1676-ban idősebb fiát - akit hozzá hasonlóan Jean-Baptiste-nak hívnak - bevonja a tengerészet újjáteremtésébe. Ötévi közős munkájukból születik a híres  1681-és Rendelet, amelynek számos részlete átkerült a jelenlegi francia kereskedel­mi törvénykönyvbe.

Hivatalossá tette és szabályozta a tengeri biztosítást is. Semmit se felejtettek ki belőle, a régebbi meggyőződések csak egy pont­ban éreztetik még hatásukat: a X. cikkely határozottan megtiltja az emberéletre kötött biztosítást. Az 1681-és Rendelet szellemében Párizsban 1686-ban megszüle­tett az Általános Biztosítótársaság. Tőkéje négyezer font összér­tékben hetvenöt részvényből áll. A levelezők és megbízottak fel­hatalmazást kaptak, hogy letelepedjenek minden francia város­ban. Franciaországban is jól ment tehát, Colbert-nek hála, a ten­geri biztosítás, de Angliában aztán pompásan. A XVII. század végén élt Londonban egy Edward Lloyd nevű kocsmáros.

Volt egy kávéháza a Tower Streeten, a város kereske­dőutcájában. A „kávéház" viszonylag újsütetű intézmény, amely nagyon hasonlít a klubra. Itt gyülekeztek az örmény, a velencei, a flamand és helybeli kalmárok, hogy kicseréljék a híreket, és politizáljanak. Lloydot szenvedélyesen érdekelte minden, ami a világban történt. Vendégei csevegése izgalmas távlatokat nyitott meg előtte; szerette volna kibővíteni üzletét, ezért 1692-ben át­költözött London akkori üzleti központjába, a Lombard Streetre, abba a negyedbe, amelyet az észak olasz kolónia építtetett. Ven­dégei ide is követték. A kávéházból valóságos tengeri ügyintéző iroda lett, ahol fontos szerződéseket írtak alá, néhanapján még hajókat is árvereztek: az árveréshez a tulaj dobogót ácsoltatott. Két adásvétel közt egy kávéházi pincér lépett az emelvényre, és kihirdette a vendégeknek, mi hír a nagyvilágban. Látva, milyen mohón falja a közönség a híreket, Edward, összegyűjtötte és ki­nyomatta őket, és a lapot saját magáról Lloyd's News-nak ke­resztelte.

Akkoriban Londonnak még csak egyetlen újságja volt, a London Gazette, amely kizárólag vegyes híreket és hirdetéseket publi­kált. Lloyd kávéházi lapját a hatóságok 1696-ban betiltották ugyan, de addig hetvenhat száma jelent meg. A Lloyd hosszú történetét viharos epizódok tarkítják. Vetélke­dett a két rangidős biztosítótársasággal, Edward intézményét azonban nem volt könnyű térdre kényszeríteni. 1726-ban ismét megjelent az újság Lloyd's List címen. A pénzváltásról és a tőzs­dei árfolyamokról, az árapályok idejéről, a nagy angol és külföl­di hajók érkezéséről és indulásáról, valamint a balesetekről tájé­koztatta olvasóit. A kávéházban nemcsak tengeri biztosításokat kötöttek, hanem mindenfélét, és fogadtak mindenre. Szerkezetét 'tekintve a biztosítás és a fogadás végül is édestestvérek. Az angol fogadási őrület betegei olyasmin szurkoltak, hogy meggyógyul-e a gyengélkedő király, kegyelmet kap-e valamelyik halálraítélt? Edward Lloyd 1713-ban halt meg. Vajon sejtette-e, hogy kávéhá­za nemzeti intézmény lesz Angliában? Máig biztosítani lehet a Lloydnál mindent, csak tűzkár elleni és életbiztosítási szerződés nem köthető. Európa nyugati részén ekkoriban különösen ké­nyes portéka volt az „ébenfa", azaz az eleven hús, hiszen az em­berkereskedelem vígan folyt tovább a rabszolgaság hivatalos el-tőrlése^után is. A szerencsétlenek, akiket a három-négy hónapos átkelés alatt barom módjára összezsúfoltak a fedélközben, hul­lottak, mint az őszi légy. Sokat elvitt a betegség, mások, remé­nyüket vesztve, öngyilkossá lettek. Voltak, akik megpróbáltak fellázadni: őket lekaszabolták vagy agyonlőtték, tetemüket a tengerbe hányták, néhány túlélőt pedig, elrettentő példaként, felkö­töttek.

Franciák, hollandok, portugálok, olaszok, angolok foglalkoztak a zsíros üzlettel. A XVIII. században egy jó kondícióban levő rabszolga könnyen elkelt 600 fontért. A takaros summát felerészt aranyban, felerészt áruban kellett fizetni. Erkölcsi aggálya pedig nem volt az Európa élvonalát alkotó büszke népeknek sem. XIV. Lajos 1685-ben megjelent Fekete Törvénykönyvének 44. cikkelye például kijelenti, hogy „a fekete ingóság", tehát ugyan­úgy lehet biztosítani, mint a vagyont. Hogy a szerződés érvényes legyen, kellett a rabszolgahajó fedélzetén egy kirurgus, aki a vá­sárlás pillanatában megállapította, tényleg egészséges-e az áru. Elküldte az öregeket, a betegeket, és azokat, „akiknek bamba ábrázata elárulta az epileptikus hajlandóságot". A néger nőnek „előreálljon a melle", mert az az ifjúság jele... Még jobb volt az üzlet, ha hasuk közeit szülésről árulkodott, a vásárló így egy csapásra két rabszolgához jutott.

A tengeren a kirurgus mindennap megvizsgálta a fedélzetre fel­hozott foglyokat, akiket testgyakorlásként meg is táncoltattak. Minden elővigyázatosság ellenére egyhatoduk mégis elhullott. A XVII. századtól kezdve hajlandó a biztosítótársaság fizetni azokért, akiket a fedélzetről ragad el a betegség, ha a kirurgus ki­jelenti, hogy induláskor egészségesek voltak. Fizettek azokért a négerekért is, akiket zendülésben öltek meg, vagy engedetlenség miatt ítéltek halálra

AZ ÓRÁS NEM GYÚJTOGAT

A tengeren sokáig kísértett a kalózkodás réme. A rablók főleg a Földközi-tengeren támadtak a pukkadásig megtömött kereske­delmi hajókra. Nem érték be a rakománnyal, elfogták a legény­séget és az utasokat is, hogy eladják őket rabszolgának. Akadt a foglyok közt híres ember is, így Pauli Szent Vince, a ké­sőbbi királyi tanácsos, aki 1605-ben esett fogságba. „Elég kedvező volt a szél, hogy még aznap eljuthassunk Narbonne-ba, ha Istennek úgy nem tetszett volna, hogy három tőrök briganti, amelyek a lyoni öbölben lesték a Beaucaire-ből érke­ző bárkákat, megtámadjon bennünket, oly Hevességgel, hogy két-három emberünk elpusztult, a többiek megsebesültek, ma­gam is kaptam egy nyilat. Kénytelenek voltunk megadni magun­kat az álnokoknak, akik első mérgükben cafatokra metélték kor­mányosunkat. Ezután láncra vertek, majd átabotában megkötöz­tek bennünket, és rombolva-fosztogatva tovább folytatták útju­kat. Végül portékákkal megrakodva elhajóztak Tunisz városába, ahol eladtak bennünket. Nyakunkban lánccal ötször-hatszor körbevezettek a városban, hogy a kalmárok megszemlélhesse­nek, mint a lovat vagy marhát szokás, azután visszavittek a hajó­ra. Kinyitották szájunkat, hogy megnézzék fogainkat, megtapo­gatták az oldalunkat, beleturkáltak sebeinkbe, járattak, futtattak bennünket, azután súlyokat emeltettek velünk, és egyéb durvasá­gokat műveltek."

Vince atya két évig raboskodott. A kaland súlyosan megviselte, és mélységes szánalomra indította a rabszolgák iránt. Saját ta­pasztalataiból bárkinél jobban ismerte szenvedéseiket és meg­aláztatásaikat.

Derűsebb sors jutott a bájos Aimée Dubuc de Riverie-nek, vagy a hölgy hajlandósága jobban találkozott tulajdonosai hajlandó­ságaival. Tizenöt évesen fogták el berber kalózok, és tovább ad­ták az algíri bejnek, aki pedig elajándékozta az öreg konstanti­nápolyi szultánnak. A berber kalózok segítségével így lett Aimée-ből a török udvarban a nagy hatalmú szultán kedvenc fele­sége. Az emberek adásvétele, a kalózkodás kissé bonyolította a bizto­sítási helyzetet, ezért a tengerjogi törvények több ízben hangsú­lyozták, hogy „többféle módon lehet biztosítani az emberek éle­tét, mivel pedig nincs drágább a szabadságnál, a biztosítóknak tudniuk kell teljesíteni kötelezettségeiket". A kalózok is biztosítottak, s ezért a törvény leszögezte: „A bizto­sítók nem léphetik túl a szerződésben kikötött összeget. Akkor , sem, ha a biztosított előnyős tulajdonságai miatt több lesz a vált­ságdíj” A felfegyverzett kalózhajó egyébként igen gyakran hivatalos ki­rályi elismeréssel büszkélkedő magánembereké. A kalóz olyan katona, aki nemzetközi viszálykodás esetén már hivatalos enge­déllyel és jóváhagyással kaparintja meg az ellenséges hadi- vagy; kereskedelmi hajókat és a zsákmány jelentős részét. A kormány nem sokat kérette magát az engedélyekért, hiszen a* kalózoknak megvolt azaz előnyük, hogy önellátóak voltak: nem állami fegyvert és hajót használtak, nem kerültek pénzbe. Ez pe­dig minden uralkodónak megért egy kis kellemetlenséget. A kalózok biztosították életüket és javaikat. Külön meg kelt em­líteni a biztosítási kötvényben, ha kalózhajóról van szó. Viszont semmiféle garancia nem járt azoknak, akik fejedelmek vagy szu­verén államok felhatalmazása nélkül járják a tengereket; ezeket rablóknak és gazembereknek nyilvánították. Szépek lehettek az értékes áruval megrakott hajók, amint vitorlá­juk dagadt a szélben. Csakhogy a tűz, amely néhány óra alatt el­emésztette a rakományt, ugyanolyan félelmetes volt, mint a ret­tegett viharok. A legénység rémülten hallja a baljós kiáltást: Tűz a fedélzeten! Kétoldalt méregetik a vizet, vagy később a szivattyút kezelik. El­zárnak minden nyílást: töréseket, ablakokat. Megpróbálják ned­ves vitorlákkal elfojtani a tüzet. Elég egy felhasadó pálinkáshor­dó, és a hajóűrt azonnal elborítja a folyékony tűz! Igazán érthető, hogy a kapitányok nagyon féltek a lángoktól, és igyekeztek biztosítani ellene. A biztosító sokáig viszonylag keveset foglalkozott a földi és ten­geri tűzvésszel. A szárazon inkább a jótékonysági egyletek dolga volt, hogy a károsultak segítségére siessenek. Angliában csak ak­kor született meg a tűzkárbiztosítás, amikor 1666-ban az óriási tűzvész a Szent Pál-székesegyházzal együtt több mint ezer házat fölperzselt. Mégis lassan fejlődött a tűzkárbiztosítás ügye, mert,;mint az alábbi anekdota bizonyítja, tartottak tőle, hogy sokan lesznek, akik bűnös gyújtogatással akarják megszerezni a kárta­lanítást. Brandenburgban a feleségével és három gyerekével élt egy jámbor órás, Naundorff néven. A színház mellett vásárolt magának házat. Egy nap a színház lángba borult, és bár az órás háza is leégett, szegény ördögöt bíróság elé állítják, mint gyújtogatót, ráadásul pénzhamisítással vádolják. Kétségbeesetten vé­dekezik és kijelenti, hogy nem közönséges polgár, hanem szüle­tett herceg, méghozzá XVI. Lajos francia király fia. A gyújtogatás vádja alól fölmentették, de pénzhamisítás miatt csak le kellett húznia három évet. A bírákat szemmel láthatóan nem hatotta meg a királyi vér, a hamisítás pedig igaznak bizo­nyulhatott.

„A FEUDALIZMUS MARADVÁNYA"

Amikor Párizsban 1786-ban létrejött a La Royale biztosítótársa­ság, Balzac tollára méltó jelenetek játszódtak le. Élt ekkor Párizsban egy ötvenéves férfi, bizonyos Etienne Claviére. Londonban a biztosítások fellegvárában is dolgozott, és magába szívta a mesterséget. A humanista, lángoló szellemű, nagy tettekre vágyó Claviére, akinek üzletember létére szíve is volt, és szenvedélyesen foglalkoztatta a népboldogítás eszméje, megbarátkozott Mirabeau-val, akivel Angliában találkozott. Be­járatos lett a gróf házához, ahol megfordult Brissot, a későbbi girondista és Condorcet, az enciklopedista. Claviére, Brissot és Condorcet alapította meg a Feketék Baráti Társaságát, amely el akarta törölni a rabszolgaságot. Claviére egyik terve az volt, hogy létrehoz egy tűzkárbiztosítót Egyszer aztán meghallotta, hogy a Périer-testvérek is ilyesmiben törik a fejüket, neki azonban befolyásos barátai voltak: Mirabeau és Brissot, megtámadta hát a Périer-fivérek tervét. Rájuk olvasták, hogy közönséges spekulánsok, „téves, áskálódó és kók­ler" dolgot terveznek. Périerék ügyvédje,Beaumarchais, a Figaro szerzője, ugyanilyen hevesen válaszolt. Ő bizonyította be, hogy Mirabeáu kirohanása­it csak a féltékenység fűti... De ez sem mentette meg a Périer-testvéreket, és Claviére-t, az akkori pénzügyminiszter támogatásá­val létrehozta a saját tűzkárbiztosítóját.

Claviére kitűnő ötlete volt, hogy táblákat szögeztetett a tűz ellen biztosított épületekre. Ezek reklámozták társaságát, ráadásul el­riasztották azokat, akik esetleg bosszúból üszköt vetnének ellen­ségük házára. Hiszen a biztosított áldozat úgyis visszakapná a pénzét, nem jutna koldusbotra. „Lehet-e nemesebb célra alkalmazni a jótékonyságot, mintha a nép körében terjeszti az előrelátás és a munkára serkentő számí­tás szellemét? Van-e biztosabb megelőzése a bűnöknek? Amíg a nyomort nem tudjuk mással orvosolni, mint alamizsnálkodással és az ispotályok segítségével, addig szembe kell néznünk a szomorú gondolattal, hogy ezek az eszközök az irgalmasság kezével igen gyakran lealacsonyítanak és naplopásra bátorítanak" - írta 1788-ban Claviére, és megnyitotta a Királyi Életbiztosítót. Barátja, Delessert bankár, aki másik jó emberével, Fulcheronnal együtt igazgatósági tag, feltétel nélkül támogatta Claviére-t. Duvillard matematikus pedig, összeállított egy halandósági tábláza­tot, félszázadon át a francia biztosítótársaságok számítási alapját, Jean de Batz, Claviére régi jó barátja Breteuil, a királyi ház mi­nisztere segítségével keresztülvitt egy rendeletet, amely engedé­lyezte, hogy a tűzkárbiztosító fölvegye a Királyi nevet. Két ága volt: a tűzkár- és életbiztosítás, tizenöt éves kizárólagos műkö­dési jogot élvezett. Mirabeau viszont méregbe gurult az előjogtól. Mirabeau ugyanis időközben tábort változtatott, és nagyon igyekezett a tiszta, ke­mény ember szerepét játszani. Egykori barátja ellen fordulva ki­jelentette, hogy ez a kiváltság „a feudális anarchia maradványa". Claviére azonban zavartalanul tört egyre följebb. 1792-ben kine­vezik pénzügyminiszternek Dumourize-Roland két hónapig ki­tartó girondista kormányában. Claviére arra használja rangját, hogy megpróbálja kiirtani a spekulációt, amelytől még saját biz­tosítója is mételyes: a részvények árfolyama kétszerese a valós értéknek. Annyit ér el, hogy a spekulánsok még jobban meggyű­lölik. Amikor 1792 júniusában a király feloszlatja a girondista minisztériumot, „csaló, tudatlan és kapzsi biztosok" támadják, követelve a társaság elszámolásait. 1792. augusztus tizedikén, amikor XVI. Lajost és családját a Temple-be zárja a felkelés, Claviére visszakerül a minisztériumba. Dantonnal és Rólandnal együtt ő is tagja a Nemzetgyűlés által kijelölt Végrehajtó Tanács­nak.  Szeptember 21-én a Konvent eltörli a királyságot, és kikiált­ja a köztársaságot. 1793. január 21-én a halálra ítélt XVJ.. Lajos börtönében várja a kocsit, amely a vérpadra viszi. Az utolsó percben kiderül, hogy mégse kaphatják meg Párizs polgármesteréét. Honnan szerezze­nek gyorsan egy másikat? Etienne Claviére pénzügyminiszter fölajánlja a sajátját.

AKINEK NEM KELL NYUGTA