2007. január 25. Múlt-kor

A magyar történeti hagyomány a Habsburg-kormányzat egyik legnagyobb bűnének tartja a magyarországi várak lerombolását a 17-18. század fordulóján. Oross András a Fons 2005/2 számában a levéltári források elemzésével mutatja be, hogy valójában milyen okok vezethettek az erősségek felszámolásához.

Magyar várak az osztrák hadügyi koncepcióban

A magyar várrombolásokra vonatkozó két rendelet (1699. december 13., 1702. január 26.) nem ismeretlen a korszakkal foglalkozó kutatók számára, mivel közlésükre már korábban sor került. Oross ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy ezek a kiadások pontatlanok és ennélfogva kevésbé alkalmasak a Takáts Sándor által megfogalmazott, részben helytálló kép pontosítására. Takáts a 20. század első évtizedeiben vetette papírra állításait: szerinte a magyar várakat 1702-ben szándékosan rombolták le. A vártörténeti monográfiák ezeket a gondolatokat kritika nélkül átvették.

Hétvégi várkalauz a Múlt-koron

Már 1702 előtt is semmisítettek meg erősségeket, a 16. században ezeket különböző törvényekben jelölték ki. A legfőbb indokként a felszerelés és az őrség hiánya szerepelt, ugyanis fennállt az oszmán kézre kerülés veszélye, amelynek következtében a legfőbb ellenség komolyabb őrséget helyezhetett volna el ezekben a várakban. A várháborúk a védelmi rendszerre terjedtek ki, a megsérült erősségek felújítására azonban sok esetben nem volt pénz. Olykor politikai megegyezések vezettek egy-egy vár eltüntetéséhez, az 1664-es vasvári béke után például ez lett a sorsa"bizonyos katonai és politikai okokat" említett.

Oross sorra veszi a lehetséges magyarázatokat. A 16-17. századi hadügyi forradalom során kiderült, hogy a várharcok helyett sokkal nagyobb szerep jutott a mozgó haderőnek és az összehangolt hadmozdulatoknak. A kis méretű várak helyőrsége katonákat vont el a hadseregtől, ez különösen a bástyákon szolgálatot teljesítő tüzérek miatt volt fájó. Továbbá a magyarországi várak elavultak voltak, egyáltalán nem feleltek meg Sébastien le Préste de Vauban marsall elméletének. A hadmérnök szerint az ideális erősségben nem voltak lakóházak, sok előművel és modern (füles vagy olaszrendszerű) bástyával rendelkezett. A hadvezetés koncepciója a kevés, de jól megerősített vár létjogosultságát támogatta. A védelem a déli határvidékre, az Oszmán Birodalom közvetlen közelébe tolódott. A spanyol örökösödési háború kitörésével komoly haderőt csoportosítottak át, így a várak helyőrség nélkül maradtak.

A bécsi udvar ezzel párhuzamosan fel akarta számolni a magyarországi társadalom és a hadsereg szoros összefonódását. A háborúk ugyanis véget értek, így a végvári réteg munka nélkül maradt. A katonákat le kellett telepíteni, hogy a társadalom "hasznos" tagjává váljanak. 1701 novemberében kiadták azt a rendeletet, amely a birtokos vagy ingatlannal rendelkező és gazdasági tevékenységet folytató katonákat adófizetésre kötelezte. A korábbi munkahelyük drasztikus megszüntetése kényszerítő erőt jelentett. A további, talán a legfőbb ok a pénzhiányban keresendő: a 17. században már a zsoldok kifizetése is állandó nehézségekbe ütközött, a várak esetleges felújítása pedig egyértelműen meghaladta a Habsburg Birodalom pénzügyi lehetőségeit.

Folyamatosan változtak a megsemmisítési listák

Oross a tanulmányban kilenc, latin és német nyelvű dokumentumot közöl, a szemelvények lényegét rövid, magyar nyelvű tartalmi kivonatban foglalja össze. A források számos izgalmas adalékkal szolgálnak a várrombolások történetéhez, így kiderül az is, hogy az 1699-1702 között jelentősen megváltozott a megsemmisítésre ítélt várak listája. A földdel való egyenlővé tétel nem azonnal következett be, több vár az 1702-es listába már nem került bele. Gyula várának például csak a külső palánkját hordták szét, a belső, téglaépítésű rész napjainkban is látható. Zrínyiújvárnak és Székelyhídnak is. A Haditanács azonban nem fogalmazott egyértelműen, hogy miért akarta megsemmisíteni a magyarországi várakat, a rendelet

A tervek szerint több vár kaszárnyaként funkcionált volna, viszont ez együtt járt a védműveket lerombolásával: ilyen jellegű építményeket főként a rebellis Felső-Magyarországon akartak kialakítani. A nagyobb, megerősítendő várak - pl. Szeged, Szolnok, Tokaj, Ungvár, Kassa, Nagyvárad, Trencsén, Esztergom, Győr - a környék védelmét szolgálták. Az 1702-es rendeletbe több olyan vár is bekerült, amelynek sorsáról 1699-ben még nem döntöttek. Feltételezhető, hogy a Rákóczi Ferenc által szervezett összeesküvés lelepleződése után nem akarták a várakat egy esetleges felkelés kezére játszani.

A rombolás nem ment volna az adminisztráció segítsége nélkül, így Oross szerint a műveletek végrehajtásában hatalmas szerep jutott a bécsi Udvari Kamarának és a magyarországi kamaráknak. Ők biztosították az anyagi hátteret, intézkedtek a szerszámok és a tüzérségi eszközök elszállításáról. Az 1702-es rombolás eredménye: 17 várból négyet romboltak le teljesen; öt esetben folytak ilyen jellegű munkálatok; hat várat pedig nem bántottak. Persze már akkor is működött a korabeli lobbi, mivel a főurak nem akarták felszámolni rezidenciájukat. Példának okáért Körmend esetében Batthyány II. Ádám, Veszprém említésekor Széchenyi Pál kalocsai érsek, míg Pápára Eszterházy Antal emelt vétót.

A dokumentumok alapján jól nyomon lehet követni a rombolások folyamatának a szándékát. A megsemmisítést az egyes katonai parancsnokok felügyelték, a konkrét munkálatokat a megyék által kirendelt munkások, illetve a helyi katonaság és polgárság végezték el. Mindent össze kellett írni, és gondosan ügyeltek a fuvarok és a szerszámok elegendő mennyiségére. Egyes esetekben az is kiderül, hogy mi lett a kövek sorsa: Székesfehérvárott például - az Udvari Haditanács engedélyével - városházát építettek belőlük.

KORÁBBAN
   Hétvégi várkalauzok
   Feltárulhat Zrínyi Miklós lerombolt erőssége
   Visszakapták a Habsburgok Drakula kastélyát
   A sámsonházai Fejérkő - egy ismeretlen várrom régészeti kutatása