hogyan le­het a kárt legalább részben kivédeni? Jóval az idő­számításunk kezdete előtt találkozhatunk a biztosí­tás első szárnypróbálgatásaival. A korabeli szokások ugyan nem illenek a mai keretekbe, mégis ezekből a régi intézményekből lettek a modern biztosítótársa­ságok.

A hajózás akkor kezdődött, amikor az első ember úszó fatörzsbe kapaszkodva átkelt a folyó túlsó partjára. Évezredeken át vitte a hajó parttól partig a technikát, a gondolatot s a természet szeszé­lyeinek kiszolgáltatott, sebezhető rakományt, az embert. Ő pedig jókor rádöbbent, mit jelent tengerésznek lenni. Az első ismert biztosításokat a tengerre, a hajókra, a hazatérésre kötötték.

„A hajóskölcsön", az ókor és a középkor híres fogalma bizonyít­ja, milyen veszélyes volt hajózni a kalózoktól hemzsegő, viharos tengereken. Ezt a hajóskölcsönt épp fordítva kötötték, mint ma. A bankár vagy a gazdag magánember annyit kölcsönzött a hajó tulajdono­sának, amennyi a hajó és a rakomány értéke volt. Ha a hajó sze­rencsésen befutott, a bankár magas kamattal visszakapta az ősz-szeget, ha baleset történt, a pénz a hajósé maradt. Titus Livius említi, hogy mikor Róma Hannibál ellen harcolt, a kincstár vállalta: kifizeti a római hadiszállítók tengeren szenve­dett kárait. Egy Posthumius nevű szállító a rendelkezést arcátla­nul kihasználva hajótörést rendezett meg értéktelen kacatokkal megpakolt ócska bárkákkal, azután hatalmas összegeket követelt a kincstáron... A csalás a biztosítás ikertestvére: együtt szület­tek.

Suetonius viszont azt meséli, hogy Claudius császár magára vál­lalt minden kárt, ami tengeren megeshetett, és „meghatározott hasznot ígért a kalmároknak". Talán épp Claudius volt a törté­nelem első biztosítási ügynöke. A rómaiak és a görögök nemcsak a vízi, de a szárazföldi vesze­delmek ellen is védekeztek anyagilag. Már ekkor léteztek- a tag­díjakból fenntartott kölcsönös segélyegyletek, amelyek .támoga­tást nyújtottak bajba került tagjaiknak, A temetési egyletek pél­dául valamelyik előfizető halála esetén megosztoztak a költsége­ken.

AZ ÁLLAM FÉLTÉKENY

Biztosítanak a VI. században is. Justinianus császár a hajóskölcsönre engedélyezte a 12 százalékot, holott az átlagos kamat; nem lehetett több hatnál. A IV. század végén befejezett, úgynevezett babiloni Talmud pe­dig így ír a Perzsa-öbölben folytatott hajózásról: „A tengerészek megállapodhatnak egymás közt, hogy ha egyikük elveszti hajó­ját, másikat építenek neki. Ha valamelyikük saját hibájából vesztette el, nem kötelesek erre. Ha olyan messzire ment, ahová hajóval nem szokás, 'akkor sem." A Talmud nem feledkezett meg a karavánokról sem. A szamár­ hajcsárok kötelezettséget vállaltak, hogy új szamarat szereznek annak, akié elhullón, ellopták, vagy vadállatok falták föl. A korai középkor és a barbár betörések idején az emberek vízen és szárazon egyaránt biztosítani akarták magukat. A korabeli utak minden szempontból kockázatosak, emberre és portékára nézve egyaránt. Hol vannak már a biztonságos római kereske­delmi főútvonalak! Az emberek mégis sokat utaznak. A közép­ kori kalmárok rendszeresen találkoznak a híres vásárokon, ke­resztül-kasul utazzák Európa). A szállítmányok biztosítására já­radékot fizetnek a földesurak, akiknek földjein átkelnek, azok­nak pedig gondoskodniuk- kell a biztonságukról, ráadásul ki kell fizetniük a hűbérbirtokon elszenvedett veszteségeket. Persze a dolgok nem mentek mindig törvény szerint, és akadt jó
néhány báró, aki alkalmanként átvedlett útonállóvá. VII. Balduin Flandriái grófot annyira méregbe hozta a vállalt kő-telezettségek ily mérvű semmibevétele, hogy Bruggében a piac közepén üstben elevenen megfőzetett néhány rablólovagot... A középkorban a céhek és konfraternitások betegség és tűzvész esetén adományokból segélyezik a rászorulókat. Azután megjelennek a céhek, amelyek lassanként szert tesznek J kiváltságokra. Joguk van megállapítani az árakat és béreket.] ellenőrizni a súlyokat és mértékeket. Igyekeznek megszerezni a kereskedelmi monopóliumot, végül törekvéseik egyre-másra RU-1 keltik az uralkodók gyanakvását. Nagy Károly császár például] megtiltja, hogy az egyleti tagok „akár hajótörés vagy tűzvész < vén" esküt tegyenek. A keresztes hadjáratok korában megélénkültek a kereskedelmi kapcsolatok. A templomos lovagok, a középkor nagy bankárja is kölcsönöztek pénzt. A rend párizsi pénztárkönyvében bői találkozni olyan szerződésekkel, amelyek a hajóskölcsönre emlékeztetnek. Mindennel foglalkozott az érdekes szervezel,! amelynek két fontos bankszervezete is működött, Párizsban és f Londonban. Történetük tragikus vége közismert: Szép Fülöp] francia király 1307-ben ocsmány pert indított ellenük, és ötven­négy vezetőjüket máglyára küldte. A gazdaságtörténet állandó jelensége, hogy az államok féltékenykedni kezdenek a pénzügyi szervekre. Láttuk, hogy viselkedett Nagy Károly a céhekkel szemben. Ugyanez történik, amikor} a német kereskedők Hanzája jelentős kiváltságokkal bíró szövet- } seggé izmosodik. A Hanzának olyan politikai befolyása volt, \ hogy még abba is beleszólt, ki üljön a dán trónra. Ez a korát megelőző kereskedő-, pénzforgalmi és biztosítótársaság részben J a tengeri veszedelmekből gazdagodott meg. Katasztrófa esetén a < kártalanítási összeget az egyéni tagdíjfizetéseken és kollektív; hozzájárulásokon alapuló, gondosan kidolgozott rendszerben fizették a kárvallottnak. A csalásoknak szigorú rendszabályokkal igyekeztek elejét venni.: A Hanza hatalma természetesen fölkeltette a szuverén államok ' gyanakvását és fokozódó ellenállását. A XVI. században a szer-' vezet hanyatlásnak indult. A kereskedelmi vonalak áttelepültek az Atlanti-óceánra az Újvilág felé, s ez elősegítene az északi szövetség szétesését. A történészek máig nem döntőnek el, mikor kelt az első, biztosí­tásról szóló tengerészeti szerződés. Valószínűleg a Consolat de mar (Tengeri konzulátus) című gyűjtemény volt ez. Ez a mű olyan tengeri garanciákat emleget, amelyeket már a görögök és rómaiak is elismertek. Kétszáz évvel később, 1435-ben, a Tengeri konzulátus kiegészítésére megjelennek a barcelonai rendelkezé­sek. A hajózási szerződések első törvénygyűjteménye egyebek közt tiltotta a hajóskölcsönök halmozását, és óva intett az esetleges visszaélésektől. A biztosítók és biztosítottak érdekében fel akart számolni „minden csalást, visszavonást és villongást, ame­lyet a hajók és portékák, holmik és ingóságok biztosítása okoz­hatna". Más szerzők véleménye szerint a biztosítás Portugáliában szüle­tett: I. Ferdinánd (1367-1383) király vezetett be bizonyos kőtele­ző, kölcsönös biztosításfélét. Még mindig a XIV. században vagyunk: 1310-ben Flandria gróf­ja a bruggeiek kérésére engedélyezi egy biztosítási kamara létre­hozását, amellyel a kalmárok biztosíthatják a tenger veszélyei­nek kiszolgáltatott portékájukat. Itáliában genovai és firenzei kalmárok kereskedelmi naplói 1418-tól 1417-ig többször említik a tengeri biztosítást. Egyébként maga a biztosítás szó (assecuratio) is ugyanebben a században jelenik meg először egy szerződés címlapján.

IDŐ, HAJÓ" ÉS PÉNZ

Franciaországban 1500-ban, Rouenban adták ki az első gyűjte­ményt, amely a biztosításról is szólt: A tengeri kereskedők kala­uzát. Ez a kikötői szokások összefoglalása volt. Térjünk azonban vissza a XII. századhoz és egy rendkívüli asszonyhoz. Szerelmi bonyodalmai nem akadályozták a szép, von­zó, művelt Aquitániai Eleonórát, hogy közügyekkel foglalkoz­zék. A szépasszony meglehetősen rossz házasságot kötött az iste­nes és unalmas VII. (Szent) Lajos francia királlyal, majd 1152-ben elvált tőle. Nemcsak szerelmes tud lenni, hanem tud ítélni és törvényt tenni is. Mielőtt még az angol trónra emelte volna a Plantagenet-házbeli II. Henrikkel kötött második házassága, remek bizonyságát adta éles elméjének. Oléron szigetén tartózko­dott, ahol a híres bordói vörösbort szállító kereskedelmi hajók találkoztak. A válófélben lévő Eleonóra otthon érzi magát a szi­geten, az aquitániai hercegek birtokán. Nem tétlenkedik, hanem fején koronával, „szeretett szigetünk nevében, hogy a törvényt, szolgáljuk", törvényt tesz a tengeren. Bár a maga nemében nem az első volt az Oléroni tekercs, mégis túlélte a századokat. A nagy jogásznő ugyanis mindenre gondolt. A hajóskölcsönre vonatkozó egyezményeken kívül rendeletekkel szabályozta a matrózok feladatait, táplálékát, fizetését és büntetését. Külön rendelkezett arra az esetre, ha a kormányos önhibájából veszti el hajóját: ezért fejvesztés jár. A híres Oléroni tekercset a svéd Visby város kereskedő urai 1505-ben az úgynevezett visby-i vagy götlandi tengerjogi tör-, vénykönyv részévé tették. Eleonóra asszony első írásai ugyanis gyakorlatiasak voltak, és a korabeli hajózási technika tökéletes ismeretében készültek, természetes hát, hogy az Észak, a Hanza is átvette. Aquitániai Eleonóra már nem érte meg, mikor halála után pon­tosan harminc évvel az egyház, amely gyűlölte az uzsorát és az uzsorásokat, fölemelte szavát a hajóskölcsön ősi szokása ellen. 1234-ben IX. Gergely pápa megtiltott minden tengeri vagy szá­razföldi szállítmányozásra vonatkozó, magas kamatra adott köl­csönt. Ezzel meghúzták a lélekharangot a hajóskölcsön fölött, amelynek kamatai ekkor már a harminc százalékot is elérték. Néhány elszánt ember igyekezett megkerülni az akadályt, és el­altatni az egyház gyanakvását. Kitalálták a színleges adásvételi szerződést, amelyben „fent nevezett személy vállalja, hogy kifi­zeti az árat, de csak akkor, ha a rakomány nem érkezik még a ki­kötőbe. Ma a hajó épségben visszatér, az adásvétel semmisnek tekintendő. Az eladó kamatot fizet a vásárlónak, amelyet az semmilyen esetben sem köteles visszatéríteni." Ez épp fordítottja volt a korábbi hajóskölcsönnek. A hajótulaj­donos nem követelhette, hogy azonnal fizessenek neki bizonyos összeget, erre, mint kártalanításra, csak balesetnél volt kilátása. Az új módszerből nő ki a modern biztosítás elve. Bár az ősi ha­jóskölcsön összeforrt a szokásokkal, a pápai tilalom mélyen megrendítette az addig alkalmazott módszert. Nem véletlenül: a korszerűbb (legalábbis a római időknél korszerűbb) pénzforgal­mi fogalmak szerint fölösleges volt a bankárnak eleve lekötnie a biztosított vagyon teljes összegét. Ha ezt a hajósgazdának a sike­res visszatérésig kölcsönadta, pénze mozdulatlanul „hevert", amíg ki nem derült, hogy fehér vagy fekete... Ez pedig néha sok-sok hónapig eltartott, s a világ egyre gyorsabban forgott. Az idő pedig pénz.

A genovai és firenzei bankárok tehát fejtetőre állítják a régi hajóskölcsönt, és újfajta szerződést agyainak ki: ezentúl a hajótu­lajdonosok előlegeznek a bankárnak, .aki kötelezi magát, hogy balesetnél fizeti veszteségeiket. Ha a hajó szerencsésen befut, az előlegezett pénz (mai nyelven a biztosítási díj) a bankáré. Ettől kezdve az új szerződés minden hajózási szabályzatban szerepéi. A szerződő felek megegyezését jegyzői okirat szentesíti. A legré­gibb, amelyet ismerünk, 1347-ben kelt.

A módszert olyan jónak tartották, hogy Franciaország, Itália, Spanyolország, Flandria, Portugália és Anglia majdnem egy idő­ben bevezette. A jegyzők közreműködésével új foglalkozás szüle­tik, a biztosítóké. 1393-ban egy genfi jegyző egyetlen hónap alatt több mint nyolcvan biztosítási szerződést kötött. A XVI. században felvirágzik a gazdasági élet. Lyon lesz a fran­cia királyság pénzügyi fővárosa, ahol a biztosítók versengenek a messze földön híres genovaiakkal és firenzeiekkel.

A HIDEG BUROKRATA

Országonként és rendszerenként hol engedélyezik, hol tiltják a biztosítást. A Németalföldön, 1544-ben a híres V. Károly császár törvénybe foglalja. (Nemhiába volt lekötelezve a Fuggeroknak.) Negyedszázad múlva Álba herceg betiltja, úgymond az esetleges visszaélések-miatt. Pedig hát eleve azért küldték oda, hogy a németalföldi felkelést elfojtsa: sikerült is tönkretennie az addigi gazdasági virágzást. Nemsokára azonban II. Fülöp az Antwerpe­ni rendeletekben ismét engedélyezte. Antwerpenben nemzetközi kereskedelmi és biztosítási tőzsde létezett, Fülöp pedig Angliá­val szemben a Hanzát akarta támogatni. Alighogy a biztosítások életbe lépnek, persze kezdődik a szélhámoskodás is. 1570-ben, amikor a Biscayai-öbölben levontatnak a zátonyról egy szeren­csétlenül járt hajót, fölfedezik, hogy a szerződésben leírt állítólagos kelmerakomány közönséges kavicsokból áll! Azonnal paran­csot adnak, hogy az alkuszt és a hajó gazdáját kössék fel. II. Fülöp viszont a biztosítást csupán taktikából támogatta, nem pénzügyi éleslátásból. Jellemző: „Hogy elejét vegyük a visszaélé­seknek, csalásoknak és vétkeknek, amelyeket életbiztosítások ürügyén elkövetnek ... valamennyit betiltottuk, lévén, hogy a közjóra károsak, ártalmasak és rossz példát adnak ..." Évszáza­dokba telik, mire az életbiztosítás polgárjogot nyer... Egyébként a botrányos csalásoknak mindenfelé igyekeznek ele­jét venni. 1582-ben Angliai Erzsébet felállít egy bíróságot, amely késedelem és fizetség nélkül" ítélkezik a tengeri biztosítás vitás eseteiben, amelyeket addig gyakran baráti alapon simítottak eL A bíróság a XVIII. század végéig létezett. A világuralomra törő V. Károlynak, akinek birodalma magában foglalta Spanyolországot és Flandriát, Ausztriát és Németorszá­got, jó oka volt, hogy a hatalmas birtokain járó kereskedőkara­vánokat védje. Ő iktatta törvénybe elsőnek a szárazföldi egyezményeket, a „földön vagy édesvizeken járó-kelő népek" biztosí­tását.

Franciaországban a sokat emlegetett bíboros, Richelieu kettő­zött erővel buzgólkodik a tengerészet létrehozásán, és a biztosí­tók nagy megelégedésére fölfejleszti a távoli vidékekre irányuló kereskedelmet. Utóda ezt a jól felfogott nagyhatalmi politikát folytatja: Mazarin, eredeti nevén Mazzarini, a pompakedvelő prelátus és nagy­vonalú mecénás gazdasági téren ugyanúgy sikeres miniszter volt, akár a politikában. Halála után szemére vetették ugyan, hogy el­hanyagolta a kereskedelmet, a pénzügyeket, főleg pedig a tenge­részetet. Csakhogy ez éppen ellenkezőleg történt. A kardinális tudta, hogy a pénzügyek gyalázatosán állnak, és va­lahogy megpróbált segíteni rajtuk, bármekkora belső ellenál­lásba is ütközött. Honfitársától, az olasz Lorenzo Tontitól kapta az ötletet, aki azért jött Franciaországba, hogy a bíboros szár­nyai alatt próbáljon szerencsét. Olyan társaságot terveztek, amely az emberi élettartamra alapul: több ember összead bizo­nyos összeget, amelyet meghatározott időpontban szétosztanak. A túlélők kapják az elhunytak részét és a felhalmozódott kama­tokat. Mazarin kitűnőnek találta a gondolatot. Vajon beavatta-e hűsé­ges titkárát és intézőjét, az ekkor harmincas éveiben járó Colbert-t? Mazarin 1653-ban hozta létre az első tontinát, más néven túlélési biztosítást, amely feltalálója tiszteletére kapta nevét. Saj­nálatos módon a parlament nem volt hajlandó törvénybe iktatni, nem bízott se a tontinákban, se Tontiban, akit, biztosan nem is tudni, miért, többször a Bastille-ba dugtak. Vélhetőleg ott is halt meg.

Hogy a tontinát hivatalosan elsüllyesztették, megszülettek a ma­gánszervezésű túlélési biztosítások. Leghíresebb volt 1787-ben a Lafarge és a Királyi Biztosítópénztár. A forradalom alatt, 1789 után majdnem mind eltűnt, mert a forradalom nem szerette eze­ket az intézményeket, amelyek „az emberiség helyett a mammont szolgálják, és kiölik az érző szívet, a társadalom egyik alapkövét".Kanyarodjunk vissza 1661-be, amikor Mazarin meghalt. A hal­dokló kardinális melegen ajánlja XIV. Lajos kegyeibe buzgó tit­kárát, Jean-Baptiste Colbert-t, akit a király 1665-ben kinevezte pénzügyminiszternek. 1669-től a tengerészet minisztere. Francia­országnak ekkortájt csak ötven hadihajója és mindössze kétszáz kereskedőhajója volt. Golbert, többek közt, ezt is újjáteremti. A hideg, szenvtelen ábrázatú bürokrata sokak szerint a legsötétebb aljasságra, erőszakra és hitványságra is képes. Ő maga is megtollasodott, de felvirá­goztatta az országot a francia történelem egyik legnagyobb mi­nisztere.

MEGTÁNCOLTATTÁK A FOGLYOKAT