Az '56-s  okt.23. forradalom egy balliberális hatalomátvétel volt, amely a magyar nemzetre  zudította a szovjet intervenciót. Az igazi '56,  a  szabadságharc csak nov 4.-n kezdődött, mikor már elinaltak az szdsz-es és lmp-s forradalmár szülők a magyar nemzet  egyedül szembeszállt  szabadságáért a szovjet tankokkal.  Lásd ezt is  itt

Összegyűjtve az események, alább a  teljesség igénye nélkül....

Az 1956-os forradalom – hivatalból elfelejtett - 7 napja.

Azt tanítják az iskolákban, hogy 1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és megtörve a szórványos ellenállást leverték a szabadságharcot, és ezzel vége.

Ezen megfontolásból a forradalom leverésének gyásznapját november 4-én tartják, ami azt sugallja, hogy a szovjet bevonulást követő napokról, hetekről kár is beszélni, hiszen Nagy Imre drámai beszédével, és Jugoszláv nagykövetségre való elmenekülésével lezáródott a forradalom és szabadságharc. 

Ez természetesen nem igaz, viszont minden bizonnyal jelenlegi politikai berendezkedés által mesterségesen alakított Nagy Imre kultusz része. Mint sokan, én sem érthetek egyet a hivatalos szemlélettel, hiszen a szovjet bevonulásig tartó dicsőséges tizenkét nap után, még több mint egy hétig folytatódtak a harcok szerte az országban, aminek következtében a szovjet csapatok veszteségük felét ebben az időszakban, (november 4-e után) szenvedték el. Nem lezárult tehát a küzdelem 4-ét követően, hanem éppen ellenkezőleg. Fellángolt. A hivatalos szemlélet szerinti állásfoglalás ezért hamis, ilyen alapon akár átírhatnánk, az 1848-as szabadságharcot is, tekintettel arra, hogy a cári csapatok 1849. júniusi intervenciója döntő jelentőségű volt, ezért felesleges szót vesztegetni az azt követő eseményekre, csatákra. 

Persze ellenvetésként sokan mondhatják: Igen ám, de a 1956. november 4-e után felszámolták a szervezett ellenállást, megszűnt a legitim kormányzat! Nos, éppen ellenkezőleg, akkor léptek színre csak igazán azok a valóban legitim szervezetek – a munkástanácsok - akik igazán szembefordultak politikailag a kommunizmussal, a kollaboráns kádári rezsimmel. Az igaz, hogy november 4-e előtt formálisan a Nagy Imre vezette kormány kezében volt a hatalom, de 1956-ban nem a kormányzati politika, hanem a felkelők írták a történelmet. Hogyan is kell tekinthetnünk vajon Nagy Imre statáriumot kihirdető parancsára, amelynek alapján október 23-a és 25-e között felkelőket végeztek ki, és Maléter Pál tevékenységére, aki a Killián laktanya parancsnokaként lövette a Corvin-közt, majd pár nappal később hadügyminiszter lett? Úgy hogy a kommunista elkötelezettségű kormány skizofrén állapotban vergődött a történések örvényében, ezért óránként változtatta véleményét az eseményekről, de leginkább csak kommentálta azokat.

Egyetlen állhatatos, tiszta szándékú, áldozatkész nemzeti erő volt október 23-át követően Magyarországon: A Pesti Srácok és az őket mindvégig támogató lakosság. 

Ők szálltak szembe első pillanattól az önkénnyel, Őket gyilkolta az első napokban Gerő, majd a Nagy Imre kormány, a szovjet hadsereg, később Kádár a pufajkásai. Ők fogtak először a fegyvert szabad akaratukból a függetlenségért, és Ők tették le azt, amikor az utolsó töltényük, utolsó benzines palackjuk is elfogyott. 

De volt még elég elszánt hazafi november 4-én, volt még elég fegyver és lőszer is. November 4-én csak a forradalom és szabadságharc egy szakasza zárult le, az első 12 nap küzdelmeit követte még 7  hősies nap. Bár a legendás felkelő bázisok többségéből november 4-én kiszorultak a felkelők, ám kisebb csoportokban tovább harcoltak, amit alátámasztanak azok az adatok is, miszerint a harcok áldozatainak egy jelentős része november 4-e után sebesült meg, hunyt el. 

Így történhetett az, hogy a szovjet megszállás után egy héttel Csepel még kitart, a Mecseki láthatatlanok még november közepén is tartják magukat, gerillacsoportok szerveződnek az erdőkben, a szovjet bábkormánnyal szembeszegülő munkástanácsok, szovjetellenes röplapok, újságok készülnek. Legtovább (november 10-11) Pesterzsébeten folytak a harcok, de Csepel központjában, az Óbudai Schmidt kastélynál, az újpesti Szent László tér környékén, Kőbányán az Élessaroknál, Erzsébetvárosban, a József- és Ferencváros középső részén a végsőkig (november 7-10) védekeztek a szabadságharcosok. 

Az elfogott felkelők vagy felkelőgyanús lakók közül rengeteget a helyszínen agyonlőttek, a túlélőket pedig Ungvárra és Sztrijbe deportáltak. A szétoszlott csoportok számos tagja azonban fegyvertelenül is folytatta az ellenállást a régi-új hatalom ellen, belföldön és külföldön egyaránt. A fegyveres ellenállás azzal zárult lezárult le, hogy november 19-én a hatóságok – besúgó segítségével- elsőként letartóztatták Szabó János Széna téri parancsnokot, statáriális bíróság elé állították és kivégezték, ezzel megindítva a megtorlás gépezetét.

Fegyveres ellenállás november 4-étől 

A csepeli felkelők 

A szovjetek november 4-én azonnal elfoglalták a Csepelen tartózkodó tüzérezred egyes tüzelőállásait. A magyar honvédség 93-18-as számú légvédelmi ezredének egyik ütegét a szovjetek november 4-én hajnalban megtámadták és szétverték. A katonák vezetője Kőrösi Sándor főhadnagy volt, aki védelmi harcot tervezett, Buri Sándor a civilek vezetője viszont a szovjet páncélosok megtámadása mellett érvelt. A civilek kezdték meg a harcot, komoly veszteségeket okozva az intervenciós csapatoknak, ennek hatására csatlakoztak a katonák is. A mintegy 350 főnyi felkelő kilőtt 7-8 páncélost, és lelőtt egy repülőgépet is. A gyalogsági támadást megelőzendő, felrobbantották a városrészbe vezető utakat, s ezzel késleltették a szovjet behatolást. És sorozatvetővel lőtték a Tököli repteret is. A szovjetek mindinkább megerősödő támadása miatt a katonatisztek nem látták értelmét a további harcnak, így megfelelő vezetés hiányában 9-én reggel a szovjetek végleg felszámolták a fegyveres ellenállást. A harcokban sokan meghaltak, a csepeli áldozatok kétharmada november 4-e után esett el. ( a 73 áldozatból  50 fő) A megtorlások során a csepeli katonák közül kivégezték Major Ernő nemzetőrparancsnokot, a Kőrösi Sándor tüzérparancsnokot, Andi Józsefet, a nemzetőrség szervezőjét, és Somogyi Tibor szakaszvezetőt, aki Kőrösi Sándorral együtt lelőttek egy IL-28-as repülőgépet, valamint a harcok során két harckocsit lőtt ki.

A Mecseki Láthatatlanok

1956. november 4-ére virradóra a bevonuló szovjet csapatok elfoglalták Pécset, ám egyes felkelőcsoportoknak sikerült szervezetten vissza húzódniuk a Mecsekbe, estére már parancsnokság is alakult. A szálingózó csoportok november 6-án délután érkeztek Vágotpusztára, a kijelölt főhadiszállásra. Itt történt az összegyűlt szabadságharcosok csapatbeosztása, kiképzése, és az eskütétel. A "Mecseki Szabadságharcos csapat" amely kb. 300 főt számlált, részben az ellenség összeköttetési, és utánpótlási vonalai ellen szervezett támadásokat, részben a felderítést végezett. November 10-én miután a szovjetek bemérték a csoport tartózkodási helyét áttelepültek Kisújbányára, Pécsváradra, és Mecseknádasra is eljutottak, sőt a pécsváradi rendőrség ellen is támadást indítottak, amely az utolsó katonai akció volt a részükről. November 15-én visszatértek Vágotpusztára, majd November 16-án elhatározták, hogy a reménytelen bel- és külpolitikai helyzet miatt a csoportot feloszlatják. Néhányan tovább folytatva a harcot, rajtaütéseikkel még hónapokig(!) támadták a megszálló csapatokat.

A Széna téri felkelők

November 4-én hajnalban a parancsnokság riadóztatta a nemzetőröket: a szovjet páncélosok közelednek Kelenföld felől. A Széna térre öt menetben beérkező szovjet erők csak a délutáni órákban ütköztek nagyobb ellenállásba, a páncélosokban a felkelők ezúttal még a benzines palackokkal sem tudták feltartóztatni őket. A szovjetek megadásra szólították fel a védőket, a nemzetőrök általános válasza az volt, hogy nem. Ezt követően a szovjetek a Gellérthegyről aknavetőkkel kezdték lőni őket, amelynek hatására az ellenállók nagy része más védelmi állást keresett. Szabó János fegyveresei a Statisztikai Hivatal és a Frankel Leó utcai tanács épületébe gyülekeztek. Szabó bácsi összegyűjtötte azokat, akik a végsőkig folytatni akarták az ellenállást, és 7-én este csoportjával elindult a hegyekbe. másnap értek a pesthidegkúti SZOT-üdülőbe, ahol berendezkedtek. Király Béla a nagykovácsi kastélyban fogadta Szabót bácsit, és kérte, hogy a Széna tériek maradjanak Pesthidegkúton, kerüljék az összecsapásokat de tájékoztassa őt a szovjetek mozgásáról. Ekkor indult felderítésre, és sebesült meg súlyosan Ekrem Kemál parancsnokhelyettes, Ekrem Kemál György édesapja. Nagykovácsiban ekkorra 200-300 főnyi erő gyűlt össze felkelőkből, diákokból, katonákból. Másnap, 9-én reggel miután egy nagyobb szovjet egység közeledett, Szabó bácsi elrendelte az elvonulást. A csoport egy része Nagykovácsi felé haladva összecsapott a szovjetekkel, de az angol temető környékén kelepcébe kerültek. A bekerített felkelők közül heten vagy nyolcan elestek, hárman a szovjetek fogságába kerültek. Másnap, Szabó bácsi úgy értékelte, hogy céltalan a további ellenállás, feloszlatta a csoportot, és november 19-i letartóztatásáig az Építőipari Műszaki Egyetem bölcsődéjében (felesége munkahelyén) húzódott meg. Letartóztatása után egy hónappal a statáriális bíróság kivégezte.


A VIII. kerületi felkelők 

A november 4-ei szovjet támadás meglepte a 1500-2000 corvinistát. A Corvin-köziek 1-2 napos ellenállás után, szervezetten (a névsorokat, igazolványokat megsemmisítve, parancsnokaik vezetésével) kiürítették bázisaikat, ám a Kisfaludy utcai Kasza-csoport, valamint a Práter utcaiak és a Vajdahunyad utcaiak folytatták a harcot, egészen november 7-8-áig, és ezekben a harcokban fél tucat páncélost lőttek ki. A Szabad Nép székházában lévő felkelők is a fegyveres ellenállás mellett döntöttek, a csoport, Kovács András egyetemi hallgatóparancsnoksága alatt a Blaha Lujza téren november 8-áig küzdött a szovjet erőkkel.

A IX. kerületi felkelők 

A november 4-ei támadás álmukban érte a IX. kerületi nemzetőrcsoportokat. A Tűzoltó utcaiak a Nagyvárad tér, Üllői út, Mester és a Viola utca vonalában csaptak össze a megszállókkal, "Göndörék" a Ferenc téren, a Mester, a Thaly Kálmán és végül a Tűzoltó utcaiakkal közösen a Viola utcában vívtak kemény harcot a szovjet katonákkal. A Tompa és Ráday utcaiak leginkább a Ferenc körút két oldalán bocsátkoztak tűzharcba a bevonuló páncélosokkal. A IX. kerületi forradalmárok 4 napig védekeztek az óriási túlerővel szemben, és a novemberi harcok alatt mintegy 7-8 páncélost semmisítettek meg.

A VII. kerületi felkelők 

November 3-án délután, a Baross téri kerületi nemzetőrparancsnokok és katonai tanácsadóik megállapodtak abban, hogy milyen rendszerbe szervezik meg a védelmet, ennek ellenére a Baross téri ellenállás viszonylag hamar összeomlott. A bázishelyet és a környező épületet a páncélosok szétlőtték, de a felkelők legelszántabb csoportjai szétszóródva, a szovjeteknek súlyos veszteségeket okozva folytatták a harcot a Rákóczi úton, a Bethlen mozinál, a Városligetben és a Dózsa György úton. (Bázishelyeik a Landler Jenő utcában, a Garai téren és a Divatcsarnokban voltak.) Kisebb egységeik 9-éig harcoltak. A Lenin körúti szakaszon napokon keresztül eredményes harcot folytattak a felkelők. November 6-ától a. Forradalmi Katonatanács irányította az ellenállást, összehangolva a csoportok tevékenységségét. Központjuk a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium épületében, illetőleg a Royal szállóban volt. A szomszédos kerületekből csatlakoztak hozzájuk Sipőcz József Vajdahunyad utcai harcosai, valamint az Eötvös utcai csoport egyik részlege. Az 500-600 főnyi ellenálló 9-10-éig tartotta magát. Egy, a zuglói nemzetőrséghez tartozó 40-50 főnyi csoport Klauber István vezetésével november 4-7 között a Thököly úti 44. sz. bázisukról eredményes harcot vívtak a szovjetek ellen, akik 30-40 katonát, 7-8 páncélost vesztettek. Azok a felkelők, akik Palotás József parancsnok vezetésével székhelyüket áttették a Landler Jenő utcába, november 6-án harcokat folytattak a Divatcsarnoknál, ahol a szovjetek később a fogságba esett védőket kivégezték. Másnap a Bethlen mozit megszállva tartó ÁVH-s egységet támadták meg, majd egy kisebb szovjet egységgel is felvették a harcot a Hernád utcában. (Palotás Józsefet 1958 márciusában kivégezték)

A Pesterzsébeti Felkelők 

November 1-jén és 2-án a pesterzsébeti nemzetőrökhöz csatlakozott az esztergomi légvédelmi tüzéregység hat löveggel, és a kiskunmajsai lövészezred VII. százada, akik a Jutadombon valamint a Soroksári úton tüzelőállást foglaltak el. 4-én, a felkelők és a katonai erők összecsaptak a szovjet csapatokkal. Főleg a Jutadombnál, a Hangyadombnál, a Török Flóris utcában és a Határ úton folytattak eredményes harcot. Amikor a tüzérezred egyik egysége, egy nagyobb szovjet csapat közeledésének hírére, levonult a Jutadombról, a soroksári felkelők rekvirálták a lövegeiket, és küzdöttek tovább. A fővárosban itt tartott legtovább a fegyveres ellenállás. November 10-11-én a nemzetőrség feloszlott, és befejeződtek a harcok.

Harcok a Móricz Zsigmond körtéren 

November 4-étől a spontán módon összeállt civil fegyveresek Oláh Jenő volt hadnagy vezetésével felvették a harcot, és a kb. 80 ellenállóhozcsatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik egysége. A november 5-ei 6-7 órás harcban egy szovjet légidesszant alakulat morzsolódott fel, és három harckocsi megsemmisült. Végül a szovjetek körbezárták a körteret, mire a szabadságharcosok beszüntették az ellenállást. 

A kispesti felkelők 

Kispesten Koroly T. György hadnagy vezetésével November 4-én a rendőrkapitányság épületében elhelyezkedő felkelők mértek csapást a behatoló szovjet erőkre, de az ellencsapás során súlyos belövések érte az épületet, mire a fegyveresek szétoszlottak. November 6-án Koroly ismét összehívta a felkelőket (kb. 250 fő jelentkezett), kialakította a harci álláspontokat megszervezte az összeköttetést is. Utasításba adta, hogy amennyiben szovjet túlerővel kerülnek szembe, a felmorzsolódás helyett inkább vonuljanak vissza a lovasrendőrségi laktanyába, további intézkedésig. A csoportok közül a Bojtor Béla vezette alakulat még november 9-én is megtámadta a szovjet csapatokat. A túlerő azonban a kispestieket a fegyver letételére kényszerítette. 

A Kőbányai Felkelők

A Csajkovszij parkba vezényelt honvédségi erők a felkelőknek átadtak légvédelmi ütegeket. A hat lövegből hármat a Zalka Máté térre, kettőt a Jászberényi útra vittek, egyet a Csajkovszkij parkba. Ezekkel a lövegekkel már november 4-én több harckocsit megsemmisítettek, főleg az Élessaroknál. 6-án ismét rekviráltak fegyvereket a katonáktól, amelyeket a légi erők ellen is felhasználtak. A szovjetek 8-án megtámadták a felkelők leharcolt ütegállását, és megsemmisítették a fegyvereiket. Ezután szétszóródtak szét a kőbányai szabadságharcosok.

Az Óbudai Felkelők

November 4-én, a szovjet intervenció hírére, az óbudai felkelők a Schmidt kastélyban gyűltek össze. Miután kialakították a harcálláspontokat (két aknavetőjük és egy tarackjuk is volt), Szentendréről újabb ágyúkat hoztak, és megtámadták a Bécsi úton vonuló páncélosokat. A szovjetek túlereje azonban itt is hamarosan érvényesült. November 7-én a tisztek, 8-án a civilek is beszüntették az ellenállást.

Az Újpesti Felkelők 

November 4-én az Újpesti Forradalmi Bizottság bázisán, felkészültek az intervencióra, és a Könyves Kálmán gimnáziumban kialakították a főparancsnokságukat. A felkelők egységes vezetésére 6-ától Somlyói Nagy Sándor 54 éves volt huszár ezredes kapott megbízást, aki a Szent László úti sorompónál és a Ládagyárnál helyezte el fegyvereseit. A felkelők a közeli Csirizgyárból hozott anyaggal felkenték az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A vezetők a Chinoin gyárból robbanóanyagot, az egyik Váci úti gyárból oxigénpalackokat hozattak. Harcba bocsátkoztak a Remiznél, az Északi Összekötő Vasúti Hídnál, a Víztoronynál és a Könyves Kálmán gimnáziumnál. November 8-án az Árpád út felől bevonuló szovjetek körülvették a főparancsnokság bázisául szolgáló gimnáziumot, és befejeződött az ellenállás a IV. kerületben. 

Az Angyalföldi Felkelők

A november 4-ei szovjet támadás hatására a forradalmárok kezükbe vették az irányítást. Megalakult a XIII. kerületi parancsnokság is, amely az Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani Nemzetőrségtől kapott támogatást. A legerősebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkásparancsnoksága alatt a Váci út-Rákospatak kereszteződésénél alakított ki harcálláspontot, többször harcba bocsátkoztak a szovjet páncélosokkal, végül a felkelők szétszóródtak a szovjet erőfölény következtében. 
Csizmadi és felkelőtársai az Újpest közelében lévő Ládagyárnál Nagy Ferenc főhadnagy egységéhez csatlakoztak, majd 8-án 13 óra körül a csoport tűzharcba kerültek egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelőket, és ezzel Angyalföldön megszűnt a fegyveres ellenállás.
Ezek a történések természetesen csak a nagyobb csoportok önfeláldozó hazaszeretetéről szólnak, ezen túl számos kisebb egység is kivette a részét a küzdelemből, és kitartott a végsőkig. Örök dicsőség azoknak, vállalták a legnagyobb áldozatot is a hazájukért, Köszönöm azoknak, akik ezeket a tetteket lejegyezték, köszönöm azoknak – mint Eörsi Lászlónak is kinek dolgozatait ezen összefoglaló egy részének forrásaként használtam – akik kronologikusan rendezték és feldolgozták azokat az írásokat, amelyek bizonyítják, hogy hogyan lehet egy forradalom közel felét hivatalosan szinte feledésre ítélni. Tartozunk azzal a Pesti Srácoknak, hogy emlékezünk, és emlékezésre serkentsük azokat, akik ilyen-olyan megfontolásból inkább felejtenének. A Fegyveres felkelés befejezése, egyben a hivatalos megtorlás kezdete véleményem szerint Szabó János, Szabó bácsi, Széna téri parancsnok letartóztatása, vagyis 1956. november 19.

Tatár József 
Rendszerváltó Fórum