1456. július 4-én kezdődött Nándorfehérvár ostroma. A vár védői több mint két hétig ellenálltak az törököknek, majd július 22-én a Hunyadi János és Kapisztrán János vezette keresztény csapatok döntő győzelmet arattak a támadók felett. Nem sokkal később mindkét hős meghalt.

Az Oszmán Birodalom a XIV-XV. században meglehetős gyorsasággal kezdett terjeszkedni, egyre-másra érték el a hadisikereket. Rigómezőnél például kétszer is megütköztek a keresztény csapatokkal: először 1389-ben szerbeket, majd hatvan évvel később 1448-ban a Hunyadi János vezette magyar és havasalföldi hadsereget gyűrte maga alá a török had. A győzelmek hátterében az Európa-szerte virágzó belviszályok mellett főként a csapatok – még a kor európai szemével mérten is – modern felépítése állt.

Amikor például II. Mehmet 1451-ben hatalomra került, szinte azonnal hozzáfogott hadseregének újjászervezéséhez. Csapatai gerincét a janicsárok alkották. A zsoldos gyalogság létszáma kezdetben alig négyezer főből állt, amit II. Mehmet 12 ezerre emelte, majd a XVII. századra – IV. Mehmet alatt – 55 ezer főre duzzadt e hadtest létszáma. Ugyancsak jelentős szerepet kaptak a hódításokban a szpáhik, vagyis a kivételezett zsoldos lovassereg. Ezen alakulat – melyet még I. Murád szervezett meg – létszáma II. Mehmet idején 45 ezer fő körül alakult. A szultán a tüzérséget is újjászervezte. Az uralkodó hadserege összességében mind létszámban, mind harcértékben a kor európai csapatai felett állt.

Mindezek tudatában II. Mehmet folytatta elődei hódítóhadjáratait. Ennek eredményeként 1453-ban elfoglalta Bizáncot, vagyis Konstantinápolyt. Az ostrom során mintegy 60 ezer hadifoglyot ejtettek a törökök, s a halottak száma is e körül alakult. Azonban a legfontosabb következmény az lett, hogy a keresztény Európa elveszítette egyik legfontosabb székhelyét, II. Mehmet pedig a közigazgatás átszervezése után az Oszmán Birodalom fővárosává tette a várost. Bizánc eleste fordulópont volt a törökök ellen vívott harcban, hiszen ezt követően a Magyar Királyság gyakorlatilag egyedül állt útjában a további hódításoknak. A diadal után a szultán tovább folytatta hadjáratait, s a következő évben elfoglalta Szerbia jelentős részét, ezáltal számos igencsak fontos ezüstbányára is rátette a kezét. Ezt látva Hunyadi János – aki ekkor országos főkapitányi címet viselt – mozgósítást rendelt el, s bár ekkor már Szendrő ellen fordult az oszmán had, a hírre visszavonulót fújt. Ezt használta ki Hunyadi János, és Krusevác térségében megfutamította a mintegy 30 ezer fő alkotta török hátvédet.

Ugyanakkor – nem meglepő módon – Magyarországon belül is számos ellentét feszült a rendek között. 1455-ben ugyan a rendi országgyűlés megerősítette Hunyadit rangjában, sőt, hadiadót is kivetett, ám a nemesek sokallták az országos főkapitány elvárásait és hatalmát. Hunyadi ugyanis száz házanként négy lovas és két gyalogos katonát várt el tőlük. A következő rendi országgyűlést 1456 elejére hívták össze, azonban csak áprilisban kezdte meg munkáját.

Ha mindez nem lett volna elég, az elvárt országos hadsereget csak augusztusra, az aratás befejezte utánra szándékozták összetrombitálni a rendek. A döntés azért is meglepő volt, mert a török újra mozgolódott, s immár Nándorfehérvárt szándékozott megostromolni, melynek védelme alig hétezer fő körül mozgott. Az újabb hódításra induló török hadat a szemtanúk 150 ezer főre tették, ám ezt azóta felülírta a történetírás: napjainkra a szakértők 70-90 ezer fősre becslik az oszmán hadsereg létszámát.

Hunyadi Szegedre ment, hogy sereget toborozzon: saját pénzen felállított tízezres alakulatához mintegy kétezren csatlakoztak. A pápa követe, Kapisztrán János mögött körülbelül 30-35 ezer fő sorakozott fel, szerbek és magyarok vegyesen.

A vár ostroma július 4-én kezdődött meg. Kezdetben a törökök ágyúkkal és ostromgépekkel igyekeztek meggyengíteni a falakat, II. Mehmet pedig emellett gyalogosaiból szoros ostromzárat vont a vár köré annak érdekében, hogy elvágja a védők szárazföldi és vízi utánpótlását. Utóbbi érdekében a törökök a vár ostromához vezényelt mintegy kétszáz hajót is összeláncoltak, teljes szélességében elzárva a Dunát. A folyamatos golyózápor július 13-ig tartott, s ez idő alatt egy torony teljesen megsemmisült. Kapisztrán János titkára szerint az ostrom tizedik napjára a várnak egyetlen ép fala sem maradt.

A támadás harmadik napján találkozott egymással Hunyadi és Kapisztrán, akik között teljes volt az egyetértés azt illetően, hogy a vár felmentésének érdekében először a vízi blokádot kell felszámolni. A korszerűen felszerelt török hajókkal szemben azonban – két nagyobb hajó mellett – csak kicsiny sajkák és szerb dereglyék álltak a rendelkezésükre. Az elképzelés szerint a Duna sodrását kihasználva ezeknek kellett volna átszakítaniuk a zárlatot.

A kistestű hajók azonban nem voltak ehhez elég gyorsak, így közelharc alakult ki. A két fél veszteségeiről Thúróczy János így emlékezett meg: „Sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel.” Az öt órán át tartó öldöklést végül is a Szilágyi Mihály várparancsnok által gyűjtött negyven naszád fordította a magyarok javára. A sikert követően Hunyadi két részre osztotta erőit és élelmiszert, valamint vizet vitt az ostromlott várba. Seregének másik fele Kapisztrán vezetésével a Száva partján táborozott le.

A dunai kudarc után II. Mehmet a végső roham mellett döntött. Ezt szintén hatalmas ágyúzás vezette fel: a fegyverek csupán július 20-án hallgattak el. A szultán másnapra rendelte el a végső roham megindítását. eddigre azonban a vár védőinek létszáma – egy újabb négyezer fős csapaterősítésnek köszönhetően – 20 ezer fő körül volt. A törökök a korabeli beszámolók szerint iszonyatos hangzavarral rontottak a védőkre: az első sorban a kisebb értékű csapatok küzdöttek, mögöttük a szpáhik és a janicsárok vonultak a vár ellen. A védőknek hamarosan fel kellett adniuk a várost, éjfélre pedig a vár öt fokán is török zászló lengedezett. Dugovics Titusz hajnalban rántotta le magával az egyik törököt, aki szintén zászlót akart a fal romjaira tűzni. Ezt látva a törökök megzavarodtak, a védők pedig újult erőre kaptak. Ráadásul megérkezett az az újabb erősítés is, amit Hunyadi korábban kért. Mindezek következtében hajnalra kiszorították az oszmán csapatokat a városból. A törökök súlyos veszteségeket szenvedtek, ezért a szultánnak bizalmasai azt tanácsolták, hogy ne bocsátkozzon újabb harcba. II. Mehmet attól tette függővé következő lépését, hogy a magyarok miként döntenek. A végsőkig kimerült kereszteseket és magyar katonákat Hunyadi arra utasította, hogy ne bocsátkozzanak további harcba, mivel nem érezte elég erősnek a csapatokat egy ellentámadáshoz.

A keresztesek azonban nem hallgattak rá, ők csak Kapisztrántól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Öt íjász kilopózott a várból és egy közeli dombról kezdte nyilazni az akindzsiket, vagyis a könnyűlovasság tagjait. Válaszul szpáhikat vezényeltek ellenük. A kibontakozó csetepaté örvén a keresztesek közül egyre többen csatlakoztak az öt íjászhoz, ráadásul nem csupán a várból keltek segítségükre, de a Száva túlpartján táborozók közül is számosan megindultak. A keresztesek ellen a szultán elitosztagát, a ruméliai lovasságot vetette be, ami elvágta őket a vártól. Kapisztrán eleinte visszatartotta volna őket, ám egyre több keresztes sorakozott fel mellette. Ekkor a vértanúságra vágyó hadvezér az élükre állt, és fegyver helyett kereszttel a kezében vonult a török ellen, miközben állítólag az Újszövetségből idézett: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!”.

Hunyadi – látva, hogy meggyengült az ostromgyűrű, és védtelenül maradt a török tüzérség –, a nehézlovasságot összetrombitálva rohamot indított ellenük. A várbeli lovasság és a keresztesek rohama közepette a törökökön pánik uralkodott el, amit a szultán testőrsége bevetésével igyekezett megfékezni, az időközben magyar kézre került ágyúkat azonban nem sikerült visszafoglalniuk. A csata eldőlt. II. Mehmet öngyilkosságát hívei megakadályozták. A szultán megmaradt hadait ezt követően visszarendelte Bizáncba.

A diadal hírére III. Calixtus augusztus 6-át Urunk színeváltozása tiszteletére hivatalos ünneppé emelte. A győzelem után Hunyadi újabb nagyszabású hadjáratot tervezett a törökök ellen, melynek célja Konstantinápoly felszabadítása lett volna. Ebben a törekvésében azonban halála megakadályozta: alig egy hónappal a diadal után, augusztus 11-én a csatatéren kitört pestisjárványban meghalt. Kapisztrán János szintén a pestis áldozata lett: október 23-án az újlaki obszerváns (a ferences rend egyik ága) kolostorban halt meg. A kolostor, ahol végső nyugalomra helyezték, a késő középkori Magyarország egyik fontos zarándokhelye lett, a csodatévő földi maradványai, ereklyéi azonban a török hódoltság idején elvesztek. Kapisztránt 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta szentté. A világraszóló diadal megtörte a törökök terjeszkedését. Hatvanöt évig nem is kísérleteztek hasonló méretű hódító akcióval.

Kecskeméti József, honvédelem.hu