Aranyasszonyok hősi küzdelme

Bátika aranyasszony rovása Kr. e. 3180-3165. (860-875. m.t.é.)

A 860. medvetoros évben befejeződött sámánképzésen a pusztaszeri viaskodáson Mísztag lett az első. Így ő lett az ifjúsági fősámán, aki Kumandi fősámán, a kunok, agg, gyengén látó főembere mellett a szükséges rovásokat végezte. Ezért a szokásos kalandozásra Tónusz besenyő sámán vezetésével Bátika aranyasszony indult el, akit a besenyő sámán feleségül is vett.

Bátika és Tónusz az avar fővezérnek, Bellérnek a városában tartották meg az eskü­vőjüket. A lakodalomban Kumandi hirtelen rosszul lett, és meghalt. Így az Ordosz­hegyen épített Kegyhelyre Mísztag költözött be. A volt fősámán legnagyobb leányát feleségül vette, s egyben magára vállalta a volt fősámán családjának ellátását is. Mi­vel a megelőző években járványos betegségek pusztítottak, az öt évig tartó kalando­

281

zás most csupán Magyarka térségéig és innen Uruk városáig terjedt, mivel az Oregek Tanácsa csak 48 lovas kalandozását engedélyezte, de ezeket is csak a hegységek és a síkságok érintkezéséig, nehogy nagyobb veszteséget szenvedjenek.

Az útirány Ordosz és Hunnor városán keresztül vezetett, s innen a gazdag hunok telephelyein át Magyarkőig. Mivel a rovások mesterségében Bátika volt a járatosabb, vállalta a kalandozás lerovását.

Mivel erről a vidékről való volt Bami hun vitéz, aki a gazdag hunok egyik fejedelmi városában, Csagiliben született, a kalandozó csoportot a saját birodalmán át ő vezette. Mivel a felmelegedés az elmúlt 20 évben szokatlanul nagy volt, a lakosság a hegy­

vidékekre költözött. Ugyanis annak idején Zagrosz és Élám fejedelem népe leköltö­zött a síkságra, ahol a felégetett bozót helyén Szumér fejedelem országához hasonló­an megkezdődött a kenyérmagvak termelése, amelyek feldolgozását az asszonyok vé­gezték. A hegyekből lezúduló folyók lehetővé tették az öntöző gazdaságok kialakítá­sát. Az erdőtüzek megtanították őket a hegyvidéki mészégetésre. Lakóházaik padló­zatát mészhabarccsal vonták be, amely könnyen megszilárdult. Az oldalfal szalmatö­rek és pelyvástörek hozzáadásával, agyagtéglákból készült. Előbb fából 3 x 1 araszos formát készítettek és a falu aranyasszonyának irányításával tenyérnyi magasságú, jól összekevert agyagmasszából téglát készítettek. Kiszáradás után a vadászattól ittma­radt férfinép a ház oldalfalait felépítette. Majd a falak mindkét oldalát agyagsárral be­mázolták és színes vonalakkal díszítették. Az oldalfalak felhúzása után az ácsok össze­illesztették a tetőt és a felhúzott falra ráhelyezték.

Amikor Hunnoron és Almák-Atyján keresztül, Bugát érintésével Bami hun vitéz szülővárosába, Csagiliba érkeztek, az ácsok akkor fejezték be a fiatalok házának náda­zását és melléképületeik zsúpolását.

Bami elmondotta, hogy a házak átlag 3 vagy 4 öl szélességűek, kocka alakúak, ame­lyekre az ácsok 5 öles gerendákat raknak fel. Erre 6 öles, vékonyabb tartógerendákat raknak fel kúposan és erre háncsolják fel a nádkötegeket vagy szalmakötegeket, amely munkát a zsúpkészítők szokták elvégezni. Ezeket állati inakkal kötik össze és gondo­san egymás mellé illesztik. Amíg a hunok erre a vidékre nem érkeztek, a házak sza­bálytalanul, össze-vissza épültek. Most azonban az Oregek Tanácsán megbeszélték, hogy 5 év alatt utcasorokat építenek Csagiliben. Ha az öregebbek házai szabálytala­nok voltak is, most az ifjúság házait egyvonalban építették. A 24 óház mellett 24 if­júsági házat építettek. A domb alján az öregek házai állottak szabálytalanul, míg a dombtetőn a fiatalok házai egyvonalban, a házak előtt az út, a csapások sokaságával. Így minden portán felül az ifjúság házai, míg a védett, domb alatti házakban az öre­gek; köztük a melléképületek a porták elválasztójaként épültek. Ezért az ifjak és az öregek civódásai megszűntek. Ha árvízveszélyről jött a hír, az öregek is a fiatalokhoz menekültek. Az egy sorban lévő melléképületek viszont a szomszédokkal való vesze­kedéseket küszöbölték ki.

Itt már a Zagrosz és Élám törzsek azon szokását is megszüntették, hogy az elbol­hásodás miatt minden évben új faházat építettek a lakógödrök fölé, mert az,építke­zéshez szükséges fákat hosszabb úton kellett az építkezés helyére vonszolni. Uj háza­kat csak új nemzedékek felnövése után építettek, 20-30 medvetoros év után.

Csagili közepén állott a hun törzsszövetségbeli öregek háza, ahol az Ordoszban ki­képzett kalandozókat megvendégelték. Így minden házhoz kettő, illetve minden por­tára 1 lovas jutott. Ezért az öregek és a fiatalok is kaptak vendéget. A vendégséget az asszonyok rendezték meg a házukban, amely arra szolgált, hogy benne főzzenek és a gyermekeket ott neveljék. Minden házban volt egy padlózatba mélyített tűzgödör, 282

al és le d.

a

ahol az étel-forraló köveket megmelegítették. Mögéjük építették a búbos-kemencéket és kürtőt a házpadláson levő füstölővel. Azért volt ez az asszonyok háza, mert az éte­leket itt készítették a család részére vagy itt melegítették meg fogyasztás előtt. Min­den házhoz jégverem is tartozott, ahol az asszonyok a romlandó ételeket őrizgették.

A ház mindig az asszonynépek birodalma volt, amely felett a hun korszak óta az aranyasszonyok uralkodtak.

Csagili közepén, a Főtéren állt a 4 házból összeépített, Oregek Tanácsának az épü­lete, 4 különbejáratú helyiséggel. Mindegyik helyiség 5-5 öles volt. Az elsőben szé­kelt a bíró, másodikban a sámán, a harmadikban az Aranyasszony a szolgálatos rima­lánnyal, míg a negyedikben a gyermekeket váró asszonyok voltak a rimalány felügye­letével. A tűzgödör az Aranyasszony helyiségében volt a búboskemencébe torkolló kürtővel, de a nyílások úgy voltak megszerkesztve, hogy búboskemence-szerűen min­den helyiséget melegítettek. Kívülről a ház messziről hozott pirosas agyaggal volt szí­nezve. A bíró perlekedő és őrség ügyekben intézkedett. A sámán a törzs névadó fel­jegyzéseit őrizgette, a betegek között tevékenykedett, és a hitbeli szertartásokat intéz­te. Az aranyasszony végezte a vetést, az aratást és az őrlő helyek tisztántartását és minden asszonynak a holdtöltétől-holdtöltéig való egyszeri, háromnapos megkímélé­sét minden munkától, s szaporodásnál a gyermek világrahozatalának megkönnyítését a rimalányok segítségével. Az ifjúsági Aranyasszony a negyedik helyiségben irányí­totta a pihenésen lévő asszonynépek lakásának tisztántartását és családjaik étellel-ital­lal való ellátását. Legfontosabb feladata azonban a “Jajpadról" lekerült asszonynépek és az újszülöttek gondozása volt 5 napig. Utána az Aranyasszony házában megtörtént a névadási ünnepség. Ezen közösségi házban naponta pontosan meg tudták monda­ni, mennyi a Csagili település lélekszáma. Most, 860. Aranyasszony ünnepén (augusz­tus 15.) Csagili lakossága 489 volt, mivel a 490. lakost, Kantár öreg-sámánt, elavult házának padlózatába, kelet felé fordítva, ülő helyzetben eltemették. Ebben a házban már nem lakott senki, mert az özvegyen élő öreg sámánnak a harcos-vadász gyerme­kei korábban már mind építkeztek. Kantár sámán nyilvántartásuk szerint 45 évet élt kíméletes életmóddal. Aranyasszony napja előtt született és 45 Aranyasszony-napi ünnepet élt.

A Központi-ház a település legmagasabb pontján volt. A bíró innen irányította a közös vadászatokat és az ellenséges kóborlók ellen Csagili védelmét, valamint a sza­marasok földmunkáját. A helység éjjeli őrségét ő állította össze és a 24 tagú őrséget jól megszervezte. A 4 bejövő út mellett 4 boldoganyás ház állott, ahol minden kürtő mel­lől egy köpenyes figyelt az éjszakába. Ezen köpenyt viselő sérült harcosok egyike mindig figyelt, míg a másik a nyilakat gondozta. Amint ellenséges ember vagy vad megközelítette Csagilit, lenyilazták. Reggel pedig jelentették a bírónak az eseménye­ket. Ugyanakkor az árvizeket is jelenteniük kellett, hogy a veszélyeztetett öregek idő­ben a dombtetőre költözzenek. Ugyanide vitték az alacsonyabban lévő állatállományt is az árvízveszély elől. Tűz esetén azonnal intézkedtek a Tűztoronyból.

Amikor a 24 Hun Törzsszövetség gazdagabb rétege a Magyarkától Hunnor városá­ig húzódó területet meghódította, az útközben látott építkezési módokkal a Közpon­ti-épületek Oregek Tanácsának helyiségeit újjáépítette. Mészhabarcs helyett alabást­rom padlózattal látták el, míg a búboskemenceszerű fűtést úgy építették meg, hogy az Aranyasszony házában volt a tűzgödör besüllyesztve és a kemence melege innen áramlott a rimalányok helyiségébe, ahol az ifjúsági aranyasszony az új nemzedék világrajötténél intézkedett. Innen a körfűtés a sámán házába vezetett, ahol a betegek tartózkodtak. A sámánnak mindaddig élelmezni kellett betegeit, amíg azok fel nem

283

gyógyultak. Tehát a sámánnak érdeke volt a betegek mielőbbi meggyógyítása, mert annál gazdagabb lett. Végül a fűtés a bíróhoz vezetett, ahonnan az őrségeket irányí­totta. Legvégül a padon lévő kürtőben és füstölőben végződött ez a nagyon ésszerű melegítő-rendszer. A tűzőrnek nem volt szabad elaludnia.

A fentiek értelmében minden portán 3 nemzetség élt. Minden házban a Nagyasz­szony lakott a dombon, míg a fiatalasszony a komorában élt. A gazda a lovakkal és a lábasjószágokkal aludt együtt és azokra vigyázott. A fiatalság a melegebb hombárban lakott, s végül az öregek a régi házban, amelyiket, ha az idősebbek kihaltak, újjáépí­tették. Tehát 20 éves korig egy csoport külön lakott a nagyasszonnyal. A 200 év közötti dolgozó csoport a hombár-komora helyiségekben, míg a 40 éven felüli öregek a kímélő öreg házakban éltek. Ezt a kort azonban nem mindenki élte meg, mivel a va­dászat és az állattenyésztés, valamint a betegségek gyakran megtizedelték a lakossá­got. Igen kíméletes étkezés és gondmentes élet mellett érte el ritkán valaki az 50. vagy 60. évet!

Amikor a hunok ezt a térséget a hatalmukba kerítették, Zagrosz és Élám törzsei csak kecskét és juhot tenyésztettek és csak ritkán fogtak be vadmalacokat, hogy a há­zaknál neveljék föl őket. A szamarat a közlekedésben és a tűzifa hordásnál használták. A hunok tanácsára kezdték el az ásóbotok összeszerelésével a szamárfogatos földekék használatát. Ugyanis a hunok a szumírföldön való rokonlátogatásaik során elsajátítot­ták a hatékonyabb földmegmunkálást és azt a Zagrosz-Élám törzseknél bevezették. Azonban arra még egyik hun vitéz sem gondolt, hogy a nagy tiszteletnek örvendő lo­vat a föld megmunkálására használják. Ezt csak most kísérletezték ki az ordoszi sík­ságon és a kiöregedett lovakkal most mutatták be Csagili népének ezt a módszert.

Legelső teendőjük az volt, hogy a közösségi épületet vörös-fekete állatábrázolások­kal befestették. Bemutatták az öregebb lovakkal való mélyszántást és a lányokat be­tanították a fogazott sarlók használatára.

Mivel Zagrosz és Élám népe is ataiszi eredetű volt, a beszédjüket megértették és az Aranyasszonyok uralma alatt élő őslakók a hunok vezető uralmát elismerték. Hunor­tól Magyarkőig a lovasok útját valamennyi törzs karbantartotta. Nagy élmény volt nekik, hogy láthatták a 48, kalandozni induló, Ordoszban tanult ifjúnak a felvonulását.

Minden nagyobb településen, így Csagiliben is a központban épült Nagyházban tanyáztak a hunok a sámáni, rimalányi és őrség-adó szerveikkel, továbbá szaporasá­guk folytán egy-két lótenyésztő család, akik az Elám és Zagrosz törzsbelieket a ló sze­retetére nevelték. Ugyanis a ló volt az összekötő közlekedési alkalmatosság az egyes gazdag hun települések között, amely a 24 Hun Törzsszövetséget összetartotta. Az Ordoszban meghozott Hun Törzsszövetségi törvényeket az egész Hun Birodalom el­fogadta. Így a hegyek és síkságok találkozásánál a régi ataiszi földművelési szokáso­kat meghonosították. Mivel itt a hegyekből lezúduló folyók bővizűek voltak, a síksá­gon öntözéses földművelésre tértek át, míg a dombos vidékeken a lépcsőzetes föld­megmunkálást vezették be. Sok helyen lépcsőzetes öntözőművet is szerkesztettek. Az ásóbotok és a földpiszkáló dorongok helyett az uruki módon való szamaras földmű­velést és a lóval való szántást tanították be. Így a szamár inkább csak teherhordó ál­lat lett, bár a szegényebbek továbbra is használták a kisekés, szamaras földporhanyí­tásra, de a gazdag hunok szívesen átálltak a nagyekés, lovas földművelésre.

A házak építésénél áttértek a kisebb, 2 x 1 araszos és tenyérnyi vastag pelyvás vá­lyog-téglák készítésére, amivel az asszonyok is könnyen dolgozhattak. Az ereszeket az ordoszi kísérletezés után fagerendákkal meghosszabbították és így a 15-20 éves házak használhatóságát 60-80 évre tolták ki. Tehát ha egy fiatal házaspárnak új házat épí­284

tet m lé le

I€

v k

tettek, az akkori szójárás szerint ezen ház a lakóit túlságosan is kiszolgálta! Ha vala­,! melyik házból kihaltak az öregek, úgy azokat szétszedték, és a magasabb rétegekben

lévő vályog-téglákat még fel tudták használni. Az alacsonyabb rétegeket melléképü­leteknek szánták, míg a legelső 5 sort talajvíz ellen, magasítás céljából szétterítették. Így a rájuk épített újabb házaknak a talajszintje mindig nőtt, és egyre szárazabb lett.

Sok esetben az újjáépített Öregházakat csak hombároknak, azaz élelemtárolásra használták. Mindenütt, ahol a hunok megjelentek Hunnor és Magyarka között, be­vezették a törzsenkénti tárkány-rovást, míg a képzettebb sámánok a törzsi székhelye­ken fősámáni rovást műveltek. A sámánok a földmegmunkálási részesedést tárkány­rovással végezték, de a fősámánnak küldött jelentéseket csak fősámáni rovással róhat­

, ták. Az újonnan alakult törzsek előszeretettel alkalmazták a törzset jelképező szob­rocskákat, amelyeket a házak szentélyeiben helyeztek el.

Így a sámánok lassan az élelmiszer termelésének irányítói lettek és az igazságos szétosztást is ők végezték. A bírónak a hun telepek védelme volt a legnagyobb felada­ta. A települések belső életének minden szála a település aranyasszonyának kezében futott össze, tehát a hun-telepek belső irányítása hármuk kezében összpontosult. An­nál inkább, mivel megjelent a ló, mint távolsági öszekötő kapocs. A lovasok könnyeb­ben meg tudták védeni a törzsek településeit. Eleinte a ménesekből kikerült lovak csupán hátaslovak voltak, majd szekér-járatok igavonói lettek, a szamár-fogatok he­lyett termény szállításra és igás fogatoknak is felhasználták a kiöregedett lovakat, leg­végül szántásra fogták azokat.

Mivel a férfiak a legmegterhelőbb feladata a vadászat volt, az aranyasszony az aranyasszony-sámánnal a vadászat eredményét is nyilvántartotta, ugyanakkor az asz­szony-csapatok munkáját is ellenőriztette. Az őrség külön juttatásokkal járt. A távol­sági hun kereskedelem irányítására és védelmére kísérő lovasokat szerveztek. Tíz hun település lett a “Tíz nyíl szövetség" címén a települési egység. Ehhez járult 1 fakiter­melő telephely és a folyó mellett 1 halásztelepülés. Így a szövetség 12 településből ál­lott. Mindegyiknek a sámánja más-más kiképzést kapott. Minden két “Tíz nyíl szö­vetség" csoport alkotott 1-1 24 Hun Törzsszövetségi egységet. A 25. település volt a vezéri főváros, ahol a vezető hun-nemesek kiképzése folyt. Minden vezéri szálláste­rület 1 tömény lakost számlált az elagottakon kívül. Amennyiben a létszám emelke­dett, újabb vezéri “Tíz nyíl szövetséget" alapítottak. Ezeket a kiképzésen lévő, rovást ismerő fiatalokból állították össze, akik az új települések őslakóit irányítani tudták. Így a 24 Hun Törzsszövetség területe folyton növekedett. Az összekötő kapocs a nagy lóállomány lett, mint a leggyorsabb közlekedési eszköz. Ezeken a vezéri szállásokon a lóval rendelkező és kiképzésre beküldött hun ifjak elsősorban lovagolni, számolni és róni tanultak meg és a hadviselés művészetét sajátították el.

Az egyik intézkedésük az volt, hogy a vályogtéglák készítéséhez csupán a törek és pelyva használatát engedélyezték, mivel a nagy lóállománynak a búza és árpaszalmá­ra szüksége volt. Egyrészt aljazónak és a lóállások befedésére, mivel a szalma vastagon való elterítése meleget adott. Tartaléknak is kellett a szalma, mivel az ellenséges tör­zsek azt gyakran felgyújtották. Minden telephelyen alkalmaztak kiképzett kovácso­kat, akik a tűz csiholásához és a sarlók készítéséhez értettek. Így vezették be a hon­foglaló hunok például a fogazott sarlók gyártását, mert ezzel a búza, az árpa és a zab sarlózását meggyorsították és megkönnyítették. Némelyik kovácsnál százszámra állot­tak a hombárban a kovács sarlók, amivel a kopottakat pótolták. Ezen kovácsok pél­dául megszervezték a tűzőrző szentélyeket, amelyiket rimalányok őriztek.

Ezen a vidéken érdekes dolgokat figyeltek meg a kalandozók, ami az egész Csagili­285

Bami vidékre érvényes volt. Módosabb öreg házaspárok a tűzőrző hely közelében magukhoz édesgették a fiatal leányokat, hogy a homokpergős pihenőjüket ott töltsék. Igen ám, de a gazduramnak is voltak kedvenc unokái és azok barátai, akik már kezd­tek a tűzőrző rimalányok körül legyeskedni. Életük alkonyán a búslakodó öregek szinte megfiatalodtak a fiatalok nevetésétől. Elmesélték és megtanították nekik a régi idők játékait. Így sokszor a reggeli kakasszó riasztotta szét a fiatalokat, amikor a szi­gorú bíró munkára vezényelte őket.

Amíg a Zagrosz és Élám törzsek maradékai a házuk agyagpadlójába temetkeztek, a hunok a halottaikat elégették. Az összegyűlt porukat egy díszes edényben szentélye­ikben sokáig őrizgették. A kalandozáskor elhunytak elégetett pormaradványait egy­szerű harcosoknál a vízbe szórták. A sámánok és írás-rovás mesterségben járatos sze­mélyekét hegyen szórták szét, hogy a porukat szerteszét vigye a szél, s így az állatok vagy emberek szervezetében tovább éljenek. Az asszonyok hamvait az öntözési csa­tornákba szórták bele, hogy ők a termelvényeikben tovább éljenek.

Az ataiszi törzsek 6 soros árpát és Uruk városából hozott érces búzát termeltek. A hegyi őslakók csak az ott honos 2 soros árpát ismerték. Az ataiszi és a hun törzsek megjelenése után sem hagyták abba ennek a termesztését, mivel a 2 soros árpából ké­szített árpalepények, vagy az árpakása sokkal jobb ízű volt, mint a hatsoros uruki árpa. Az uruki búzát szívesen ették, mivel az laktatóbb volt. Kurd vezér hegyi népe ebben az időben eladásra is készített hajlított, sima és fogazott sarlókat. A hegyi tör­zsek által készített árpabogácsákért szívesen adtak az uruki búzából magvakat cseré­be, hogy azokat a hegyi tisztáson vessék el. A ház mögötti kertekben azonban még mindig használtak ásóbotot, fakapákat és fába süllyesztett aratókéseket. Az állattartók kis falapátokat is alkalmaztak.

A Nagyházak kétrészesek voltak. Egyikben volt a tűzgödör és a búboskemence, míg a másik részben volt az agyaggödörrel ellátott női lakhely, amelyet kisebb család esetén hombárnak is neveztek, ahová az asszonynépek hamvassal hordták be a leara­tott terményt. A nagyobb, új családoknál az agyagvermes női lakhelyeket a hombá­roktól külön választották. Fészer alatt cséphadarókkal az Élet-magvakat kicsépelték és kiszáradva agyagedényekben az agyagvermekben tárolták.

A Nagyházban volt az őrzött fűtés, amelynek kürtőkéménye a másik, azaz a kis­hombárt is melegítette. A búboskemence a gyermekek helye volt. A másik helyiség, a kishombár volt, a pörkölt-magvas kis-veremmel. Az ebből nyíló nagyhombár a csa­lád éléstára volt a nagy agyag-vermekkel, ahol cserépedényekben az egész évre való szemes terményt tárolták.

A fészer volt az asszonyok munkahelye, ahol kőmozsár, dörzsölő és őrlőkövek vol­tak, amellyel a lepénynek valót elkészítették. Voltak olyan házak, ahol még télen sem a nagyházban pörkölték a búza-árpa szemeket, hanem a fészer alatt lévő pörkölő ke­mencében. Nyáron a kinti pörkölő kemencét bogácsa-sütő kemencének is felhasznál­ták. Ezen lepény és bogácsa-sütő kemencék építését már a 24 Hun Törzsszövetség uralma alatt sajátították el. A kisgyermekeket, de a serdülőket is főként tejben főtt, sült búzakásával etették. Csak pendelben futó gyermekkorukban etették meg őket le­pénnyel. Ugyanakkor kezdték a búzavermek falát is kiégetni, hogy az szárazabb le­gyen. A sütés és főzés főként a hidegebb időszakokban mindig a Nagyházban történt. Így a hatalmas sütőkemencék meleget is adtak és a gyermekek a kuckóban soha nem fáztak meg. Ennek a közelében végezték a forraló kövekkel való húspuhítást és ké­sőbb a húsok főzését is. A gyermekek a kuckó-padka szélén ettek kis bögrécskéikből, és annak tálkájából ették a puha húsokat. Amikor már erős fogazatuk volt, a családfő 286

az cs<

tej tál sa m b~ je rr b t( t~ k

az evőpadhoz ültette őket. Már keményebb húsokat is adtak a kezükbe, amelyet elrág­csáltak. Amelyik étel nem fogyott el, azt kivetették a kutyaólba.

Amíg az asszonyok munkája az Aranyasszony irányítása alatt az Élet-magvak meg­termelése volt, addig Zagrosz és Élám törzseinél a férfiak vadászattal foglalkoztak. Fő táplálékuk a vadkecske, vadjuh, a gazella és a vaddisznó volt. Leghamarabb a farka­sok árván maradt kis kölykeit fogták be házaik őrzésére, mivel a gyermekek ezeket minden telephelyen megszelídítették. Utána kiskecskéket neveltek fel házaik közelé­ben, zárt ólakban, ezeket később nyájakban legeltették. Ezek adták a családnak a te­jet. A vadjuhot és vaddisznókat nehezebb volt megszelídíteni, de végül ezek is a ház mögötti ólakban kaptak otthont. Könnyebb lett az Élámiak helyzete, amikor nyájak­ban őrizték a tejet és húst adó házi állataikat. Ekkor még a rókát és farkast is meget­ték, sőt éhínség esetén még a kutyákat is. Amikor az ataiszi népek telepesei megjelen­tek, már a szamarakat is háziállatként tartották. Csak a gazdag hunok hoztak maguk­kal lovakat és szarvasmarhákat, utóbbikat szent állatként tiszteltek az őslakók. Ezek­nek még a csontjait is porrá égették és elhintették a földjeiken.

Amikor a hunok megjelentek, elkezdődött az ordoszi köles termelése, amelyet mind egy szemig elfogyasztottak, csak az árpa-búza szemeket hagyták jobban kiszá­radni és fedett csűrökben vagy kazlakban tárolták. Nagy őrlőköveken megkezdődött a magvak dörzsölésével való lisztkészítés és végül a lisztből való kenyérsütés, amely csökkentette a gyomorbántalmakat. Ordoszi hatásra az ólakbani állattartást nyáron kinti legeltetéssel váltották, és tavaszi sarjú füveket szárítottak télire, mert az állattar­tást már nem bízták a véletlenre. Téli szállásként az Oregek üresen maradt házait és a határ-mezsgyén levő, kisebb nagyállattartó ólakat használták, hogy a család tej ellá­tását minden reggel biztosítani tudják. Tehát a ridegtartásos karámok mellett házi szükségletre tehenet és fejőkecskéket is tartottak. Amíg a háziállatok tejét a család fo­gyasztotta el, addig a karámok tejhozamát túró, tejföl és sajt készítésére használták. Hetenként csak kétszer jöttek be a csordákkal a településekre.

Érdekesség volt a legeltetés azon formája, hogy reggelenként a ház közelében lévő karámból kihajtották a juhokat, kecskéket és szarvasmarhákat, míg délben visszahaj­tották őket. Délután, a hőség szűntével újból kihajtották a hegyi legelőkre az állato­kat és este visszahajtották őket. Ebben nagy segítségre voltak a komondor, kuvasz és pulikutyák, akik nemcsak a nyájakat, hanem éjjel a házakat is őrizték. Sőt a nagyobb kutyafajták, mint a kuvasz, még a medvével és a farkassal is szembeszálltak a nyájak őrizetében a külső akloknál. A bárányoknak és kecskegidáknak külön kis karámot építettek, így az esős és hideg időben is védelmezni tudták a felnövekvő állományt, mint ahogy a kuckókban a gyermekeiket védelmezték. Minden lakás és ól közelében széna és szalmakazlak állottak. Mikor a hunok a kulturájukat rájuk is kiterjesztették, a széna és szalmakazlakat egy futásnyira tartották a házaktól a gyakori tűzveszély mi­att. Így alakultak ki a szénáskertek és a szalmáskertek, gyakran őrségekkel biztosítva.

A házközeli karámokat kettőzve készítették, mivel Ordoszban rájöttek arra, hogy ahol a jószágaik a karámban kitelelnek, ott tavasszal már zöldségeskertet lehet készí­teni. Így minden családnak volt 2 karámja és 2 zöldséges-kertje, amely a családot tel­jesen ellátta zöldségfélékkel. Ezek nem ehető részével viszony nyulat tenyésztettek fedett ólacskákban és nyári karámokban. Szarmasmarha minden 3 nemzedékes csa­ládnál csak 1-1 darab volt. Minden falu szélén volt pajta a bikával, amit az egyes tele­pülések állandóan cserélgettek. Mellette volt a csődörös háza. A szarvasmarhák sza­porításával az Aranyasszony, a csődörrel a bíró foglalkozott.

A legeltetést a bíró, a fejést az Aranyasszony irányította. A legeltetést botokkal és

287 r

dárdákkal segítették. Az őrségeket és a vadászokat nyíllal, gerellyel, dárdával és pa­rittyával látták el. A központi házak közelében kaparókés- és sarlókészítő szakembert alkalmaztak, aki a fegyvereket is készítette. Zsákmány esetén a tizedekből ő is része­sült. Ez az ember végezte a fegyverek csiszolását és élezését, valamint a bőrfeldolgo­zást. Csont-tűket, csont árakat is készített. A gazella, vadjuh és vaddisznó zsákmány­ból is kapott. Legkönnyebben fiatal állatokat tudtak elejteni. A prémes állatoknak csapdákat állítottak és hurkokkal fogdosták össze őket. Lesből való vadászatoknál nyilakat, dárdákat és íjakat használtak. Parittyákat csupán kisvadaknál alkalmaztak.

Az élelem termelése mellett a vadászat miatt különböző háziiparokat is űztek. Ezért alkalmazták a kovácsokat, akik mellékesen fa- és csontszerszámokat is készítet­tek. A kovaköveket a legügyesebb emberek pattintották. Ezek a pattantyúsok pengé­ket, fényes kaparókéseket és nyílhegyeket készítettek. A magköveket leginkább a minden háznál lévő szerszám-hombárokban pattintották, hogy annak minden mara­dékát fel tudják használni, akár még festék-törésre is. A szerszámokat a falakra fel­akasztották. A berakásos fogazott sarlót a mesterember házánál élőállatra cserélték, mert az már művészi munkának számított. Gyaluvakarókat külön készítettek, ahol külön, e célra szolgáló csiszoló kövek állottak a rendelkezésére. A kaparókésekkel az elejtett vad bőrét levakargatták és csontsimítókkal letisztázták. A bőröket és a préme­ket csak ruhák készítéséhez használták. Árral lyukakat fúrtak a kikészített anyagba, csont-tűvel inakat húztak a lyukakba és fűzték a csont-árral és csont-tűvel tovább. Ezen munkálatokat nem a Nagyházban végezték, hanem a fedél alatti színben. A da­rabosabb bőrmunkákat kint csinálták, de télen a prémes ruhaféléket a Nagyházban is megvarrogatták. Nyáron, amennyiben ráértek, kint a fészer alatt dolgozták ki a bőr és prémes munkát. A lapocka-csontos kaparók lassan eltűntek és az ordoszi fémszerszá­mokat kezdték inkább használni. A gyaluvakarós megmunkálás mind az udvarokban folyt, ahol az ácsok már használni kezdték a vonókéseket és a csontfúrókat is. A kő­fejszéket is előszeretettel alkalmazták. Az élelem termelésének velejárója volt a faze­kasipar, az agyag-szalag tapasztások módszerével. Edényeiket sörte-ecsettel festeget­ték. Amikor a hunok átvették a hatalmat, megkezdődött edényeik égetése kemencék­ben és ezzel a máglya-égetést megszüntették. Az égetést akár az újfajta, zárt tűzhelye­ken is elvégezhették. Azonban a cserép-edény égetők és a lepénysütők külön kemen­cében végezték a munkájukat a falu közepén.

Csagiliban elköszöntek a hun vezetőségtől és az Élám-Zagrosz vidéki őslakóktól és a hozzájuk csatlakozó kísérőkkel elindultak Magyarkára, az Ősmagyar vallás központ­jába, akikkel állandó összeköttetést tartottak fenn. Ugyanis akárcsak Ordosz-Hunyor és Csagili között, itt is tíz-nyíl vagy 24 nyilas falucskák sorakoztak a hegyvidék lába­inál, míg a nagyobb folyók mellett kettős települések szerveződtek. A tíz-nyíl falvak 10 lakóházból álltak, egy központi házzal és 2-3 őrházzal, tehát 14 lakóház volt. A hun települések 24 házból, egy központi vezetőségi házból és 4 őrség boldoganyás-házból álltak. Tehát a hun településeket úgy lehetett felismerni, hogy 30 épületnél keveseb­bet nem építettek, mivel ezek jobban védhetők voltak.

Minél közelebb értünk Magyarkához, annál inkább érezhető lett az aranyasszo­nyok uralma. Itt a 30 házas, és a 63 házas, kettős települések belső életét az arany­asszonyok intézték. A ruhák készítése teljesen az ő kezükben volt. A nők igen tetsze­tős, prémes ruhákban, ékszerekkel jártak. Bami hun vitéz édesanyja volt a Nagyme­leg-víz melletti leghatalmasabb aranyasszony, Enzeli aranyasszonynak hívták. Korán özvegységre jutott. 5 fia közül Bami volt a legnagyobb, ő Atrek fejedelemnek a húgát vette el feleségül, akit Enzeli aranyasszony Ordoszba vezényelt rimalány képzésre. 288

A~ ur m le r~ tí la a

Amíg Hunor városától délkeletre és tőle Csagilig férfi-uralom, addig Csagilitől kettős uralom volt az Atrek torkolatáig, de innen Magyarkőig, Enzeli aranyasszony birodal­mában mindenütt az aranyasszonyok voltak hatalmon. Itt a 30-as vagy 63-as ház-te­lepülések központjában a mindenkori aranyasszony lakott. A legközelebbi, futásnyi­ra épült településen lakott a bíró az őrséggel és a templomokban levő gazdasági veze­tőséggel, a védelmi és vadászati férfi lakosokkal. Az egy futásnyira levő településekre jártak aludni és étkezni. Az őrparancsnok az írópapokkal együtt mindennap részt vett a közösségi házban való tanácskozáson, ahol az aranyasszony döntötte el munkák végzését, mindenkinek a meghallgatása mellett. Mindenkivel kiegyeztek, ezért hadat Magya fejedelem megjelenésétől kezdve nem viseltek.

Emeli aranyasszony hatalma az Atrek torkolatától Magyarkőig terjedt, a többi aranyasszony szoros összefogásával. Mivel a Nagyvíz és a Hegyek között csak jó 2 fu­tásnyi távolság volt, a vályog házfalakat a hegyi kövek alapzatára helyezték, vagy pe­dig, Magyarka közelében teljesen kőből való házakat építettek, de azokat is 20-30 évenként átépítették. A férfinépek azonban jobbára csak vadászattal és nagyállatok tenyésztésével foglalkoztak.

A kiképzett sámánok között mindig volt 1-1 aranyasszony-pap, aki az arany­asszony intézkedéseit végrehajtotta. Ezt rimaszécspapnak is nevezték.

Emeli Rimaszécs volt például az első aranyasszony, aki már hatalmának kezdetén elrendelte, hogy a vályog falak csakis törekkel készülhetnek, mivel a szalmát csakis a hegyek felé eső szérűskertekben tárolhatnak és azokat csak a nagyállattartók használ­hatják fel almozásra vagy kemencék begyújtására. Az agyaghabarcs hordására bőrvöd­röket alkalmazott, a kövek hordására pedig a Buda kőműves fejedelem által is hasz­nált kosarakat. A leghasznosabb intézkedése az volt, hogy a síkságon épített lakáso­kat 20-30 évenként terítsék el és utána kőlapokra rakott házakat építsenek pelyvás vályogból, mivel ezek melegebbeknek bizonyultak. Az őrségek lakótornyait kövekből építsék fel tornyos figyelőkkel és ugyanúgy építsék a fejedelmi székvásárhelyeket is kőfalakkal körülvéve, őrtornyos kapukkal. Még a nagyobb településeken hivatalosan is elrendelte, hogy minden házkijárás elé kerteket létesítsenek, az élelmezés meg­könnyítése végett. Az állatok részére vert agyagból készítsenek ólakat. Hombárokat pedig minden esetben vályog-téglákból készítsenek. A közösségi házak azonban csak­is kőházak lehetnek központi alsó fűtéssel és melegített szülőházakkal. Minden falu­ban 3 szabad tűzhely is legyen, nehogy az asszonyok a lepény vagy bogácsa sütésen összevesszenek. Az asszony népeken ne vegyen erőt a lustaság, hanem az ebédfőzés első kötelességük legyen. Reggeli és esti étkezéskor könnyű ételekről gondoskodja­nak. Az őrségnek, valamint a pásztoroknak igen tápláló ételeket készítsenek. Utazás­kor száraz húskészítmények porával lássák el a férjeiket és az őrségeket. Minden ház­ban legyen tűzgödör és búbos-kemence kuckóval a gyermekek nevelése végett. A kása, lepény, bogácsa és újfajta kenyér készítése mellett minden eladó leányka a főzés mesterségét is tanulja meg. Minden leány 3 melegítő-követ kapjon 2 levesfőző fazék­kal, ugyanannyit a legény is, hogy a külön életet gond nélkül megkezdhessék. Min­den férfinép holdtöltétől-holdtöltéig 24 kisrátó pörkölt szemet kapjon, de a nők csak 20-at, mivel a főzésnél a férfiak részéből is kóstolgatnak. Ugyancsak havonta a közös­ből 5 kisrátó húst kapnak a férfinépek és 4 kisrátóval a nők és a gyermekek. Minden udvar köteles havonként 1 nyulat átadni áldozás végett.

Ebből fedezi a sámán a kis vendéglátásokat.

Enzeli aranyasszony, legfőbb Rimaszécs szerint korábban a Zagrosz barlangjaiban laktak a törzsek, csak vadászattal és kétsoros búza és árpa gyűjtögetésével foglalkoz­

289

tak. Most lent a dombvidéken és a síkság szélén már megmunkálják a földet és öntö­zéssel bővebb termést érnek el. A vadászszerencse sok húst hozott a kemencébe.

A férfi-uralom alatt élő törzsek nyájaikat legeltetve vándoroltak és így falvaikat időnként újjáépítették. Az asszony-uralmi területen az aranyasszonyok kötötték ma­gukat az állandó lakhelyekhez és házaik 20-30 évenkénti újjáépítéséhez. A nagy állat­tartóknak az állataik biztos megélhetést, az élelmiszerek termelése pedig változatos élelmezést biztosított.

Tónusz-Bátika kalandozói is meggyőződhettek arról, hogy Csagili birodalmában, ha jobb legelőre akadtak, a lakhelyüket 1-2 futásnyira máshová telepítették. Bami vi­téz a 25 medvetoros évében már harmadik Csagili helységről tudott. Ellenben Enzili birodalmában a lakóhelyek egyhelyben maradtak és inkább öntözéses földművelést végeztek és az állataikat más-más helyen legeltették. Így kialakult a nyári és a téli ak­lok tartásának a szokása, és a szemes magvak termelése mellett elkezdték a télire való szénát és alomszalmát is a szérűskertekben gyűjteni.

Igen érdekes volt az aranyasszony-sámánok, vagy ahogy Magyarkán hívták, az aranyasszony-papok rendszere aa aranyasszonyok hatáskörében. Legtöbbször Uruk­ban képeztek ki egy pateszit, aki aztán a magyarkai templom-gazdaságban tanítgatta az aranyasszony-papokat. Az írnok-képzésen minden uruki tudományt elsajátítottak. Enzil aranyassszony az enzili templom-gazdaságban eltervezte, hogy annyi hatsoros búzát kell termelniük kenyérnek és lepénynek és annyi kétsoros búzát kalácsnak, amennyi a jelenlegi 720 léleknek elég lesz az új termésig. Minden személyre havon­ként 1 vékás faedénnyel mértek ki szemes terményt a közös hombárból. Mivel azon­ban gyümölcs gyűjtés miatt ebből még maradt is, gyakran mértek ki a hatsoros búza és a kétsoros búza mellett hatsoros árpát és kétsoros árpát is, hogy a házaknál a cse­répkorsókban mindig maradjon megtakarított élelem, hogy az éhínségre gondolva ta­karékoskodjanak. Amíg két holdtölte között apróbb állatok húsát is ették, minden holdevési ünnepen a pásztorok nagyállatot vágtak a szarvasmarha, ló, juh és kecske­állományból, és minden pásztorember ilyenkor helyet cserélt. Az aranyasszonyok azt is sok helyen elrendelték, hogy gyümölcsöket aszaljanak télire, az élelmezés változa­tossá tételére.

Az aranyasszony-papok az agyagtáblácskáikon minden családnak nagysága szerint ellátási jegyzéket készítettek, amit aztán minden hónapban összetörtek újrahasználás végett. Ezek a feljegyzések még a nagyállattartási hónapokat jelezték. Ilyenek voltak a következők:

            1. Medvetor hava:       8 adag hús,     8 adag búza    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

            2. Szarvastor hava:    8 adag hús,     8 adag búza    2 adag zsír      1 adag gyümölcs

            3. Bölénytor hava:      6 adag hús,     8 adag árpa    2 adag zsír      1 adag gyümölcs

            4. Báránytor hava:      8 adag hús      8 adag árpa    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

            5. Borjútor hava:         6 adag hús      8 adag búza    1 adag zsír      2 adag gyümölcs

            6. Gödölyetor hava:    6 adag hús      6 adag árpa    1 adag zsír      1 adag gyümölcs

            7. Tehén hava:           4 adag hús      4 adag búza    1 adag zsír      -

            8. Aranyasszony hava:          8 adag hús      8 adag búza    1 adag zsír      -

            9. Tigris hava: 6 adag hús      4 adag köles   1 adag zsír      1 adat gyümölcs

            10. Oroszlán hava      8 adag hús      8 adag búza    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

            11. Halak hava:           8 adag hús      8 adag árpa    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

            12. Disznótor hava:    8 adag hús      8 adag búza    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

            Tárkány hava: 8 adag hús      8 adag búza    2 adag zsír      2 adag gyümölcs

290

A tárkány hónapot Lugal-oroszlán és kézműves hónapnak is hívták, mert ekkor még a kézművesek is vadászni mentek, olyan nagy húsbőség volt. A nyári hónapok­ban azért osztottak kevesebb húsmennyiséget, mivel a háziasított kisállatok is pótol­ták az élelmezést. Szemes magvakat is kevesebbet adtak, mert a sarlózóknak jogában állott az elhullott kalászokat öszegyűjteni, maguk és a kisebb állataik részére. Azon­ban csak annyit gyűjthettek, amennyi férőhely volt a házaik mellékhelyiségeiben. Település szerint változott azonban a zsír és a szárított vagy friss gyümölcsök kiosz­tása a mindenkori termés szerint. Volt olyan Magyarka környéki település, ahol csup­rokban még mézet is adtak a téli ünnepekre. Az aranyasszony sámánok szerint csak abból lehet osztani, ami van. Ezért a papok kiképzésénél a fenti elosztás csak tájékoz­tató jellegű volt és településként gyakran változott. Azonban az igaz volt a kezdettől fogva, hogy az asszonyuralmi településeken mindenkiről jobban gondoskodott az Óregek Tanácsa, amelyik a központi közösségi házakban tanácskozott, mint a férfi­uralmi helyeken. Igen fontos tényező volt a gyermekek felnevelése és a Nagyasszonyi udvartartás intézménye, amelyik minden vándort befogadott, mert mindenkinek a munkájára szükség volt a fennmaradás és a bőség érdekében.

Az évenkénti holdtölte számítást Ordoszban és Magyarkán, a Nagy-Süán ünnepé­lyeken határozták meg, a mindenkori havazás beindulását figyelembe véve. Ezt pedig a csillagok járása döntötte el.

Egy medvetoros év 12 holdtöltési azaz holdhónapból állott és a kézművesek havá­ból, amelyben minden 4 évben 1 tárkány-napot tartottak és minden 100 évben, a leg­alkalmasabb időben az A Nagyszala napot. Így a csillagászati babiloni év a hold­egyenlítő szerepénél fogva helyrebillent. A Névadó feljegyzések 365 napot tartottak nyilván, míg minden negyedik évben volt a tárkányok vizsganapja és ezt minden al­kalommal megünnepelték. Minden 100 évben a beavatottak tartottak egy Nagyszala napot, és ekkor a medvetoros év nem 365 illetve 366 nap volt, hanem 367 nap. Amíg eleinte, a Hold hozzánk csapódásáig 360 nap jelentett 1-1 tűzszerzési évet, ez a beava­tottak szerint fokozatosan emelkedett később 365 napra, sőt 4 évenként a tárkány képzősök napjával 366 napra egyenlítődött ki. Minden 100 évben, a Nagyszala napjávaval 367-re emelkedett a napok száma, s ilyenkor helyreállt az állatkép szerin­ti Világhónap rendje, amely minden 2160 évben változott. Joli-Tórem, azaz Föld­anyánk forgása a nagy Mindenségen egyenletessé vált. Erről a pateszik állandóan tá­jékoztatták a Beavatottak Körét.

Az aranyasszonyok hősi küzdelméhez az is hozzátartozott, hogy az aranyasszony­papok minden településen nyilvántartották, mennyi juh vagy kecske tartandó, meny­nyi legyen később a szarvasmarha és a ló. Hányan dolgozzanak a föld megmunkálá­sában, hányan a lakások felújításában, hányan a szerszámok készítésében. Ehhez hoz­zájárult a falubíró által meghatározott vadásznapok száma, a külső nagyállattartás pász­toróráinak száma, a csorda, a mét, a nyáj és a ménes legeltetése. A tárkány döntötte el, hányan dolgozzanak famegmunkáláson, állatbőrök feldolgozásán és kova-eszközök készítésén. Ezen utóbbiak voltak a kovások. A vályogvetést az asszony-népekkel vé­gezték a pelyvások, de az aranyasszonyok rendelték el, hány új házat kell építeni nya­ranként és hányat kell felújítani. Almavirágzásra minden házat ki kellett meszelni és fertőtleníteni. Az Aranyasszony és a bíró központi házához mindig a 16-24 fős nagy­családok kerültek, míg ez fokozatosan S-7 fős családokra csökkent a faluvégeken. A falvak legszélén voltak a Boldoganyás őrházak, amelyekben az őrségek tartózkodtak.

Emeli legfőbb aranyasszonynak, a Rimaszécsnek a városa 48 tömény lélekből (480.000) állott, 1-1 tömény lakterülete között 1 tömény azaz tízezer lépés volt. Eb­

291

ből a 48 tömény lélekből 1 tömény adta az őrszolgálatot a városban és a határok őri­zetében. Emeli Aranyasszonynak 12 ilyen érdekterülete volt, tehát Magyarkőig 576 tömény (5.760.000) lélek felett uralkodott.

Hadrakelt serege veszély esetén 12 tömény volt 120 ezredessel. Zagrosz fejedelmé­nek támadásakor maga állt a töményei élére és győzött.

Emeli aranyasszony szigorú rendet teremtett. Minden 3-6 házra esett 1-1 Föld­anya szentély. Minden szentélynek ki kellett állítani 1 lovast teljes fegyverzettel. Ez annyit jelentett, hogy minden 3x24 azaz 72 személyes, nagycsaládos szentély adott 1 lovast, míg a 6 x 8 azaz 48 személyes külső családok is adtak 1 lovast, mert ott keve­sebb volt a kisgyermek. Ha tehát 1 településen volt 12 szentély, akkor az őrség 12 lo­vasból állott. Ezek az őrségek ebéd után váltották egymást tülökszó jel mellett. Ezen őrségnek más feladatai is voltak. Ilyenek a tűzőrségek, hídőrségek és kapuőrségek. Tehát az aranyasszonyok szervezetében 1200-1250 lakosú falunak 12 fő őrsége volt, amely naponként változott, főként a lovasok cserélődtek.

Volt Enzeli aranyasszonynak egy gyakorlatban bevált törvénye: “Ha egy leányod születik, annak a családnak eggyel több fia is lesz, ha azonban fia születik valakinek, úgy az a család számára elveszett."

Ez annyit jelentett, ha felnőtt a leánya valakinek, az vőlegényt hozott a családba, de ha fiú született, akkor a rokonházasság megakadályozása végett el kellett mennie a falujából. Ezért Enzeli birodalmától Magyarkőig a harcosokká nevelődött ifjakat, vagy kézműveseket a hunok térfoglalása után 1-1 lóval és fegyverzettel kiházasítot­ták. A megcsaládosodott, férjhez ment leányoknak új házat építettek az apától függet­lenül az aranyasszony portáján. Magyarkától nyugat felé, Sárhelyig, azaz mocsaras vidékig (Meótisz) férfi-uralom volt a Hun-Baka (szkíta) féle településeken. Itt viszont szokásban volt a leány-szöktetés, azaz a leányrablás, amelyért aztán háborúskodások kezdődtek. Ilyen az asszonyuralmi vidékeken nem fordult elő, mivel a családok a pelyhes állú fiú gyermekeiket munkabírásuk szerint útbaindították más vidékekre, akik sok esetben soha többé nem látták a szüleiket. Az idegen férfiakat minden asz­szony-uralmi településen szívesen fogadták. Ezért az aranyasszonyok birodalmában a népesség nagyon megszaporodott. Itt soha nem volt éhínség, mivel a közös gabona­tárak bőségesen voltak feltöltve és a vadász-szerencsétől fúggetlenül a háziasított nagy­állatok mindig biztosították a húsbőséget.

A férfi-uralom területén azonban folytonos háborúskodás folyt a legelő-területe­kért és az elrabolt leányok miatt. Itt a nő csak belső munkaerőt jelentett, míg az asszony-uralmi területen a férfiak a nők szorgos munkáját kiegészítették. Itt élelmi­szer felhalmozás volt, tehát megszűnt az éhség, míg a férfi-uralmi részeken a háborús­kodás éhséget teremtett.

Az aranyasszonyok magtár őrségeket szerveztek a falu bírájával, nehogy a férfi-ura­lom alatt élők a közös gabonatárolókat meglophassák. Az asszonyok a helyhez kötött­séghez ragaszkodtak, míg a férfiuralmi területek a legelők szerint vándoroltak. Az asszonyok az aranyasszony-papjaikkal megszervezték a munkaeszközönkénti csopor­tokat, a férfiak ragaszkodtak a legelő-vándoroltatáshoz. A helyhez kötődöttség meg­engedte, hogy favágó, mész-, valamint szénégető csoportok keletkezzenek a 250-500 fős faluk társadalmában. Lehetővé tette azt is, hogy egy kis csoport az állatok bőré­nek kikészítésével foglalkozzon, mások pedig szerszámokat készíttetsenek, majd há­zakat építtetsenek a fiatalok részére, mivel az öregek csak ragaszkodtak a régi megszo­kottakhoz. A leánygyermekes szülői otthonokban a leányok a nézeteltéréseket az ágy­ban megszelídítették és reggelre a harag elmúlott. Kevesebb volt az egy családban 292

való perlekedés. Ha a vő makacskodott, könnyen kiadták a szűrét, mert az asszony­uralmi családban csak a nők voltak az állandó családtagok, bár az elvándorlás sokkal kisebb volt, mint a férfi-uralmi területeken.

Magyarkán azonban az indulatok megszelídültek. Magyar utódai a beavatottjaik vezetésével bevezették az ősmagyar vallást, amely nem egy népet jelent, hanem az egy igaz Istenben való hiten alapult. Ezt az Istenhitet nem kényszerítenék rá senkire, mert az ő Istenük nem haragos és büntető Istten volt, hanem szerető Égi-Atya, aki­nek elgondolásait a lábaira megrokkant Anyahita rótta le a szumírok által érthető ro­vásokkal az Arvisura lapokon. Ennek az Égi-eredetű hitnek sok követője volt, ame­lyeknek vezetői a bevatottak voltak. Ez a kis vallási csoport a nőket egyenrangú embe­reknek tartotta és Enzeli Rimaszécs asszonyuralom és a Saka birodalombeli férfi-uralom kilengéseit megszelídítette. Itt nem fordulhatott elő, hogy a férfivá lett ifjakat a szülői háztól elhajtották. A leányokat sem rabolták el, mint a Bakáknál. Az asszony-népeket nem nevezték a sakák szerint asszonyi-állatoknak, hanem mindkét nembeli csoport egyaránt kedvessé vált a családfők számára, amelyben az atyák jóságos családapákká váltak, akik az asszonyok munkáját nagyon megbecsülték. Mivel a hunok és a magyari népek keresztútján épült ez a város, sok vendégfogadójuk volt, amely felett Magyarka fejedelme rendelkezett. Ő volt a város katonai parancsnoka, akit pajzsra emelve választottak meg Magya fejedelem egykori utódai közül. Vendégeket csakis a saját lovagkíséretükkel fogadták, ezért Magyarkán soha nem háborúskodtak.

Annak ellenére, hogy Magyarka fejedelemségében már öntözéses földművelést vé­geztek és karámos, valamint ridegtartásos állattenyésztésük is volt, gyümölcsök gyűj­tögetésével és gyógynövények összeszedésével is foglalkoztak. Ez volt az egyik legfon­tosabb munkája az aranyasszonyoknak. Magyarka messzeföldön híres gyógyítóhely volt. A vadászok feleségei az erdőkben a begyűjtési helyek