I. Oscus tábla. A Római Birodalom megalakulása Rokonlátogatók rovásai

Boszkan és Tarkacs rovása Kr. e. 802-201. (3238-3839. m.t.é.)

Ordosz soha nem feledkezett meg Arnó és Valetri letelepedéséről a róla elnevezett Arnó folyó völgyében. Az utódait Korton várában minden 100 évben felkeresték.

Arnó fia, Hidra ordoszi avar szokás szerint elkezdte vezetni Korton várában a kortonvári évkönyvet, amely az avar származású törzsre vonatkozott. Ebbe minden 100 évben a rokonlátogatók bevezették észrevételeiket. Hidra felesége, Lukoména a rimalányok képzését végezte. Hidra halála után Kr. e. 1451-ben maga fejezte be a har­madik 5 éves képzést, amelyen a legjobb eredményt Hidra fia, Lukomó érte el. Ek­kor a feljegyzések szerint már 72 Lukomó volt kiképezve a Rasna-szövetség 12 népe részére, akik közül mindig a legfiatalabb vezette külön-külön a 12 nép évkönyvét, mi­vel az ő szeme volt a legjobb.

Minden törzsnél a vezető Lukomó uralkodott. Külön volt állattenyésztő, földmű­velő, kertész, kőfaragó, arbag-gyógyító és összekötő Lukomó, aki az évkönyvet vezet­te. A 12 táblás törvényeket összegyűjtve, azokat a vezető Lukomó uralkodói széke mellett mindig módosították.

A katonai kiképzést mindig a vezető Lukomó intézte, aki a Rasna-szövetség össze­jöveteleire kísérettel ment el. Ha a szövetséget csak legkisebb támadás is érte, véres kardot hordoztattak meg a 12 város között és a Rasna-had közösen védte meg a biro­dalmat. Leghamarább a Síkulok csatlakoztak, az Alba hegységbe és a Vejibe nyertek beosztást. Kr. e. 1000-ben kabarok érkeztek rokonlátogatásra és a vaskészítés műve­lését fellendítették. A vastermelő hegyek között Lóbérc, Göröc és Halas helységben kabar telepeket létesítettek, amelyekkel az avarok vezette Rasna-szövetség állandó összeköttetésben állott. Innen sok esetben Ilva szigetére is elmentek, hogy a vasgyár­tásban segítséget adjanak. A baszkok földjére is ellátogattak. Így a 24 Hun Törzsszö­vetség települési helyeket létesített, hogy ezen összekötő kapocs minden időkre fenn­maradjon. A kabarok a Rasna-Szövetséget megerősítették.

A 20-25 éves rokonlátogatók minden 100. évben felkeresték a Rasna-szövetséget. Akadtak olyan szívós harcosok is, akik ott maradtak a tenger által védett melegebb éghajlaton és megnősültek. A kortonvári 5 éves kiképzési idő alatt Arnó és Valetri le­ányági leszármazottai a veszélyes; 20-25 éves szerelmes korban lévő ifjakhoz mindig feleségül mentek. A leányoknak mindig adtak hozományul egy-két lovat vagy tehe­net, amit nem illett levágni, hanem szaporították azokat. Arnó leszármazottai vagy így, vagy úgy állattenyésztő társadalomnak lettek a tagjai, akiket az őslakók patríciu­soknak neveztek. Az Úr, Él és Vanisten hívők azonban szorgalmasan lecsapolták az egészségtelen mocsarakat és az őslakosokat megtanították az ésszerű földművelésre, miközben mindenkinek az Istenhitét megbecsülték. Még Aplu istenségnek is áldoz­tak a családi békék érdekében.

Az Kr. e. 798-ban útbaindított rokonlátogatók között sok volt a székihun lovas, mivel a 3235. Medvetoros évben szárazság uralkodott Bugát környékén. Ezért elha­tározták, hogy a Melegvizek Birodalma környékén maradnak, a jeges korszakok előt­ti őshazájukban. Útközben azonban két táborra oszlottak és 25 lovas Göröcön át Arnó-Valetri birodalmába lovagolt. Itt az Alba-hegység sikuljai között hazára leltek.

419

Az ikres fajtájú Farkas-hadból két lovas telepedett le. Az egyiket Barna-Farkasnak, a másikat Kék-Farkasnak nevezték. Vejuli Lukomónak volt két csúnya leánya, akik a patrícius hegyi-szent ünnepélyen a két Farkas testvérhez feleségül mentek. Az öröm­apa módfelett megharagudott, hogy leányaik csupán rokonlátogatáson lévő harcosok­hoz mentek feleségül a Szent-ligetben, ezért a családapa kitagadta leányait a családi tűzhelytől, kiüldözte őket a hegyekbe.

Egy síkul gazda vette szolgálatba a fiatalokat, akik közül Barna-Farkasnak iker fia született Aranyasszony-havának 28. napján. Ősi szokás szerint: Rimus-Rómus névre keresztelték őket, mivel beavatottak voltak. Felesége meghalt és a két árvát egy törött lábú farkas szoptatta, mivel a sikulok azt egy vadászaton elejtették.

Ezeknek az anyafarkas nevelte gyermekeknek híre ment a Rasna-szövetségben. Kor­tonvár-Istenfiak ünnepén, az egyébként Arnó nemzetségbeli Vejuli-Lukomó az Arany­asszony tanácsára elment a Síkul hegyekbe és a leányainak megbocsátva tévedésüket, az akkori Rasna fővárosba, Veji várába vitette az unokáit. Mivel a vejeire még akkor is ha­ragudott, az etruszk seregbe besoroztatta őket. Amikor Barna-Farkas után Kék-Farkas­nak is ikerfiai született, mindkét Farkas-testvért a város-őrségbe osztották be.

Mivel a 24 Hun Törzsszövetség hadrendje ekkor a tizedek meghagyása mellett 1-1 arbag és ellátó harcossal is bővült, a Rasnák is a tíznemzetséges hadseregre tértek át Barna és Kék-Farkas tanácsára. Bár a felvonuló sereg továbbra is tized beosztású volt, de az ellátó és szekér-versenyes sereg miatt már 12 főt számolt. Ezt Kortonvárában, az Arnó-szövetségben is jóváhagyták. A latinok a sikulokkal igen jó viszonyban vol­tak, így a Rimus és Rómus ifjak a Tiberis bal oldalára mentek játszani. A gyermek csatározásokban Rómus mindig az élén járt a hadakozóknak, ezért Romulus néven bandavezérré választották. Itt sok uruki kertész is művelte az 1-1 vékás kertecskéjét és ezeknek a gyermekei az ifjúsági játékokban a győzteseket királyoknak nevezték. A hét halom gyermekvárai játékból mindig küzdöttek egymás ellen. Ezekben a gyer­mekharcokban Rómus lett az első, akit a latinok Romulusnak hívtak. Ez a név rára­gadt és besorozott katona korában is ez lett a neve. Testvérét a latin gyermekek csak Rémusnak nevezték és hiába tiltakozott ellene, hogy ő bizony csak Rimus, nem tu­dott változtatni rajta, mert a zsoldosok jegyzékébe is így vették fel.

Ez eleinte gyermekjáték volt, de ezen játékot az Arnó-féle nagyapák As isten­asszony rézlemezével jutalmazták.

Gyermekhadak kutatták át az Alba hegységtől kezdve az egész Rasna-Birodalmat. Mire házasodni való ifjak lettek, egy görögök ellen győztes sereg Romulust az uruki hagyományok szerint királlyá koronázta. Így lett Romulus Róma első királya, Rémus pedig a helyettese.

Ez az uruki módon létrehozott gyermek királyság sok gondot okozott a táblarovók társadalmában, mert az anya mindig biztos, viszont az apa bárki lehetett. A Bugátból a 3238. Medvetoros évi (Kr. e. 802), nagy szárazság után elindított Farkas ifjak érthe­tő módon elcsábították az Arnó leszármazott Vejuli-Lukomó leányait. Amikor a két ifjú a Veji várban jelentkezett a hegyi-esküvő után, az elkeseredett apa az uruki ker­tészek szerint az ifjú házasokat két pár tehén hozománnyal az Alba hegységbe kergette.

Amikor Vejuli Róma gyermekágyi lázban elhunyt, éhes gyermekei még egy köly­keit vesztett farkast is megszoptak éhségükben, mert az élni akarásuk azt követelte. Kortonvár medvetorán az Arnó nemzetség feje azt javasolta, ha már megtörtént a do­log, a nagy hidegben is megmaradt gyermekeket be kell engedni Veji várába, hiszen mégiscsak Arnó vére folyik az ereikben és a gyermekek életképesek.

Veji várának évkönyvébe 20 év múlva Barna-Farkas latin-síkul nyelvjárás szerint 420

bejegyezte, hogy “a 3265. Medvetoros év Aranyasszony hava 28. Napján Vejuli Rómá­tól megszületett: Romulus barna és Rémus szőke fiúcska. Romulust a Campányi győztes csata után a felesége emlékére épített Róma városában a görögök fölött győz­tes sereg a Capitóliumon Róma királyává választotta a 3287. Medvetor éve Aratás ha­vának 1. napján. Ezzel megvetette a Római Birodalom alapjait!"

Az olajágas ünnepségek 1 évig tartottak. Ezen idő alatt minden kőfaragó az új bi­rodalomban tíz, latinul kvadrát követ volt köteles Rómába szállítani. Ebből felépítet­ték a Romulus palotáját, melynek szentélyében az ifjú királyt uruki szokás szerint megkoronázták. Kortonából elhozták azon rovást, mely szerint Romulus és Rémus Nimród családjának Gilgames-ágából származik. Az Arnó nemzetség ezen eseményt a 12 nép minden fővárosában megünnepelte. Az Alba-Sikul nemzetség hozta le a he­gyekből a Gilgames koronát, amellyel majd minden királyt megkoronáznak.

A Kapitóliumnak a nevét az Alba hegységből levándorolt latin-síkul patríciusok adták, akik az Arnó-Valetri leányágával összeházasodtak. Letelepedésük itt akkor tör­tént, amikor a kabar vargyártók mellett tíz kabar érkezett a 3040. Medvetoros évben az állattenyésztők közül a sikulokhoz, de azokkal összeveszve, a síkul és latin nőkkel együtt a Kapitóliumra költöztek. Az urukiakkal lecsapolták a közeli mocsarakat, és jólétet teremtettek. Jólétüket az újabb kabar-latin síkul csoport megirigyelte és a Pa­latinus dombon telepedtek le. Mindkét kis csoport igen elszaporodott, hamvasztás­sal temetkeztek.

Ellenségeskedésekből keletkezett erdőtüzek miatt 5 emberöltővel később népes la­tin csoportok lepték el az Eskvilinus, Kvirinális és Viminális dombokat, majd erdő­irtás után benépesítették azokat. A halottaik nagy részét ezen latinok a földbe temet­ték. Az Avantinus dombra száz év múlva Vejiből jöttek szabir-szabin földművelők, míg újabb 2 emberöltővel lüd-kurd telepesek Celius etruszk-Lukomó vezetésével, akik a róla elnevezett Celius dombot vették a birtokukba.

Romulus, mint első választott király, megszervezte a 10 nemzetséges Curiákat, 10 Curia alkotta a Tribust. Minden Curiának csak egy szavazata volt a király-választáson, amely 100 tagú Szenátust alkotott. Húsz év múltán ezt Oregek Tanácsának nevezték. A 20 éves fiatalok megválasztották a Fiatalok Tanácsát (100 tagú vezető-testület), így Romulus király már 300 szenátor tanácsára döntött.

A Campány hadjáratból sok rabot hoztak magukkal, akiket a győztes családfő a csa­lád szolgálatára osztott be. Minden családfő 2 köblös földet kapott, ezt latinul juge­rumnak nevezték (800 öl), és ehhez 5 köblös legelő járt a hegyvidéken. Minden Curia külön legeltetett 50 köblös területen. Mire a győztes háborúkat befejezték, a rabszol­gák száma a családfők vitézi tettei szerint családonként 2-10 között volt, akik egymás között házasodtak. A kettős birtokkal rendelkezőket patríciusoknak, a csupán 2 köb­lös földdel rendelkezőket latinul plebejusoknak nevezték. Akiknek nem voltak rab­szolgáik, sokszor éheztek.

Ennek ellensúlyozásra Romulus Unnepi játékokat rendezett uturiai szokás szerint. Egy ilyen alkalommal a szabinok leányait elrabolták. Mivel öccse, Rémusz meghalt, Titusz Tatius szabin szenátort úgy békítette ki, hogy helyettesévé tette meg, a szabin lányokat viszont az elrablóik feleségül vették. Romulus ezek után az ellenséges tör­zsek ellen új háborút indított, hogy Róma területét megnövelje és újabb rabszolga tömegeket állítson a patríciusok szolgálatába. Mivel Romulus beavatott volt, élete végén, Etana uruki királyhoz hasonlóan az Égiek magukkal ragadták. A rabszolgák viszont azt suttogták, hogy ellenséges patríciusok megölték és a tengerbe dobták. Kr. e. 716-tól 690-ig uralkodott. Utóda az első veje lett, a Nubiai Numa Pompilius,

421

aki a Lokomó parszi szervezetet és Kézműves Kollégiumokat újjáalakította. Hatal­mas munkát végzett és csak 26 évig uralkodott Kr. e. 716-690-ig.

A harmadik király Tullus Hostilius volt, aki az egész Alba-Longát Rómához csa­tolta, hogy az ellenséges harcosokat a nagy vérveszteség után kibékítse. Párviadalt rendelt el, amelyben Ancus Martius győzött. Tullus Hostilius Kr. e. 690-től 650-ig uralkodott és vejét tette meg utódjául, aki Veji várában lakott.

Ancus Martius hidat építtetett a Tiberisen és a piacukat féltő latinok ellen hábo­rút indított, sőt a piaci árak letörése végett Ostia kikötőjét felépítette és a rabszolgá­vá süllyedt latinokkal a Tiberis mindkét oldalán a mocsarakat termővé tette. A legki­sebb vő Ostia várába zárkózott és növényi ételekkel táplálkozva 48 évig, eddig a leg­hosszabb ideig uralkodott. Sikul testőrsége kísérte mindenhová.

Utána a Tarhumból betelepült, Tarkvinus Priscust választották meg királynak, aki Arnó nemzetségéből nősült, Kortonvárból.

A jólét közepette, hogy a rabszolgalázadásnak elejét vegye, cirkuszt épített. Mégis Kr. e. 602-től haláláig, Kr. e. 571-ig háborút kellett viselnie a veji etruszkokkal és la­tinokkal is. A legyőzöttekkel felépítette a Capitóliumot. Mivel kurd eredetű zagroszi volt, egy rabnő fiát, Servius Tulliust neveltette fel a Lucumó képzésen államférfivá, aki a polgárjogot teljesen megreformálta. Ellenfelei felkeltek ellene, de Veji városa fö­lött teljes győzelmet aratott. Győzelme emlékére felépítette Diana szentélyét. Édes­anyja, Mastar asszony vigyázott mindig a házi szentélyére. Ugyanúgy mint nevelőap­ja, Tarkvinius Priscus, aki időszámítás előtt 602-től 31 évig uralkodott, míg Servius Tullius is Kr. e. 571-től Kr. e. 539-ig, tehát 31 évig volt a királyi trónon. Tovább is élt volna, de a veje, aki Tullia leányát vette el feleségül, a szenátorok tudta és beleegye­zése mellett meggyilkoltatta. Ekkor a vő került hatalomra.

Tarkvinius Superbus zsarnoki természetű volt és fiait is a maga szellemében nevel­tette. Márpedig az etruszk családi tűzhely tisztelete szigorú törvény alatt állott. Egyik fia egy közeli rokonának feleségét, Lukréciát a családi tűzhelynél megbecstelenítette. A ház szolgái egész Rómáig üldözték és felverték a város hajnali nyugalmát, mire azonban hazaértek, Lukrécia öngyilkosságot követett el. A Tarhumban elkövetett tűz­hely-sértés Rómában az eddig is nyugtalan polgárság között felkelés-félét robbantott ki és Tarkvinius Superbust elűzték a trónjáról.

A patrícius Arnó-Valetri összes leszármazottai, valamint törzsfőnökeinek utódai nagyállattenyésztő patríciusok voltak. Együtt haladva a korral, minden törzsi székhe­lyen, majd később Rómában is voltak udvarházaik és a hatalom az etruszk és római királyi korban is a kezükben volt. Még a plebejus 10 törzzsel sem tiltották meg a há­zasságokat, amelyek a családi-tűzhely alapján állottak, sőt a rabszolganőktől szárma­zott gyermekeik is patríciusokká váltak, ha a háborúkban részt vettek. Ekkor még az ilyen leszármazottjuk is maga harcolta ki magának a patríciusi mivoltát. Maga Servius Tullius is rabszolganőtől született Arnó leszármazott volt. A veje gyűlölte az alacsonyabb származású apósát és hogy király lehessen, megölte. Így Tarkvinius Superbus csak 20 évig, Kr. e. 539-től 510-ig uralkodott. A Servius Tullius által meg­szervezett, főként plebejus katonákból álló hadsereg a túlsúlyban álló polgársággal át­vette a köztársasági hatalmat.

Tehát Rómában győzött a köztársaság eszméje, ezért Tarkvinius Persenához mene­kült. Klusium etruszk város királya Róma ellen vonult. Lerombolta Róma falait, erő­dítményeit és Rómára kedvezőtlen feltételek mellett békét kötöttek. Persena csupán azért nem helyezhette vissza királyságába Tarkviniust, mert 8 latin város megalakítot­ta az aricai szövetséget. Ekkor Róma a szintén latin Tusculum ellen vonult hadba. 422

Kr. e. 496-ban a külső latinokkal együtt Rómának 6 törzzsel kellett háborút viselnie. A legnagyobb ellenfelük Veji etruszk város volt, amellyel Kr. e. 406-tól 396-ig fegy­verszünetet kötöttek, de végül Marcus Camillus legyőzte Vejit. Örömük azonban nem tartott soká, mert a gallok Senones kelta törzse betört az etruszk földre, s az etrusz­kok segítséget kértek Rómától. A kelták a Tiberis mellett vereséget mértek Rómára és a Kapitólium kivételével mindent leromboltak.

A veji táblázat szerint, Servius Tullius idejében, Kr. e. 550-ben az Arnó-féle patrí­ciusok, sikulok és kabarok az etruszk királyok alatt csak 20 katonai egységet, azaz centuria lovast adtak és 20 harmadik osztály harci szekér, ellátó, arbag és hídverő egy­séget szolgáltattak. Ekkor a polgári latinok, etruszkok és 18 egyéb nép 160 katonai egység, azaz centuria felett rendelkeztek. Katonai vezetésben azonban a patríciusok és a harcban edzett polgárság sorai közül kiemelkedő hadvezérek voltak az irányadók. A katonai nyelv összekovácsolódott etruszk nyelv volt, de a görög gyarmatosítók és elvándoroltak mindig több és több jogot követeltek. Amíg a 40 centuria etruszk, ad­dig a 160 centuria latin-görög jellegűvé vált. A lovasok és gyalogosok számát azonban már nem annyira a származás, hanem a vagyoni jólét határozta meg.

Amíg az etruszkoknak a Bika és a Farkas, addig a latinoknak a harkály, libák stb. lettek a szent állataik, különösen azután, amikor a kelták támadása alatt a Kapitólium libái ébresztették fel a lakosságot a kelták gyújtogatásának zajára. A legfontosabbak azonban a nemzetségi kultuszok voltak, a családi tűzhelyek istenei. Az elhunyt ősök tisztelete virágzott, hiszen az istenek irányítják még a gyermekek lépéseit is.

Az etruszk eredetű patríciusok és ataiszi kézművesek a királyság megszüntetése után állandó harcban állottak az atlantici, ún. tengeri népekkel, akiket latinul plebe­jusoknak neveztek. Marcus Furius Camillus római diktátor Kr. e. 396-ban legyőzte az etruszkok Veji nevű fővárosát. Kr. e. 387-ben a kelták Rómát lerombolták a Kapitó­lium kivételével. Ekkor a kelták bosszúhadjárata után görög és etruszk kereskedők özönlötték el Rómát és magas kamattal kölcsönöket adtak a károsultaknak. A nyomo­rúságban élők lázongani kezdtek.

A földbirtok és vagyonfelhalmozás ellen új törvényeket hoztak: A tartozások kamatait beszámították az adósság összegébe.

Kr. e. 367-től a fennmaradó adósság részét 3 év alatt egyenlő részletben lehetett törleszteni.

Minden polgárnak 500 köblös (iugerum) birtoka lehetett a közösen szerzett állami birtokból.

Katonai tribunosok helyett újból életbe léptették a consulok hatalmát, akik közül az egyiket a módosabb plebejusok közül választották, akik feladata volt, hogy a patríciusoknak az eladósodás miatt ne kerüljenek túlzott legelőterületek a birtokuk­ba, s így a patrícius befolyást megfékezték.

A görög kereskedők annyira fellendítették Rómát, hogy a Kr. e. 312. év cenzora, Appius Claudius felépítette a Rómából Kápuába vezető utat. Rabszolga seregével, ennek az útnak a segítségével legyőzték a semnisokat, akiket felszabadított, és ezek kezdeményezésére felépítették az első vízvezetéket Rómában. Az etruszk és síkul ro­vásokból megszerkesztette a latin ABC betűit. Kr. e. 304-ben eltulajdonították a pap­ságtól a megszerkesztett Naptár titkát. Ez Rómában sikerült, de a 12 Nép papsága ettől elzárkózott és a plebejus seregek elől ezen ősrégi titkokat elrejtették vagy megsemmi­sítették. A hatalmi harc Kr. e. 27-ben újból kiéleződött. A fellázadt plebejusok erő­szakkal kitelepedtek a Tiberis jobb partjára, így a patríciusokat megfosztották kivált­ságaiktól. Ezzel megkezdődött a kolóniák létesítése.

423

A Servius Tullius által meghonosított Centuria intézmény a köztársaság intézmé­nyeiben tovább élt. Az etruszkok 12 táblás törvényei is megmaradtak. Kr. e. 449-ben életbelépett a Közjog, Magánjog, Végrendelkezési jog, Ági törvények, Adóssági jog, Családapai törvények. Engedélyezték a patrícius-plebejus házasságokat és Katonai Tribunusokat választottak.

Újból kelták törtek Rómára, de Kr. e. 332-ben, a latin szövetségesekkel, majd a samnisokkal győztek a rómaiak. Róma hajóhadat építve a karthagóiakkal lépett keres­kedelmi kapcsolatba. Aztán az “Oszd meg és uralkodj" elv alapján megkezdték Itália meghódítását.

Egy másik kelta támadás ellen Eturiába is behatolt Róma, és szövetséget kötött velük. Kr. e. 296-ban legyőzték a keltákat, majd a samnisokat. Rómát görög telepesek támadták meg Kr. e. 279-ben Taremumból, 22 000 gyalogos, 3000 lovas és 20 harci elefántos sereggel. A szokatlan seregtől vereséget szenvedtek. Ekkor a karthágóiakhoz folyamodtak és íjász sereget képeztek ki, akikkel aztán legyőzték Tarentumot. Vosinij etruszk várost Kr. e. 26S-ben legyőzték, megszervezve a rabszolgákból kiképzett se­regüket, akiket a győzelem után felszabadítottak, mivel a legyőzött államból új rab­szolgákat kaptak. Így rabszolga államot alakítottak ki, mert az etruszkok csupán zsol­dosokkal harcoltak. A rabszolgáknak azonban érdekük volt, hogy felszabaduljanak, mert a győzteseket mind a kolóniákban helyezték birtokaikba.

Minden győzelem után diadalmenetben vonult be a győztes sereg Rómába. Az újabb háborúkat a piros zászlós Mars-mezőn döntötték el. Később is a Centuria gyű­léseken döntöttek a háború vagy béke kérdésében, amit a Szenátusnak jóvá kellett hagynia. A Comitia tributa 3S Tribus jelenlétében szavazott. Utána a Magistratus ve­zetője, akit 1 évre választottak, döntött a kérdésben. Így közös római-etruszk sereg alakult Kr. e. 22S-ben. Hannibál Kr. e. 217-ben megütközött a római sereggel és 1S 000 római katona elesett. Ekkor Kápua szövetkezett Hannibállal, de Kr. e. 216-ban Kannamál Róma győzött Hannibál ellen és Kápuát lerombolták.

Veji után Volsinij etruszk várost is bevették. Közben az Arnó-nemzetség elrendel­te, hogy a patríciusok családi tűzhelyei váljanak ketté és egyenlően legyenek benne Rasna-szövetségi és Róma köztársasági pártiak a vagyon mentése végett, amit a 12 et­ruszk nép fővárosaiban hasznosítottak. Kr. e. 22S-ben közösrómai-rasna hadsereg alakult a kelta-káldorok ellen és Talamonnál győztek.

A kortonvári egyezmény már akkor érvénybe lépett, amikor Kr. e. 261-ben az Ilva­acélból a római-etruszk haderőt kiépítették és Kr. e. 260-ban Cornélius Scipió aratta győzelmeit.

A Rasna-szövetség korszakában As istenasszony rézpénzét használták, amely a ró­mai korszakban Bika és Sas ábrázolással készült. Később görög mintára ezüst pénze­ket verettek.

Utána az egységes pénz a római-etruszk bronz dénár lett. Így az attikai drahma egyenértékűvé vált 10 bronz-assal. Utána ezüst aprópénzt vertek és a dénárok a görög drachmát az itáliai piacokról kiszorították.

A római polgár jogát eleinte csak Róma patrícius és kiemelt plebejus rétege bírta, amelyet később Latium vagyonos rétegére is kiterjesztettek. Az etruszkok patrícius rétege is polgárjogot nyert, míg az ellenük hamarább harcoló etruszkok szövetséges katonákká váltak és részt vettek a kolóniák alapításában, amely 40-50 jungerumnyi föld birtoklásával járt. Ezzel elkerülhették a rabszolga sorsot, amelyet Róma megszi­gorított. Az etruszk Servius Tullius szerint minden 17 és 46 év közötti fegyverfogha­tó polgár köteles volt a conzulok toborzásán részt venni és a Légióban hadat viselni.

424

A győztes hadvezér babérkoszorús tógában, harckocsiban, diadalmenetben vonult be Rómába. Kisebb győzelem esetén a hadvezér lován, vagy gyalog, ovációval, a fején mirtuszkoszorúval vonult be a Kapitóliumra. Szirakuza, Kampány és Taremum el­foglalása után Karthagó állta útját Róma terjeszkedésének, de Kr. e. 280-ban tengeri ütközetben győztek ellenük. Líbiai Matyó egy rabszolgalázadást robbantott ki Karthagóban. A meggyengült punoktól Róma elfoglalta Szardíniát és Korzikát. Utá­na elfoglalták Illíriát.

Hannibál Kr. e. 211. tavaszán Kápua alól Róma ellen indult. Körülvette a várost. Élelmezésük megkönnyítése végett feldúlta a környező falvakat, hogy serege jóllak­hasson. Az etruszk villákban dorbézoltak hikszosz és líbiai katonái, ahol találkoztak az oscusoknak nevezett úzokkal, akik a hegységekbe vendégségbe hívták őket. Itt el­csodálkoztak az úzok agyagtábláin, amelyre évenként az eseményeket lerótták. A hikszosz katonák élelmet kértek csapataik számára. A részeg juhász gazda ezt meg­ígérte, de az asszonynépek irtózatos veszekedést rendeztek. A gazda mit tehetett, a megvénhedt szamarát és 4 öreg juhot adott nekik 1 egyiptomi aranyért, amit otthon levágtak és a Servi villában elfogyasztották. Utána jól berúgtak és még Hannibált is megvendégelték. A punok éhező serege ekkor lázadozni kezdett.

Rómában is minden levágható állatot, sőt még a macskákat is levagdosták. A győ­zelmi felvonulásokhoz szokott római polgárok éheztek. Az oscusoknak csúfolt úzokat az egyiptomi aranyak felvillanyozták. Asszonyaik követelték a juhászoktól, hogy itt az ideje, hogy most van alkalmuk megszabadulni a kivénhedt állataiktól és a Veji sí­rok barlangjain át húst és élelmet szállítottak az éhező büszke polgárok számára, akik éhségükben arannyal fizettek. Hannibál látta, hogy Róma kiéheztetéssel nem adja meg magát, ezért a gazdag Kampányba vonult a seregével és ott egy Sikul jövendő­mondó tanácsára Karthagóba hajózott.

Kápuát a rómaiak elfoglalták és vérfürdőt rendeztek a városban. A jó erőben lévő polgárokat rabszolgáknak adták el, a nemességet pedig száműzték. Az iparosoknak, kereskedőknek csak úgy kegyelmeztek meg, ha beállnak a megfogyatkozott Légióba, s hajlandók lesznek Hannibál ellen harcolni. A hiányok pótlására az oscusok ifjúsá­gát besorozták. A karthágói vezetőség hazarendelte Hannibált, de Scipió felfrissített seregével utána ment és Zana közelében Masinissa numíbiai király lovas csapatainak segítségével Kr. e. 202-ben legyőzték Hannibált. Kr. e. 201-ben megkötötték a békét, amelyben lemondtak európai birtokaikról és 50 év alatt, évenként 10 000 talentumot fizetnek hadisarcként, az úz táblákon feltüntetett rovásokban, amit minden úz vete­rán otthon agyagba vésett.

Hej rege rejtem

236(B). Arvisura

II. Oscus tábla. Minden út Rómába vezet Rokonlátogatók rovásai

Boszkan és Tarkacs rovása Kr. e. 1451-133. (2589-3907. m.t.é.)

Arnó-Valetri megtelepedése Korton várában egy hosszú rokonlátogatásnak vetette meg az alapját, ahová a 24 Hun Törzsszövetségi lovasok is 1400 után 100 évenként ellátogattak. Mivel Arnó-Valetri csoportjának igen nagy volt a lóállománya a hun tör­zsek mozgásának törvényei szerint, viszont Eszter-földjének leányai igen nagy mar­

425

ha és juhállománnyal rendelkeztek, az Apó folyó síkságain együtt jó legelőre tettek szert. A Pados felföld összekötötte a hegyekben végződő tájat, amely igen kedvező volt az állattenyésztésre, amelyet az Arnó-Valetrival érkezők a gyűjtögető digókkal el­lentétben 75 medvetoros év alatt a magukévá tettek.

Amikor Kr. e. 1451-ben Hidra vadászat közben meghalt, sokan a digó vadászokat gyanúsították, akik védekezésül egy zagrosz és szavárd magyar vitézre fogták az ese­tet. Mivel a májból jósoló legidősebb Lukomó az egyik zagroszira, aki özvegy ember volt, ráfogta az esetet, a zagrosz-szavárd magyar barátság alapján gyermekeiket hátra­hagyva, egy tavaszi reggelen öten elindultak Káspivár Birodalmába az esetleges vér­bosszú elől. Utólag a digók bevallották, hogy a zagrosziak akkor nem is vadásztak, hanem halászattal voltak elfoglalva. Ezzel a továbbiakban a vérbosszú szokását mel­lőzték.

Egy Nyilas nevű, szavárd-magyar varsa-készítő a középső, még akkor legény fiát a saját kérésére magával vitte, aki szintén szenvedélyes halász volt. Ez a Halas nevű ifjú lovas Káspivár Birodalmában sámán képzésen vett részt, majd Magyarkán áttért az ősmagyar vallásra. Mint Egyistenhívő, a gyermekeit arra nevelte, hogy Korton várá­nak birodalmában sokkal melegebb az időjárás és a tengerpartokkal ellentétben a Pa­dos dombháton soha nem volt földrengés, s itt igen érdemes megtelepedni. Amikor Ordoszból elindították az egyik, 20 évenként esedékes rokonlátogatást, Halasnak 3 fia is csatlakozott a főként úzokból álló csoporthoz és Kr. e. 1400 tavaszán Korton várá­ba érkeztek.

A 24 ordoszi rokonlátogatóhoz Magyarkán Halasnak Káló, Várkony és Hetény ne­vű fia és egy Oszkusz nevű juhász bacsa a 22 legényével csatlakozott, mert az ellensé­ges kurd törzsek az aklukat felgyújtották. Kusár nagygazda elbocsátotta Oszkusz bacsa juhász legényeit, akik bánatukban lovaikkal a rokonlátogató csoporthoz besze­gődtek. Korton várának hegyi ünnepélyén a vendégségbe érkező régi síkul leányok­kal a Kaláb és Kampány síkságra vándoroltak. Mivel a sikulok legények hiányában voltak, nem sok csábítás kellett, hogy meggyőzzék a fiatal juhászokat arról, hogy az ő vidékükön soha nem esik a hó és lóállományuk miatt nagy hasznukat vehetik a siku­lok gazdaságai.

Később azonban Oszkusz juhász-legényei összekülönböztek a régebbi telepes siku­lokkal és családjaikkal a hegyvidékekre költöztek. Korton várában a Lukumó kikép­zésen megjelent Oszkus. 5 év múlva, amikor a bárány szaporulat folyton emelkedett, a többi törzset már Oszkusz nevű Lukomójuk vezetésével oszkuszoknak nevezték. Az ellentétek azonban sűrűsbödtek és Oszkusz a megsokasodott népével az Alba hegység vidékei felé húzódott. Ezt a Kerétáról elmenekült telepesek is elősegítették, akik a termékenyebb vidékeket keresték. Közelebbi szomszédaik a latinok és umberek a si­kulok hatására már egyenesen oscusoknak hívták őket, ki ilyen, ki olyan hanglejtéssel.

Korton várát minden nyári hegyi ünnepélyen felkeresték és a Lukomó képzésre minden 5-5 évben küldtek valakit, akik közül a legfiatalabb rótta a titkos agyagtáblá­kat zagroszi szokás szerint, amelyből 1-1 másolatot Veji-Tarhunnak az Istenek ligeté­ben és Korton várában átadtak, hogy a mindenkori rokonlátogatók azt Ordoszba to­vábbítsák.

Oszkusz csak tejféleségekkel, mézzel, kétsoros árpacipóval, gyümölcsökkel és zöld­ségfélékkel táplálkozott. A hegyi-ünnepélyek tiszteletére 51 anyasági agyag-szobrocs­kát készített és azokat az Oszkusz Táblák alá helyezte. Így eltéveszteni sem lehetett a népét, mert igen nagy gazdagságra szert téve, Vejiben kőből készített kegyhelyet épít­tetett az úzok leszármazottainak, akiket róla később oskusoknak neveztek.

426

Amint Atlantic menekültjeinek nyomására haladt a teljes latinosítás Szicília szige­téről felfelé, a művelt Oszkusz utódok tábláit mindinkább Kortonvár felé szállították.

Amikor Subad királynőt eltemették, sok illír lánynak mérgezett bort adtak a gyász­lakomán a sírkamra mellett inni. Így minden gyászoló, hivatásos sirató is meghalt. A nagy gonddal felnevelt illír leányoknak és temetési zenészeknek a hozzátartozói egy csónakosok által hozott újabb özönvíz hírére kétkerekű kordélyok és nagykere­kű szekerek igénybevételével, az összes állatállományukkal elindultak észak felé, mi­vel az Úr királyi családnak a Subad temetésén történt emberáldozatos szertartását em­bertelennek tartották.

Az Idaglat jobb oldalán lévő telephelyüknek a szállásait az Özönvíz miatt veszé­lyesnek tartották. Ezért Susa irányába menekültek. Így a tízévenként egyszer-kétszer előforduló áradatot kikerülték és Zagrosszal egyvonalban, az Araltu-Uraltu hegység­nek az Idaglat (Tigrisek szentélye) forrásvidéke felé igyekeztek. Itt azonban az Özön­víz levonulása miatti élelmiszer hiány miatt nem nagy örömmel fogadták Illír népé­nek átvonulását, mert a vadállományban nagy pusztítást vittek véghez. Mivel a hóol­vadás okozta Özönvíz a hegyek alján már megszűnőben volt, a Ruma (Fekete) tenger partjára vergődtek el nagynehezen, hogy az akkori homokos fövenyen az állataik pa­tái tönkre ne menjenek. Megfogyott élelmüket itt a hal és vadállomány nagyrészben pótolta. Válni kívánó zagroszi férfiak is csatlakoztak a csoportjukhoz, akik kiváló va­dászok lévén, segítségükre voltak az illír nép élelmezésében. Ugyanis a családi tűz­hely istenségek előtt tett a bölcsőtől a sírig való hűségeskü csak a Zagrosz hegységben volt érvényes. Ha valaki el akart válni a házisárkány, nagyszájú asszony-népségektől, hozzácsapódott az elvonulásban lévő vándortörzsek valamelyikéhez és akkor meg­szűnt az esküben fogadott örök hűség, amelyik a családi-tűzhely istenségeihez kötötte. Szatambul felé haladtukban kusita lovasok is csatlakoztak hozzájuk.

Mivel ezen kus-nemzetségből való kusiták a Ruma tenger partján bödön-hajócs­kákkal és nád-csónakokkal is rendelkeztek, Szatambul térségében segítették az illír vándorokat átkelni az általuk Ruma-tengernek nevezett Nagyvíz kiömlésénél. Így holdtöltétől-holdtöltéig, az ellenséges vadászok nyilaitól háborgatva átkeltek. A fér­finép közt a vad hajtások és a csatározások közepette sokkal könnyebben megesett az elhalálozás. Az otthonukból kivert, megunt férfiak az özvegyeknél könnyebben nyer­tek meleg fekhelyre, mert az örök törvény azt mondta: “Élők az élőknél, holtak a hol­taknál pihenést nyernek!"

A vándorlásuk azonban továbbra sem volt zavarmentes. Mire Száva asszony, a tűz­szerzési évek számlálója meghalt, egy nagyobb folyóhoz értek, amelynek partján a jó­ságos, 49 ősanya szobrocskával rendelkező jósasszonyt elhamvasztották és hamvait Névadó Ünnepként a róla elnevezett folyóba szórták.

Már csak az 5 kusita vadász volt asszony nélkül, akiknek bőtermő vidékén egy Idaglat környékén megszokott, nád-vályog házat építettek. Egy férfi nélkül maradt vénasszony vállalta a gondozásukat, aki még az asszonyok nyelvén értve, az első ha­vazásra árván maradt asszonyokat is talált a Ruma-tenger vidékéről származó kusiták részére, akik a kibővített telephelyüket Rumának nevezték.

A közel 300 illír vándor a szentté vált Száva folyó mellett való letelepedésével új hazát készített elő a későbbi rokonlátogatók részére. Hiába családosodtak meg útköz­ben a többi kusok és kusiták, folyton a tenger után vágytak. Tíz éven belül megtalál­ták az utat a Nagyvizek felé és Eszter fejedelemasszony engedélyével a birodalmában letelepedtek. Itt találkoztak össze Arnó ifjúsági fejedelemmel, aki rokonlátogatás so­rán Eszter-földjén átvonult.

427

Oszkusz bacsa-sámán csoportja találkozott Adrin városában ezen kusita hajósok­kal, akik úgy tájékoztatták a kus nagycsaládi rokonokat, hogy 50 tűzszerzési év alatt az Adrin tenger hegyes oldalán halásztelepeket létesítettek és az illírek ott új birodal­mat alapítottak.

Az illírek birodalma átjáróháza lett a 24 Hun Törzsszövetség, az Idaglat síksága és Magyarka menekültjeinek. Szoros kapcsolat alakult ki Tardos, Pilis és Körös birodal­mának ataiszi eredetű településeivel. Ha valakit a Kárpátok övezte síkságon vagy hegyvidéken sérelem ért, az illírek birodalmába menekült. Így az illírek birodalma a különféle népek törzsszövetsége volt.

Attól a perctől kezdve, amikor Rómában elhatározták a latinosítás könyörtelen ter­jesztését az “Oszd meg és uralkodj" elve alapján, a műveltebb Rasna Szövetség patrí­ciusai és kézművesei családi tűzhely szerint kettéváltak. Vagy alávetették magukat a kétnyelvűségnek és latinosodtak, vagy pedig Róma erőszakoskodásai ellen harcoltak. Ha az ellenállók a családi, hegyvidéki birtokaikon sem tudtak megmaradni, ekkor a 396-os veji emberirtás folyományaként az illírek birodalmának menekültjei lettek. Ez fellendítette az Illír-Birodalom hajózását. A rómaiak már Kr. e. 524-Ben Cumae tér­ségében megverték az etruszkokat. Ugyanis Tarkvinius Superbus maga, Tarhumban született kurd patrícius lévén engedte, hogy a rómaiakkal szimpatizáló görög telepe­sekkel megverjék az etruszkokat. Ezért, amikor a rómaiak Kr. e. 510-ben a családi tűzhely megsértése miatt királyságából elzavarták, az etruszkok nem álltak egysége­sen az etruszk király mellé, menedéket adtak neki. Porsena Rasna-szövetségbeli ki­rályhoz menekülve trónkövetelőként lépett fel. Porsena király csapataival Róma alá vonult és megalakítva az aricsi szövetséget a latin törzsek között, Porsena elállt Róma lerombolásától. 10-13 évre Veji fegyverszünetet kötött. Ettől a pillanattól kezdve a Rasna Szövetség megingott.

Midőn hosszas háborúskodás után, Kr. e. 396-ban a temetkezési alagutak átfúrásá­val egy éjjel a latinok a szenthelyeken átjutva megsemmisítették Veji vallási közpon­tot, a szabadságért harcoló etruszkok fele-fele arányban Róma mellé állottak, vagy pedig az északi etruszkokhoz menekültek. A szamnitok és az oscusok Kr. e. 445-ben megtámadták Cápuát, és Kr. e. 483-ban teljesen elfoglalták Vejit. A Rasna szabadság­harcosok az illírekhez, Lóbércre, Halas-városba, Kortonvárba, vagy Sóvárra menekül­tek a gályarabság elől. Amelyik etruszk patrícius vagy kézműves település nem vetet­te alá magát a latinosításnak, hadjáratot indítottak ellenük. Perusia, Tarhun, Korton­vár és Arezzó térségében a Rasna városokat felégették. Ezen hadjáratok Kr. e. 295-ben értek véget. Kr. e. 261-ben már közös etruszk haderőt állítottak fel. Eleinte az etrusz­kok még szövetkeztek a káldor és semnis szövetségekkel is. Róma azért kényszerült az etruszkok szövetségére, mert a Kr. e. 283-as békeszerződéskor a görög gyarmatok kezdtek Róma ellen mozgolódni. Kr. e. 280-279 táján Taremumba érkezett 22 000 görög gyalogos, 3 000 lovas és 20 hadi elefánt. A szokatlan, keleti hadviseléssel, Hérakleis mellett megverték Róma seregét. Ekkor Karthágóhoz fordultak segítségért. Karthágó javaslatára a rómaiak íjász sereget szerveztek és legyőzték a görögök hadi elefántos hadát.

Közben a megmaradt Rasna Lukomók zsoldos sereget szerveztek. Kr. e. 265-ben Róma bevette Volsinij etruszk várost. A vallási központjukban megszüntették a csa­ládi-tűzhely melletti rabszolga rendszert és az újabb szövetségbe már a felszabadított rasna-rabszolgákat is bevették. Erre az új seregre azért volt szüksége Rómának, hogy a pun-háborút befejezhesse. Az Kr. e. 264-től tartó első háborút Kr. e. 241-ben befe­jezték s így Róma is tengeri nagyhatalom lett. Ezért Karthágó az ibériai-gyarmatbi­428

rodalmán át igyekezett Rómát legyőzni. Az Kr. e. 241-es békét azért kötötték meg, hogy a karthágói rabszolgalázadást a punok leverhessék. A hikszoszok és a líbiaiak az illírekkel is felvették a kapcsolatot, akik veszélyeztették a hajózást az Adrin tengeren, miközben szövetségben a keltákkal támadták Rómát. A római-etruszk Légió ekkor még csak szárazföldi hadműveletekre volt berendezkedve. Kr. e. 224-ben legyőzték a kelta-káldorokat és Kremona római kolónia lett. A tartésosi birodalmat fokozatosan megsemmisítették. Az illír kalózok miatt Kr. e. 219-ben háború tört ki.

Az illírek fejedelme, Bató még Kr. e. 230-ban Eszter földjének védelmében több római hajót elsüllyesztett, mivel azok olyan Rasna menekülteket üldöztek, akik har­coltak a rabszolgaság és latinosítás ellen. Utána üldözőbe vette a menekülő hajókat, de vesztére, mert Pisinánál nagy római hajóegységek vették körül, akik csapóhíddal voltak felszerelve, és Bató a tengeri csatában hősi halált halt.

Bató után a felesége vette át a vezetést, mivel fiai még csak 10 évesek voltak. Tejuta fejedelemasszony derekasan megállta a helyét. A rómaiak követeket küldtek az illír fejedelemasszonyhoz, de Tejuta visszautasította a követelésüket. Hajnalban a szemte­lenül viselkedő követség egyik durván szónokló tagját megölték. Róma büntető had­járatot indított az Illír Birodalom ellen és Kr. e. 228-ban hosszas tengeri ütközetek után békét kötöttek. Ebben a békében Tejuta elvesztette tengerparti területeinek egy részét, amelynek a lakói Pannonföldön telepedtek le. A teljesen szabad hajózást le­csökkentették és a hajóveszteségek miatt adót kellett fizetniök.

Róma nem avatkozott bele a görög belügyekbe. Athénban és Korinthoszban követ­séget állított fel. Az ünnepi játékaikon részt vettek, mert a görögök a rómaiakat is helléneknek ismerték el. Ugyanis élt bennük azon tudat, hogy mind a hellének, mind a latinok az Atlanticról elmenekült őslakók leszármazottjai. Rómában a 35 Tribusnak 2-2 centuriát kellett kiállítani, s így 193-ról 373-ra emelkedett a számuk.

Illíria védelmében V Philips hadat indított Róma ellen, mivel Kr. e. 219-ben meg­kezdődött a II. illír háború és a Róma terjeszkedése nem egyezett Makedónfa érde­keivel. Ekkor Róma Kr. e. 215-ben a görögökhöz folyamodott és Attalos pergamoni királlyal együtt megtámadták Macedóniát. Hosszú háborúskodás. után az első make­dón háború Kr. e. 205-ben befejeződött. Róma a békekötésben kénytelen volt illír te­rületeket átengedni Philipsnek, de Róma örült, mert a háború görög területeken folyt és a makedónok nem segíthették Hannibált. Scipió Kr. e. 209-ig elfoglalta Hispániát és ezáltal ebben a küzdelemben a baszkok Róma mellett harcoltak.

Scipió a Spisinában kipróbált csapóhidas hadihajókkal megtámadta Karthagó ten­geri haderejét és győzött. Utána Zamánál 30 000 fős seregével, köztük 7 000 veterán­nal legyőzték Hannibált, aki egy palotaforradalom után kénytelen volt menekülni Karthagóból. (A második pun háború Kr. e. 218-201)

A Nagy Sándor kora után keletkezett hellénisztikus országok később megszüntet­ték a Hellén birodalom egységét. A Ptolemaisok egyiptomi királysága, a Selekulidák szíriai birodalma, Makedónfai Antigonos Gondás utódai a Ruma-tenger térségében kormányoztak.

I. Ptolemaios Sótér Kr. e. 305-283. Egyiptomban lemondott a világuralmi törekvé­seiről, de a Földközi tenger keleti részei feletti uralmát még megtartotta. Ptolemaios Philopatór győzött III. Antiochos szíriai király ellen Kr. e. 230-ban. A legyengült ál­lamok sok esetben Rómához folyamodtak segítségért. Róma szenátusa akkor meg­szervezte a római papok követség járását. Ugyanis a papság az egész Keleten terüle­tenkívüliséget élvezett.

Róma a zámai győzelem után, Kr. e. 200-ban lépett fel Makedónfa ellen. 205-ben

429

befejeződött első makedón háború. Az újabb háborút a népgyűlés ellenezte. Philipos­nak ultimátumot küldtek, hogy adja vissza az egyiptomi királynak a tőle elfoglalt te­rületeket. Ezt azonban Philipos visszautasította. Még Antiochos szíriai királlyal is szövetségre léptek, hogy ne támogassa Philipost a Balkánon, s az európai területeken. Illíriában Kr. e. 200-ban 2 légió partra szállt 1000 numidiai lovassal és Makedónfába vonult. Róma tengeri flottája, amely a Karthágó ostrománál felszabadult, a makedón kikötők ellen fordult. Kr. e. 197-ben, a thessáliai, Kinoskephala-i ütközetben döntő vereséget mértek V Philiposra. Róma szövetségesei azt követelték, hogy a háborút Makedónfa teljes legyőzéséig folytassák. Titus Flaminius azonban békét kötött Phili­possal, aki beleegyezett a feltételekbe. Serege létszámát a szárazföldön 5000 főre csök­kentette és lemondott mindenféle hódításról, 1000 talentumot fizetett a hadikiadás­ok megtérítéséül. Kiszolgáltatta hadihajóit, 6 parti hajónak kivételével.

Flaminius Kr. e. 196-ban elismerte az isthomosi játékokon a görög városok szabad­ságát. Görögország egyes vidékeinek megszállása az elnéptelenedéshez vezetett. Róma mindenütt az arisztokratikus pártokat támogatta. Nabis Spártában tirannossága alatt száműzte a polgárokat, felszabadította a rabszolgákat és birtokán menedékhelyet nyi­tott a kiűzöttek számára. Nabis valamennyi görög nevében hadat üzent az arisztok­ratikus Flaminius ellen, aki feltételeket szabott, amit Nabis elfogadott. Róma Kr. e. 194-ben kiürítette Görögország területét és szabadoknak nyilvánította a görögöket. Így vetélytársukat meggyengítették, s győztek az arisztokrata tömegek.

Görögország nagybirtokosai, hajósgazdái és előkelőségei Róma mellé álltak. A hó­dításokat a lovagrend is támogatta.

Amíg a II. makedón háború tartott, Antiochos sorban meghódította a Ptolemaio­sok szíriai és kisázsiai birtokait. Utána átkelt a Helléspontoson és az európai parton kezdte ostromolni a városokat, amiket régen Philipos foglalt el. Róma követei 196 októberében követelték, hogy Antiochos adja vissza Egyiptomnak az elfoglalt városo­kat és a görög ügyekbe ne avatkozzon bele. Antiochos befogadta Hannibált, aki egy Róma-ellenes koalíciót szervezett, hogy Kr. e. 195-ben betörjenek Itáliába a latinosí­tott tömegek felszabadítása érdekében. Antiochos betört Görögországba az aháj és pelazg maradványok felszabadításáért, de kevesen csatlakoztak hozzá, ezért Róma ki­szorította az achiai szövetséggel együtt. Lucius Cornélius Scipió flottája Kr. e. 190­ben győzött és 188-ban békét kötöttek, mivel a hadszíntér már keletre tevődött át. A Magnésia melletti győzelem arra kényszerítette, hogy vonuljon vissza a Tauruson túlra és évenként 12 000-15 000 talentumot fizessen. Csak 10 hadihajót tarthatott a ka­lózok elleni védelem céljára.

Az időközben megalakult Párthia I. Mithridatesz alatt (Kr. e. 160-138) a leghatal­masabb keleti állam lett. Kr. e. 250 után több satrapia csatlakozott hozzá. A makka­beusok seleukidák ellen fellángolt harcát támogatta és az önálló judeai királyság így megalakulhatott Kr. e. 166-ban, amit Róma is elismert.

Perseust, a makedon Philipos második fiát emelték Makedónfa trónjára. Róma pap-követségei igyekeztek tárgyalásokkal késleltetni a háborút, de Perseus békeaján­latát visszautasították, s így kitört a harmadik makedón-háború. A Pidna melletti csa­tában Perseus serege vereséget szenvedett. Ekkor Perseus békeszerződést kötött, amelyben Makedónfa függő állam lett 4 kerülettel. Pénzt verethetett, de köteles volt adót fizetni Rómának. A Perseussal szövetséges városokat lerombolták és a 150 000 főnyi népességet rabszolgának adták el. A pun háborúk alatt a kelták Róma ellen har­coltak. A makedón harcok alatt újból fellángoltak a kelták harcai, amelyekhez a ligu­rok is csatlakoztak. A harcok tíz évig tartottak és a kelták elnyomásával végződtek. 430

Ekkor a kelták a romanizálás elől észak felé húzódtak. Ezért Padostól délre kolóniá­kat telepítettek Parma és Mutina térségébe. Kr. e. 160 körül már csak az eldugott kis falvakban laktak kelták. Ezen káldorok később Róma szolgálatába állottak, és kelta­káldor vezetéssel védőbástyát alkottak az Alpokon túli kelták és kabarok támadásai ellen.

Erős romanizálás indult észak felé is és Kr. e. 150 felé már csak néhány falu tartot­ta meg a kelta-káldor jellegét. Tiberius Crassus az újabb szardíniai lázadásnál 80 000 embert fűzetett rabszíjra, a menekülőket leölette, a többieket rabszolgapiacra vitette. A nagy tömeg megjelenése annyira leverte a rabszolgák árát, hogy évekig emlegették: “Olyan olcsó, mint a szardíniai rabszolga!"

Hispániában Kr. e. 197-ben a tengerpartok már római uralom alatt állottak, amely­ből 2 provinciát szerveztek és előbb 2, majd 6 praetort választottak. A régi őslakos törzsek ellenálló tevékenységet fejtettek ki és a nagy üldözések elől a baszkokhoz me­nekültek, akik mindvégig ellenálltak a romanizációs törekvéseknek és fennmaradtak. A tengerparti városokban felkelés tört ki, amelyik átterjedt az egész Hispániára. Cátó Kr. e. 195-ben seregével sorban leszámolt a lázadókkal. Adót vetettek ki az ezüst és vasbányákra. Kr. e. 194-189 között tartott a lusitániai háború, majd Kr. e. 181-ben a keltibérek háborúja tört ki, amit csak Kr. e. 150-ben fojtottak el. Hamis ígérgetések­re a felkelők letették a fegyvert és békét kötöttek, de utána leölették a legyőzötteket vagy a fogságba hurcolták őket. Ekkor a hegyekben a lusitánok újból fellázadtak. Viriátus, pásztorból lett hadvezér 9 éven keresztül harcolt Róma ellen, majd elismer­ték királynak és Kr. e. 141-ben szerződést kötöttek, amelyet jóváhagytak Rómában. Később újból katonai erőket küldtek Lusitániába és felbérelt gyilkosok a sátrában ölték meg a királyt. Viriátus legyőzése után Numantia városában tört ki felkelés. A várost ostromló Mancinus consul seregét bekerítették és Crassusnak kellett tárgyal­nia a római hadaknak szabadon engedése végett, de a hadfelszerelés Numantia kezé­ben maradt. A szerződést Róma nem hagyta jóvá és a vesztes vezért kiszolgáltatta a városnak, de Numantia nem fogadta el Manciust. Ekkor Cornélius Scipiót küldték Hispániába, aki Kr. e. 133-ban hazudozással meghódolásra bírta N~umantiát. Közben Karthágó, lemondva hódításairól és gyarmatairól fellendítette a szőlő és olajbogyó termelését. Három párt uralkodott a városban: 1. Róma barát, konzervatív párt, 2. Demokrata párt, ami Karthágó vízi hatalmát akarta visszaállítani a kézművesekkel és kereskedőkkel; 3. A Numida párt, ami Masinissa numidiai királlyal megegyezésre tö­rekedett, mert ő Karthágó legyőzésével csak nyert. Masinissa uralkodása alatt felvi­rágzottak a régi városok. Karthágó és Numídia között gyakran voltak kis összetűzé­sek, Róma mindig Numídia mellett foglalt állást.

Karthágó mindent megtett a szülővárosuk védelmére. Hosszú védelmi harcokra rendezkedtek be és kitöréseikkel visszavonulásra kényszerítenék a rómaiakat, akik segítséget kértek, mert Hispániához hasonlóan a parasztokból besorozott katonák ott­hagyták a Légiókat. Így Kr. e. 147-ben Cornélius Scipiót Afrikába küldték, aki a fe­gyelmet helyreállította és minden utat lezárt, hogy a várost kiéheztesse. Hasdurbál a városon kívül szétverte Róma hadait, de Scipió Kr. e. 146 tavaszán új sereggel kezdte meg Karthágó ostromát. 6 napon át tartott a harc a város utcáin, és a 7. napon sike­rült elfoglalniuk Birsát, a fellegvárt. Hasdurbál a templomból kirohanva kegyelemért könyörgött. Ekkor felesége gyermekeit a tűzbe dobta és magát sem kímélve gyerme­kei után ugrott és azt kiáltotta: “Te lehetsz gyáva rabszolga, de én és fiaim soha!"

Utána a karthágóiak egy ideig még állták az ostromot, de a túlerővel nem bírhat­tak. Scipió meg akarta kímélni a várost, de Rómában, a Mars mezején sokak követel­

431

ték Karthágó elpusztítását és területét átokkal sújtották. A várost a földdel egyenlővé tették és a lakóit rabszolgának adták el.

Az oscusoknak nevezett úzok és kusok a legtöbbször mindkét fél táborában részt vettek, hogy agyagtábláikon a világ folyását leróják. Karatán, illír és pannonföldön keresztül Tardosra vitték a táblákat, ahonnan száz évenként Ordoszba szállították azokat.

Makedónfában a 4 kerület részeit az “Oszd meg és uralkodj!" elve alapján a római­ak egymásnak ugrasztották. Egy Andrikos nevű makedon katona anyja elbeszélése után azt mond