| Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
C. W. Ceram: A régészet regénye - részletek |
|
|
|
19. FEJEZET BOTTA MEGTALÁLJA NINIVÉT
A ram-Naharaim – a folyamok közötti Szíria –, így nevezi a Biblia felső Mezopotámiát. Ott álltak egykor azok a városok, amelyek magukra vonták isten haragját. Ott, Ninivében és tőle délre, a nagy Bábelben uralkodtak a rettenetes királyok, akik „ő rajta kívül más isteneket is imádtak” és ezért kiirtattak erről a földről.
Mi ezt a földet Mezopotámiának ismerjük. Ma Irak a neve és Bagdad a fővárosa. Északról Törökország, nyugatról Szíria és Jordánia, délről Szaud-arábia, keletről Perzsia – a mai Irán – határolja.
Törökországban ered a Tigris és az Eufrátesz, a két folyam, amely ezt a földet egy kultúra bölcsőjévé tette, ahogy a Nílus Egyiptomot. Északnyugatról folynak délkelet felé, a mai Basra előtt egyesülnek (az ókorban még nem találkoztak) és beleömlenek a Perzsa-öbölbe.
Asszíria, az ősi Asszur északon terült el, a sebes folyású Tigris mentén. Babilónia, a régi Sumér és Akkad pedig délen helyezkedett el az Eufrátesz és Tigris között, egészen a Perzsa-öböl zöld vizéig. Egy 1867-es lexikonban a Mezopotámia címszó a következő megjegyzéssel záródik: ,,Ez a föld az asszír és a babiloni uralom alatt élte virágkorát. Az arabok alatt a kalifák székhelye lett, és ismét fellendült. A szeldzsukok, tatárok és törökök betörésekor indult pusztulásnak s most nagyrészt nem egyéb elnéptelenedett sivatagnál.”
Ebből a sivatagból emelkedtek ki a titokzatos halmok, melyek felül laposak, oldalt meredekek, szaggatottak és repedezettek voltak, mint a beduinok kiszáradt juhsajtja. Olyannyira felcsigázták némelyek fantáziáját, hogy az archeológia mint az ásó tudománya itt, a két folyam országában ünnepelhette első nagy diadalait.
Paul Émile Botta ifjú éveiben valóságos világ körüli utat tett meg. 1830-ban mint orvos Mohamed Ali szolgálatába lépett és részt vett egy egyiptomi expedícióban. (Akkor még rovarokat gyűjtött.) 1833-ban a francia kormány konzullá nevezte ki Alexandriába. Innen arábiai utazásra indult, és erről az útjáról terjedelmes könyvet írt. 1840-ben konzulátusi tisztviselő lett Moszulban. Ez a város a Tigris felső folyásánál fekszik, és napszálltakor, amikor Botta a bazárok fojtó légköréből menekülve lovaglásra indult, megpillantotta a különös dombokat.
Nem mintha ezek a dombok neki tűntek volna fel legelőször. Régebbi utazók: Kinneir, Rich, Ainsworth is már romokat sejtettek alattuk. (Legérdekesebb közülük Rich. Csodagyermek volt, akár Champollion. Kilencéves korában már keleti nyelveket tanult. Tizennégy éves korában tudott kínaiul, huszonnégy éves korában az East Indian Company bagdadi képviselője lett, s mint ilyen, beutazta a Folyamköz vidékét, amivel az akkori tudományos világnak értékes szolgálatokat tett.) Az angolok és a franciák a tudományt és művészeteket olyan férfiakkal képviseltették, akik egyszersmind világfiak is voltak, és külföldön ragyogóan érvényesítették hazájuk érdekeit. Gyakran hajlottak ugyan kalandos vállalkozásokra, viszont az emberi szellem kiváló megnyilvánulásai iránt mindenkor igen nagy érdeklődést tanúsítottak, és amellett kitűnő politikai érzékkel is rendelkeztek. (Példa erre az újabb időkben a francia Paul Claudel és André Malraux meg az angol Lawrence ezredes.)
E férfiak sorába tartozott Botta is. Orvos volt, természettudós, de ugyanakkor diplomata is, aki értett a társadalmi összeköttetések kihasználásához. Csak éppen archeológus nem volt. Nem is hozott magával elkövetkezendő feladatához egyebet, csak a bennszülöttek nyelvének ismeretét. (Ezt utazásai során szerezte meg, hogy a próféta híveivel barátságos kapcsolatot tarthasson fenn.) No meg lankadatlan munkaerejét, amelyet még Jemen gyilkos éghajlata s a Nílus elmocsarasodott lapályai sem tudtak megtörni.
Ezekkel az adottságokkal kezdett munkájához. Archeológiai működését ma, az idők távlatából vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy nem tervszerűen indult el, de még csak nem is holmi merész feltételezésből. Valami furcsa, kíváncsisággal vegyes, ösztönös sejtelem, ködös remény lehetett szívós munkásságának hajtómotorja. Hiszen későbbi sikere őt magát ugyanúgy meglepte, mint az egész világot. Estéről estére, miután irodáját bezárta, Moszul vidékét tanulmányozta. Példátlan kitartással és pontossággal. Házról házra, kunyhóról kunyhóra járt, és mindenütt ugyanazt kérdezte: „Vannak régiségeitek? Öreg cserepek? Talán valami ócska vázátok? – Honnan szedtétek azokat a téglákat, amelyekből ez az istálló épült? Honnan valók ezek a különös, ékírásos cserépdarabok?”
Megvásárolt mindent, amit csak megvásárolhatott. De ha az embereket arra kérte, hogy mutassák meg azt a helyet, ahol ezt vagy azt találták – azok vállvonogatva mormolták, hogy Allah nagy és mindenüvé elszórt ilyesmit. Ha körülnéz, meggyőződhetik erről maga is.
Bottának be kellett látnia, hogy kérdezősködéssel nem akad rá az áhított gazdag lelőhelyekre, elhatározta tehát, hogy az első útjába eső dombnál, Kujun-dzsiknál, megkezdi az ásást.
Ez a domb nem volt még az igazi Botta számára, legalábbis nem az ásatások első esztendejében. Mert azt, hogy ez a domb Asszurbanipal (a görög Sarda-napal) egyik várát rejtette, azt később mások fedezték fel. Botta itt hiába ásott.
Képzeljük el, mit jelent a szívós kitartás a folytonosan ismétlődő balsiker ellenére. Mit jelent, minden világos támaszpont nélkül tovább folytatni a munkát, valami homályos elképzelés alapján, hogy ez a domb mégis magában rejti azt, amiért érdemes alatta kutatni. És napról napra, hónapról hónapra mást se találni, mint értelmetlen jelekkel telerótt néhány téglát, egy-két domborműtöredéket, de annyira összeroncsolva, hogy az egész felismerhetetlen maradt, vagy annyira primitívnek látszott, hogy a legmerészebb kutatófantázia sem találhatott bennük semmi érdekeset.
Így folytatódott ez egy álló esztendeig.
|
C. W. Ceram: Régészet regénye: PALOTÁK NIMRUD DOMBJA ALATT |
|
|
|
22. FEJEZET PALOTÁK NIMRUD DOMBJA ALATT
Ezernyolcszázötvennégyben a Hyde-parkbeli Kristálypalotát, amelyben három évvel korábban a világkiállítás zajlott le, Londonból Sydenhambe költöztették át és múzeumnak rendezték be.
Itt csodálkoztak rá először Európa nyugati zónájának lakosai az elsüllyedt metropolisok fényére és pompájára, azokéra, melyeket a Biblia annyi átokkal sújtott, bűnök tanyájának és romlás helyének nevezett. Két roppant óasszir terem épült fel itt, gigászi palotahomlokzatot rekonstruáltak. Az emberek végre fogalmat és közvetlen benyomást kaphattak az addig legfeljebb mondákból, legendákból, kétes hitelű antik leírásokból vagy vallásos könyvekből ismert csodálatos építőművészetről.
Fogadótermeket, királyi lakószobákat, szárnyas emberállatokat mutattak ott be. (Lásd a XVI. táblát.) Ot t állt az oroszlánfojtogató Gilgames, a „győztes vitéz” és az „ország ura”. Idáig még más építőművészetnél nem tapasztalt, színes mázú téglákból építették a falakat. Izgalmas vadászjelenetek és a nagy Asszurnaszirpal király huszonhét évszázad előtti csatáit ábrázolták a domborműveken.
Henry Austen Layard érdeme, hogy erre a kiállításra sor kerülhetett. Layard 1839-ben mint szegény ördög, egyetlen szál kísérővel érkezett lóháton a Tigris-menti Moszulba. Ám abban az esztendőben, amikor a Sydenham-i Múzeum az általa kiásott kincseket bemutatta, a „szegény ördög” már helyettes államtitkári rangban ült az angol külügyminisztériumban.
Layard életpályája Bottáéhoz és Rawlinsonéhoz hasonlatos. Mindhárom szíve mélyén kalandor és mégis nagy ember, tekintélyes tudós és mégis a gyakorlati élet minden terén járatos egyéniség.
Layard francia családból származott, mely régen megtelepedett Angliában. Életútját a következő évszámok jelzik: 1817-ben, Párizsban született. Ifjúságának egy részét Olaszországban töltötte atyjával. 1833-ban visszatért Londonba, ahol jogot tanult. Az 1839-es esztendő már Keleten találja, s az ezt követő időkben Konstantinápoly angol követségén dolgozik. 1845-ben kezd ásatni a két folyam országában. 1852 és 1861 között két ízben helyettes államtitkár, 1865-ben az állami építkezések minisztere és 1869-ben Anglia meghatalmazott minisztere Madridban.
Vágyakozása a Kelet, a távoli Bagdad, Damaszkusz és Perzsia után gyermekkori álma volt. Huszonkét éves korában még egyhangú életet élt. London egyik dohos ügyvédi irodájában dolgozott, amikor hirtelen áttörte akkori életviszonyainak szűk korlátját és megindult álmai útján.
Pályafutása a megfordítottja Heinrich Schliemannénak. Mindkettő gyermekkori vágyálommal kezdődik, amelyet Schliemann-nál Homéros, Layard-nál az „1001 éjszaka" olvasása váltott ki. De míg Schliemann szigorú következetességgel előbb külső sikereket keres, világszerte összeköttetésekkel rendelkező milliomosként lép álmai ösvényére, Layard nem tud várni. A lelkes fiatalember szegényen vág neki álmai országának, ahol többet talál, mint amennyit valaha is elképzelt. Hírre, dicsőségre tesz szert s így fokról fokra emelkedve ér el a siker magaslatára.
De akadnak közös vonásai is Schliemann-nal. Schliemann amsterdami padlásszobájában idegen nyelveket sajátít el, hogy valóra váltsa álmait, Layard is korán megtanult mindent, amiről úgy gondolta, hogy álmai országában egykor hasznát veheti. A jogtudománytól teljesen távol álló, viszont igen célszerű, gyakorlatias dolgokkal foglalkozott; megtanulta az iránytű, a szextáns használatát, valamint mindenfajta földrajzi mérőkészülék és műszer gyakorlati alkalmazását. De a trópusi betegségek kezelésének s a sebészeti elsősegélynyújtásnak hasznos tudnivalóiról sem feledkezett meg. Végül a perzsa nyelvből és Irak, meg Trán népeiről is megtanult egyet-mást.
1839-ben búcsút mondott irodája négy szürke falának. Elindult első keleti útjára. Nemsokára kitűnt kiváló képessége, mellyel kevés vele hasonló tudományos szakmában dolgozó pályatársa rendelkezett. Nem csupán nagy kutatónak bizonyult, hanem cselekedetei és kalandjai remek krónikásának: kitűnő írónak is.
Hagyjuk őt magát szóhoz jutni ebben a lerövidített idézetben:
„1839 őszén és 1840 telén bebarangoltam Kisázsiát és Szíriát. Kísérőm legalább oly tanulni vágyó volt, mint jómagam. Semmiféle veszéllyel nem törődtünk. Magunkban lovagoltunk, egyedüli védelmünk fegyverünk volt, ruhatárunkat pedig a nyereg mögötti iszákban hordoztuk. Ha egy-egy turkomán falu vagy egy-egy arab sátor vendégszeretete nem mentett fel minket ez alól - lovainkat is magunk ápoltuk. Így keveredtünk a nép közé.
Élvezettel gondolok vissza azokra a boldog napokra, amikor hajnali derengésben elhagytuk a szerény kunyhót vagy a meghitt sátrat. Kedvünk szerinti vándorlás után naplemente idején valami ősrégi romnál kötöttünk ki, amelyben egy arab ütötte fel tanyáját, vagy valami omladozó, de nagyon ismerősen csengő nevű falunál...
Ellenállhatatlan vágy hajtott az Eufráteszen túli vidék felé, melyet a nyugati bölcsesség szülőhelyének tart a történelem és hagyomány. Ismeri ezt a vágyat a legtöbb utazó: a nagy folyót átlépni, majd Aleppótól a Tigris partjáig húzódó s a szíriai határtól a térképen óriási fehér folttal elválasztott területet átkutatni. Asszíriát, Babilóniai és Kaldeát még sűrű homály borítja. Az e nevekhez szorosan láncolódó nagy nemzeteket, nagy városokat a történelem sötét árnyai takarják. Sivatagok kellős közepén döbbenetes kőmaradványok - sivárak és alaktalanok - merednek gúnyos titokzatossággal az utasra. Nagy néptörzsek késői ivadékai - ahogyan azt a próféták megjósolták - még ma is vándorolnak azokon az országokon, pusztaságokon keresztül, amelyeket a zsidók és pogányok törzsük bölcsőjének tartanak.
Március 18-án kísérőmmel együtt elhagytam Aleppót. Még mindig vezető és szolga nélkül utaztunk. Április 10-én Moszulba érkeztünk. Itt-tartózkodásunk alatt megtekintettük a folyó keleti partján magasodó Ninive romjainak tartott nagy kőhegyeket. Kilovagoltunk a sivatagba is, hogy a Kalah Shergat dombot megvizsgáljuk. Ez a roppant kőhegy a Tigris partján fekszik, - ötven kilométernyire attól a helytől, ahol a Tigris a Záb folyóval egyesül. Oda vezető utunkon egy Hamun Ali nevű kis faluban pihentünk meg éjszakára, melynek környékén ókori város nyomai találhatók. Egy mesterséges magaslat ormáról hatalmas síkságot pillantottunk meg, melytől csak a foly
|
| Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
