalálás. Ganzfried a Wilkomirski-eset összefoglalásában a következő kérdést teszi fel:

„Hogyan lehetséges az, hogy minden komolyabb lap irodalmi melléklete úgy ünnepelte ezt a könyvet, mintha az Ószövestég eredeti kéziratát találták volna meg?[47]

Jó kérdés. De mi motivál embereket arra, hogy a legborzasztóbb rémmeséket találják ki, és aztán azt állítsák, hogy ezeket átélték. A kérdéssel kapcsolatban a francia Germaine Tillion, akit a francia ellenállás tagjaként tartóztattak le és hurcoltak a Ravensbrücki női koncentrációs táborba, a következő gondolatokat írta le:

„A személyek (akik a rémmeséket kitalálják), sokkal többen vannak, mint gondolnánk. Egy olyan tér, mint a koncentrációs táborok világa, kiváló táptalajt biztosított a szadomazochista képzelgéseknek és evvel ezek a személyek rendkívüli működési területhez jutottak. Számos lelki sérülttel találkoztunk, félig gazemberek, félig őrültek, akik hasznot húztak egy elképzelt, imaginárius deportációból. Találkoztunk továbbá - valóban deportált - személyekkel, akiknek beteges agya igyekezett a szörnyűségeket, amiket átéltek, vagy amikről hallottak, még jobban eltúlozni, és ez sikerült is nekik. Ráadásul akadtak kiadók, akik ezeknek az agyrémeknek egy részét kiadták, mégpedig félig-meddig hivatalos kiadványokban. De sem a kiadóknak, sem a hivatalos kiadványok szerkesztőinek nem bocsátható meg amit tettek, hiszen a legegyszerűbb vizsgálattal le lehetett volna leplezni a csalást[48].”

A Wilkomirski-eset óta a pszichológusok nevet is adtak ennek a pszicho-patológiai esetnek: Wilkomirski-szindróma.

A fordító megjegyzése: Aki volt már zárt világban (börtön, katonaság) csak meg tudja erősíteni Germaine Tillion megfigyelését. Egy ilyen közegben mindig vannak emberek, akik minden (szörnyűséget) tudnak, mindennél ott voltak, a leghihetetlenebb dolgokat átélték. Mennyivel erősebb lehetett a késztetés a rémmesék kitalálására egy olyan közegben, amely valóban nem üdülő volt és a kimenetel végig bizonytalan volt. Ne feldejük: Mindez azután történt, miután Amerikában nyilvánosságra hozták a Kaufman-tervet, mely szerint a háború után minden német férfit sterilizálni kell. Csoda lenne, ha egy SS-katona ezeket hallva megfenyegette az őrzésére bízott foglyokat egy éppen ott heverő halálfejes dobozra mutatva? Csoda lenne, ha a foglyok komolyan vették a fenyegetéseket, és hozzá is toldottak még?

8.       Beismerő vallomások

Láthattuk, a sokat idézett szemtanúk - mint Rudolf Vrba, Franz Blaha, Ellie Wiesel, Wilkomirski, Nyiszli - vallomásai semmiképp sem alkalmasak a zsidókon gázkamrában végrehajtott tömeggyilkosság akárcsak megközelítő bizonyítására. Ezért a hivatalos történetírás szívesen utal a tettesek számos beismerő vallomására. Hogy milyen körülmények közt jöttek létre ezek a beismerő vallomások, és milyen bizonyító erejük lenne egy jogállami bírósági eljárásban, bemutatjuk néhány példán keresztül.

8.1         Rudolf Höss

Auschwitz első lágerparancsnokának, Rudolf Höss-nek beismerő vallomása emberek milliói tervszerű, ipari méretű megsemmisítésének legtöbbet idézett "bizonyítéka". Aleksander Lasik lengyel történész a következőket mondta ennek a vallomásnak a jelentőségéről:

„Rudolf Höss, sokkal inkább, mint más lágerparancsnok, részese lett a történelemírásnak. A személy, aki Auschwitzot alapította és vezette, minden könyvben megjelenik, amely a zsidók II. világháború alatti sorsával foglalkozik."

Rudolf Höss magára vállalata a felelősséget 3 millió ember haláláért, akik parancsnoksága alatt 1940 és 1943 között Auschwitzban haltak meg. Bár Hössnek, mint egykori parancsnoknak sokkal inkább tisztában kellett volna lennie a láger halottainak számával, aláírt egy angol nyelven fogalmazott vallomást, amelyben a bevallott szám 30-40-szer magasabb a dokumentumokkal bizonyítottnál[49].

Hogy hogyan érték el a britek Höss vallomását, kínzóinak egyike, Rupert Butler 1983-ban megjelent könyvében érzékletesen írja le: Hösst három napig fizikai és pszichikai kínzásnak vetették alá, mielőtt egy 8 oldalas, angol nyelven géppel írott dokumentumot aláírt[50]. Minden jogász megerősíti, hogy az ilyen módon elért vallomás annyit sem ér, mint a papír, amire írták[51].

Egyes történészek mégis görcsösen ragaszkodnak a kínzással kicsikart vallomáshoz. Kétségbeesett mentési kísérletként rámutatnak Höss "memoárjaira", amelyeket állítólag kivégzése előtt lengyel fogságban írt. Ezeknek a ceruzával írt följegyzéseknek az eredetijét a mai napig nem vizsgálhatta meg független történész. Még Martin Broszat is, aki az emlékiratokat könyvként kiadta[52], csak a napló másolatát kapta kézhez. De még a másolatok alapján is fel kellett volna tűnnie egy lelkiismeretes kutatónak, hogy az állítólagos napló kézírása nem egyezik meg Hössnek (az aktákból és levelekből) ismert kézírásával[53].

Höss-sel kapcsolatban még egy megjegyzésünk van. Miért nem fogták perbe Nürnbergben, és miért szerepelt ott tanúként? Erre csak egyetlen logikus magyarázatot találunk. Höss-nek megigérhették, hogy ha tanúskodik maga ellen, akkor nem fogják perbe Nürnbergben. Az igéretet betartották... Hogy aztán a vasfüggöny mögött mi történt, különösebb jelentősége témánk szempontjából nincs. Figyelmesen olvasva egyébként Höss tanúvallomásai ébresztik a legkorábbi kételyeket a gázkammrákban. Höss kezdetben tusolófejekből kiáramló cianidgázokról beszél [54]. Később aztán ő is kiköt a ma hivatalos verziónál, a bedobónyilásokon át bedobott dobozoknál. Betetézi ezt aztán avval, hogy úgy fogalmaz, kezdetben bedobónyílásokon át dobták be a Zyklon B-t tartalmazó dobozokat, később tökéletesítették a módszert, és akkor már a tusolófejekből ömlött a cianidgáz [55]. Nos, ha lettek volna bedobónyílások, Höss sohasem beszélt volna tusolófejekről. Ha lettek volna tusolófejek, amelyekből cianidgáz ömlött volna, Höss sohasem beszélt volna bedobónyílásokról. Hogy Höss mind a kettőt beismerte, illetve mind a kettőt mondatták vele, egyet bizonyít: Nem voltak sem bedobónyílások, és a tusolófejekből sem ömlött a gáz. Jellemző a világméretű félrevezetésre, hogy az Auschwitzot megjárt Kardos Klára, az ötvenes években papírra vetett visszaemlékezéseiben tusolófejekből áramló gázról beszél, de van olyan becsületes, hogy hozzáteszi, erről hallomásból hallott [56].

8.2         Kurt Gerstein

Kurt Gerstein egészségügyi tiszt 1945 júliusában került francia fogságba és röviddel állítólagos öngyilkossága előtt egy szerfölött furcsa és értelmetlen vallomást tett. A francia nyelven tett vallomásban többek között arról van szó, hogy a Belzec, Treblinka és Soibor táborokban összesen 25 millió embert öltek meg gázkamrákban és egy dízelmotor kipufogógázaival. Itt egy részlet a Gerstein-vallomásból:

„Jól megtölteni, rendelte el Wirth hadnagy. A meztelen emberek egymás lábaira lépnek. 7-800 ember 25 m2-en 45 légköbméterben! Heckenholt kezeli a dízelmotort, amelynek kipufogógázainak kell a szerencsétleneket megölni. Heckenholt SS-tizedes igyekszik a dízelt beindítani. De nem ugrik be. Két óra és 40 perccel később - a stopper mérte - beindul a motor..."

Ennek a vallomásnak a szerzője nagyon igyekezett a Belzec-i, Treblinkai és Soibor-i tömeggyilkosságokat bebizonyítani, de ezen a helyen minden valóságérzéke elhagyta. Egy 25 m2-es helyiségbe talán befér 800 nyúl, de semmiképp sem 800 ember. És hogy hogyan élt túl több száz ember 2 óra és 40 percet egy hermetikusan lezárt helyiségben, ugyancsak rejtélyes. Mindenesetre nem lett volna szükség dízelmotorra, mert az emberek 10 percen belül megfulladtak volna. Ilyen abszurditások miatt a Gerstein-dokumentumot hivatalos történészek kínosan elkerülik, jóllehet évtizedeken keresztül kulcsdokumentumnak számított és még az 1961-es Jeruzsálemi Eichmann-perben is bizonyítékként szolgált[57].

Gerstein sorsa annyiban hasonlít Höss-éhez, hogy miután megtette vallomását, kényelmetlenné válhatott megbízóinak. Az élő Gerstein még visszavonhatja vallomását, a halott már nem.

8.3         Perry Broad

Cserébe az enyhe ítéletért vagy a szabadlábra helyezésért egyes vád alá helyezett személyek minden bevallottak, amit csak elvártak tőlük. Ennek tipikus példája Perry Broad, angol származású SS-katona, aki felügyelő volt Auschwitzban és a háború után angol fogságba esett. Mivel Broad kétnyelvű volt, először tolmácsként alkalmazták. Utána a britek irányításával megfogalmazott egy jelentést, amely az akkor közszájon forgó rémhírpropagandára támaszkodva írta le az auschwitzi tömeggyilkosságokat[58]. Broad egykori SS-osztagvezető díja a szabadonbocsátás lett, míg sokakat, akik az igazsággal próbálták magukat védeni, halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek.

8.4         Richard Baer

Hogyan jártak azok, akik visszautasították, hogy szabadonbocsátásukért cserébe olyan vallomást tegyenek, amelynek semmi köze nem volt az igazsághoz?

Az utolsó auschwitzi parancsnok, Richard Baer esete választ ad erre. Richard Baer új identitással élt a háború után Dassendorfban Hamburg mellett, Karl Neumann néven. 1960-ban lepleződött le és az év december 20-án tartóztatták le.

Baer tudatában volt annak, hogy a hatvanas évek Németországában nem kell kínzástól félnie, és családját is biztonságban tudta. Ezért elődjével, Rudolf Höss-szel ellentétben nem látott okot arra, hogy aláírjon egy olyan vallomást, amely nem felelt meg az igazságnak. A vizsgálati fogságban szilárdan kitartott amellett, hogy Auschwitzban nem voltak gázkamrák.

A nagy közfigyelmet keltő per kezdeményezőinek azonban egyáltalán nem volt mindegy, hogyan nyilatkozik a fővádlott Auschwitzról. Ha az utolsó, még élő Auschwitzi parancsnok határozottan ellentmond a gázkamratézisnek, vagy annak abszurditását teszi nyilvánvalóvá, a minden oldalról propagált történelemábrázolás kártyavárként omlik össze.

De mint köztudott, idáig nem fajultak a dolgok. Richard Baer, aki a legjobb egészségnek örvendett, 1963 júniusában még a per kezdete előtt, tisztázatlan körülmények közt meghalt. Amíg élt, a per megkezdését érthetetlen okokból többször elhalasztották, Baer halála után viszont a már kitűzött időpont előtt megkezdték. Fritz Bauer főügyész, egy emigrációból visszatért cionista zsidó, még a halál okának kiderítése előtt elrendelte a holttest elhamvasztását[59]. Ezekre a titokzatos esetekre a közvélemény alig figyelt, sőt tudatosan nem kaptak teret a médiában. Ma sok, a korszakkal foglalkozó lexikonban hiába keressük Ricard Baer nevét, míg a mindent bevalló Höss nevével mindenütt találkozhatunk.

9.       A holocaust legfontosabb bűnjele

A rémhírpropaganda számos verziójából csak egy maradt meg a köztudatban: emberek millióinak megölése külön e célból létrehozott gázkamrákban Zyklon B-vel. Bár ma minden iskolás gyerek meg tudja nevezni a "holocaust legfontosabb eszközét", de ha megkérdezik, mi is pontosan az a Zyklon B[60], általában azt válaszolják: Mérges gáz, amit a tusolófejeken keresztül vezettek be a gázkamrába. Az egykori dachau-i koncentrációs táborban még ma is láthatók a tusolófej-utánzatok, amelyeken keresztül állítólag bevezették a mérges gázt.

A közhiedelemmel ellentétben azonban a Zyklon B nem gáz, hanem egy rovarölő granulátum, amely a szerves klórtartalmú szerek (pl. DDT) kifejlesztése előtt világszerte a leggyakrabban alkalmazott rovarírtószer volt. Hatóanyagát, a hidrogén-cianidot[61] már 1915-ben alkalmazta az USA bevándorlási hivatala Ellis Island-on fertőtlenítésre és a tetvek elpusztítására. Későbbi szerek, melyek az akkori Zyklon B-vel teljesen azonosak (mint pl. a Fumex, Detia Degesch), még ma is használatban vannak világszerte.

Egy granulátum nehezen tud a tusolófejeken keresztül áramolni, mégha számtalan dokumentáció és játékfilm (pl. Schindler listája) így ábrázolja vagy szuggerálja, ezért a történészeknek van egy másik verziójuk is a Zyklon B-re: A Zyklon B granulátumot bedobónyílásokon keresztül dobták be a gázkamrákba. Ennek a változatnak a problémája az, hogy az amerikai légifelvételek szerint 1944-ben még nem voltak bedobónyílások az auschwitzi gázkamrák tetején[62]. A bedobónyílások problematikáját részletesen taglalja a Rudolf tanulmány is, amire jelen írásunkban alább kitérünk.

Mire is használták a Zyklon B-t? A háború alatt Európa nagy részén dúlt a tífuszjárvány. A tífusz egy halálos betegség, amelyet a tetvek terjesztenek. Az ágyneműk, a ruházat és a szálláshelyek tetvetlenítése ezért életfontosságú volt a táborban fogvatartottak számára.

Üres Zyklon B - dobozokat gyakran prezentáltak a holocaust "bizonyságaként", noha ezek semmi mást nem bizonyítottak, mint hogy a táborokban ezt a rovarölőszert használták a járványok kitörésének megakadályozására. Még a hivatalos, holocaustverziót támogató történészek is beismerik, hogy az Auschwitzba szállított Zyklon B 95-98 %-át rovarölőszerként és nem emberek megsemmisítésére használták fel[63].

Más szavakkal: A táborokba szállított Zyklon B csaknem teljes egészét arra használták fel, hogy a tífuszjárványokat megakadályozzák, azaz, hogy az emberek életét megmentsék. Egy csöppnyi rész (2-5 %) pedig elegendő lett volna, hogy ugyanazokat az embereket megöljék, akiknek az életét ugyanannak a szernek a 95-98 %-ával megmenteni igyekeztek?

A következő kérdést is kikerülik a "komoly" történészek: Ha valóban létezett volna tervük a náciknak az emberek ipari méretű megsemmisítésére, akkor miért egy nehézkes hatású, késleltetett leadású, nehezen kezelhető szert alkalmaztak? Hiszen nagyhatású vegyi harcászati anyagok egész arzenálja állt rendelkezésükre, amelyeket egyébként Németország a háború során egyszer sem vetett be, még katonai célokra sem.

Holokauszt egy hazugsággal kezdődőtt-folyt.