A magyar-szlovák lakosságcsere
1947. április 12-én kezdődött el a lakosságcsere Magyarország és Csehszlovákia között. Míg a Csehszlovákiához csatolt felvidéki területekről összesen 76.616 magyart telepítettek át a határon, addig mindössze 59.774 magyarországi szlovák akart Csehszlovákiába költözni.-kitekintő.hu
A II. világháború után az újjáalakult Csehszlovákia reszlovakizáció útján kívánt úgymond lehetőséget adni a szerintük elmagyarosodott szlovákoknak a szlovák nemzethez való visszatérésre. Praktikusan ezt összekötötték azzal, hogy így megmenekülhetnek a vagyonelkobzástól, a kitelepítéstől és megtarthatják állampolgárságukat. Összesen 423 ezer megfélemlített felvidéki magyar adta be reszlovakizációs kérvényét, közülük 327 ezret fogadtak el a hatóságok.
A magyar kormány természetesen nem akarta önként aláírni ezt az embertelen szerződést. Ezt válaszolták a kezdeményezésre: „Ha Csehszlovákia a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről."
Csehszlovákia azonban a nagyhatalmak hathatós támogatásával megegyezésre kényszerítette a magyarokat. 1946. február 27-én Budapesten aláírták a lakosságcsere-egyezményt.
A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be. A vasúti szerelvények naponta szállították a kijelölt családokat Magyarországra.
Az egyezmény alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. A csehszlovák kormány várakozásával ellentétben azonban mindössze 59.774 szlovák jelentkezett áttelepülésre, pedig körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak, ugyanakkor Csehszlovákiából 76.616 magyart szállítottak át Magyarországra. A hátrahagyott vagyont tekintve még nagyobb volt a különbség, mivel Csehszlovákiából a módosabb magyarokat vitték Magyarországra, onnan viszont elsősorban a szegényebb szlovákok akartak áttelepülni.
A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. Egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban – az intézkedések által érintett magyarok számát a cseh történészek 30-40 ezerre, a szudétanémet szövetségek negyedmillióra becsülik.
Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-i megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.
A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam máig nem tűzte napirendre.
Nagy Béla verse a deportálásról
„Hangos motorzúgás hallatszik messziről,
Most hurcolják a népet Felsőszeliből.
Hangos sírás között búcsúzkodik a nép,
Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép.
Nincs mentség számára, nincs más segítség,
Csak telepítőlap, vagy súlyos betegség.
Néhány bútorkáját autóra rakják,
Itt hagyják a többit, házat, földet, marhát.
Amit szorgos kézzel összekuporgattak,
Ellenérték nélkül prédának maradtak.
Nem tehettek másképp, hisz nem volt irgalom.
Mindent elfojtott az erős karhatalom.
Csendes falunk népe körül volt kerítve,
Sűrű csatárlánccal, s nem volt menedéke.
Az úton, útfélen portyázó járőrök,
Fegyveres hadsereg, csendőrök, rendőrök.
Igazoltatásnak, se szeri, se száma,
Gyanús volt az ember, saját falujában.
Szabadságra vágyott Felsőszeli népe,
Mégis szolgaság lett szorgalmának bére.”
http://nemzetisegek.hu/repertorium/2007/05/belivek_27-51.pdf
Felvidékrõl kitelepített magyarok visszaemlékezései
„Ha ez a bûnöm, hogy magyarnak születtem, hát vigyenek!”
Egyeg Jánosné Bábi Irma
Dunamocson szüle# em, 1948. november 12-én telepíte# ek át. Apám szüleivel laktunk egy házban.
Nagyszüleim nevén volt a ház és a földek. Édesapám
hentes é s m észáros volt, üzletünk is ezen a telken
helyezkede# el. Az á# elepítésről szóló iratban azt is
közölték velünk, hogy nagyszüleim korukra való tekinte# e l maradhatnak. Mivel rajtunk kívül senkij ük
sem v olt, e zért a zt kértük, h ogy gondviselőként mi
is a faluban m aradhassunk, de néhány n ap múlva
mégis elvi# ek. Ez idő ala# eljö# hozzánk a helybeli
csendőrparancsnok egy nyomtatvánnyal, amit édesapámnak nyújto# át azzal, h ogy írja alá, é s m aradhat. Ez le# volna az úgyneveze# reszlovakizálás. Ha
visszagondolok, m a i s h allom édesapám válaszát:
„A dédapám is megfordulna a sírjában! Ha ez a bű-
nöm, hogy magyarnak szüle# em, hát vigyenek!”
Vi# e k is. Én akkor tizenhat éves voltam. Könnyek
nélkül ma sem tudok erre visszagondolni, olyan volt
a búcsúzás, mint egy temetés. Anyagilag, e rkölcsileg t önkrete# ek minket, o # kelle# hagyni m indenkit, akit szere# ünk. Nem tudtuk, hová visznek, csak
annyit, hogy M agyarországra. A határállomáson,
Szobnál írták ki a vagon oldalára, hogy Rajkára megyünk. Több nap múlva értünk oda, ahol a teherautó várt ránk, és vi# a falu szélén lévő szoba-konyhás
lakásba, ahol még o# l ako# az eredeti tulajdonos,
egy s váb család, a szülők, k ét kisgyermekkel. Mi is
négyen v oltunk, é n, a nyolcéves öcsém és a szüleink. Az o# lakóknak menni kelle# volna, amit akkor
tudtak meg, mikor minket odavi# ek. Kétségbe esve,
velünk e gyü# sírtak. Vigasztaltuk őket, mia# unk
nem k ell m enniük, csak a djanak helyet a mellék-
épületben, hogy a bútorainkat berakhassuk. Ő k a
szobában, mi a konyhában laktunk. Így éltünk 1949
februárjáig, a mikor kaptunk e gy kétszobás lakást.
Üzlethelyiségről szó sem lehete# , p edig a berendezést magunkkal hoztuk. Édesapám a vasútnál, segédmunkásként helyezkede# el.
Szomorú és nehéz évek voltak, melyeket elfelejteni soha nem lehet. N agyszüleim m eghaltak, még a
temetésükre sem mehe# ünk el. Édesapám soha nem
volt semmiféle párt tagja. Végigharcolta a háborút,
hadifogságban volt, mégis háborús bűnösnek bélyegezték. 1952-ben férjhez mentem, szintén dunamocsi,
á# elepült családba kerültem, F ertőrákosra. M ás táj,
más n ép. I# s em tudtuk igazán o # h on érezni magunkat. Így 1960-ban Komáromban ve# ünk egy kis
családi házat és odaköltöztünk. A Duna-part és a
szülőfalu közelsége vigaszt jelente# számunkra.
Öcsém megnősült, v isszament S zlovákiába, ottani magyar lányt ve# feleségül. Szüleink a rajkai
temetőben nyugszanak, ahová a mai napig eljárok.
Sorsunkba beletörődve élünk, de felejteni soha nem
tudunk!
„Évek teltek el, amíg megismertek
bennünket, és bizonyítani kellett.”
Schábel Józsefné
Édesapám meghalt a háborúban, É desanyám az
édesapjánál lako# , mivel ő özvegyember volt. Nagypapámat é s a 82 éves é desanyját telepíte# é k v olna
ki, de mivel apám meghalt, ezért anyám azt mondta,
hogy neki teljesen mindegy. Tulajdonképpen négyen
jö# ü nk át, hogy a nagyszülők n e j öjjenek egyedül.
Az egyik nagynénémet Németországba, a másikat
pedig Csehországba telepíte# ék ki, ezért nem akarta
őket magukra hagyni.
Hetényből 1 948-ban t elepíte# ek át, majd az anyukám 1 950-ben f érjhez ment i # . 1962-ben költöztek
külön tőlünk, majd haláláig velünk élt a papa. Földművesek voltak az őseim, volt egy kis földecskéjük,
tehenük, borjuk. A kitelepítés idején kisgyerek v oltam, nemigen e mlékszem, csak a nagy v agonokra.
A vonat Pesten állt sokáig. Mikor megállt, én átmentem a szomszéd vagonba. Anyám igen m egrémült,
azt hi# e, hogy elvesztem, amikor elindult nélkülem
a vonat. Amikor l egközelebb m egállt a vonat, megtaláltak a másik vagonban. Az állatok etetése, itatása
mia# többször meg kelle# állnia a vonatnak. Az ingóságokat hozha# uk magunkkal.
Egyszerű parasztházat k aptunk. T elepesként t arto# a k s zámon bennünket a helyiek, de azért nem
volt gond a befogadásunkkal. Ö sszetéveszte# é k a z
anyaországi telepeseket a felvidéki kitelepíte# ekkel. Az Alföldről eljö# ek olyanok, akiknek nem volt
semmij ük, a ztán ú gy helyezkedtek, h ogy kapjanak
házat. Évek teltek el, amíg megismertek bennünket,
és bizonyítani kelle# . Dolgozni tudtak a felvidékiek, el sem szórták, amij ük volt. Az o# honi birtoklap
alapján lehete# igényelni. Kaptunk szántót és szőlőt,
míg a téesz meg nem alakult.
Tarto# u k a kapcsolatot az o# hon marado# akkal. Hol mi mentünk, hol ő k j ö# ek. Miután m ár
kapha# u nk útlevelet, g yerekként é n i s e lmehe# em
Heténybe és Komáromba.
Megtaláltam a helyem Móron, f elnő# ként n em
tudnának olyan települést ajánlani, ahová elmennék.Most már érzem, h ogy milyen n ehéz l ehete# a nyá-
méknak o# h agyniuk Hetényt. Most, hogy visszapergetem az egészet, a kitelepítésre a nemzetiségi nyilatkozat mia# került sor. A családom magyarnak vallotta magát, ezért kelle# eljönnie Magyarországra.
A felvidékiek tarto# ák a kapcsolatot. Vásárokon,
templomban t alálkoztak e gymással a rokonok:
nagypapa édesanyja, Pusztai Z sófi a, Hencz Lajos,
Czékus A ndrásné, Czékus Eszter. Hetényben egy
gyereknek n égy keresztanyja v an. Így a z e gész f aluban valahogy rokonok vagyunk, ha másként nem,
hát k omaként. Nekem is négy v olt, d e a kitelepítést
követően nem volt időnk végigjárni minden rokont.
Ez a szokás Hetényben a mai napig. Móron csak egy
keresztszülő a divat, mi is átve# ü k ezt a szokást.
Hetényen melegebb s zívűek az emberek, mint i# .
Móron nem rosszak az emberek, de n em olyan vendégszeretők, nem olyan nyito# ak. Hetényen még a tá-
volabbi rokonokat is számon tarto# á k. A férjem móri
sváb. Az egyikünk sváb, a másik meg „telepes”…
„…igazságtalan egyezmény volt”
Juhász Dániel
Szülőfalum, Feketenyék színtiszta magyar község
volt. 1947. április 21-én kezdődö# a szlovákiai m agyarok kitelepítése, s mi az elsők közö# voltunk.
Az egész szomorú történet a kassai kormányprogrammal, majd a Beneą elnök által kiado# d ekrétumokkal k ezdődö# , amelyek értelmében a felvidéki
magyarok minden j ogukat elveszíte# ék. Háborús
bűnösökké nyilváníto# ak bennünket, b ezárták a z
iskoláinkat, a nagyobb parasztok birtokaira, az üzemekbe szprávcákat, s zlovák gondnokokat, f elügyelőket állíto# ak.
A csehek azt s zere# ék volna elérni, h ogy a magyar közösséget teljesen felszámolják: e gy részüket
Csehországba v i# ék, más r észüket ö tven k ilós c somaggal M agyarországra. Az o# hon maradók kötelezően szlováknak kelle# vallják magukat. Megszü-
lete# a hírhedt j elszó: Maďari z a D unaj! Vagyishogy
a magyarokat á t k ell d obni a Duna m ásik p artjára.
A községekben bizo# ságokat állíto# ak össze, főként
az akkori k ommunistákból, akik k özül a legtöbben
haragudtak a parasztságra, mert jobban éltek náluk.
Most pedig a mi sorsunk az ő kezükbe került.
Persze a dolgok nem úgy történetek, ahogyan azt
a csehszlovák tervek kiötlői elképzelték. A csehszlovák k ormány kénytelen v olt a lakosságcsere-egyezményt megkötni. E z m ég mindig szörnyű igazságtalan egyezmény v olt, m ert mondjuk, amennyi
tótkomlósi szlovák j elentkeze# a cserébe, annyi felvidéki magyar családot fognak kitelepíteni Magyarországra. K örülbelül hetvenezer embert telepíte# e k
ki az én tudomásom szerint.
Mink nyékiek mindent elhozha# unk magunkkal,
összes i ngóságunkat, állatainkat, v agyontárgyainkat.
A tótkomlósiak jóval szegényebbek voltak, aff éle agrárproletárok, nyulakat, tyúkokat hoztak magukkal
főleg. Találkoztunk velük Szobnál a határállomáson.
Közülük többen pontosan tudták, hogy hova, melyik
házba költöznek be majd a mi utcánkba. Mi meg azt
hi# ü k, hogy az ő házaikba kerülünk Tótkomlósra, de
menetközben kiderült, h ogy a nyéki módosabb parasztoknak nincs elég föld a tótkomlósi határban.
Ezt i # Mosonszolnokon is megneszelhe# é k, mert
akkor már 1 947 tavaszán harminc üres h áz volt i # ,
mivel a belső telepesek nem t alálták m eg i# a szá-
mításukat. Miután lelakták, t önkrete# ék az i# eni
házakat, tovább á lltak innen, s ilyen házakba t elepíte# ek bennünket. H atalmas v olt a felháborodás. Maga V eres P éter i s i # volt. Én nem v oltam i#
a fogadtatáson, m ert az volt az érdekes, hogy m i,
akik hamarabb rakodtunk, később értünk ide, mint
azok, akik, később i ndultak. Mindegy, a lényeg az
volt, hogy nem Tótkomlósra telepíte# e k b ennünket,
hanem ide a Dunántúl nyugati c sücskébe. Így k erültünk Mosonszolnokra. A házaknak nem voltak
ablakai, ajtói. A zt mondták, hogy R éman F erenc és
Torma Gyula, a két telepfelügyelő intézkedik majd.
Ahhoz, hogy ki tudjunk rakodni, a Fő utcai nagyobb
házak istállóiba kötö# ü k be az állatokat.
Összesen harmincegy nyéki család érkeze# , e z
vagy 1 70 embert jelente# , négy c séplőgép s vagy
nyolcvan-kilencven s zarvasmarha volt e zeknek a
családoknak a tulajdonában. A ztán ő sszel történt
még e gy dolog. Az okosabb telepesek, a kik lá# á k,
hogy i# a kifoszto# házakban úgy sem remélhetnek
sok j ót, megegyeztek, h ogy ők bizony o débb á llnak: elmentek a tolnai svábok u tán üresen m aradt
Szakadátra, s akkor nekünk lehetőségünk nyílt arra,
hogy az így megürült Fő utcai házakban véglegesen
elhelyezkedhe# ünk.
I# , Mosonszolnokon mi, nyéki családok átlagosan
14 hold földet kaptunk, s ezen gazdálkodtunk 1952-
ig. J ómagam több helyen dolgoztam, míg 1962-ben
be kelle# állnom a termelőszövetkezetbe. Ez már
egy m ásik k orszak volt, ahol az i# maradt s vábok,
a máshonnan jö# telepesek és mi felvidékiek együ#
egymásra találtunk. S ebben a szövetkezeti munkának, a kezdeti k ínlódásoknak, a későbbi eredmé-
nyeknek igen nagy szerepe volt.
A fi a talság tehát hamarosan m agára talált, megbékélt a sorsával. Az öregek azonban soha sem tudtak m egbocsátani. Amit mi o# hon Nyéken tapasztaltunk, az is inkább azt igazolta, hogy végső soron
jól j ártunk, m ert o# hon f olytatódtak a magyarokat
bántó dolgok. Szerencsére mink t anultunk is a történelemből: nem le# ünk pártemberek, mert mi már
megkaptuk a leckét a magyar időkből. A# ól féltünk,
hogy ha bármiben túlságosan h angosak l eszünk,
annak előbb-utóbb k árát l átjuk. Akik i# a faluban
vezetők le# ek, mind pártemberek voltak, azokat ideoda r akosga# á k, mink m eg i# maradtunk p arasztembereknek. A leghíresebb emberek, akik a falut
veze# ék, m a j eltelen s írokban f ekszenek a szolnoki
temetőben. A kik idejö# e k, például Ásványról, azok
lassan mind elmentek.
Mink meg i# maradtunk.
XIV„Abban bíztak,
hogy …úgyis visszamehetnek.”
Mészáros Lajosné Fóris Irén
Március 15-én szüle# em és április 21-én négyhetes
voltam, amikor átjö# ünk, tehát csak h allomásból
tudom felidézni a z e seményeket. Édesanyámék az
anyósáéknál laktak. Akkor még élt a nagymama, velünk élt a nagynéném is, tehát nagy család voltunk,
több generáció élt e gyü# . Nagyapámat Fóris Lajosnak hívták, felesége Hencz Julianna volt.
Édesapám Fóris Lajos, édesanyám Majer Irén éppen akkor építe# ék fel az új o# honunkat: elkészült a
gyönyörű, s zép nagy ház, m elléképületekkel, i stállókkal, nagy gazdasági udvarral együ# . Az nagyon
fájó pont v olt, h ogy az új ház é ppen c sak elkészült,
amikor o# kelle# hagyniuk. Szüleim földműveléssel
foglalkoztak, ebből éltek.
Édesanyámék 1946-ban kötö# ek házasságot.
Ahogy nekem elmesélték, három hétig voltunk vagonban. Tolna megyébe m entünk először: álltak,
napokig nem tudták, hová k erülnek. Már az 1947-
es kitelepítéskor kerültek Mórra falunkbeliek. Szó-
ba került Bodajk i s. A telepítő biztosoknak ugyanis
fel k elle# t érképezniük, hol v annak szabad h ázak,
a Németországba t elepíte# svábok ü resen maradt
házai. E lőször kij elöltek egy házat számunkra, de
nem a karom megnevezni, kinek „köszönhetően”
egy m ásik h ázat k aptunk, a mely j óval r osszabb állapotban volt. Akinek szerencséje volt, az o# h oninál
jobb házat kapo# , a zonban amibe mi kerültünk, ez
jóval szerényebb volt. Az első éjszakát a még i# lakó
házigazdával e gyü# kelle# eltöltenünk. A házigazdának nem k elle# e lhagynia Mórt. Az egyik szomszédban a házigazda, a másikban a lánya lako# . Hát
képzelhetik, milyen feszült hangulatban költöztünk
be. Mikor megismertek minket, és megtudták, hogy
nem jószántunkból jö# ü nk el, megenyhültek.
Mivel újszülö# v oltam, apukám k érte, hadd m aradhassunk o# hon. A zt mondták, hogy a z a nyukám é s é n m aradhatunk a komáromi kórházban, a
többieknek pedig menniük k ell. El lehet képzelni,
hogy milyen volt elindulni egy p ici babával a nagy
idegenbe. R ólunk Móron mindenféléket meséltek
az emberek. Tarto# a k t őle, h ogy ilyen-olyan emberek érkeznek, még a kapukat is becsukták elő# ü nk.
Telepeseknek h ívták az Alföldről érkező nincstelen
embereket, akik a svábok hátrahagyo# , teljesen felszerelt lakásaiba költöztek be. Eleinte ezért is voltak
bizalmatlanok hozzánk.
Az első év elég rosszul telt, fuvarozással foglalkozo# apám, mivel nem v olt még e lvetve tavasszal a
földünk. Nagyon messze voltak a háztól a földek. Lovas k ocsival, meg ökrös foga# al nem v olt könnyű a
földeket művelni. Nem is voltak jó minőségűek a földek. Később szőlőt is kaptunk, ez már közelebb volt.
Olyan hibát köve# ek el apukámék, hogy nem kértek két házat, pedig mi két család voltunk, de ők abban b íztak, hogy nem lesz rá szükség, mivel úgyis
visszamehetnek. Ezért is történt, hogy nagyon sokan
Komáromba költöztek k ésőbb, hogy közelebb legyenek a szülőfalujukhoz. 1 952-ben, amikor a húgom
megszülete# , akkor mehe# ek először haza apámék.
A házunkat békéscsabaiaknak a dták. Képzelhetik,
mit érze# , amikor meglá# a , hogy az egyik szobában
a padlót felszedték, oda vermelték a zöldségeket.
Szüleimnek nem volt semmi bűne, semmilyen
tartozásuk vagy ilyesmi, egyszerűen kij elölték őket.
Voltak o lyan r okonaink, akiknél egyéves v olt a kislány, felkészültek a kitelepítésre, de aztán mégis maradtak. Nem tudom, minek az alapján dőlt el, hogy ki
megy, és ki marad. Borzalmas volt a készülődés, lá-
dákat szögeltek össze, az állatoknak is deszkaólakat
készíte# ek, mert az állatokat is vi# ék. A szüleim szerencsések v oltak, mindent elhozha# ak. Nem i s t udom, hány vagonba rakták be a holmit. Külön-külön
vagonban a bútorok, az állatok, aztán az etetnivaló
és a szalma.
Kétszoba-konyhás lakásba k öltöztünk, n yito#
kéményű konyhával, a hol a húsokat f üstölték. Az
udvar elég nagy v olt, a z i stálló viszont kicsi. El is
kelle# adniuk az állatok egy részét, mert nem fértek
el. Édesapám bátyja, aki azt hi# e, hogy Mórra került
az egész család, először, mikor kiszabadult az orosz
hadifogságból, eljö# hozzánk. De mivel a szülei és a
felesége Hetényben maradtak, hazaszökö# .
Annak idején, 1952-ben ügyvédet kelle# f ogadni,
hogy az útlevélhez s zükséges vízumot m egszerezzék. A hetényi tanácstól igazolást kelle# kérni, hogy
befogadnak a faluba. A tortúra folytatódo# : a határnál r észletes vámvizsgálaton kelle# á tesnünk t öbb-
órás várakozás után. Még a csecsemő húgom pólyáját
is átvizsgálták. Visszafelé is mindenünket teljesen átvizsgálták, még a kalácsot is megnyomkodták, hogy
nincs-e valami belesütve. Édesanyám a húga temeté-
sére sem mehete# haza. A nagypapa megbetegede# ,
a kórház sok pénzt elvi# , a téeszben meg keveset kerestek, így a további költözés szóba sem jö# .
Mórra Hetényen kívül, Komáromszentpéterről,
Garamsallóról telepíte# e k magyarokat. Mivel Hetény
tiszta r eformátus falu volt, húsvétkor találkoztak
először valamennyien a templomban. Mindenkivel
tarto# á k a kapcsolatot. Nekem és Kósdi Editnek is
szentpéteri le# a férje. Férjeméket Páriba, Tolna megyébe, Tamási mellé telepíte# é k. Az egész sváb falut
kitelepíte# ék és ők a helyükre érkeztek, így t udtak
egymásnak segíteni, ezért nem volt annyira vadidegen a hely, pedig messzire elkerültek. Apósom meghalt 1942-ben, anyósomékat a nagyszüleikkel telepí-
te# é k Páriba. Amikor ők meghaltak, akkor költöztek
át Mórra.
Nehezen dolgozták fel a z e mberek az eseményeket, volt, aki nagygazda volt odahaza, s nem bírta elviselni a megpróbáltatást, a kisemmizést és öngyilkos l e# . Ő volt a z e lső halo# . Az utcánkban is csak
sváb családok laktak. A mikor lá# ák, h ogy dolgos a
családunk, befogadtak m inket. Eleinte még féltek a
szüleim este a z u tcára menni. Egy k alap a lá ve# ek
mindenkit, a telepesekre sokszor rákiabáltak.
XVAz ötvenéves találkozót Hetényen rendezték, Sára
asszony szervezésében. Voltak, a kik azt m ondták,
hogy csak feltépték a sebeket. Ezt elfelejteni nem lehet, de már mindenki beletörődö# az eseményekbe.
Sokan meghaltak már. Volt, aki nem is tudo# elmenni. Anyukámat is nagyon megviselte. A régi házunk
már n em áll, lebonto# ák, újat építe# ek a helyére.
Évente e gyszer-kétszer elmegyünk családi esemé-
nyekre, esküvőre, temetésre. M ikor a nagymama
még é lt, egy-két hetet g yerekként n ála töltö# ü nk,
meg p ersze a rokonoknál. N ekem m ég megvan a
megsárgult, kis újságcikk, amit anyukám őrizgete# ,
rajta az összes, Mórra kitelepíte# e k nevével.
„..sok-sok idõ kellett ahhoz, hogy
feldolgozzuk azt, ami velünk megtörtént.”
Horváth András
Izsán mint a ff é le Duna m enti h alászfaluban jobbára szegényebb e mberek éltek, i gen gyakran egy
portán t öbb c salád közösen. Apámmal, anyámmal,
meg L ujza n ővéremmel mi is Tárnok P éterék családjával közös portán éltünk. Apám egy pár ökörrel
gazdálkodo# h ét-nyolc holdon. A z á lla# a rtásból s ikerült v alamicskét f élreraknia, s így a magyar idők
legelején önálló telket is ve# , s még a háború ala# a
ház a lapjait i s s ikerült l eraknunk, de már f elépíteni
az újat nem maradt i dőnk. Az új telek kertrészében
száz gyümölcsfa is o# maradt, éppen kezdtek termő-
re fordulni a cseresznyefák, az almafák, meg a kajszibarackfák…
A háború utáni Izsán senki sem s zámíthato#
semmi jóra. Mindenki tarto# a jövőtől. Mikor aztán
megkaptuk a fehérlapokat, s kiderült, hogy minket
is Magyarországra akarnak á# elepíteni, a pámmal,
meg n ővéremmel, G elle Vilmosné Horváth L ujzá-
val együ# elkezdtünk készülődni az utazásra. 1947.
május utolján három vagonnal jö# az én családom.
Ugyanazzal a szerelvénnyel u tazo# még m ásik h ét
család: Varga Ferencék, Németh A ndrásék, Kurucz
Imréék, Tárnok P éterék, G elle Vilmos a nővéremmel, meg Koczka Andrásék és Koczka Istvánék.
Amikor m i s orra kerültünk, a kkorra már I zsán
tudtuk, hogy Békéscsabán, s általában a helyünkre
érkező szlovákok á ltal l ako# településeken m eglehetősen szegényes körülmények fogadták az oda érkező felvidékieket. Ezért aztán mindenki megkönynyebbült, amikor Pesten az egyik külső állomáson
megtudtuk, hogy a velünk foglalkozó vezetők ú gy
döntö# e k, mi nem Békésbe, hanem Tolnába leszünk
letelepítve. H árom napos utazás u tán a dombóvá-
ri állomáson á lltunk meg, s o# dőlt el, melyik i zsai
családnak, hol, m elyik tolnai faluban jelölték ki az
új házát. B ennünket sok m ás izsaival együ# ide,
Kocsolára hoztak. De kerültek izsaiak Udvariba és
Diósberénybe, meg máshova is.
Nehéz azt ma már felidézni, mit éreztünk m i akkor, amikor először jö# ü nk be a faluba. Emlékszem,
az öregek – látva a vonatról a Tatabánya k örnyéki
hegyes v idéket – azt fontolga# á k, mihez kezdenek
majd, ha az izsaiaknak szokatlan vidékre kerülünk.
I# K ocsolán p edig m inden fel volt bolydulva, h iszen a németek egy részét már elvi# é k, másik része
próbálta folytatni a munkát, d e v oltak, akik félelmükben elbujdostak, s akadtak olyanok is, akik Né-
metországból i s v isszaszöktek. Bennünket – a többi
újonnan jö# e kkel, székelyekkel, délvidékiekkel, má-
sokkal – telepeseknek hívtak, csúfoltak, s még ma is
előfordul, hogy valamilyen szóváltáskor ezt vágják a
fejünkhöz. Általában a helyi svábok béketűrő, szorgalmas népek voltak, s ez nemcsak a módos portákból d erült ki, hanem abból, a hogyan éltek: m értéktartóan, takarékosan, b eosztóan, dolgosan. M ink is
mindent megpróbáltunk, de a német munkájának,
szorgalmának t öbb l átszatja volt. Nem csoda, h isz
ők i# éltek sok száz éve, mindent ismertek.
Magyarok és svábok jól kij ö# ek egymással, beszélni ugyan egymás közö# legtöbbször németül beszéltek, de különösen a fi a talok közt sok volt a barátság.
Akadtak a németek k özt ugyan volksbundisták, d e
az is inkább csak egyfajta játék volt: ünnepségek, felvonulások, beszédek. Nagyon s ajnáltuk tehát őket,
amikor kiderült, e l f ogják őket v inni. Előbb ö sszegyűjtö# ék őket, kit a mucsi, kit meg a lengyeli táborba,
majd őket is vonatra rakták. Csak egy idő után derült
ki, hogy a felvidékiek mások, mint az i# honi n incstelen telepesek, hogy nem önszántukból jö# e k ide a
németek helyibe. Ezzel együ# még az i# hon maradt
svábok sem lakha# ak mind saját házaikba. A mi há-
zunkban például a telepítések után j ó i deig a Pretz
család lako# : a nagymama, a lánya, meg az unokája.
Szüleim magától é rtetődőnek t arto# ák, hogy a férfi
nélkül maradt ismerős családnak helyet adjanak.
Mára persze alaposan kicserélődö# a nép. M ink,
régi kocsolai magyarok próbáltunk segíteni az újonnan jö# eknek, de a korábbi sváb Kocsola lakóival is
jó kapcsolatokat tarto# unk f enn. A falu p ersze sok
rosszat élt meg: olyan embereket neveztek ki fentről
a község vezetőinek, akik semmihez sem érte# ek,
csak az emberek z aklatásához. Az első téeszelnök
például egy pesti élesztőgyárból jö# ide K ocsolára.
El is kereszteltük őt Élesztő Gyulának.
„A reszlovakizálás éjszaka volt, hogy ne
tudják, ki tagadja meg a magyarságát.”
Kiss Sándorné Borza Gizella
Nagysallón, 1931-ben szüle# em. Az elődök is i# l aktak, i# éltünk Léva, Zseliz k özelében. Földművesek
voltunk, mint mindenki a faluban. Más munka nem
is volt. Szüleim 16 hold s aját f öldön gazdálkodtak,
meg m ég felesben béreltek földeket. I# j ártam iskolába, és dolgoztam a ház körül. F őleg a főzésben
ve# em r észt. A család összetarto# , és a rokonok is.
Apámnak lova v olt, ő segíte# a rokonoknak, a rokonok ennek fejében más munkában segíte# ek be.
Szőlőnk is volt, hét kilométerre tőlünk. Apámnak
mindig v oltak lovai Nagysallón: két ló, a Lenke és
XVIOlga, két csikó. A németek elvi# é k. A Lenkével nem
tudtak ú gy elmenni elő# ü nk, hogy ne jö# v olna b e
hozzánk. Addig nem ment tovább, míg be nem jöhete# a pajtáig. O# megfordult, és kiment az udvarból,
aztán mehe# ek tovább.
A szülőfalumban t ermeltek kendert i s. A Garam
folyóba hordták áztatni. Ez eltarto# egy hétig. Nagy
terméskövekkel nyomta# ák le a kendert, hogy n e
vigye el a víz. Í gy ázta# ák. Aztán csomókba szedték, nagy k öröket írtak vele a fej fölö# , hogy l erázzák róla a leázo# , lerohadt részeket, és csapkodták a
vízbe. Így tisztíto# ák meg a kendert. Azután törték,
tilolták. Nagy élmény volt a Garamba járni – fürödni
is lehete# benne. A z e gész f alu magyar v olt, c sak a
szomszédban lévő fényképész volt szlovák.
1947-ben nagy változás következe# be életünkben:
a kitelepítés. Nagy fájdalom és nagy törés volt ez. El
kelle# hagyni a szülőházat, szülőfalut, rokonokat és
a szülőföldet. Kondorosról, Szarvasról jö# e k emberek,
hogy kinézzék, k iválasszák, melyik ház k ell n ekik,
amikor a magyarokat – akik m agyaroknak v allják
magukat – kitelepítik. A reszlovakizálás éjszaka
volt, hogy ne tudják, ki tagadja meg a magyarságát.
Volt, akinek r áment az egész vagyona, hogy o # h on
maradhasson, á m m égis e l k elle# h agynia a falut.
Kaptunk „fehérlapot”, értesítést, hogy nekünk menni kell, mert van, a kinek jönni kell. Nagy l ádákat
csináltak az emberek, amibe berakták a holmij ukat,
hogyha menni kell, kész legyenek.
Jö# e k a magyar teherautók, azokra pakoltak mindent. A rokonok segítségével f ölpakoltunk. Kivi# ek
az állomásra, bevagoníroztak bennünket. Nagy szerelvénnyel jö# ünk, az állatok, gazdasági eszközök is
o# voltak. A házat üresen hagytuk magunk mögö# .
Az autók a temető melle# jö# e k e l. Nagy v olt a sí-
rás, mindenkinek volt o# halo# ja. A rokonok hoztak
nekünk süteményt, ennivalót, mindenki valamit hozo# , mert mi már nem t udtunk főzni. A széna- és
szalmabálás vagon a mozdony u tán volt kapcsolva.
Állandó félelemben jö# ünk, mert a mozdonyból hulltak a szikrák, mi meg locsoltuk a szénát állandóan. A
vonat hétfőn i ndult, és pünkösd szombatján é rtünk
Bonyhádra. Közben Szobon és Budapesten megálltunk.
Nem tudtuk hová visznek bennünket. Bonyhádon a
családfőket fölszólíto# ák, m enjenek v elük, és megmutatják, h ová, m elyik házba költözhetünk. K i v olt
jelölve, kit, hová v isznek. K ivagoníroztunk. Hét vagonban v olt a holmink. Hoztuk a vetőgépet, s zecskavágót, fogast, ekét é s a z á llatokat. Mindent, ami
a gazdasághoz való. Elkenődtünk, mikor mondták,
hogy egy német házába kerülünk. Ez egy kisebb falu
volt. Négy családot költözte# ek ide. De volt közülünk
olyan, aki tanyára ment lakni, elhagyo# tanyára.
Szóval, megérkeztünk Bonyhádra. Széjjelakaszto# á k a vagonokat, e gyik r ész erre, másik arra. A
Tanácsházáról jö# ek megmutatni a kij elölt földünket. Mi harminckét d arabban k aptuk meg a földet.
Cölöpöket r ako# le a papa, hogy t udjuk, melyik a
mienk. M ájus v olt, n agyon gazos volt a föld, a ré-
pát először le kelle# kaszálni, akkora volt a gaz, csak
azután l ehete# e gyelni. A falu n agy része csángó
magyar volt, kevés német, meg mi. Közben ugyanis
a németeket elvi# é k onnan.
Jól éltünk, mert hát dolgoztunk. A húgom o# járt
iskolába. Semmi nem volt a faluban, csak egy picike
bolt. Édesapán kilenc kilométerre járt Bonyhádra kocsival a piacra. Aztán Aparhanton telepedtünk le. O#
is földművelésből éltünk, meg állatokat t arto# unk,
volt tehén, ló, disznó. A tehenünk törzskönyves volt,
huszonöt liter tejet ado# naponta. Csarnokba h ordtuk a tejet. Volt olyan, hogy lefölözték a tejet, és a
fölözö# tejet vissza kelle# hozni. Ha túrót csináltak,
a savót visszave# ük fi llérekért, é s e zzel n eveltük a
disznókat. Szüleim ügyesek voltak, iparkodtak.
O# i s a háztartásban dolgoztam. Később a határba is mentem dolgozni. D ohányt is termeszte# ünk.
Édesanyám font, sző# . Ő készíte# e elő a fonalat. Tolnában mindenki termeszte# kendert. A rét végén
folyt egy e gészen kis p atak, mindenki o# ázta# a
meg a kendert. Kiterege# ék kis „ sátorba” a csomó-
kat, mikor kiszáradt, t örőszéken feltörték, és akkor
tilóval megtisztíto# ák, aztán vasfésűvel megfésülték
a kendert. Ezt a házaknál megfonták, a fi n omabbjá-
ból v ásznat sző# ek: törülköző, konyharuha, abrosz
készült. A vastagabbjából zsákot, szőnyeget készí-
te# e k. Segíte# em é desanyámnak. Apránként m egtanultam hímezni is. Tizenhárom-tizennégy évesen
már h ímeztem dísztörülközőt. É desanyám unokahúga nagyon jól érte# a hímzéshez, és ő megtaníto#
engem is. Ma is őrzöm ezeket a darabokat. Szeretem
magam körül látni, m egtarto# am, mert visszaidé-
ződnek a fi a talság emlékei. A magyarországi szlová-
kokat vi# é k á t o da, ahol mi laktunk, ahonnan á # e -
lepültünk. Nekik azt ígérték, hogy mindent kapnak,
minden o # lesz a házban, a kamrában, a pajtában.
És várt rájuk a nagy ü resség. Ő k ú gy utaztak a vagonokban, hogy a közepére asztalt te# ek, letakarva.
Sarokban a kecske. M eglepődtek, amint odaértek,
mert semmi nem volt a házaknál. Reklamáltak is a
tanácsházán, hogy nem ezt ígérték nekik.
1961-ben idejö# ü nk, Monostorra. I de is vagonnal
jö# ü nk. Az állomásról lovas kocsik hoztak i dáig.
Édesapám az elemgyárba ment d olgozni, majd a
vasútra és végül a vízműhöz. Onnan ment nyugdíjba. É n Németkéren laktam m ég egy ideig, m ert
1950-ben férjhez mentem a szülőfalumból való Kiss
Sándorhoz. Őket is kitelepíte# é k. Szüleim tavasszal,
mi ősszel j ö# ünk el. A hol laktunk Tolnában, az a
ház e gy német emberé volt. Rossz volt a németnek,
mert nem lakhato# a házában, de rossz volt nekünk
is, h iszen tudtuk, h ogy az övében l akunk. Össze is
jártunk velük. Aztán – igaz, sokallta az árát –, de
megvásárolta a saját házát tőlünk. Szentpéteriek v ettek házat Monostoron. Ők beszéltek rá bennünket is,
hogy mi is jöjjünk i de. Húgomékkal jö# ü nk házat
nézni, P etróékét is néztük, a ztán m egve# ük a Sósvillát. Mivel i# volt és van mindenünk, hazánknak
tekinte# ük, tekintjük ezt a földet.
Lejegyezték: Szarka László, Monostori Éva, Iglódi A! iláné
XVIIXVIII
Krupa András
Egy bükkszentkereszti család kálváriája
B
ükkszentkesztről elsősorban a sze-
gény, n incstelen szlovákok v állalták
az á# elepülést, azt remélve, s az ígéretekben b ízva, hogy j obb é letkörülmények
közé jutnak. Telekes Béláné meglehetősen
pontosan látja a Csehszlovákiába költö-
zés indítékait. Ezt az ország többi szlovák
lakta helységében végze# hasonló témá-
jú gyűjtésem is bizonyítja: az á# e lepülők
jelentős része főként a kedvezőbb a nyagi lét r eményében indult e l. A második
világháborúban tönkrement országban
rendkívül a lacsony v olt az életszínvonal, a kistelepüléseken n em volt m unkalehetőség, nem lehete#
megvásárolni – kivált az elzártabb hegyvidéken – az
alapvető élelmiszereket (hús, liszt stb.).
Azt i s m egmondom: negyvenbe e sküdtünk. Negyvenegybe születe! az egyik fi jam, férjem negyvenke! őbe ment
katonának, mer ő is csak húsz éves vót, mikor esküdtünk,
én meg 1 7. Fiatal gyerekek voltunk, na. É s o lyan n ehéz
világ vót. Ugye ő elment katonának, így vagy három évig
o! v ót, ténleges szolgálatot szolgált két é vig, u tána, mer
kitört a háború ugye, o! v ót. Hát í gy hogy 1 945. j anuár
6-án jö! haza.
Jártak ugye, csak agitáltak, az én szüleim mondták: Ne
menjetek, g yerekek! Nem akarták minket engedni. De a
férjemnek a szülei mentek. Ezek meg i! laktak nem meszsze, nekik is házuk vót. Hát ugye hogy építkezni akarunk,
nehezen ment a pénz, nehezen ment az építkezés, minden,
hát gyerünk! Házat adnak, mindent. Hát ugye ki gondolt
erre, hogy milyen házat! Ugye ezek a német kilakoltato! …
No, kimentek onnan. Igaz, hogy ezek átmentek biztos, mer
teljesen határ mellé mentünk, osztrák határ mellé. Hát ígértek: aki főddel akar dolgozni, fődet adnak, aki házat – ugye
– házat. Hogy hát megbolondultak a népek, hát é n n em
tudom! H át szegénység v ót, mindenü! s zegénység vót.
Mentünk sokan akkor, valami 127 család ebből a falubol.
No és október 26-án már akkor abbahagytunk az építkezést is, és minden. Hát megyünk! Hogy o! helye! e adnak
mindent, kicserélnek, amit i! hagyunk. Kicserélnek, és adnak helye! e mindent.
©tefan © utaj szerint a lakosságcsere fő
célján túl, hogy a dél-szlovákiai magyarság tömbjét fellazítsa, számát csökkentse,
az is törekvése volt az akkori csehszlovák
politikának, h ogy „visszaszerezzék” a
külföldön élő szlovákokat (©utaj. S. 1995.).
De a hivatalos szerveknek a magyarországi szlovákok e rre való megnyerésén
túl mintha véget is ért volna a velük való
törődése. H olo# az á# elepült szlovákok
egy r észénél k omoly etnopszichikai g ondoskodásra is szükség l e# volna, k ülö-
nösen azok körében, akiket a hangzatos ígéretek
ellenére nem elégíte# e k ki, s a kiábrándulás, a csaló-
do# s ág súlyos zavart válto# ki bennük.
Ezek száma pedig igen j elentős v olt. A z „ anyaföldre v aló visszatérés” j elszavát fi gyelmen kívül
hagyva, a nincsteleneket zömében a csehországi
Szudéta-vidékre, a kiutasíto# németek nyomán lakatlanná le# településekre szállíto# ák. A szlovákok
nem feltételezték, hogy az á# elepülés megvalósítása
nyomán a z ó hazától é s a z e lődeik egykori o# honá-
tól i smét t ávol t alálják m agukat, N yugat-Csehország ismeretlen k örnyezetében, a z ú jratelepítendő
határmentén.
S a Telekes család és társaik szomorú sorsa magá-
ba gyűjtö# e az o# h oncseréléssel járó összes negatív
megnyilvánulást. A határ átlépésétől kezdve a Magyarországra v aló visszatérésükig m intha végigüldözte volna őket a balszerencse, m ígnem a szülőfaluba visszajőve meg nem nyugodtak. A család esete
egyedinek t űnhet, holo# m int az a bizonyos „állatorvosi ló”, csupán tükrözte az á# e lepülés-á# elepítés
visszásságait.
Mindezt pontosan tükrözi l akóhelyük száma.
A 13 éves o # - tartózkodás idején 9 településen fordultak m eg. Csehországban először két h elységben
laktak, az odatelepíte# s zlovákok összefogása nyomán Ágcsernyő mellé kerülnek, onnan vissza a cseh
szudéta vidékre, a férj é s l ovai b alesete m ia# Igló
mellé, Nálepkovóra, majd Stószra, onnan i smét C sehországba České Budejovice mellé, és újra Nálepkovóra.
Telekes Béláné Novek Lujza 1923. szeptember 25-én születe! Bükkszentkereszten. A magnetofon-felvételt a szlovák
néprajzi tábor idején, 1993. június. 23-án ugyancsak Bükkszentkereszten a szerző készíte! e .
Az egyes kelet-közép-európai népcsoportoknak a II. világháború, utáni, részint büntető célú, részint – mai kifejezéssel élve
– „etnikai tisztogatás ” jellegű kitelepítési folyamatába tartozo! az ún. magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény is,
melynek során Magyarországról önként jelentkezhe! ek a távozni óhajtó szlovákok. Közéjük tartozo! a bükkszentkereszti
születésű, 1947-ig, majd 1960-tól ismét i! élő özv. Telekes Béláné Novek Lujza és családja. Önvallomása – több évtized távlatában – higgadtan, szubjektív érzéseit lefojtva, visszafogva, tényszerűen tárja elénk az á! elepülés okait, az új
hazában az o! honkeresés, a megállapodás fi askóit, a kis család egyre tragikusabbá váló sorsát.
Krupa AndrásXIX
Most nem térek ki továbbköltözésük mindegyik
konkrét okára, csupán néhányat emelek ki: a hivatalos szervek közönye a határátlépéstől kezdve észlelhető. A többnapos úton a tehervagonokban való magárahagyato# s ág, a megérkezés megdöbbentő éjszakai j elenetei: az idegen c saládokhoz való lerakásuk,
a deres földre ledobo# bútorok (mindez az e ljárás a
deportálásokra emlékeztet), a mindennemű tájékoztatás hiánya, a kitaszíto# ság re# enetes élménye.
November elsejére odaértünk, Mindenszentekre Csehországba, e gészen az osztrák határ mellé. Egészen határ
melle! , hát csak a fi náncok jártak erre! Üresek vótak. Hát
mink nem tudtuk, hová v isznek. S emmit nem m ondtak,
nem! Csak mikor minket kivi! ék, és mikor minket kitoltak
– kitola! á k a vagont – egy nagy-nagy hosszú víz melle! ,
ez Nove Hradyba vót. Víz melle! , o! kitola! ák a vagonokat, némelyek leszálltak, egy öreg asszony be is akart ugrani a vízbe akkor, hát hogy hová vi! e k! Hát víz i! nincs
a közelibe (mármint Bükkszentkereszten). Hát h ogy
hova vi! ek minket ehhez a nagy vízhez!
Éjjel, ahogy oda kitola! á k minket, éjjel hurcoltak megint
minket t raktorokkal, m egint hurcoltak a te! helyre m indenkit. Így hogy a gyerekekkel m inket – egy román aszszony már volt o! letelepedve – oda vi! e k aludni. Földön
aludtunk, le volt ilyen szalmazsákokkal vagy mivel ... Hát
ugye reggelig muszáj volt valahol elhálni!
Reggel mentünk megnézni, hogy hova te! ék le minket.
O! v ót a legelőn n ekünk letéve a poggyászunk, minden,
bútor, minden, nagy dér vót rajta!
Hát o! vót téve minden. Akkor már néztünk, hogy hol
vagyunk! Orvost n em lá! unk, gyógyszert n em lá! unk,
bótot nem lá! unk, iskolát nem lá! unk, semmit az egy világon nem l á! unk. O lyan h elyen laktunk! Hol vagyunk
mink, nemhogy orvost! N em, nem, egyáltalán s emmi,
semmi hivatalnok, se tanács s e s emmi! Csak amit m inket v i! ek, és lako! o ! a faluvégen egy n émet t alán, egy
osztrák vagy valaki. Ki tudo! ezekkel beszélni? Üres vót a
falu. Se villany nem vót.
No és mentünk, hogy megyünk karácsonyra egy kis ká-
posztát hozni, mert jön a karácsony, fogunk töltö! káposztát főzni. A másik asszonnyal, akivel együ! laktunk nem
messze, hát lementünk m ink egy d arabig, d e o lyan n agy
hófúvások vótak, Bementünk a nyakunkig a hófúvásokba!
Így visszamentünk, nem főztünk karácsonykor se káposztát. Nem vót nekünk se karácsonyfa, nem vót nekünk semmi az egy v ilágon. H át ilyen szegényes vót a karácsony,
nem vót semmink! Az első karácsony nem vót semmi nekünk. Nem s írtunk. É n n em tudom, a jó isten ilyen erőt
ado! , hogy bele vótunk nyugodva. Maj lesz valahogy.
Tehát az elhagyo# , néptelen településen nincs orvos, nincs gyógyszer, n incs községi adminisztráció,
nincs iskola, nincs üzlet. A telepeseknek maguknak
kell kiharcolniuk, hogy tanulhassanak a gyermekeik. Nemtörődömség jellemzi később az Ágcsernyőre
való telepítésüket i s: földművelő s zerszám, eszköz
nélkül n agy földterületet a dnak n ekik, a földművelést nem ismerő családokat pedig kulákká nyilvánítják, a két családot egy szobában helyezik el.
No és akkor meg v alahogy k i-átvészeltük a telet. Na,
akkor az emberek mondták, hogy i lyen h elyen lakni nem
lehet, h át megyünk. Vi! ek minket M unkács mellé, r uszki határ mellé: R uski Č ap, Černa nad T isu, Á gcsernyő.
Ez Ágcsernyő magyarul és Černa nad Tisu szlovák. Oda
vi! e k m inket. És adtak nekünk h úsz hold fődet! Voltunk
kulákok, ugye. És te! é k minket egy olyan házba lakni, két
családot. E gy sparhéton főztünk. Szobát i s ú gy laktunk,
úgy c sináltunk magunknak, hogy e gyik h elyet ő csinált
magának egyik ódalt a másik helyet én csináltam Egy szobában két család laktunk.
Akkor beállt ez a nagy kontingent beadás, akkor 20 hold,
20 hektár f őd után s ok mindent k elle! b eadni. Nekünk
Cseszkóba n em adták átvinni, csak ezt az egy l ovat, ami
vót nekünk, no még vót egy kisbornyú nekünk, azt engedték á tvinni, d e i lyen f öldkörülő szerszámokat, semmit az
egy világon, mer gazdaságilag nem egy a Csehszlovákia.
Jö! az ősz, jö! az aratás, o! álltak a gép melle! , learattak, elvi! ék mindent, csak e gy fejre, egy s zemélyre, nem
tudom, m ennyit h agytak nekünk, csak e gy személyre ki
vót adva a kenyérgabona is meg bab is meg minden. Ami
terme! , a többit elvi! ék. No é s a kkor m egint mondták a z
emberek, ugye egy szobába k ét család, e gy konyhába két
család, ennyi főd körül pénzt nem lehet keresni, i! megint
nem lehet lakni! No, így nem lehet élni. Hát megint mentek
az emberek, hogy megyünk vissza. Így meg így nevete! ek,
visszamegyünk a németekhez. Még jobb o! , mint, no.
A környezetváltás első tragikus jele: a vízszegény Bükkből egy nagy vizű térség mellé való odaérkezés
első pillanatában a látvány s okkolja az egyik aszszonyt, aki öngyilkossági szándékkal m ajdnem beleugrik a tározóba. Telekes Béláné a viszonylag s ű-rűn lako# falusias (...)
|