Nemrégiben kölcsön kaptam egy könyvet, melynek címe „Az ember és a számítógép”. Írója Kemény János, (matematikus, számítástechnikus) arról értekezik benne, hogyan kerül az ember szimbiózisba a számítógépekkel. Azonban most lényegében nem is erről a könyvről akarok írni, hanem arról a néhány gondolatról, amelyek a könyv egyes részei kapcsán fogalmazódtak meg bennem.

A szerző abból az alaptételből indul ki, hogy a számítógép egy új faj, ha nem is biológiai, de filozófiai értelemben. Ez még valamennyire elfogadható, bár a „szaporodásuk” valójában az embereken múlik, még akkor is, ha a gyárakban ma már számítógépvezérelt gépek szerelik „őket” össze. Tehát nem mondhatjuk azt még ma sem (közel 40 évvel a könyv megszületése után), hogy a számítógépek (vagy akár a gépek) önmagukat reprodukálják, így vékony hajszálon függ, hogy egyáltalán filozófiai értelemben is fajként tekintsünk a számítógépekre.

Rágódjunk még ezen egy keveset. Egy faj valójában (Földi ismereteink szerint) kétféle egyedből áll: hímből és nőstényből, akik egymással párosodva új egyedeket hoznak létre. A gépeket azonban hosszú munkafolyamatokon keresztül gyártják le, kezdve az emberi tervezéstől a kísérleti példányokon keresztül az elérni kívánt végtermékig. Már egy számítógép tervezése során is figyelembe kell venni az alkatrészgyártók által nyújtott kínálatot, illetve az alkatrészgyártóknak is végig kell menni ugyanazokon a lépéseken, mint a gépek esetében, illetve nekik is szükségük van különböző alapanyagokra. Egy számítógép legyártásához rengeteg féle más gépet (általános felhasználású vagy célgépeket) kell megépíteni. Ráadásul egy számítógép önmagában még semmit sem ér. A puszta „vas”, csak egy rakás szemét, ha nincs hozzá olyan program, amellyel ki lehet aknázni a lehetőségeit. Míg az embernél még a születés előtt megindul az agytevékenység, a tanulási, megértési folyamat, addig a gépekbe mesterségesen kell betáplálni mindent.

Itt el is érkeztünk a könyv azon kinyilatkoztatásához, mely szerint a számítógép gondolkodik. Szerencsére még ma is nagyon messze vagyunk attól, hogy a gépek valódi gondolkodásra legyenek képesek. Persze ma már tudnak olyan folyamatokat szimulálni, amely az emberi gondolkodáshoz hasonlít, ám ez komoly szakemberek több évtizedes, áldozatos munkája, s még így is csak az ösvényt tapossuk. Határozottan és konkrétan kijelenthetjük hát, hogy a számítógép jelenleg nem képes a gondolkodásra.

Valójában mi is a gondolkodás? Anélkül, hogy ennek utánanéztem volna, álljon itt az én teóriám. A gondolkodás részben logikai, racionális, részben pedig asszociatív, intuitív folyamat. A tudósok (főleg a matematikusok) szeretik azt erőltetni, hogy a gondolkodás pusztán annyi, hogy a meglévő tudásanyagból valamilyen, vagy több algoritmus által új eredmények születnek. Szerintem ez csak részben igaz. Sok esetben ugyanis nem ez a „tiszta logika” adja a jó megoldásokat, hanem az emberek többsége valamilyen úton-módon ráérez a helyes megoldásra. Felvetődik hát a kérdés: a gépek képesek-e asszociációra, van-e megérzésük, zajlanak-e bennük egyéb intuitív folyamatok? A válasz nagyon egyszerű annak, aki ismeri a számítógépek történetét, felépítésüket, működésüket: a gépek nem képesek asszociációra, nincsenek megérzéseik, sem intuitív folyamataik.

Mégis, honnan eredhet az a feltevés, hogy a számítógépek gondolkodnak? 1971-ben még nem volt öntudatra ébredt Skynet, még nem volt MATRIX, amelyek az emberekben olyan érzetet keltettek, hogy a gépek veszik át az uralmat a Földön, miután öntudatra ébredtek. Azt hiszem abból adódik, ahogyan a tudósok (korabeli matematikusok, számítástechnikusok) gondoltak a gépekre, a gépi intelligenciára, pusztán amiatt, mert a gondolkodást csak rideg logikai alapokra helyezték.

Egyértelmű tehát, hogy sem a hetvenes években, sem pedig azóta nincs olyan gép, amely képes lenne a gondolkodásra. Mit csinál akkor, ha nem gondolkodik? - tehetjük fel a kérdést, amelyre a válasz szintén igen egyszerű: utasítások sorozatát hajtja végre, s bizonyos, előre meghatározott feltételek alapján jut egyik vagy másik eredményre.

A tudósok régóta próbálnak már olyan programokat készíteni, amelyek képesek kommunikálni az emberekkel. Kezdetben sakkprogramokat készítettek, foglalkoztak a fordítóprogramokkal is, majd később több beszélgetőprogram is született. Ez utóbbiak mai „leszármazottai” pl. a chatbotok, akik részben információt adnak egy-egy IRC csatorna, vagy chatszoba használatáról, témáiról, részben pedig moderátori szerepet töltenek be. Egyes fejlettebb chatbotokkal egész jól el lehet beszélgetni, sőt némelyek még tanulnak is. Ám minderre nem lennének képesek, ha az ezeket létrehozó programozók nem építik be a megfelelő funkciókat, s nem látják el kellő utasításokkal ezeket a programokat.

Időközben rájöhettünk, hogy bár a gépre mondják, hogy gondolkodik, valójában a gépet működtető, azokat használhatóvá tevő programok azok, amelyek a programozók tudása által felvértezve elhitetik velünk, hogy gondolkodnak. Nem szabad úgy tekintenünk egy gépre, mint egy emberre, hiszen korántsem olyan komplex, valamint igen jól elkülöníthető részei vannak, amelyekből ha eltávolítunk néhányat, akkor is működőképes marad. S bár az embernek is vannak olyan páros szervei, amelyek eltávolítása után tovább él, számunkra mégsem természetes az, hogy sak úgy cserélgetjük a vesénket, vagy a szemgolyónkat. Egy gépet lehet fejleszteni, alkatrészeket kicserélni, a régi helyett újat beletenni, amelyet akár evolúciós folyamatként is felfoghatunk, melynek a végén (ha egyáltalán van vége) már egy teljesen másik géppel és gyökeresen más szoftverekkel dolgozunk. Kicsit elkanyarodtam…

A gépek gondolkodása akkor lenne releváns, ha olyan mesterséges valamit hoznánk létre, amely majdnem olyan bonyolultságú, mint az emberi agy, s ahhoz egy megfelelően bonyolult szoftvert is készítenénk. Itt azonban már a Mesterséges Intelligenciáról beszélünk, amelynek kutatása, fejlesztése igen költséges, ráadásul etikai és morális problémákat is felvet, ezzel azonban most nem kívánok foglalkozni.

Az is fogós kérdés, hogy mi az, amitől egy gép öntudatra ébredhet? Vagy ha nem egy gép, akkor egy informatikai hálózat. Hogyan, minek a hatására ébredne öntudatra. Az SF írók szeretnek ezzel dobálózni, s mint a bűvész a kalapból a nyulat, ők is úgy kapják elő ötlettelen klisétárukból az öntudatra ébredést. Tény, hogy a mikrochipek szilíciumból vannak, mint ahogyan az is, hogy az emberi szervezetben is megtalálható ez a létfontosságú nyomelem, de pusztán erre építeni, netalán ezzel magyarázni az öntudatra ébredést, nevetséges. (Igaz, nem is hallottam még ilyenről.)

Vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy egy hálózat és annak fejlett szoftvere, szoftverparkja kel majd életre. Cirka harminc éve használjuk (többek között) az Internetet, amelyen milliónyi program fut, és hihetetlen mennyiségű információ található meg rajta. Ám a programok mind csak a saját dolgukat végzik, az információ pedig önmagában véve csak puszta adat, s megfelelő rendezettség és programok nélkül teljesen hasznavehetetlen. Egy házibarkács féregprogram megduzzadásától és öntudatra ébredésétől tartani nagyjából annyira ésszerű, mint félni a napfénytől. Mint már említettem, több komoly tudósokból álló kutatócsoport foglalkozik MI fejlesztéssel, kutatással, sokkal inkább van arra esély, hogy egy gondolkodó program ezek egyikéből születik meg, de még az is teli lesz pakolva biztonsági kódokkal, hátsókapukkal, hogy vész esetén a tudósok leállíthassák.

A gép pedig, szerény véleményem szerint mindazonáltal gép, bármilyen fejlett is. Ki lehet kapcsolni, ki lehet húzni az elektromos hálózatból, vagy épp szét lehet verni.

A könyv sejtetett végkifejlete az, hogy végül az emberre nem lesz szükség, és a gépek átveszik az uralmat. Talán a fentiekből kiderült, hogy erre igen kicsi az esély. Ha a gép nem kap utasítást, hogy a Föld mélyéről hozzon fel olajat, azt továbbítsa a finomítóba, ami energiát termel, akkor már rögtön az elején megdöglik a folyamat. (Persze lehetne ugyanez atomerőművel, szél- vagy napenergiával.) A gép meg is hibásodhat, túlmelegedhet, s amíg az ember rendelkezik regeneráló képességgel, addig a gépek maguktól nem javulnak meg. Egy eltört csavar, fogaskerék, tengely nem forr össze, valaki (vagy valami) kell, hogy megjavítsa.

Bár kedvelem a MATRIX-ot, sőt, a Terminator is nagy kedvencem, ezek mégis csak a fantasztikum kategóriába tartoznak, s nem célszerű azt keverni a valósággal, a reális lehetőségekkel, mert könnyen egy csinos sárga épület berácsozott ablakaiből gondolhatjuk végig újra és újra, hol is rontottuk el.

Bitbrain..exta.hu