Krupa András: Egy bükkszentkereszti család kálváriája

Bükkszentkesztről elsősorban  a   szegény,  n incstelen szlovákok  v állalták 

az á# elepülést, azt remélve, s az ígéretekben  b ízva, hogy  j obb  é letkörülmények 

közé jutnak. Telekes Béláné meglehetősen 

pontosan látja  a Csehszlovákiába költö-

zés indítékait. Ezt az ország többi szlovák 

lakta helységében végze#   hasonló témá-

jú gyűjtésem is bizonyítja: az á#  e lepülők 

jelentős része főként  a   kedvezőbb  a nyagi lét  r eményében indult  e l. A második

világháborúban  tönkrement országban 

rendkívül  a lacsony  v olt az  életszínvonal, a kistelepüléseken  n em volt  m unkalehetőség, nem  lehete#  

megvásárolni – kivált az elzártabb hegyvidéken – az 

alapvető élelmiszereket (hús, liszt stb.).

Azt  i s  m egmondom: negyvenbe  e sküdtünk. Negyvenegybe születe!  az egyik fi jam, férjem negyvenke! őbe ment 

katonának, mer ő is csak húsz éves vót, mikor esküdtünk, 

én meg  1 7. Fiatal  gyerekek  voltunk, na.  É s   o lyan  n ehéz

világ vót. Ugye ő elment katonának, így vagy három évig

o!   v ót, ténleges szolgálatot szolgált két  é vig,  u tána, mer 

kitört  a   háború ugye, o!   v ót. Hát  í gy hogy  1 945.  j anuár 

6-án jö!  haza.

Jártak ugye, csak agitáltak, az én szüleim mondták:  Ne

menjetek,  g yerekek! Nem  akarták minket engedni.  De  a 

férjemnek a szülei mentek. Ezek meg i!  laktak nem meszsze, nekik is házuk vót. Hát ugye hogy építkezni akarunk,

nehezen ment a pénz, nehezen ment az építkezés, minden,

hát gyerünk! Házat adnak, mindent. Hát ugye ki gondolt

erre, hogy milyen házat! Ugye ezek a német kilakoltato! … 

No, kimentek onnan. Igaz, hogy ezek átmentek biztos, mer 

teljesen határ mellé mentünk, osztrák határ mellé. Hát ígértek: aki főddel akar dolgozni, fődet adnak, aki házat – ugye

– házat. Hogy hát megbolondultak  a népek,  hát  é n   n em 

tudom!  H át szegénység  v ót,  mindenü!   s zegénység  vót. 

Mentünk sokan akkor, valami 127 család ebből a falubol.

No és október 26-án már akkor abbahagytunk az építkezést is, és minden. Hát megyünk! Hogy o!  helye!  e  adnak 

mindent, kicserélnek, amit i!  hagyunk. Kicserélnek, és adnak helye! e mindent.

©tefan  © utaj szerint a lakosságcsere fő 

célján túl, hogy a dél-szlovákiai magyarság tömbjét fellazítsa, számát csökkentse,

az is törekvése volt az akkori csehszlovák

politikának,  h ogy  „visszaszerezzék”  a  

külföldön élő szlovákokat (©utaj. S. 1995.).

De  a hivatalos  szerveknek a magyarországi  szlovákok  e rre  való megnyerésén 

túl mintha véget is ért volna a velük való

törődése.  H olo#    az  á# elepült szlovákok 

egy  r észénél  k omoly  etnopszichikai  g ondoskodásra is szükség  l e#   volna,  k ülö-

nösen  azok körében, akiket  a hangzatos  ígéretek 

ellenére nem elégíte#  e k ki, s a kiábrándulás, a csaló-

do#  s ág súlyos zavart válto#  ki bennük. 

Ezek száma pedig igen  j elentős  v olt.  A z   „ anyaföldre  v aló  visszatérés”  j elszavát fi gyelmen  kívül 

hagyva, a nincsteleneket zömében  a csehországi 

Szudéta-vidékre, a kiutasíto#   németek nyomán lakatlanná le#   településekre szállíto# ák. A szlovákok 

nem feltételezték, hogy az á# elepülés megvalósítása 

nyomán  a z  ó hazától  é s   a z   e lődeik egykori o# honá-

tól  i smét  t ávol  t alálják  m agukat,  N yugat-Csehország ismeretlen  k örnyezetében,  a z   ú jratelepítendő 

határmentén.

S a Telekes család és társaik szomorú sorsa magá-

ba gyűjtö# e az o#  h oncseréléssel járó összes negatív 

megnyilvánulást. A határ átlépésétől kezdve a Magyarországra  v aló visszatérésükig  m intha végigüldözte volna őket a balszerencse,  m ígnem a szülőfaluba visszajőve meg nem nyugodtak. A család esete 

egyedinek  t űnhet, holo#   m int az a bizonyos „állatorvosi ló”, csupán tükrözte az á#  e lepülés-á# elepítés 

visszásságait.

Mindezt pontosan tükrözi  l akóhelyük  száma.

A 13 éves  o #  - tartózkodás idején  9 településen fordultak  m eg. Csehországban először két  h elységben 

laktak, az odatelepíte#   s zlovákok összefogása nyomán Ágcsernyő mellé kerülnek, onnan vissza a cseh

szudéta vidékre, a férj  é s  l ovai  b alesete  m ia#  Igló

mellé, Nálepkovóra, majd Stószra,  onnan  i smét C sehországba České Budejovice mellé, és újra Nálepkovóra.

Telekes Béláné Novek Lujza 1923. szeptember 25-én születe!  Bükkszentkereszten. A magnetofon-felvételt a szlovák

néprajzi tábor idején, 1993. június. 23-án ugyancsak Bükkszentkereszten a szerző készíte!  e .

Az egyes kelet-közép-európai népcsoportoknak a II. világháború, utáni, részint büntető célú, részint – mai kifejezéssel élve 

– „etnikai tisztogatás ” jellegű kitelepítési folyamatába tartozo!  az ún. magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény is,

melynek során Magyarországról önként jelentkezhe! ek a távozni óhajtó szlovákok. Közéjük tartozo!  a bükkszentkereszti 

születésű, 1947-ig, majd 1960-tól ismét i!  élő özv. Telekes Béláné Novek Lujza és családja. Önvallomása – több évtized távlatában – higgadtan, szubjektív érzéseit lefojtva, visszafogva, tényszerűen tárja elénk az á! elepülés okait, az új

hazában az o! honkeresés, a megállapodás fi askóit, a kis család egyre tragikusabbá váló sorsát.

Krupa AndrásXIX

Most nem térek  ki továbbköltözésük mindegyik 

konkrét okára, csupán néhányat emelek ki: a hivatalos szervek közönye a határátlépéstől kezdve észlelhető. A többnapos úton a tehervagonokban való magárahagyato#  s ág, a megérkezés megdöbbentő éjszakai  j elenetei: az idegen  c saládokhoz való lerakásuk, 

a deres földre ledobo#  bútorok (mindez  az  e ljárás a 

deportálásokra emlékeztet), a mindennemű tájékoztatás hiánya, a kitaszíto# ság re# enetes élménye.

November elsejére odaértünk, Mindenszentekre Csehországba,  e gészen  az  osztrák határ mellé. Egészen határ 

melle!  ,  hát csak a fi náncok jártak erre! Üresek vótak. Hát 

mink nem tudtuk, hová  v isznek.  S emmit nem  m ondtak,

nem! Csak mikor minket kivi! ék, és mikor minket kitoltak

– kitola!  á k a vagont – egy nagy-nagy hosszú víz melle! , 

ez Nove Hradyba vót. Víz melle! , o!  kitola! ák a vagonokat, némelyek leszálltak, egy öreg asszony be is akart ugrani a vízbe akkor, hát hogy hová vi!  e k! Hát víz i!   nincs 

a közelibe  (mármint  Bükkszentkereszten).  Hát  h ogy 

hova vi! ek minket ehhez a nagy vízhez!

Éjjel, ahogy oda kitola!  á k minket, éjjel hurcoltak megint 

minket  t raktorokkal,  m egint hurcoltak  a te! helyre  m indenkit. Így hogy a gyerekekkel  m inket – egy román aszszony már volt o!  letelepedve – oda vi!  e k aludni. Földön

aludtunk, le volt ilyen szalmazsákokkal vagy mivel ... Hát 

ugye reggelig muszáj volt valahol elhálni!

Reggel mentünk megnézni, hogy hova te! ék le minket. 

O!   v ót a legelőn  n ekünk letéve a poggyászunk, minden, 

bútor, minden, nagy dér vót rajta! 

Hát o!   vót téve minden. Akkor már néztünk, hogy hol

vagyunk! Orvost  n em lá! unk, gyógyszert  n em lá! unk, 

bótot nem lá! unk, iskolát nem lá! unk, semmit az egy világon nem  l á! unk.  O lyan  h elyen laktunk! Hol vagyunk 

mink,  nemhogy orvost!  N em,  nem, egyáltalán  s emmi, 

semmi  hivatalnok, se tanács  s e   s emmi! Csak amit  m inket  v i! ek, és lako!   o !   a faluvégen egy  n émet  t alán, egy 

osztrák vagy valaki. Ki tudo!  ezekkel beszélni? Üres vót a 

falu. Se villany nem vót.

No és mentünk, hogy megyünk karácsonyra egy kis ká-

posztát hozni, mert jön a karácsony, fogunk töltö!  káposztát főzni. A másik asszonnyal, akivel együ!   laktunk nem 

messze, hát lementünk  m ink egy  d arabig,  d e   o lyan  n agy 

hófúvások vótak, Bementünk a nyakunkig a hófúvásokba! 

Így visszamentünk, nem főztünk karácsonykor se káposztát. Nem vót nekünk se karácsonyfa, nem vót nekünk semmi az egy  v ilágon.  H át ilyen szegényes vót  a   karácsony,

nem vót semmink! Az első karácsony nem vót semmi nekünk. Nem  s írtunk.  É n   n em tudom, a jó isten ilyen erőt

ado! , hogy bele vótunk nyugodva. Maj lesz valahogy.

Tehát az elhagyo# , néptelen településen nincs orvos, nincs gyógyszer, n incs községi adminisztráció,

nincs iskola, nincs üzlet. A telepeseknek maguknak 

kell kiharcolniuk, hogy tanulhassanak a gyermekeik. Nemtörődömség jellemzi később az Ágcsernyőre 

való telepítésüket  i s: földművelő  s zerszám, eszköz 

nélkül  n agy földterületet  a dnak  n ekik, a földművelést nem ismerő családokat pedig kulákká nyilvánítják, a két családot egy szobában helyezik el.

No és  akkor meg  v alahogy  k i-átvészeltük  a   telet. Na,

akkor az emberek mondták, hogy  i lyen  h elyen lakni nem 

lehet,  h át megyünk. Vi! ek minket  M unkács mellé,  r uszki  határ mellé:  R uski  Č ap, Černa  nad  T isu,  Á gcsernyő. 

Ez Ágcsernyő magyarul és Černa nad Tisu szlovák. Oda

vi!  e k  m inket. És adtak nekünk  h úsz hold fődet! Voltunk 

kulákok, ugye. És te!  é k minket egy olyan házba lakni, két 

családot.  E gy sparhéton főztünk. Szobát  i s   ú gy laktunk, 

úgy  c sináltunk magunknak, hogy  e gyik  h elyet ő csinált

magának egyik ódalt a másik helyet én csináltam Egy szobában két család laktunk.

Akkor beállt ez a nagy kontingent beadás, akkor 20 hold, 

20  hektár  f őd után  s ok mindent  k elle!   b eadni.  Nekünk

Cseszkóba  n em adták átvinni, csak ezt az egy  l ovat, ami 

vót nekünk, no még vót egy kisbornyú nekünk, azt engedték  á tvinni,  d e   i lyen  f öldkörülő szerszámokat, semmit az 

egy világon, mer gazdaságilag nem egy a Csehszlovákia.

Jö!   az ősz, jö!  az aratás, o!  álltak a gép melle!  ,  learattak, elvi! ék mindent, csak  e gy fejre, egy  s zemélyre, nem

tudom,  m ennyit  h agytak nekünk, csak  e gy személyre  ki 

vót adva a kenyérgabona is meg bab is meg minden. Ami 

terme!  ,  a többit elvi! ék. No  é s  a kkor m egint mondták  a z

emberek, ugye egy szobába  k ét család,  e gy konyhába két 

család, ennyi főd körül pénzt nem lehet keresni, i!   megint

nem lehet lakni! No, így nem lehet élni. Hát megint mentek

az emberek, hogy megyünk vissza. Így meg így nevete! ek,

visszamegyünk a németekhez. Még jobb o!  ,  mint, no.

A környezetváltás első tragikus jele: a vízszegény

Bükkből egy nagy vizű térség mellé való odaérkezés 

első pillanatában  a látvány  s okkolja az egyik aszszonyt, aki öngyilkossági szándékkal  m ajdnem beleugrik a tározóba. Telekes Béláné a viszonylag  s ű-

rűn lako#   falusias Bükkszentkereszt után mindenü#  

keresi a hasonló közösségi létet, s bárhova kerülnek, 

elhagyato# , ritkán lako#  vagy település széli helyen 

kapnak lakást. Stószon azért is érezte jól magát, mert

„o#   tele vót a falu népekkel”.

©tós Kúpele.  O !   vót  a   nagynénje,  h át így rábeszélték,

hogy mentünk oda. Mindenestül odahurcokodtunk. De o!  

nagyon  t iszta falu  v ót, és o!   t ele vót  a   falu  n épekkel. No 

o!  is laktak németek is, meg keverék vót, szlovákok és minden, magyarok nem, csak ke! ő vagy három család.

A foglalkozásváltás sem sikerede#   nekik.  A   családfő mindenü#  o#   talált vagy kerese#  munkahelyet,

ahol az eredeti  b ükki foglalkozását  é ltethe#  e  (erdei

fakitermelés, mészégetés, mészárusítás,  l ovas  f uvarozás). Egész o# -tartózkodásukat az állandó o# honkeresés jellemezte. De sehol sem leltek o#  h onra, mert

kezde#  ő l fogva nem kapták meg az ígért házat, s ha 

ju#  a #  a k is nekik, embertelen vagy számukra, korábbi életmódjuknak szokatlan környezetben. Mindezt 

súlyosan megterhelte  a vállalkozó  c saládapa sorozatos balszerencséje (betegsége, kéztörése, lovainak 

balesete,  p énzcsere:  általa  e lveszte# ék vagyonukat

stb).  Csodálatra méltó mégis az a szívósság,  a miként mindvégig megkísérelték elérni az óhajto#   és 

megnyugvást hozó végső lakhelyet. Ennek egyik főXX

akadálya – amivel szintén nem számoltak  az  á#  e lepítők – az egyre fokozódó honvágy, amelynek egyik 

fő  táplálója  v olt  a kezdetektől gyötrő  kiábrándultság, az új hazának  á ltaluk vélt mostoha  m agatartá-

sa, s amely annál erősebbé vált, minél előnytelenebb 

helyzetbe  k erültek. Telekesné úgy  v élte  c sillapítani 

honvágyát,  h ogy  egyre  közelebb  k ívánt kerülni  a  

szülőföldjéhez, a férje pedig – ilyen érzéseit leplező 

pótcselekvésként  –   kereste  a   szülőfaluból odakerült

rokonok, ismerősök társaságát, a szétrombolt falukö-

zösség maradványait, s ez is sodorta a hosszú ország

egyik végétől a másikba.

Az á# elepültek  n agyobbik részét  –   különösen az 

idősebbjeit – hasonlóképpen k ínozta a honvágy, sokak korai halálát is okozva. Vissza is települtek volna, ha tudtak volna hova menni, ha befogadta volna

őket valaki.  I jesztge# ék is egymást, mint  e lbeszélő-

nőnk férjét is, hogy kinevetik őket, ha hazamennek.

(A tárgyilagosság megkívánja: az á# elepülők jó ré-

sze  a   honvágy  e llenére  i s   b eilleszkede#   s zlovák hazája életébe.) Telekesné a honvágy édes kínját hiteles 

szépséggel érzékelte# e: 

Én keltem: i! hon jártam. Én feküdtem: i! hon  j ártam. 

Minden bokrot elő!  em, magam elő!   lá!  am, ahol valamikor gyerekkoromba játszo! am. Ilyen ez a honvágy.

Adtak  nekünk  k ét címet is talán Rimaszombatba: 

Rimavska  Sobota, Veµkomocká  u lica, číslo.  O!   v annak 

Balogon,  Rimaszombat  melle!  ,   anyósomék, hát  csak 

közelebbre. Én húzódtam mindég haza. Magyarhoz. Hogy 

közelebb  l együnk.  H át megyünk  o da. Jó.  H át elmegyünk.

Nem tudjunk örülni semminek, mer határ melle!  mindíg 

laktunk. Hát m együnk oda  k özelebb, legalább népek közt, 

o!  leszünk. No de ment egyszer a férjem megnézni o!  ezt 

a lakást. És o!   valamikor két bácsi lako! , akié vót ez a ház.

Csak ez a két ember családostul együ!  o!   laktak. A gyerekek ilyen nagyok vótak, és azt mondták, – mikor Jani vót a 

férjemmel – hogy: azt szeretnénk mink  látni, hogy  idejön 

valaki lakni, de agyon fogunk ütni! No jó van, ő meg magyarázo!  ezt nekem. Hat én neked oda nem megyek lakni, 

mondtam az öregemnek. Én inkább megyek haza, vagy inkább megyek világgá, de én oda lakni nem megyek! Hogy 

énrám valaki mutogasson, hogy nem a mi házunk.

A szudéta  v idéken  sokat  szenved a családjáért, 

különösen  a z  o rvos- és gyógyszerhiány mia#  :   a 

himlős gyerekeit ősi népi hagyományos módszerrel

tudja csupán gyógyítani, szülnie is ij esztő körülmé-

nyek közö#  kell.

O!   n em vót szülésznő  s e. Egy régi kis  bábácska vót,

nyolcvan-kilencven éves asszonyka. Ő jö!  hozzám, mikor

szültem.  Ez román  vót. Vótak o!   települtek Románból. 

Romániai szlovák, ilyen  á! elepültek  v ótak  e zek is.  V alamikor hogy bábaasszony vót. Hát ugye ezt ajánlo!  á k. Hát 

jö!  .  Hát mint egy öregasszony … nem tudo!  segíteni. O!  

maj  m eghaltam. Se orvos,  s e  s emmi az egy világon. Hát

csak annyit, hogy  m egmaradtam. Így megszültem a gyereket neki, a ruhába,  k ötőbe. Ülve, bizony  ü lve!  N agyon, 

nagyon nehezen volt meg nekem. Azér, mer azt mondják, 

hogy nagy  f ájdalmam vót.  A   víz elő! e  k ét-három nappal 

elment … Hát orvos nem vót, nem vót kihez menni, nem

tudtunk sehová se érdeklődni, se semmit  egy világon. No 

oszt ugye  s zárazon  s zültem.  N agy fájdalmam  v ót, én azt

hi!  em, hogy  m án meghalok. Így  a hogy  ü ltem, férjemnek 

az ölibe ültem, és a bábaasszony i!  vót elő! em, ez az öregasszony. Én nem törődtem, hogy hogy i!  van elő!  em, hát 

így megszültem a ruhába a gyereket. Mikor szültem, hát ő 

megfogta, mer szülésznő vót, csak öreg. Ez-ez olyan, nem 

is tudom, hogy min megy keresztül az ember! Hát ez nem

lehet! Hát szegény (férje), hát mit is mondo!  vóna? Nem 

mondo!   semmit, csak ő is reszkete! . 

A

z időközben öt fi úra  szaporodó  c salád feje  v é-

 gül enged felesége unszolásának,  s   beadják  a  

hazatérés  i ránti kérelmüket. Az apa hirtelen,  t ragikus halála azonban megakadályozza, hogy visszajö-

hessen. (A gyerekek  s zületésének a helyei is tükrö-

zik  a   család nyugtalan  v ándorlását.) A fi úk  a z   a nyjukkal 1960 júliusában érkeztek Bükkszentkeresztre.

A Telekes  c salád csehszlovákiaí viszontagságai nagyon sokban hasonlítanak a gömöri Lévártról Csehországba elhurcolt m agyar földműves család  k álvá-

riájához  (Ujváry  Z ., 1991.).  N oha  ellentétes előjelű

cselekedet  s zenvedő  r észesei  v oltak - a magyarokat

deportálták, a szlovák család önként jelentkeze#  – az 

egyik büntetésként kapta,  a  másik „jutalomként”  – ,

az a közös bennük, hogy egyaránt egy hamis szemléletű politikai irány akaratából élték át mindezt.

Telekes Béláné Csehszlovákiába költözésekor a helyi vegyes, inkább a kelet-szlovákiai dialektusra inklináló nyelvjárást beszélte. Az o# -tartózkodás idején

nem tanult meg jól sem csehül, sem szlovákul, a szü-

lő-nyelvjárását  i s   e rőteljesen  k everi a magyarral,  s  

„makaróni” nyelvű le#  .  Szlovákos a magyar beszéde 

is, ez főként az igeragazásban feltűnő (alanyi, tárgyas 

tévesztése), s a szórendje sem magyaros mindig. Önvallomását mégis szívesebben mondta el magyarul.

A Telekes  c salád csehszlovákiai életének drámai 

fordulatokban gazdag útját magával ragadó,  s odró

lendüle# el meséli  e l, s történetének élvezetét, meg-

értését a nyelvhelyességi  a nomáliák nem  zavarják.

Felhasználja  a   népi  p róza  é rtékes  alakzatait (szóismétlés, állandó szókapcsolatok stb.) s az élő beszéd

ritmikusságát, varázsát. Hazatérését is mély átéléssel

mondta el, kiemelve a honvágy  hatóerejét. A fi a iban

néha felmerül a szülőhelyük megtekintésére vonatkozó nosztalgia‚ de ők is i# hon érzik magukat.

Miskolcra (érkeztünk). Én már adtam tudtul, én küldtem táviratot, hogy jövök. Autóval jö! ek értem, Miskolcra 

jö!  e k értünk, ugye üt gyerekkel jö!  em, hatan vótunk. Na

és aztán, meg mikor hazajö!  ü nk adtak értesítésül másnap 

vagy harmadnap,  h ogy jö!   a vagon. Na és akkor rendeltünk egy  autót,  a ki hazahozta egyszerre vagy  k étszerre. 

Ide  (jö#  em) szüleim  h ázába, ide, ide,  i de! Szüleim éltek, 

édesapám,  é desanyám, életet  ő k   a dtak. Azér  e nnek  a dok 

hálát a jóistennek, hogy  s egíte!   e ngem. Csak  é n   i s  a vval

vótam szerencsés, hogy édesanyám elfogado!  ,  helyet ado! . XXI

Hát  e z  n em könnyű ilyennek,  a kit nem  tudnak elfogadni,

visszafogadni, az nem  tud hová  j önni. Azért nem  j önnek 

sokan,  m eg is mondták, hogy  a zér nagy a honvágyuk,  é s

nem  i s   f ognak látogatóba  e gyszer se.  C sak  vágynak nagyon ezek az idősebbek…

Küszködtünk,  ahogy  é ltünk, megvoltunk. A legidősebbik  fi  ú dolgozo! .  H árom  g yerek iskolába járt. Az egyik 

megnősült. No aztán nősült a harmadik. Katonák is vótak. 

Egyik  se  mondja, hogy  m egbánta. Nem  mondták,  még

egyiktöl se hallo!  am. Én meg  addig iparkodtam,  amíg a 

gyerekek kicsik. Én azt gondoltam, a gyerekek, már ha valamelyik  o!   m egnősül, akkor én haza nem megyek, mer 

úgy  s em hagyom a gyerekeket o! an. Én meg  a ddig  i parkodtam, sie!  em  h aza,  m ondom, egyik sincs megnősülve, 

és addig ügye i!  megtanulnak. I!   megnősültek, gyerekeik 

vannak, házukat  f elépíte! ek, hálistennek dolgoznak, dolgosak ezek. Egyszer hallo! am őket: – No maj egyszer el 

fogunk készülni, oszt egyszer el fogunk menni, körutat fogunk csinálni, hogy ki merre születe! . – Ó, hat hogy mennétek, világ körül! Az egyik az egyik végén, a másik másik 

végén van! Én nem bánom, gazdagok nem vagyunk, annyi 

van, ami kell mindig. Mindig akad enni, ennivaló van anynyi, amennyi kell. Mostanáig nem vót éhség. Hogy utána 

mi lesz? Hát lesz, ami lesz.

Úgy  é rzem, nincs szükség  s em tudományos  i gé-

nyű, sem emocionális  jellegű zárszóra,  talán  csak 

ennyit: mindenkinek az az o# hona, amelyiket  ő 

maga választja ki magának, semmilyen más, politikai, hatalmi és egyéb tényező ezt nem írhatja felül.

Eredeti ITT

http://nemzetisegek.hu/repertorium/2007/05/belivek_27-51.pdf