I. István I. törvénykönyve (1001 körül)
Elõszó a királyi törvényhez

Az isteni kegyelem uralkodása alatt.

A királyi méltóságnak a keresztény hit tápláló erejével véghezvitt alkotásai fényesebbek és erõsebbek szoktak lenni más méltóságok mûveinél. És mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet. Hogy amiként isteni törvényekkel gazdagabbá lett, ugyanúgy világiakkal is legyen ellátva, hogy amennyire ama isteni törvények által a jók gyarapodnak, ugyanúgy bûnhõdjenek a gonoszok emezek által. Amiket pedig elhatároztunk, a következõ sorokban jegyeztük le.

1. Az egyházi javak állapotáról

Bárkit is, aki a kevélység gõgjétõl pöffeszkedve, az Isten házát megvetendõnek véli és az Istennek szentelt és az Isten tiszteletére a királyi mentesség védelme alá helyezett birtokokat gyalázattal illeti, vagy megkárosítani merészkedik, mint Isten házának megtámadóját és megsértõjét, közösítsék ki. Illik, hogy magának a király úrnak a haragját is érezze, akinek jóakaratát megvetette és intézkedését megsértette. Azért nem kevésbé parancsolja meg a király, hogy az általa engedélyezett mentességet mindenki, aki uralma alá tartozik, sértetlenül tartsa meg, és ne adja beleegyezését azoknak, akik meggondolatlanul azt állítják, hogy nincs szükség egyházi vagyonra, vagyis olyanra, amit az uralkodók urának adtak át. Éppúgy a király oltalma alatt állnak azok, mint az õ saját örökségei, és még nagyobb gondot fordítson rájuk, mert amennyivel nagyobb az Isten az embernél, annyival elõbbre való a vallás ügye a halandók birtokainál.

Azért csalatkozik az, aki inkább a saját dolgaival dicsekszik, mint sem az isteniekkel. Eme egyházi javaknak isteni rendelésbõl odaállított védelmezõje és õre, azokat szorgalmas gondoskodással nemcsak megõrizni tartozik, hanem szaporítani is, és szükséges, hogy inkább azokat védelmezze és gyarapítsa, melyeket elõbbrevalóknak mondottunk, mint a sajátját.

Ha pedig valaki esztelenül, a maga gonoszságának helytelenségével megkísérelné, hogy a királyt helyes szándékától eltérítse, és úgy látszanék, hogy õt semmi szerrel nem lehet lecsendesíteni, még ha ideiglenesen valamely szolgálatokra alkalmas lenne is, le kell õt metszeni, és eldobni az evangélium ezen szavai szerint: ha a te lábad, kezed, vagy szemed megbotránkoztat téged, vágd le vagy vágd ki azt, és vesd el magadtól.

2. A püspököknek az egyházi javak feletti hatalmáról és a világiakkal való egyetértésérõl

Akarjuk, hogy a püspököknek legyen hatalmuk az egyházi javakat gondozni, igazgatni s kormányozni, és azok felett rendelkezni az egyházi törvények határozatai szerint. Akarjuk, hogy a világiak is engedelmeskedjenek a püspököknek szolgálataikban az egyházak igazgatása, az özvegyek és árvák védelmezése érdekében, és hogy engedelmesek legyenek kereszténységük megtartásában. És legyenek egyetértõk az ispánok és a bírák fõpapjaikkal, az igazságnak az isteni törvény parancsai szerint való kiszolgáltatásában. És semmiképpen meg ne rontsák az igaz törvényt valamely részében, valakinek a hazugsága, hamis tanúbizonysága, avagy esküszegése, vagy megvesztegetése folytán.

3. Milyeneknek kell lenniök az egyházi személyek tanúinak és vádlóinak

Az egyházi személyek tanúi és vádlói pedig feddhetetlen erkölcsû, nõs és családos emberek legyenek, és akik teljesen Krisztus tanítását vallják.

4. Hasonlóképpen ugyanarról

Világi személy tanúbizonyságát egyházi személy ellen senki ne fogadja el. Senki se merje ugyanis egyházi személy ügyét világi nyilvánosság elõtt kivizsgálni, hanem csak az egyházban.

5. A papok munkájáról

Tudjátok meg testvérek valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi, õ pedig mind a magát, mind az összesekét. És azért, miképpen õ mindnyájatokért, úgy ti is mindnyájan õérte a legnagyobb buzgalommal tartoztok dolgozni, olyannyira, hogy ha szükség lenne rá, életeteket is feláldozzátok érte.

6. A magánvagyon királyi engedélyezésérõl

Királyi hatalmunknál fogva elhatároztuk, hogy mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak és leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni, és ezt halála után se merje senki érvénytelenné tenni.

7. A királyi javak megtartásáról

Különösen akarjuk, hogy miképpen mi másoknak megadtuk a lehetõséget, hogy javaik felett szabadon rendelkezhessenek, úgy azok a javak is, valamint katonák, szolgák, és bármi, ami királyi méltóságunkhoz tartozik maradjanak meg változatlanul, s azokból senki semmit el ne raboljon vagy el ne vegyen, sem pedig valaki az említett dolgokból magának valamiféle elõnyt szerezni ne merészeljen.

8. A vasárnap megtartásáról

Ha valamely pap vagy ispán avagy valamely más hívõ személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tõle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tõle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tõle a szerszámokat és ruháit, amelyeket - ha akarja - bõrével megválthat.

9. Ugyanarról más

A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nõk, kivéve azokat, akik a tüzet õrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem (tûz-) õrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.

10. A négy böjti idõszak megtartásáról

Ha valaki hús evésével megsérti a mindenki elõtt ismeretes négy böjti idõszakot, akkor egy héten át bezárva böjtöljön.

11. A péntek megtartásáról

Ha valaki pénteken, amelyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy héten át sötétbe zárva böjtöljön.

12. Azokról, akik gyónás nélkül halnak meg

Ha valaki oly megkeményedett szívû - ami távol legyen minden kereszténytõl - hogy bûneit jótanács ellenére sem akarná a papnak meggyónni, az ilyen minden egyházi szertartás és könyörgések nélkül feküdjön, mint a hitetlen. Ha azonban rokonai és hozzátartozói mulasztották el a papokat hívni, és ezért hal meg gyónás nélkül, gazdagítsák õt imádságokkal és vigasztalják könyörgésekkel, rokonai azonban hanyagságukért böjtöléssel vezekeljenek a papok ítélete szerint. Akik pedig hirtelen halállal halnak meg, azokat temessék el minden egyházi végtisztességgel, mivel az isteni végzések elõlünk el vannak rejtve, és számunkra ismeretlenek.

13. A keresztény vallás megtartásáról

Ha valaki a keresztény vallás megtartását elhanyagolva és hanyag ostobaságtól megátalkodva az ellen bármi vétséget követ el, a vétek természetének megfelelõen ítélje meg a püspök az egyházi törvények szabályai szerint. Ha pedig ellenszegüléstõl indíttatva a reá rótt büntetést vonakodnék nyugodtan elviselni, ismét ugyanazon büntetéssel fegyelmezzék, és ezt is megismételve összesen hét ízben. És ha mindezek után is konoknak és makacsnak találtatik, adják át a király bíróságának - tudniillik mint a kereszténység védelmezõjének.

14. A gyilkosságokról

Ha valaki haragra gyulladva, vagy dölyfösségtõl kevélyen szándékos gyilkosságot követ el tudja meg, hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebbõl ötvenet a király kincstárába kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak, tizet pedig a bíráknak és a közbenjáróknak ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen.

Ugyanarról más

Ha pedig valaki véletlenül öl meg bárkit is, tizenkét aranypénzt fizessen, és ahogy az egyházi törvények parancsolják, vezekelje.

Szintúgy a rabszolgák meggyilkolásáról

Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a (gyilkos) szolgát adják a (megölt) szolga helyébe, vagy váltsa meg (ura) és (a gyilkos) vezekeljen, ahogy mondottuk.

Ugyanarról más

Ha pedig szabad (ember) öli meg valakinek a szolgáját, adjon más szolgát, vagy az értékét térítse meg, és az egyházi törvények szerint vezekeljen.

15. Azokról, akik feleségüket ölik meg

Ha valaki az ispánok közül, megrögzött szívvel és lelkérõl megfeledkezve - ami távol legyen a hûséget megtartók szívétõl - felesége meggyilkolásával mocskolja be magát, a királyi tanács határozata szerint ötven tinóval egyezzék meg az asszony rokonaival, és vezekeljen az egyházi törvények parancsai szerint. Ha pedig valamelyik vitéz vagy gazdagabb ember esik ugyanazon bûnbe, ugyanazon tanács végzése szerint fizessen a rokonoknak tíz tinót, és vezekeljen, ahogy mondottuk. Ha pedig a népbõl való ember követi el ugyanezt a bûnt, öt tinóval egyezzék meg a rokonokkal és vessék alá a említett böjtöknek.

16. A kard kirántásáról

Hogy minden tekintetben erõs és sértetlen béke honoljon mind az idõsebbek, mind a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövõben vakmerõségétõl ösztönöztetve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg.

17. A hitszegõkrõl

Ha valaki a hatalmasok közül hitét beszennyezve, szívét bemocskolva, s esküjét megtörve, hitszegés bûnét követi el, az esküszegésért keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg a kezét. Ha pedig a népbõl való ember lesz hitszegõ, keze levágásával bûnhõdjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt és böjtöljön, ahogy az egyházi törvények rendelik.

18. A szabadosokról

Ha valaki könyörületességtõl vezéreltetve, saját rabszolgáit vagy szolgálóleányait tanúbizonyság mellett szabadsággal ajándékozza meg, úgy határoztuk, hogy halála után azokat, irigységtõl vezéreltetve, senki szolgaságba visszavetni ne merészelje. Ha pedig szabadságot ígért, de halála miatt ezt kinyilvánítani nem tudta, hátramaradt feleségének, illetõleg fiainak legyen joga ugyanezt a szabadságot kinyilatkoztatni, és a férj lelkiüdvéért szeretetlakomát rendezni, ahogyan akarják.

19. A templomba járásról és azokról, akik mise alatt mormognak és beszélgetnek

Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak, és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idõsebbek, dorgálják meg õket, és gyalázattal ûzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendûek, e nagy vakmerõségükért a templom elõcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg õket.

20. Arról, hogy a rabszolgák és rabszolganõk vádaskodását vagy tanúskodását uraikkal vagy úrnõikkel szemben ne fogadják el

Hogy ennek az országnak a népe a rabszolgák és rabszolganõk mindennemû támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon, a királyi tanács határozata szerint teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle bûnügyben valamely szolgaszemélynek urával vagy úrnõjével szemben vádaskodását vagy tanúbizonyságát elfogadják.

21. Azokról, akik más rabszolgáinak szabadságot szereznek

Ha valaki meggondolatlanul másnak a rabszolgáját urának tudta nélkül a király vagy az ország vénei és fõemberei elé vezeti, hogy levéve a szolgaság jármát, számára a szabadság könnyebbségét szerezze meg, tudja meg, hogy ha gazdag, ötven tinót fog fizetni, amibõl negyvenet a királynak kell adni, tízet pedig a szolga urának. Ha pedig szegény és alacsony rendû, 12 tinót, amibõl 10 a királynak jár, kettõ pedig a szolga urának.

22. Azokról, akik szabadokat szolgaságba hajtanak

Mivel tehát Istenhez méltó, és az embereknek legjobb, hogy ki-ki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagy katonák közül senki se merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani. Ha ezt dölyfösségének vakmerõségétõl ösztönözve megtenni merészelné, tudja meg, hogy ugyanannyi kártérítést fog fizetni a sajátjából, s ez a kártérítés a király és az ispánok között osztassék szét, mint a többi.

Hasonlóképpen ugyanarról

De ha valaki, akit idáig szolgaságban tartottak, szabadsága védelmére törvényes ítélethez folyamodván, szabaddá lesz, elégedjék meg szabadsága élvezésével, és az, aki õt szolgaságban tartotta, semmi kártérítést ne adjon.

23. Azokról, akik más vitézeit magukhoz fogadják

Akarjuk, hogy mindegyik úrnak legyen meg a maga vitéze, és senki se beszélje rá valamelyik vitézt, hogy régi urát elhagyja, és hozzá jöjjön, ebbõl ugyanis civakodás támad.

24. Azokról, akik más vendégeit magukhoz fogadják

Ha valaki jóakarattal vendéget fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelõ eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez az õ szolgálatát.

25. Azokról, akik megostorozzák a saját (embereiket) keresõket

Ha valakinek vitéze vagy szolgája máshoz szökik, és az, akinek vitéze vagy szolgája elszökött, követet küld ezek visszahozására, és ezt a követet ott bárki megveri és megostorozza, elõkelõink gyûlésén úgy határoztunk, hogy az ilyen verekedõ tíz tinót fizessen.

26. Az özvegyekrõl és árvákról

Különösképpen akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is legyenek a mi törvényünknek részesei ilyen módon, hogy ha valaki özvegyen marad hátra fiaival és leányaival, és ígéretet tesz, hogy õket felneveli és velük marad, amíg csak él, legyen meg neki az a tõlünk nyert joga, hogy ezt megtehesse, és senki ne kényszerítse õt újabb házasságba. Ha azonban fogadalmát megváltoztatva, ismét férjhez akar menni, és az árvákat el akarja hagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit ne követelhessem magának, csupán az õt illetõ ruhákat.

Hasonlóképpen az özvegyekrõl

Ha pedig valaki gyermek nélkül marad özvegyen és azt ígéri, hogy megmarad özvegységében újabb házasság nélkül, akarjuk, hogy legyen hatalma minden javai felett, és bármit akar azokkal tenni, megtehesse. Halála után azonban e javak szálljanak vissza férje rokonaira, ha vannak rokonai, ha pedig nincsenek, a király legyen örököse.

27. A leányrablásról

Ha valaki a vitézek közül szemérmetlenségtõl bemocskolva, valamely lányt szüleinek engedélye nélkül feleségül elrabol, elrendeltük, hogy a leányt adja vissza szüleinek, még akkor is, ha valami erõszakot követett el rajta, és a rabló tíz tinót fizessen a rablásért, még ha késõbb ki is békül a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény és a népbõl való merészkedik ezt elkövetni, öt tinó kártérítést fizessen a rablásért.

28. Más szolgálóival fajtalankodókról

Hogy a szabadok mocsoktalanul megõrizzék szabadságukat, miheztartást végett, szabályt akarunk nekik adni. Aki ezt áthágva, másnak a szolgálójával fajtalankodik, tudja meg, hogy bûnben vétkes, és ezért a bûnért elsõ esetben korbácsolják meg, és nyírják le. Ha pedig másodszor is fajtalankodik ugyanazzal, ismét korbácsolják meg és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgáló teherbe esik tõle, és szülni nem tud, hanem szülésben meghal, kárpótolja õt másik szolgálóval.

A rabszolgák fajtalankodásáról

Ha valakinek a rabszolgája másnak szolgálójával fajtalankodik, õt is korbácsolják meg, és nyírják le. És ha a szolgáló tõle teherbe esik, és a szülésben meghal, a szolgáját adják el, és árának felét adják a szolgáló urának, másik fele pedig maradjon a szolga urának.

29. Azokról, akik rabszolganõt vesznek feleségül

Hogy senki azok közül, akiket szabad névvel becsülnek meg, valakinek valami jogtalanságot ne merjen okozni, tilalmat és szabályt állítottunk fel, amennyiben ezen a királyi gyûlésen elhatároztuk, hogyha valamely szabad ember a rabszolganõ urának tudtával másnak a rabszolganõjét választja feleségül, elveszítvén saját szabadságának élvezését, örökös rabszolgaságra vettessék.

30. Azokról, akik feleségük elõl külföldre menekülnek

Hogy mindkét nem meghatározott törvény alatt maradjon, és minden jogtalanság nélkül élhessen, ebben a királyi törvényben elrendeltük, hogy ha valaki szemtelenségbõl feleségének megutálása miatt hazájából elmenekül, az asszony mindent, ami férjének birtokában volt, bírjon mindaddig, amíg férjét vissza akarja várni, és senki se merészkedjék õt más házasságba kényszeríteni. És ha magától férjhez akar menni, szabad legyen neki, az õt megilletõ ruhákat magához véve, és egyéb javakat otthagyva házasságra lépni. És ha a férj ezt hallván visszatér, ne legyen neki szabad más feleséget venni az övén kívül, csak a püspök engedélyével.

31. Asszonyok tolvajlásáról

Mivel már az is mindenki számára visszataszító és mindenki elõtt utálatos, ha a férfinem lopást követ el, és még sokkal inkább, ha az asszonyi nem: a királyi tanács szerint elhatároztatott, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor ugyanabba a bûnbe esik, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor is, adják el.

32. A szállások felgyújtásáról

Ha valaki ellenségeskedésbõl másnak az épületeit tûzzel elhamvasztja, úgy határoztunk, hogy mind az épületeket építse fel, mind pedig ami felszerelés elégett, és azon kívül adjon tizenhat tinót, ami negyven solidust ér.

33. A boszorkányokról

Ha valami boszorkányt találnak, bírói szokás szerint vezessék az egyházba, és adják át a papnak böjtölés végett és a hitben való oktatásra, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodszor is ugyanebben a bûnben találják, hasonló vezeklésnek vessék alá, vezeklés után pedig az egyház kulcsát a mellére, homlokára és vállai közé kereszt alakjában süssék rá, és menjen haza. Ha pedig harmadszor is, adják át a bíráknak.

34. A varázslókról

Hogy az Isten teremtménye a rosszindulatú embereknek minden ártalmától mentes maradjon, és senki mástól ne kelljen veszteséget elszenvednie, csupán az Istentõl, aki a gyarapodást is adja, a tanács végzése szerint nagy tilalmat és rendszabályt állítunk a kuruzslók és varázslók elé, hogy semmiféle személy ne merjen varázslással vagy kuruzslással bárkit is elméjének állapotában megrontani vagy megölni. Mégis ha valaki, akár férfi, akár nõ, a jövõben ezt merészelné, adják át a varázslással megrontott kezeire vagy rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítélkezzenek fölötte. Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak, vagy hasonló módon, a püspökök ostorozással javítsák meg õket.

35. A házak megtámadóiról

Akarjuk, hogy erõs béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az apostol mondja: Mindnyájan egyetértõk legyetek stb. És senki se merjen mást megtámadni. Ugyanis, ha ennek az általános gyûlésnek a határozata után valaki az ispánok közül olyan konok lenne, hogy otthonában keresne fel valakit, hogy õt elveszítse és javait feldúlja, ha a tulajdonos otthon van, és (az illetõ) vele harcolni kezd, vagy õt megöli, bûnhõdjék a kard kirántásáról hozott törvény szerint. Ha azonban az ispán esik el, elégtétel nélkül feküdjön. Ha pedig nem személyesen megy el, hanem katonáit küldi, száz tinóval tegye jóvá a támadást. Ha pedig valamely katona támadja meg a másik katonának udvarát és házát, tíz tinóval tegye jóvá a támadást. És ha a népbõl való ember támadja meg valamely hozzá hasonlónak a kunyhóját, öt tinót fizessen a támadásért.

Forrás:Szemelvények az 1526 elõtti magyar történelem forrásaiból I.
Szerkesztette: Bolla Ilona - Rottler Ferenc
Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Kézirat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 3-12.

 

I. István II. törvénykönyve (1030-1038 között)


1. A király adományáról az egyháznak

Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, harminc aprómarhával. Ruhákról és oltártakarókról a király gondoskodjék, papról és könyvekrõl a püspök.

2. A királyi adományok öröklõirõl

Hozzájárultunk tehát az egész szenátus (azon) kéréséhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind a saját (öröklött) vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, míg él - kivéve ami püspökséghez és ispánsághoz tartozik -, és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen valamely vétek miatt birtokainak pusztulását szenvednie, kivéve ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szõtt, vagy idegen országba menekült; ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakirõl törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára, vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, javai azonban változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak.

3. A rabszolgákról és a rabszolgák gyilkosairól

Ha valakinek a rabszolgája másnak a rabszolgáját megöli, a gyilkosnak az ura a szolga értékének felét fizesse kártérítésül a megölt rabszolga urának, ha tudja: ha pedig nem, akkor negyven nap elteltével adják el a szolgát, és árán osztozzanak meg.

4. Az ilyennek a megszabadításáról

Az olyan rabszolgát, aki szabad embert ölt meg, ura, ha úgy tetszik, száztíz tinóval váltsa meg, vagy adja át.

5. A rabszolgák felszabadításáról

Ha valaki idegen rabszolgáknak megkísérel szabadságot szerezni, ahány rabszolgát akart felszabadítani, ugyanannyi szolgát adjon, akik közül kétharmad rész a királynak, egyharmad a rabszolgák urának (adassék). A király pedig a maga részébõl egyharmadot adjon az ispánnak.

6. A rabszolgák tolvajlásáról

Ha valaki a rabszolgák közül lopást követ el, elsõ esetben adja vissza a lopott dolgot és orrát, ha tudja, váltsa meg öt tinóval, ha pedig nem tudja, vágják le azt.

Ha orra levágása után ismét lopást követ el, füleit váltsa meg öt tinóval, ha tudja, ha pedig nem, vágják le azokat. Ha pedig harmadszor is lopást követ el, életét veszítse.

7. A szabadok tolvajlásáról

Ha valaki a szabadok közül lopást követ el, úgy határoztunk, hogy eme törvény szerint adjon elégtételt: ha elõször, váltsa meg magát, ha tudja; ha pedig nem tudja, adják el. Ha pedig eladása után is lopást követ el, a rabszolgákról szóló törvény szerint bûnhõdjék.

Úgyszintén

Ha másodszor (követ el lopást szabad ember), hasonló törvény alá essék; ha pedig harmadszor is, élete vesztésével bûnhõdjék.

8. A királynak nyújtandó elégtételrõl

Ha valaki az ispánok közül a király részét elsikkasztja, adja vissza a csalást, és annak kétszeresével adjon elégtételt.

9. A megokolatlan fellebbezésrõl

Ha valaki a vitézek közül az õ ispánja által igazságosan hozott ítéletet megvetve, a királyhoz fellebbez, azért, hogy ispánját igazságtalannak tüntesse fel, tíz arany penzát fizessen az õ ispánjának.

10. Az ispán hatalmaskodásáról

Ha az ispánok közül valaki valamilyen ürüggyel egy vitéztõl elvesz valamit, adja vissza, és azonfelül sajátjából ugyanannyit (adjon).

11. A hazugság büntetésérõl

Ha pedig a vitézek közül valaki az általa önként adott ajándékról hazug módra azt állítja, hogy azt erõszakkal vették el tõle, veszítse el ezt, és ezenkívül ugyanannyit fizessen (büntetésül).

12. A kard (-rántás) büntetésérõl

Ha valaki karddal embert öl, ugyanazon karddal öljék meg õt.

13. A testcsonkításról

Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megcsonkít, akár a szemén, akár a lábán, akár a kezén, testének hasonló sérelmét szenvedje.

14. A karddal való megsebesítésrõl

Ha pedig valaki karddal megsebez valakit, és a megsebesített a sebbõl teljesen felgyógyul, az, aki a sebet ejtette, a gyilkosságra kiszabott elégtételt fizesse meg.

15. A kard kirántásáról, ha sebesítés nem történik

Ha valaki dühtõl eltelve kardot ránt, de nem üt meg senkit, csupán a kardrántásért a gyilkosságra kiszabott elégtétel felét fizesse meg.

16. A királyi udvar vagy a vár élére állított rabszolgák tanúbizonyságáról

Ha (a király) a rabszolgák közül valakit királyi udvar vagy vár élére állít, annak tanúskodását az ispánok között kell elfogadni.

17. A király és a királyság elleni összeesküvésrõl

Ha valaki a király vagy a királyság ellen összeesküvést szõ, menedéket ne találjon az egyházban. És ha valaki a király élete vagy méltósága ellen bármilyen módon bármiféle összeesküvést szõni megkísérel, avagy olyannal, aki effélét megkísérel, tudva egyetért, ki kell átkozni és az összes hívek közösségébõl kirekeszteni. És ha valaki ilyesféle személyt ismer, és - bár bizonyítani tudná - nem jelenti fel, az elõbb mondott büntetés alá essék.

Úgyszintén ha a szolga urát, ha a katona ispánját megöli.

18. A tizedrõl

Ha valakinek az Isten tizet adott egy évben, a tizedik részt adja az Istennek, és ha valaki tizedét elrejti, kilenc részt fizessen. És ha valaki a püspöknek elkülönített (félretett) tizedet meglopja, mint tolvaj ítéljék meg, és az ebbõl eredõ jóvátétel teljesen a püspöké legyen.

19. Az ispánok álnokságáról

Ha valaki álnokságból azt mondja valamely ispánnak vagy más hû személynek: Hallottam a királyt a te vesztedre szólni, és ez rábizonyul, vesszen el.

20. A cselszövõkrõl

Ha valaki hamis tanúbizonyságot vagy cselszövõ beszédet terjeszt mások között, és hallgatásra kéri õket, hogy az ördög ravaszsága által õket egymástól szétválassza, hazug nyelvének kétszeres váltságdíját fizesse a hazugság vétkéért. Ha csak egy személynek szólt, nyelvétõl fosszák meg.

21. Hogy a tolvaj tanúbizonyságát ne fogadják el

Ha valaki azok közül, kiket közönségesen udvarnokoknak mondanak, lopást követ el, a szabadok törvénye szerint ítéljék meg, az ilyenek tanúbizonyságát azonban (ezután) a szabadok között ne fogadják el.

Forrás:
Szemelvények az 1526 elõtti magyar történelem forrásaiból I.
Szerkesztette: Bolla Ilona - Rottler Ferenc
Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Kézirat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 14-18.