A magyar kultúra megmentése

A „Stella” csillagászati egyesület megalakulásakor mondott beszéd 1923 november 3-án. Megjelent a „Néptanítók Lapja” 1923 44–45. számában. HUNNIA 113. szám

A magyar művelődés válságáról senki előtt sem beszélnek oly sokat, mint éppen Önök előtt, kiknek soraiban sok a mecénás s akiktől sokan tudományos és művészeti törekvéseik felkarolását remélik. Félek, hogy „kultúránk” válsága éppen gyakori hangoztatása folytán frázissá válik s így a benne rejlő igazság elveszti vonzó és meggyőző erejét; úgy jár, mint a dal, melyet a kintorna meguntat. Ezért talán nem végzek felesleges munkát, ha éppen én, ki állásomnál fogva mélyebben láthatok belkulturális viszonyainkba és művelődési bajainkba, röviden kifejtem, mi a sok panaszban a valóság, s hogy a mentés művében miként kell a munkának megoszolnia az állam és a társadalom között.

A Történelmi Társulatban tüstént a proletárdiktatúra bukása után hozzáláttunk a történelmi tudományok restaurálásához és pedig, bár akkor a politikai élet lármája a közfigyelmet még sokkal inkább lekötötte, mint ma és zsivaja minden más hangot szinte elnyomott, – nem minden eredmény nélkül. A mi magyar akciónk már kifejlődőben volt akkor, midőn a németek megalakították a maguk Notgemeinschaftját, egy teuton szervező erővel megkoncipiált nagy organizációt a német művelődés repedezni kezdő hatalmas épületének megmentésére. Amint az minálunk történni szokott, nyomban felkapták a német Notgemeinschaft jelszavát, pedig a mi helyzetünk a némettől lényeges eltéréseket mutatott. A németek gazdasági és művelődési téren a háború előtt elért sikereiket főleg szervezeteiknek s az erők így lehetővé vált tervszerű és nagyarányú egyesítésének köszönhették. Még bizonyára sokunknak él emlékezetében az a szenzációs hatás, melyet a Dresdener Bank és az Aschauffenburger Bank-Verein konszernje révén előállított nagy tőkekoncentráció a gazdasági világban akkor kiváltott. S ez nem volt másképp a kulturális életben sem. Nagy tudományos vállalkozások jöttek létre, melyek körül a kutatók csoportja tömörült; sorozatos kiadványok keletkeztek; állami pénzekből és magánosok áldozatkészségéből folyton újabb és újabb tudományos intézményeket alapítottak s ennek az extenzív tudománypolitikának eredményeképpen olyan bőséges irodalmi termelés indult meg, hogy joggal lehetett geistige Überproduktion-ról és Überkulturról beszélni. Mikor aztán a német pénzügyek megromlása folytán a nagy kulturális szervezet és termelés anyagi alapjai meginogtak, akkor éppen a szervezet és termelés túl nagy méretei, túlfejlesztettsége vált a kalamitás fő forrásává. A baj nagyságával szemben a mentésre rendelkezésre álló erők aránylag gyöngéknek bizonyultak, ami a német közművelődési válságnak egészen speciális jelleget adott.

Minálunk teljesen más a helyzet, csak a baj forrása: a vesztett háború, azonos mind a két országban. Minálunk, hol az öncélú kultúrpolitika csak 1867-ben indulhatott meg, a közművelődési szervezet túlfejlesztettségéről, tudományos túltermelésről a békében sem lehetett komolyan beszélni, ami ma előnyös, mert kulturális apparátusunkat takarékos kormányzás mellett a maradék ország is képes fenntartani, s nem kell a közművelődés tanult munkásait létszámapasztás címén tömegesen elbocsátanunk. Egyetemi tanáraink státusrendezése némileg enyhítette tudósaink anyagi gondjait; de soha el nem hervadó dicsősége marad a magyar intelligenciának, hogy a nagy fizetésemelések előtt, midőn az értelmiség anyagi helyzete valóban tarthatatlanná vált, a maga és a haza sorsán egy pillanatra kétségbe nem esett, hanem példás kötelességtudással dolgozott tovább, miben a nemzeti életerő elemi megnyilatkozását kell látni. A mi kulturális bajainknak is az a fő forrása, ami összes bajainknak kútfeje, hogy elszakították az ország kétharmad részét. Ennek csak további következménye, hogy két egyetemünk hajléktalanná vált, hogy elvesztettük gyönyörű kolozsvári klinikánkat, laboratóriumainknak felszerelését, könyvtárainkat s hogy odaveszett az ógyallai csillagvizsgáló is. Bajainkat tetézték a botor forradalmak s az eszeveszett proletárdiktatúra, minek során a rendbontásban és fegyelembontásban közintézményeink lerongyolódtak, felszerelésüket szétkapkodták s ma a hiányokat méregdrága árak mellett kell kipótolnunk. Közművelődésügyünk különös baja, hogy a háború éppen a nagy kulturális építkezéseket befejezetlenül találta; befejezetlenül áll ma is a debreceni klinikai telep, csak nehezen tudjuk befejezni Országos Levéltárunk palotáját, földönfutóvá lett intézmények számára pedig s ezek sorában csillagdánk számára is új hajlékot kell emelnünk. De mindezt el kell végezni, ha művelődésünket meg akarjuk menteni. Az év elején pár külföldi szakember megtekintette épülő klinikánkat a debreceni Nagyerdőn, s mióta ez alkotásunknak ekként híre ment, nem múlik el hónap, hogy ne jönnének külföldiek látogatására. Bizony mondom, hogy a művelt külföld szemében a debreceni klinikai építkezés jobb propaganda, mint a célzatosan megírt füzetek milliói, mert igazi meggyőző ereje a tényeknek és alkotásoknak van. Ha a felsorolt bajokhoz még hozzá teszem azt, hogy pénzünk elértéktelenedése következtében összezsugorodtak alapítványaink, összeomlott egész ösztöndíjügyünk, s így a szegény tehetségek taníttatását sem tudjuk biztosítani; ha még rámutatok arra, hogy a papír árának és a nyomdai költségeknek szédületes emelkedése folytán mindig nehezebb lesz a könyvek s a folyóiratok kiadása, akkor főbb vonásaiban megrajzoltam a mi magyar közművelődési válságunknak kórképét, amely – újból hangsúlyozom – lényegesen eltér a túlfejlesztettségből eredő német bajoktól.

A kultúra katasztrófája nem úgy következik be, mint midőn a bolthajtás nagy robajjal egyszerre beszakad; hasonló az a természet őszi elhalásához, midőn levél levél után lassanként hullik el. A magyar művelődés fájának ez a levélhullása sajnos folyik. Ógyallán volt földmágnességi állomásunk, ez volt a nemzetközi szervezetben délkeleten az utolsó láncszem. Az állomást elvesztettük, a földmágnességi megfigyelések és mérések megszűntek hazánkban, a nemzetközi szervezetből ezen a téren már kiestünk. Íme lehullott egy levél. És ha Tass Antal igazgató nem menti meg komoly, személyes kockázat árán az ógyallai csillagvizsgáló felszerelését, akkor így állnánk a magyar asztronómiával is. Mert a magyar csillagászat felett rossz csillagok jártak. 1852-ben az osztrák önkényuralom lebontatta a gellérthegyi csillagvizsgálót, hogy helyére a főváros fékentartása céljából a citadellát építtesse. Ekkor a magyar csillagászat folytonossága két évtized tartalmára megszakadt. Az 1918-iki összeomláskor elvesztettük az ógyallai magyar csillagdát is, de a hagyományos magyar balsors nem ejtett kétségbe bennünket, hanem a Svábhegyen hozzáláttunk a harmadik magyar csillagda építéséhez. Nem akarjuk, hogy a természettudományok e másik ágában is töröljenek bennünket a számottevő nemzetek sorából; nem akarjuk, hogy ezen a téren is kikapcsolódjunk a nemzetközi tudományos munkából. Hiszen nemzeti büszkeségünk, hogy pl. a csillagok színkép-típusának megállapítására a pottsdami és az amerikai Harwarth-csillagda a mi, ógyallai csillagvizsgálónkkal társult.

Az állam a Svábhegyen, a székesfőváros által átengedett telken, már megépítette a meridián-házat és a nyolchüvelyes reflektor befogadására szükséges kupolát. Most pedig hozzáláttunk a központi épülethez, melyben a laboratóriumok, a csillagászati normál-óra befogadására szükséges temperált helyiség, a könyvtár és precíziós mechanikai műhely nyer elhelyezést, tetején pedig felszerelhető lesz az asztrofotométer. Igen, az építkezés és a személyzet fenntartása állami feladat, de a munkából és az áldozatból a társadalomnak is ki kell vennie részét.

Amily lelkiismeretlenség, ha egy nemzet tökéletlen, elmaradt fegyverzettel egyenlőtlen tusába küldi fiait az ellenséggel szembe, éppen olyan vétek tudósaink iránt, ha elavult, elégtelen műszerekkel bocsátjuk őket bele a nemzetközi tudományos versenybe. A magyar csillagvizsgáló főműszerét: egy Heyde-féle reflektort 90.000 aranymárkáért még a háború előtt megrendeltünk, de csak 28.000 márkát fizettünk ki, a további részletek folyósítása megakadt, mire a drezdai cég a műszer építését beszüntette. 62.000 aranymárkára lenne szükségünk, hogy végre megkaphassuk a reflektort, mely a magyar csillagvizsgálót megint beiktatná a nemzetközileg számottevő intézetek sorába. Mily szép emlék lenne a jövő nemzedékek számára, ha a hatalmas műszerre rávéshetnénk azoknak a mecénásoknak nevét, akik nehéz időkben áldoztak a magyar csillagászat megmentéséért. Külföldi segítségre is szükségünk van, de különösen az angolok és amerikaiak támogatására nem számíthatunk, ha odakint nem látják, hogy magunkon is segíteni akarunk, hogy magunk is áldozunk. És itt tiltakoznom kell az ellen a dőre állítás ellen, amely imitt-amott már felhangzik, hogy a tudományos kiadások minálunk olyan luxust jelentenek, melyet nehéz pénzügyi helyzetünkben nem engedhetünk meg magunknak. A modern nagy felfedezések nem véletlen rábukkanás, nem empirikus próbálgatás eredménye, hanem céltudatos tudományos kísérletezés, kutatás nemes gyümölcsei. És ezeknek a felfedezéseknek gyakorlati, anyagi haszna is kiszámíthatatlan, mint azt legutóbb báró Eötvös Loránd találmányánál magunk is láthattuk. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsúpfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.

De nem elégséges az, hogy a társadalom csak áldozzon a magyar tudományosságáért. Kell, hogy érdeklődjék is iránta, kell, hogy szeresse. Autokrata uralkodók félművelt népek között is létesítettek tudományos és művészeti intézeteket, de ezek a gyökértelen alapítások csakhamar elpusztultak, mert nem voltak az érdekelt nemzet köztudatában lehorgonyozva. Csak az a tudományosság életképes, mely erőit a nemzetnek abból az áldozatkész meggyőződéséből szívja, hogy a népek világtörténelmi létjogosultsága abban rejlik, tudnak-e haszonnal közreműködni az emberiség haladásán a művelődés útján.

Igen, szeretni kell a kultúrát, hogy virágozhasson. A tudományok között pedig talán legkönnyebb a csillagászatot szeretni. Hegytetőről szívesen kalandozik el tekintetünk a róna végtelensége fölött. És sokkal azelőtt, hogy a görög Hipparchos megalapította a tudományos csillagászatot, a keleti népek már űzték az asztrológiát és minden korok belebámultak a csillagos ég végtelenségébe. Az ábrándos fiatal leányt és a nagy tudóst ugyanaz a hatalmas ösztön tölti be, amikor tekintete rámered a csillagok miriádjaira. A végtelenség megsejtése ez, amely ösztönszerűleg vonzza a hallhatatlan, a végtelen emberi lelket, mellyel belsőleg rokon.

Az egyesület, melynek megalkotására egybegyűltünk, kettős cél szolgálatára hivatott. Meg kell, hogy szervezze a társadalmi áldozatkészséget a svábhegyi csillagvizsgáló befejezésére és kell, hogy felkeltse az érdeklődést a legszebb természettudomány, a csillagászat iránt, amely lehetővé teszi a művelt ember számára, hogy magának világképet alkosson. Midőn az előkészítő közgyűlést ezennel megnyitom, annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk és a magyar nemzet kálvária útjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.

gr. Klebelsberg Kuno

A magyar gyermekvédelem

Az Országos Gyermekvédő Liga 1926 április 25.-i közgyűlésén tartott beszéd. HUNNIA 114. szám

A Szentírásnak talán legbensőbb epizódja az, amikor a Megváltó a tanító munkába belefárad és az anyák akarják gyermekeiket hozzávinni. A tanítványok a Mester iránt való figyelemből ezeket az anyákat távol akarják tartani, ki azonban akkor azt mondja nekik: Eresszétek hozzám a gyermekeket. És amikor ezt megtették, s a Megváltót körülsereglették a gyermekek, akkor megcsókolta és megáldotta őket.

Ha teológus lennék, azt vitatnám, hogy minden idők gyermekvédelmének a biblikus, – hogy úgy mondjam – a demokratikus alapja a Megváltónak a maga egyszerűségében valóban nagyszerű kijelentése, hogy eresszétek hozzám a gyermekeket. Ez a szellem élt is a keresztény Egyháznak kebelében. Az Egyház a szép révén is igyekszik közelebb hozni az emberi lelket örök eszméjéhez, az Istenhez és ebben a törekvésben a nagy képzőművészek különösen két momentumot, két témát ragadtak ki: Krisztus a keresztfán és a Madonna, karján a gyermek Jézussal. Ez a téma, a Madonna, karján a gyermekkel egy nagy szociálpolitikai igazság, az anyai szeretet apoteózisa, a sarjadzó élet védelmének, a gyermekvédelemnek nagyszerű szimbóluma, amely minden idők nagy művészeit elementáris erővel megragadta.

Ezért az Egyházak mindig kötelességüknek tartották a gyermekvédelemnek ellátását olyan időkben, amikor az állam erre még nem volt képes. Az újkor folyamán azután az Egyházaknak még két segítő társuk támadt, a modern állam és a társadalom, a társadalomnak szabad egyesülései. Christian Wolff, a XVIII. századnak nagy állambölcselője mondotta ki először pregnánsan, hogy nem elég az, hogy az államok diplomáciával foglalkoznak, más államokkal való viszonyukat ápolják. Nem elég az, hogy a védelemre hadsereget tartsanak fenn, s hogy egy kegyetlen igazságszolgáltatással a belső békét is biztosítsák, hanem szükség van az állam jóléti tevékenységére.

Christian Wolff, aki a Wohlfahrsstaat, a jóléti állam teóriáját vallotta, azt is követeli, hogy az állam a diplomácia, a hadsereg és igazságszolgáltatás mellett törődjék polgárainak testi, szellemi és gazdasági jólétével. S valóban, ennek a Wolff-féle nagy programnak alapján a felvilágosodott abszolutizmus korában, a XVIII. és XIX. században az alkotmányos államok nagymérvű jóléti tevékenységet fejtettek ki. Harc csak akkor keletkezett, mikor a modern radikalizmus az állam számára monopóliumot követelt, abból a szempontból, hogy a jövő nemzedék gondolkozását a radikális politikai programok szellemében irányítsa. Legutóbb, mikor a szovjetállam kultuszminisztere Berlinben megjelent és megkérdezték tőle, hogy van-e Oroszországban tanítási szabadság, akkor kénytelen volt bevallani, hogy a természettudományok terén, ahol tehát a világnézeti kérdések kevésbé jelentősek és kevésbé játszhatnak bele a tanulásba, ott van szabadság, de a szellemi tudományok terén csak a Marx-féle államtant szabad tanulni. A politikai radikalizmusnak azért kíván az iskola monopóliumot, hogy a jövő nemzedékeknek gondolkozását befolyásolhassa a maga egyirányú és egyoldalú ideológiájával.

Ezzel a rendszerrel szemben – azt hiszem – helyesebb a mi magyar rendszerünk. Jól látjuk ezt, amikor azt mondjuk, hogy a magyar nemzetnek mai súlyos helyzetében minden kéz összefogására szüksége van. Tegye meg az állam a szellemi és testi jólét biztosításában mindazt, amit gyenge pénzügyi eszközeivel meg tud tenni, de e mellett hagyjon szabad teret az Egyházak és a társadalom működésének. Ez a szabadságnak útja s ez a tradicionális magyar kulturális és szociális politikából folyik.

Az Állam és az Egyházak mellett itt van még harmadik tényező, a társadalom. Az angolszász nemzetek életerejéről az én meggyőződésem szerint talán leginkább az tesz tanúságot, hogy társadalmi úton meg tudták szervezni a gyermekvédelmet és hogy a gyermek kultuszát Angliában és Amerikában nemzeti hivatássá tették. A nursefogalmának kifejlődéséhez is az angol és az amerikai gondolkozásra volt szükség s ez ott valósággal nemzeti intézménnyé lett. Ezekben az országokban elsősorban a magánjótékonykodás, a társadalom szabad egyesülései, az egyesületek, alapítványok azok, amelyek a gyermekvédelemnek a gondolatával foglalkoznak. Nekem volt alkalmam az angol társadalom vezető köreivel beszélni, akik Viktória királynő korának nagyságát elsősorban a nagy gyermekáldásban látták. Közismeretű tény, hogy Viktória királynő eszményi viszonyban élt férjével, Albert kóburgi herceggel. Nagy gyermekáldásban volt része és az ő példája nyomán Angliában valósággal a bontonhoz tartozott a nagy család. Ez tette lehetővé Nagybritannia nagyságát, mert ők nemcsak gyarmatokat hódítottak, hanem a gyarmatokat be is tudták népesíteni.

Tőlem teljesen távol áll minden napi, minden európai politika, én a kultúrresszortommal foglalkozom és nem akarnék félreértetni. De tisztán kulturális és szociális politika szempontjából nem lehet megtagadni a nagy erőt attól a gondolattól, amelyet legutóbb Mussolini hozott kifejezésre, amikor a sok olasz gyermek révén Olaszország nagyobb részeltetését követeli a gyarmatpolitikában. Olyan gyarmatokat kér, amelyeket az olasz nemzet a nagy gyermekáldás révén be is tud népesíteni.

Nekünk nem kell a külföldre, Angliába vagy Olaszországba menni, hogy a szaporodás nagy jelentőségét, a gyermek nagy jelentőségét feltétlenül értékelni tudjuk. Hiszen jól tudjuk saját történelmünkből, hogy a török időkben a Nagy-alföldet, amely ma a mi nemzeti erőinknek nagy és fő erőforrása, valósággal kipusztították a törökök. Mikor a XVII. század végén a mi hatóságaink oda visszatértek, mocsarakat, sivatagokat, kopár területeket találtak, egymagukban álló templomtornyokat, amelyek mellől összeomlott a templom, elpusztult a falu, ahol ezek a magányos tornyok csak a pusztulást hirdették az utókornak. És akkor a magyar anyák termékenysége a XVIII. században és a XIX. század első felében benépesítette ezt az elpusztult területet. Kevesen gondolnak arra, hogy a puszta és a pusztulni ige közös s azt jelenti, hogy itt elpusztult helyekről van szó. Ami akkor puszta volt, az ma tele van magyar tanyákkal, amelyeknek friss, egészséges, erkölcsileg is egészséges levegőjéből szívjuk az erőt az ország újjáépítéséhez.

Berlini beszédemben hangsúlyoztam, hogy nincs Európában ország, amely területét, egész államterületét egy-két század alatt így megváltoztatta volna. És mégis itt vagyunk. Miért? Mert volt bennünk annyi szaporodási képesség, a magyar anyában volt annyi gyermekszeretet, hogy ezt a nagy megújhodást véghez tudtuk vinni.

A nagy gyermekáldás nemcsak fizológiai, hanem erkölcsi probléma. Egy angol állambölcselő azt tanította, hogy a nemzeteknek kultúrájára abból lehet következtetni, hogy mennyi szappant fogyaszt az a nemzet. A tisztaság szempontjára helyezi a súlyt. Azt hiszem, ez a meghatározás csak külsőleges, mert én a nemzetek kultúrfokának a megállapításánál fő kritériumként azt keresem, mekkora annál a nemzetnél a gyermekhalandóság. Vad és önző népek megölik és elhanyagolják a gyermekeket s általában a dolgozó korban levő népesség nem akarja viselni a terhét az öregek ápolásának és a gyermekek gondozásának. Mentül műveltebb, civilizáltabb és erkölcsösebb egy nemzet, annál jobb dolga van annál a nemzetnél a gyermeknek. Ez a nemzetek kultúrfokának az én meggyőződésem szerint az első fokmérője.

Ebben az óriási munkában, a magyar rekonstrukciónak nemzeti feladatában nagy szerepe jut a gyermekvédelemnek. És ebből a munkából ki kell, hogy vegye a maga részét a magyar kultuszminiszter is, aki a magyar iskolának, a magyar gyermeknek a minisztere. Sok ezen a téren a tennivaló. Az az egypár kérdés, amelyre itt a kultuszreszort keretében rámutatni akarok, korántsem meríti ki azt a sok tennivalót, ami elénk mered, hiszen akkor át kellene venni tárcám minden feladatát. De mégis kiragadni óhajtanék négy alapvető kérdést, melyekkel futólag foglalkozom.

Az egyik a magyar gyermek, a magyar gyermekvédelem érdekében a túlterhelés megszüntetése. Tarthatatlan pedagógiai doktrína az, hogy a gyermek kizáróan az iskolának éljen. Ebből sarjad ki azután sok rossz pedagógusnak olyan felfogása, hogy a gyermek van az iskoláért és nem az iskola a gyermekért. Nem egyedüli kötelessége a gyermeknek az, hogy tanuljon. Én tanuló és szorgalmas, de amellett játékos magyar gyermeket akarok. Mert csak játékos, eleven magyar gyermekből lehet derűs, dolgos magyar férfi, aki vállalkozását s az élet nagy kötelességeit emelt fővel, mosolyogva és nem elkeseredéssel vállalja.

Mikor a kultusztárcát átvettem, a középiskolákban heti három napon hat volt az órák száma. Hogyan lehessen egy kicsi gyermektől megkövetelni azt, hogy hat órát üljön illedelmesen az iskola padján? És ha napról- napra előfordul, hogy az iskola prognózisa az életben nem vált be, ha nagyon gyakran előfordult, hogy az iskola jelesei és kitűnői elbuknak az életnek vizsgáján és sokszor viszont a közepes tanulók kitűnően megfelelnek a gyakorlati élet feladatainak, hol van ennek a magyarázata? Nem abban, hogy az iskola nem állítana fel helyes prognózist, hanem abban, hogy teljesen elhibázott az ideál, mely csak abban látja a gyermekkiválóságát, hogy nyugodtan ül meg a maga helyén s amely elítéli a túláradó gyermeki temperamentum élénkségét és természetes vágyát az iránt, hogy a maga csekély örömeit, játékosságát elengedhetetlenül kielégítse. Mert az ilyen gyermekben túlpezseg az életerő, ezek a gyermekek azok, kik az élet nagy vizsgáján be fognak válni és én a magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, megkövetelek egyet: nemcsak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket. Bármilyen kiváló pedagógus is valaki, el fogok vele bánni azon esetben, ha azt látom, hogy lelkében nem bír azzal a melegséggel, lendülettel s szeretettel, amely nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy az oktató a maga feladatát a célnak megfelelően meg tudja oldani.

Egy másik nagy feladat, mely a kultusztárcában elém meredt, amikor azt átvettem, a gyermekek iskolai orvosi gondozása volt. Tavaly átadtuk rendeltetésének a debreceni klinikai telepen a gyermekklinikákat és Pécsett szintén megcsináltuk ezt az intézményt. És amikor Tóth Lajos igen tisztelt barátommal megfontolás tárgyává tettük, hogy a most épülő szegedi klinikai telepen melyik klinikát fogjuk először építeni, választásunk megint a gyermekklinikára esett. Mert az a miniszter, aki ápolja az iskolában a magyar gyermeket, amikor egészséges, kell, hogy gondoljon a beteg magyar gyermekre, gyermekegészségünk egyik nélkülözhetetlen előfeltétele pedig az, hogy legyenek a legmodernebb tudományos értelemben képzett gyermekorvosaink.

Nekünk magyaroknak a reformok terén egyik állandó hibánk, hogy nem vetünk számot a megvalósítás lehetőségeivel. Kevés ország van, ahol annyi papíron maradt törvény vagy rendelet van, mint nálunk. Egy ilyen sajnos, nagy részben papíron maradt rendelet, papíron maradt intézmény a magyar iskolaorvosi intézmény is. Első kötelességemnek ismerem, hogy mihelyt az állam pénzügyei javulnak, ezt az iskolaorvosi intézményt élő valósággá tegyem.

A negyedik és utolsó feladat, amelyről megemlékezni óhajtanék, a kisdedóvók reformjának kérdése. Sajnos, sorját kell keríteni a dolgoknak. Az ember óhajtaná az összes kérdéseket megoldani, de jól tudjuk, ezt nem lehet, bizonyos sorrendet kell megállapítani. Természetes, hogy legfőbb feladatom volt kimenni az alföldi tanyákra, a latifundiumok majorjaiba, hogy ott is megszervezzük az elemi iskolát és hogy véget vessünk ennek a szégyenletes állapotnak.

Ezután itt van a polgári iskolák problémája. Németország, Ausztria megcsinálják a nyolcéves, nyolcosztályos népiskolát, amely egyenlő értékű négy elemi osztállyal és négy polgárival.

A kultúrpolitika hosszú lejáratú volt. A kultúrpolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, mert hogy mi történik azokban a tantermekben, azt a nagyközönség ritkán tudja. Legfeljebb néha a szülők tudják. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpoltika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani már nem lehet. Új nemzedéknek kell jönnie, hogy a helyzet jobbra forduljon. Innen a kultúrpolitikának egészen sajátságos természete. De éppen, mivel ez így van, óriási felelősség van a mindenkori kultuszminiszteren, akinek húsz évre előre kell dolgoznia. Nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkori más nemzetek generációival. És én kérdezem, hogyha a német, az osztrák, vagy a körülöttünk levő államok népiskolái majd ontják a nyolc osztályon át tanult intelligensebb tömegeket, vajon akkor meg fognak-e tudni állani a magyar dolgozó tömegek a maguk csekélyebb intelligenciájával a tanultabb külföldi nemzetek munkástömegeinek versenyében? Mert óriási illúzió volna azt gondolni, hogy ez csak kultúrpolitikai és iskolai kérdés: ez közgazdasági kérdés, ez kenyérkérdés, mert ma a mezőgazdaság s az ipar olyan komplikálttá vált, hogy itt az egyes termelési ágak ismereteinek elsajátításához, sőt még a napszámos munkák megfelelő végzéséhez is megfelelő nagyobb intelligencia kell. Ha majd itt állunk húsz év múlva műveletlen magyar munkástömegekkel a külföldi művelt munkástömegekkel való versenyben, akkor a magyar közgazdaság ebben a versenyben reménytelenül elbukik.

Itt van az én nagy felelősségem. Innen van az, hogy legközelebb törvényjavaslatot nyújtok be a polgári iskolák fejlesztéséről, amelynek hivatása, hogy a magyar tömegeket az elemi iskolák színvonalán felülemelve, tartalmasabb nemzeti kultúrához juttassa.

Következik még az, ami Önöket talán legközvetlenebbül érdekli, ez a kisdedóvás kérdése. Elszegényedő társadalmunkban a kisdedóvásnak sokkal nagyobb a jelentősége, mint bármikor. A világháborúban pauperizálódott az európai emberiség, tönkrement a középosztály. Lesüllyedt a standard of life a munkásosztályban is. A középosztályú anyák talán leginkább, de a munkásosztálybeli anyák is kénytelenek segíteni a férjnek az anyagiak termelésének keserves munkájában. Az, hogy az asszony egész munkáját, egész tevékenységét a családnak és a gyermeknek szentelhesse, sajnos, gazdasági külső kényszernél fogva, napjainkban széles néprétegeknél nem lehetséges. Annyival inkább szükség van tehát a kisdedóvóra, mint az elmét fejlesztő, de talán sokkal inkább, mint gyermekvédő intézményre. Ez az a reform, amelyet a kultuszminisztérium most előkészít.

A trianoni Magyarország, a trianoni magyar állam tartozik mindazt megtenni, amit a pénzügyei megengednek. De mentül gyengébb az állam, annál súlyosabb kötelesség hárul a társadalomra. Ma a szocializmus általános rohamot intéz a magántulajdon ellen. Én hiszem, hogy a magántulajdon ebből a harcból bizonyos restrikciókkal győzedelmesen kerül ki, mert magántulajdon nélkül az én meggyőződésem szerint nem képzelhető el civilizált társadalom. De a küzdelem kemény lesz és annál keményebb, keservesebb, kilátástalanabb az egyes országokban, mentül önzőbb ott a vagyon, mentül jobban elzárkóznak a nagyobb vagyonok a szociális kötelességek elől. Elítéljük a szocializmus államtanát, – ám annál inkább kell védeni a szociálpolitika tisztességét. És szociálpolitikai gondolkozás mellett abszurdum az, hogy valaki egy országnak csak vagyoni és egyéb előnyeit élvezi, de ne akarjon résztvenni kötelessége teljesítésében, különösen olyan időben, amikor a nemzet léte – bizony mondom: a nemzet léte – csak akkor védhető meg, ha mindenki száz százalékig teljesíti a maga kötelességét.

Ma a nagyobb vagyonból csak kérünk, de követelnünk nem lehet. Azonban elérkezik az az idő, hogy kényszeríteni fogjuk a nagyvagyont. Három éven át kértem a nagyvagyont, csinálja meg a majorsági iskolákat a latifundiumokon. Nem csinálták meg a maguk jószántából, amikor érdekük lett volna. Most törvénnyel rájuk kényszerítettem.

Ha valaki önként tesz valamit, annak megvan a hazafias, áldozatos dicsősége és a hálás magyar jelen a nevét be fogja jegyezni abba az évkönyvbe, melyet a jó hazafiakról vezet. De ha nem tesznek eleget kötelességüknek, akkor ezen a téren is kényszeríteni fogjuk arra, amit esetleg mint adót fognak leróni koronákban és pengőkben, holott, ha önként adnák, dicsőséget hoznának a nevükre.

Remélem, hogy a magyar gyermekvédelem terén, talán a legszebb magyar feladat terén, a rekonstrukció éveiben nem lesz szükség kényszerre, hanem a magyar társadalom tudni fogja a maga kötelességét, elsősorban ezzel a szép sikerrel működő intézménnyel, a Gyermekvédő Ligával szemben és nem fog sor kerülni arra, hogy erre kényszerítsük.

Adja a Jó Isten, hogy úgy legyen!

gróf Klébelsberg Kuno