1552. júniusában Szokullu Musztafa beglerbég 50 ezres serege élén Temesvár ellen fordult. A várat alig kétezer ember védte. Az egy hónapos ostrom után, július 27-én Temesvár elesett. A harcokban életét vesztette a vár kapitánya, Losonczy István is. A török had ez követően szinte szabadon vonulhatott tovább Magyarország ellen.

1547-ben a török szultán, I. Szulejmán egy hosszabb hadjáratot követően békét kötött Drinápolyban. Az ezt követő viszonylag békésebb időszakot Magyarország arra használta fel, hogy kiépítse a végvárak rendszerét, azonban az újonnan kialakított erődítmények nem voltak annyira erősek, mint a korábban kialakított délvidékiek. Az új végvárak mindegyike hasonló elv alapján épült, sőt a már meglévő – és katonai szempontból értéktelen – főúri kastélyokat is ugyanezen szempontok alapján erősítették meg. Általánosságban elmondható, hogy a régi-új erődítmények falait megvastagították, azokat vizesárokkal vették körül. A fő stratégiai pontot a bástyák jelentették: a régieket átépítették, vagy újakat emeltek. A hagyományos körbástyákra gyakran „füleket” illesztettek, hogy ezekből a kiszögellésekből jobban tudjanak védekezni a gyalogos roham ellen. Ugyanakkor a török seregnek is meg voltak a maga problémái a hódításokkal. Ezek közé az utánpótlás biztosítása, illetve az áttelelés megoldása tartoztak. A bécsi haditanács döntései alapján kialakított védelmi rendszerre, erődítményre szükség is volt, hiszen a béke átmenetinek bizonyult.

Erősítésre várva

A törökök – látván a háborús előkészületeket – 1550-ben, illetve 1551-en újabb támadást indítottak Magyarország ellen. A második török hadjáratot is innen számítja a történelem. Csúcspontja azonban 1552-ben következett be. Ebben az évben indult támadás – egyebek mellett – Temesvár, Szolnok és Eger ellen. Temesvár ellen 1552. június 24-én fordult a Szokullu Musztafa vezette had, az igazi, komoly ostrom június 27-én kezdődött és közel egy hónapig tartott. A beglerbég csapatai mintegy 50 ezer főt számláltak. A vár védőinek létszáma ennek töredéke volt: a magyar lovasokból, a hajdúkból, a cseh, német, valamint spanyol zsoldosokból álló védők hadra fogható létszáma alig érte el a kétezer főt. A vár parancsnoka, Losoncy István keserűen jegyezte meg, hogy a „ahogy látjuk, és ahogy a hozzánk érkezett pribékek, illetve nálunk levő rabok mondják, közülük is csak mintegy negyed rész kész és alkalmas a háborúskodásra és a csatára”.

Ugyanakkor maga a vár jelentős harcászati értéket képviselt, amiről egy török krónikás a következőképpen írt: „ez a híres vár mély vízben levő szigeten fekszik, s minden oldalon tengerhez hasonló mocsár veszi körül. Nagy templomaival a szépség palotája; árkokkal megerősített belseje tömve volt spanyol, német, szerb és magyar hitetlenekkel. Mindegyik nemzetnek független bánjai és bégjei lévén, a német király részéről a Losonczy nevű átkozott volt a vezér és a szeraszker igen nagy számú ördöngös katonasággal".

Losonczy István azonban nem bízott csupán a puszta falakban és a csekély számú seregében: erősítésre várt. Az utánpótlást egy bizonyos Tóth Mihálynak kellett volna biztosítania. A szegedi bírónak még korábban – felesége által – küldetett a temesvári vár kapitánya 6000 forintot, hogy sereget szervezzen. Ő össze is verbuvált mintegy kétszáz hajdút. Ezzel a kicsiny csapattal csatlakozott a bihari főispán ezer főt számláló seregéhez. A hajdúk azonban megrettentek, amikor látták, hogy Szentandrásnál a törökök főerőivel megütközve kell ahhoz áttörniük, hogy Temesvárhoz vonulhassanak.

Gyáva felmentő sereg

A csatába küldött ötszáz hajdút a törökök szétverték, s egytől-egyig lemészárolták őket. Elrettentésképpen pedig száz katona levágott fejét hajították a várba. A sebesülten bujkáló Tóth Mihály azonban a csúfos vereség ellenére azon igyekezett, hogy a megmaradt hajdúkat (alig több mint ezer főt) a temesvári várba juttassa. Vállalkozása azonban kudarcot vallott: a korábbi vereség kapcsán megrémült katonákat nem lehetett újra harcra bírni. A szentandrási vereséget – hasonlatosan egy-két korábbi ütközethez – az innen-onnan összeverbuvált katonák fegyelmezetlensége, sőt gyávasága okozta. A kettős vereség kapcsán Losonczy István sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. A várat június 27-én kezdték el ágyúzni a törökök. Július elejére már annyi rés keletkezett a várfalon, hogy rohamot indíthattak ellene. Azonban az ostrom első szakaszában a támadók komoly veszteségeket szenvedtek el: a krónikások beszámolója szerint a beglerbég lovát is kilőtték a védők. Július 20-án újabb erős ágyúzásba fogtak: a célpont a város és a vár összeköttetését és védelmét biztosító Víztorony volt. A kemény tüzérségi támadás után rohamot indítottak ellene, ám az első támadást még sikeresen visszaverték a védők. 24-én azonban már megroppant a védelem, s kénytelenek voltak a várba visszavonulni.Az elhúzódó ostrom miatt – főként – az idegen zsoldosok zúgolódni kezdtek. Losonczy István végül engedett a spanyol katonák parancsnokának és tárgyalásokat kezdeményezett a törökökkel. Ennek eredményeként a várban tartózkodó katonáknak minden vagyonukkal és fegyverzetükkel szabad elvonulást ígértek. Azt is vállalták, hogy azokat akik maradnak „megtartják jogaikban”. Utóbbit betartották, az előbbit viszont nem. Az elvonuló katonák számára csak egy nagyon keskeny ösvényt hagytak szabadon, annak érdekében, hogy ne vehessenek fel harci alakzatot. A kivonuló katonákra és szekereikre a törökök rárontottak és jóformán egytől-egyig lemészárolták őket. A vérengzésben Losonczy István is elesett, levágott fejét a beglerbég Konstantinápolyba küldte.

Következmények

Kivonulásáról és haláláról Tinódi lantos Sebestyén az Erdéli História című művében a következőképpen írt: „óh, mely veszedelem csakhamar történék, kincstartó barátot mert ezért megölék, jó Losonczi Istvánt Temesvárba veszték”. Temesvár eleste után a török csapatok gyakorlatilag ellenállás nélkül vonulhattak tovább Magyarország belseje felé. 1552. augusztus közepén egy alig két napig tartó csatában Palást térségében aratott döntő győzelmet a budai pasa a keresztény csapatok felett. Ezzel a győzelemmel a törökök megszilárdították hatalmukat az Alsó-Ipoly térségében, s az országot kétfelől támadó erők egyesülhettek. A következő áldozat a szolnoki vár volt, amit mintegy 1500 fős vegyes (cseh, spanyol, német és igen kis létszámú magyar) sereg védett a rárontó mintegy 40 ezer főnyi sereggel szemben. A kimenetel nem volt kétséges: az idegen katonák dezertálása után a vár elesett. Ezután a török sereg Eger vára ellen fordult. A szeptember 9-én kezdődött ostromban résztvevő török sereg létszámára különböző becslések vannak. Gárdonyi Géza – költői túlzással – 200 ezer főre tette a támadók létszámát. A közmegegyezés azonban korábban 80, míg manapság inkább 40 ezer főre teszi a török sereg létszámát. egy biztos. Dobó István várkapitánynak alig kétezer fő (köztük nők és gyerekek) állt a rendelkezésére. De ez már egy másik csata…

Kecskeméti József, honvédelem.hu