(Látomás éjfél előtt)
 
Félhotra verve, lilás-kéken
barátom ödvözöl a téren.
Megkérdezi, miért lakoltam,
magyarázni kedvem sincs hosszan.
Magamnak tartom hát a számat,
az elszámolás úgyis várat.
Budán és Pesten, utcasarkon
sokszázan mentünk. Hideg alkony.
Akartunk ismét, ismét kértünk,
hogy a haza legyen miértünk.
Kordonba fogtak, gázzal lőttek,
felidézték a temetőket :
ötvenkét évet. A halottak
velünk voltak és dalt daloltak.
Gépfegyver szólt és tankok égtek,
a pirkadat is ismét kék lett.
Nem ölni jöttünk, hanem szólni,
hogy más világ kell, fénylő, csóknyi,
hogy férjhez adjuk az arákat,
hogy gyermek nőjjön, százak, százak,
hogy készüljenek házak, berkek,
hogy értük menjünk, akik mentek.
Régi mese és régi álom,
egy régi ősz jár ma a tájon.
Görnyedt hátak és ráncos arcok,
hol vagytok már, még mit akartok ?
Akarunk rendet, törvényt, tálat,
nyissátok fel a palotákat,
az asztalhoz mindenki férjen,
egyen az éhes, follyon vér nem !
Csak kérni jöttünk, de nem várni.
A kivánságunk sem akármi.
 
Zas Lóránt
 
-- Budapest, 2OO8. szept. 2O. --