A világháború alatt több mint 26 ezer tonnányi bombát dobtak a szövetséges, túlnyomórészt amerikai repülőgépek Magyarországra. Ez nagy szerencse volt, mert így kimaradtunk (2) Churchill bosszú vezérelte „terrorbombázásaiból”. A legdurvább támadás Budapestet érte, amikor gyújtóbombákkal árasztották el a várost – többé-kevésbé véletlenül. Azóta csak idő és balszerencse kérdése, hogy valaki felrobbantson egy szunnyadó bombát: a fővárosnak ugyanis alig akad olyan pontja, amely garantáltan nincs „aláaknázva”. Magyarországon Budapesten rejti a legtöbb világháborús robbanóanyagot a föld, de mivel a front keresztülvonult az országon, mindenhol számítani lehet rá. Számtalan repülőgépről ledobott, de fel nem robbant bomba, tüzérségi lövedék, aknák, gránátok, különböző méretű és fajtájú lőszerek hevernek ezerszám szerte az országban. A föld alatt a korrózió felemészthette a burkolatot, a víztől a robbanóanyag kristályosodott, és „érzékennyé” vált.  Ezért a legkisebb érintéstől is bármelyik felrobbanhat, ám attól nem kell tartanunk, hogy behatás nélkül a szerkezet önmagától működésbe lépne a föld alatt – mondja az fn.hu-nak Dr. Pataky Iván nyugállományú ezredes, kandidátus, polgári védelmi szakértő. Az egyetlen és egyben kötelező tennivaló, ha az ember úgy véli, robbanószerkezetet talált: le kell állítani minden tevékenységet és értesíteni a rendőrséget, és a rendőrök vagy tűzszerészek kiérkezéséig biztosítani, hogy senki ne nyúlhasson a robbanószerhez – emeli ki.

A szovjetek kezdték, a briteknek még messze voltunk Ezen nincs mit ragozni, érdekes viszont, hogyan kerültek ide a bombák, és melyek voltak azok a fő háborús célpontok Budapesten, ahol ma a legnagyobb eséllyel találhatunk még robbanószert. Pataky Iván szerint a nagyon rövid válasz: a bombák úgy érkeztek Magyarországra, hogy 1941. június 26-án hadat üzentünk a Szovjetuniónak, decemberben pedig Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak. Az építkezések során nap mint nap felbukkanó robbanószerkezetek egy része hátrahagyott vagy kilőtt, de fel nem robbant lőszer – hiszen 1944 karácsonyától a következő év februárjáig harcok folytak a fővárosban -, nagyobbik hányada viszont a levegőből ledobott bomba. Az első légitámadás teljesen váratlanul érte az országot 1942. szeptember 4. éjszakáján.  A német csapatok Sztálingrádnál és a Kaukázusban harcoltak, a magyar 2. hadsereg pedig felzárkózott a Donra, amikor Moszkva melletti repülőterekről felszálló szovjet távolsági bombázók 12 bombát dobtak Kispestre, 17-et pedig a Városmajorra és a Rózsadombra: 11 ember meghalt, 61 megsebesült. Nem a károk, hanem a lélektani hatás volt megdöbbentő, ezt követően gyorsult fel a főváros légvédelmének és az ország légoltalmának a felkészítése is.

B-24 (wikipedia)

A második szovjet támadás szeptember 9-10. fordulóján érte hazánkat, ezek után Sztálin bombázói már csak a Vörös Hadsereg útját egyengetve jelentek meg a magyar légtérben 1944 végén. 1943 januárjában azonban Casablancában Churchill, Roosevelt, a brit és az amerikai vezérkar tanácskozásán elhatározták többek között, hogy a légitámadásokat kiterjesztik Kelet-Európára is. A nyugati szövetségesek gépei Angliából szálltak fel, és mindaddig németországi és sziléziai célpontok ellen vetették be őket.  A szigetországból azonban Magyarországot nem érték el, ezért az első időkben Tunéziából indították a támadásokat Ausztria és Románia ellen. Az osztrák célok (Wiener Neustadt – Bécsújhely) ellen támadó amerikai kötelékek átrepültek Nyugat-Dunántúl felett, de sem ők, sem a magyar légvédelem nem nyitott tüzet.

Churchill a terrorbombázást támogatta Érdemes kitérni a kétféle, egymást követő, illetve erősítő bombázási módra. Az egyik a harcászati bombázás, amely a harcoló csapatokat segítette, viszonylag kicsi, 50-100-250 kg tömegű romboló bombákkal. A másik a hadászati bombázás, amelynek célja a hátország iparának, közlekedésének megbénítása, katonai célpontok elpusztítása. A bomba típusát a cél határozta meg: irányulhatott egy-egy terület teljes „leborotválására” – a köznyelv ezt nevezi szőnyegbombázásnak - ugyanúgy, mint adott célpont megsemmisítésére akár közvetlenül a föld felszíne alatti létesítmények esetében is Ez utóbbi esetben a robbanószerkezetet nem a földdel vagy a tereptárggyal való ütközés indította be, hanem egy időzítő: a bomba súlyával és óriási sebességével betört az épületekbe, és néhány másodperc múlva a falakon belül robbant fel, amivel sokkal nagyobb pusztítást okozott.  Churchill a hadászati bombázást polgári lakosság ellen is alkalmazta, a brit „terrorbombázást” részben a bosszú, részben a német lakosság megfélemlítése vezérelte. Ezeknek estek áldozatul civilek százezrei például 1943-ban Hamburgban, vagy 1945-ben Drezdában. Magyarországot az amerikai légierő támadta, amely - nagy szerencsénkre - elutasította a terrorbombázást, és kizárólag katonai célpontokat volt hajlandó támadni. Ők sem voltak azonban „mindenütt ilyen szemérmesek”, gondoljunk csak az 1945. évi Tokió elleni bombatámadásra vagy a két atombombára.

Kis haladékot kaptunk Magyarország „hatékony” bombázása a szicíliai partraszállás és Nápoly elfoglalása után vált lehetővé, miután az amerikaiak Nápolytól keletre, Bari és Foggia térségében 21 tábori repteret alakítottak ki 1943 végére. Az európai főparancsnok, Eisenhower novemberben engedélyezte Magyarország bombázását, de még kaptunk néhány hónap haladékot. November 15-én Tuniszban megalakult a 15. amerikai hadászati bombázó hadsereg (15. AAF) J.H Doolittle tábornok parancsnoksága alatt. A mintegy 1500 darab B-17-es repülőerőddel, illetve B-24-es „Liberator”-ral, valamint több száz vadászgéppel rendelkező egység 1944. január elejére befejezte áttelepülését Tuniszból az újonnan létesített dél-olaszországi repülőterekre.  Az amerikai kötelékek 1943 késő őszétől rendszeresen átrepültek Nyugat-Dunántúl felett az említett bécsújhelyi, és a Bécs környéki, valamint sziléziai célok bombázására, de hazánkra csak műszaki hibák miatt kioldott néhány bomba hullott. Ezek sem veszteséget, sem kárt nem okoztak.

Bevetésen a B-17-esek (wikipedia) 

Eisenhower említett döntésének megfelelően Szófia bombázása után 1944. február 2-án a 15. AAF és a vele együttműködő brit 205. bombázó csoport (mintegy 250 éjjeli nehézbombázó és vízi aknarakó repülőgép) megkapta a parancsot: „Budapest: Budapest, Hungary I/A (Industrial) Aircraft factory, azaz a budapesti repülőgépgyárak.  Az időjárás azonban közbeszólt: a főváros felett napokig ítéletidő tombolt. Néhány nap múlva a brit hírszerzés jelezte, hogy a németek Magyarország megszállására készülnek. A szövetséges hadvezetés ezért leállította a hazánk elleni bombatámadások megkezdését: várták, hogy ellenállnak-e a magyarok. Miután ez március 19-én a német megszálláskor nem következett be, a tilalmat feloldották.  Ekkor már azonban készen állt az ütemterv Németország és szövetségesei levegőből való térdre kényszerítésére. Elsőként a vadászrepülőgyárakat, majd a vasúti közlekedést kellett lehetetlenné tenni. Ezután kerülhetett sorra mindenfajta üzemanyag bányászatának, gyártásának és finomításának ellehetetlenítése, végül a harckocsigyártás és a hadiipar megsemmisítése.

Dél-Pest és a Messerschmitt a célkeresztben Mivel hazánk a korabeli haditechnika teljes vertikumát képes volt gyártani – túlnyomó többségüket Budapesten - a célpontok a fenti logika alapján „adták magukat”. Csepelen a Dunai Repülőgépgyár 1944 első hónapjaiban havi 50 darab Messerschmitt 210-es gyorsbombázót gyártott.  Április-májusra a gyár eltűnt a föld színéről, a budafoki pincesorokba menekített üzem így is havi 10-15 repülőgépet állított elő. A Weisz Manfréd Művek Csepelen Daimler-Benz repülőgépmotorokat, a Ganz-Mávag Józsefvárosban harckocsikat gyártott, Csepel adta a felderítő repülőket is, és Pestlőrincen (a későbbi fonó helyén) Junkers 52-es szállítógépek gördültek le a futószalagokról.

Dolgoznak a B-24-esek (wikipedia) 

Magyarország jelentette a vasúti összeköttetést a Balkánnal és a keleti fronttal, a vonatközlekedés szíve pedig, mint ma is, Budapest volt. Elsődleges célponttá vált az északi és a déli vasúti híd, a Ferencvárosi Rendező-pályaudvar, a Rákosi Rendező-pályaudvar, Duna-parti Teherpályaudvar – ez ma a Nemzeti Színház, a MŰPA környéke – a Keleti, a Nyugati és a Józsefvárosi pályaudvar. Nem a vasútállomásokat, hanem a vágányokat igyekeztek tönkretenni. Csepelre és környékére vonta a Liberátorokat a szabadkikötő is, ahová a romániai kőolajat a Dunán hajóval, illetve vasúton szállítottak a Steaua, továbbá a Shell, valamint a közeli Fantó kőolajfinomítóba-feldolgozóba. A Soroksári úton pedig a Fegyver és Gépgyár, valamint a Tüzérszertár dolgozott. A Dunán érkező olajszállítmányok megsemmisítésére a brit légierő 1300-1400 folyami aknát telepített a folyón – részletezi Pataky Iván.

Véletlen okozta a legnagyobb pusztítást A célpontok szűkre szabott ismertetésével előre szaladtunk, térjünk vissza oda, hogy a Nápolytól északra állomásozó amerikai Doolittle tábornok és a 15. amerikai légi hadsereg számára feloldották a Magyarország elleni bombázási tilalmat 1944 elején: az első támadás két héttel a német megszállás után, április 3-án érte a fővárost Öt wingnek nevezett kötelék indult útnak, ami 450 bombázót és az őket kísérő vadászrepülőket jelenti. A B-24-es Liberátorok és a B-17-es „repülő erődök” maximálisan 3-3,5 tonna bombát bírtak el, a bevetésekre átlagosan 2-2,5 tonnányi robbanóanyagot hoztak magukkal. Céljuk a Dunai Repülőgépgyár és a csepeli repülőgépmotor-gyár, valamint a ferencvárosi pályaudvar volt. A fővárosban a legtöbb emberáldozat félig-meddig a véletlen művének tekinthető. Két amerikai kötelék (wing) indult az olaszországi bázisról, az egyik „hagyományos”, a másik gyújtóbombákat vitt, hogy a bombázás után, mintegy befejezve a pusztítást lángba borítsák a romokat. Az egyik wing azonban tévedésből Belgrádnak vette az irányt, míg a másik, a gyújtóbombákat szállító egyedül ért a már megszokott Észak-Csepel és Ferencváros fölé. Rádión kértek utasítást, a válasz pedig az volt, hogy ha már ott vannak, dobják le a terhüket.  Ugyanezt a parancsot kapta a csaknem negyven perccel később felzárkózó másik kötelék is, amely a lent tomboló tűz miatt képtelen volt behatárolni a célpontokat. Iszonyú volt a szórás – fogalmaz Pataky Iván – bombák repültek a Nagyvárad térre, de még Kispestre is. 1052 ember halt meg, több ezren megsebesültek.

A B-17 repülő erőd (wikipedia)

Az amerikaiak elsősorban nappal bombáztak, a megfelelő védelemmel látták el őket. A B-24-ben 10, a B-17-ben pedig 13 darab 12.7 mm-es nehézgéppuska volt elhelyezve: nem véletlenül nevezték az utóbbit „repülő erődnek”. Zárt hadrendben repülve bármelyik irányból támadták kötelékeiket a védő magyar vagy német vadászgépek, tíznél több rájuk tüzelő nehézgéppuska tüzével kellett számolniuk. A nappali bombázások másik nagy előnye a pontos célzás volt.  A viszonylag gyengébben felfegyverzett brit és szovjet bombázókat ezért elsősorban éjszaka vetették be. A hátránya az volt, hogy a nagy számban ejtőernyővel ledobott világító bombák - korabeli magyar népnyelvvel élve „sztálin-gyertyák”- és az előre ledobott „célkijelölő” bombák ellenére nagy volt a bombák szórása. Az áprilisi amerikai bombázás után a háború végéig 37-38 bombatámadás érte Budapestet, a céltól függően általában 250-1000 font súlyú (110-450 kilogramm) bombákat használtak, a legnagyobb, Magyarországon is bevetett bombájuk 2000 font, azaz csaknem egytonnás volt. Ne feledjük, hogy a bevetésre induló repülőgépeken nem voltak fejlett műszerek, a pilóták tereptárgyak segítségével tájékozódtak. A bombázókötelékek a Cegléd-Monor vonalon „álltak össze”, majd a vasút vonalát követve érkeztek meg célpontjaikhoz.

A Napból támadtak a magyarok Itt kell kiemelnünk a magyar légierő hősiességét és ügyességét: a magyar vadászok 1,4-1,5-es átlagban lőtték ki az amerikai gépeket: ez azt jelenti, hogy egy lelőtt magyar Messerschmittre másfél amerikai gép jutott. Miért lehetünk erre büszkék? Mert a B 17-esen több mint tíz fő szolgált, tucatnyi gépágyú meredt felfelé, lefelé, előre hátra jobbra és balra.

A legendás magyar vadászok, a Pumák jelképe (forrás: Puma Egyesül

A magyar gépek felülről, a Nap irányából zuhantak az ellenségre, őrült géppuskatüzet zúdítva rá, majd menekülés, ismét fel és újra bele a több száz ellenséges gép közé. Amíg a lőszer, az üzemanyag bírta, vagy amíg nem jött az a bizonyos végzetes találat. Míg tehát magyar oldalon egy gépet veszítettek – a pilóta jó eséllyel katapultált – addig az amerikai gép nem tudta célba juttatni bombaterhét, ráadásul tíz jól képzett katona veszett oda vagy esett hadifogságba. A két ország emberi és anyagi erőforrásait természetesen badarság lenne összevetni – terel vissza a valóságba az ezredes.

Fájdalmas csapások A legintenzívebb támadás 1944. június 2-án érte Magyarországot. A normandiai partraszállás előkészítéseként, a kelet-nyugat irányú vasúti összeköttetés megbénítása érdekében a Szolnokot, Szegedet, Debrecent, Miskolcot, Püspökladányt, Nagyváradot, Kolozsvárt – továbbá dél-erdélyi román vasúti célpontokat támadó gépek egy része, a támadás után a „ Crazy Horse - bolondos ló” fedőnevű hadműveletben részt vevő kötelékek egy része továbbrepülve szovjet repülőterekre szállt le.  Onnan több nap múlva, ismét feltöltve Romániát bombázva repülte vissza dél-itáliai támaszpontjaikra. Június 2-án Magyarországon közel 1800 magyar civil és katona, valamint mintegy 200 német katona és egészségügyi személyzet vesztette életét. Budapest ellen pontosan egy hónappal később július 2-án hajtották végre a legnagyobb erejű bombatámadást. Közel 600 nehézbombázó halálos terhe zúdult a Nyugati pályaudvar kimeneti vágányhálózatára és környékére, a Hősök terétől a Duna-partig. Angyalföldön voltak olyan, a vágányhálózathoz közeli utcák, ahol szinte minden házra, telekre hullott bomba. Aznap 500-an vesztették életüket Egy 1946-os összesítés szerint a mai Magyarország területén mintegy 16 ezer ember vesztette életét amerikai bombatámadások következtében, ha azonban a korabeli forrásokat tesszük egymás mellé, 20 ezer halott a végeredmény. A nyugalmazott ezredes szerint összességében ez a szám – összevetve a német, francia, olasz veszteségekkel – a magyar légoltalom sok tízezer beosztottjának hatékony és áldozatos munkáját bizonyítja. Budapesten összesen 3500 ember vesztette életét, a legtöbben, 771-en a IX. kerületben haltak meg, országszerte mintegy 20 ezer áldozatot szedtek a légitámadások. Csaknem tízezer amerikai gép: összesen 3048 B17-es repülő erőd és 6370 B24-es Liberátor nehézbombázó 9400 bevetésen több mint 26 ezer tonna bombát dobott le a mai Magyarország területére. Manapság ott lehetünk biztosak abban, hogy a föld nem rejt robbanószerkezetet, ahol a világháború óta komolyabb építkezések voltak. Nagy méretű bombák felbukkanására a felsorolt csepeli és IX. kerületi részeken, a rendező-pályaudvarok környékén és elsősorban a vasúti hidak közelében számíthatunk. Kisebb bombák és tüzérségi lőszer azonban bármikor és bárhol felbukkanhat, a budai vár ostroma miatt a legtöbbre természetesen a budai oldalon számíthatunk – összegzi Pataky Iván.

FN.hu

Angolszász bombázás Magyarországon 1944 nyarán

A korabeli filmhíradó terrorbombázásról 1944 áprilisában

Újabb csapás Budapestre 1944 nyarán