Tóth imre: Magyaros történet folytatása

„Sajtot ettek az Alföldön a neolitikumban! 8000 éves agyagedényeken talált zsíros ételmaradékok árulkodnak újkőkori őseink ételfogyasztási szokásairól, amelyek az eltelt évezredek dacára nem sokban különböznek attól, ahogy ma táplálkozunk. Legalábbis a választék tekintetében: tejföl, sajt, joghurt, hal, és mindenféle gyümölcs, mint például eper, málna, alma vagy szilva szerepelt a mindennapi étrendben. Na és persze rengeteg hús, legyen az marha, kecske, vagy akár juh.” (Mult-kor.hu Sajtot ettek az Alföldön a neolitikumban 2006. május 9.)

 Nyolcezer esztendővel ezelőtt tehát, itt már háziállat volt a szarvasmarha is!  Hivatalos történelmünkben persze ennek nyoma sincs, mert a mi figyelmünket még mindig az Ural felé terelgetik az illetékesek. Itt az ideje annak, hogy ne hagyjuk magunkat terelgetni, nézzünk hát utána a valóságnak!

Ma általában úgy hisszük, hogy az igavonó állat Európában mindig is a ló volt. Ez óriási tévedés, mert a tehén ugyanúgy alkalmas az igavonásra, mint a ló, és legalább ezer évvel korábban be is fogták a szekér, illetve az eke elé! Egészen a XX. századig alkalmazták a szarvasmarhát a paraszti gazdaságokban ilyen célokra. A vonóeszköz: az „iga” nyelvünkben még ma is sokkal mélyebben él, mint a lovakra szabott „hám”. Még a lovaknál is erősebbek votak a kiherélt bikák: az ökrök, ezekkel lehetett a legnagyobb rakományokat szállítani. A négy, vagy hatökrös szekér pedig még a IX. században is általánosan elterjedt volt. (Ld., Petőfi!)

Visszatérve a kerámiákra, el kell mondani azt is, hogy készítettek itt akkoriban másféléket, például arcos edényeket, bütykös, csőtalpas tálakat, 50-80 literes gabonatároló hombárokat is! Ezek jellemzői a későbbi évezredek során is megmaradtak, bár természetesen változott az ízlés, főleg az időnként beköltöző szkíta népcsoportok hatására. De az ősi motívumok máig felismerhetők a hazai kerámiákon! Ez az egyik bizonyítéka annak, hogy az újkőkori népesség tovább élt a későbbi évezredek viszontagságai ellenére is!

Túl azon, hogy itt már hét-nyolcezer évvel ezelőtt ilyen élet folyt, további érdekesség, hogy a Kárpát-medence népe ezzel jelentősen megelőzte az Európa egyéb részein lakókat, sőt, a mezopotámiaiakat is! A legmodernebb szénizotópos (C14) vizsgálatokkal ma már az utóbbi tízezer év leleteinek a korát évtizedre pontosan meg lehet határozni, olvashatjuk a Magyar Régész Szövetség honlapján.
„Az abszolút kormeghatározás kérdésében sokáig egy helyben topogó régészeti kutatásnak a természettudomány, pontosabban az atomfizika nyújtott segítséget... Bár a fizikusok eredményeiket már a II. világháború után nem sokkal közzétették, idő kellett ahhoz, hogy a módszert a régészeti kormeghatározás céljaira is igénybe vegyék. A vizsgálatok az akkori világ fejlettebb, pénzben és eszközökben gazdagabb, ugyanakkor őskori leletanyagban szegényebb felében terjedtek el először. Ám kezdetben a brit Antiquity hasábjain közölt európai radiokarbon-adatok még a Kárpát-medence és a Délkelet-Európa őskorával foglalkozó régészek körében is döbbenetet, majd hitetlenkedést, végül pedig felháborodást váltottak ki, ami többüknél, főleg a német tipológiai iskola követőinél a módszer sokáig tartó merev elutasításához vezetett. A Kr. előtt 1400-nál korábbi korszakokra vonatkozó adatok ugyanis jóval korábbiaknak bizonyultak, mint azt a történeti kronológia megalkotói feltételezték, sőt, időben visszafelé ez a szakadék egyre nőtt, és a magyarországi élelemtermelés kezdete, a neolitikum például már teljes 1500 évvel kezdődött korábban a radiokarbon-kronológia alapján!" (Magyar régészet az ezredfordulón) Mindez tehát nem arat osztatlan elismerést a világban, de nekünk nagyon fontos, hogy tudjunk róla!
Az előzőekből aztán sok minden más is következik. Például az, hogy egy olyan népnek, amelyik háziállatokat tart, szánt-vet, gazdálkodik, házat épít, joghurtot és sajtot, vonaldíszes kerámiákat készít, annak bizony szükségszerűen rendelkeznie kell jól fejlett nyelvvel is! Efféle tevékenységeket ugyanis enélkül el sem lehet képzelni. Elvileg kialakulhatott volna több nyelv is a területen, de ma már tudjuk azt is, hogy az olyan fontos ismeretek, mint pl. a földművelés tudománya, vagy a vonaldíszes kerámia készítése rendkívül gyorsan elterjedtek az egész medencében, ez pedig azt valószínűsíti, hogy mindannyian egy nyelven beszéltek. A vonaldísz festett változata a szalagdísz, sokszor kacskaringós, spirálos mintákkal. Az alábbi képen két, egymástól távol eső területen készült szalagdíszes kerámiát láthatunk, melyek alapján teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy az itt élők nagyjából egységes kultúrájú népet alkottak, akiknek ennél fogva egységes lehetett a nyelve is. Másképpen: az őseink tehát már az újkőkorban rendelkeztek olyan nyelvvel, ami alkalmas volt ennek a meglepően fejlett civilizációnak a fenntartására. (Lengyeli = dunántúli, Balaton környéki!)

Ha már azt is tudjuk, hogy ezt a népességet nem üldözték el innen soha, nem irtották ki őket sem a halomsírosok, sem mások, de még a „honfoglaláskor” is abszolút számbeli fölényben voltak, akkor megint csak kényszerű a következtetés: a mai magyar nép és a mai magyar nyelv egyenes ági utóda a hazai újkőkorinak!

Nézzünk hát most már utána alaposabban a saját őseinknek!
Hogyan jöhetett létre ez a fejlett kultúra éppen itt, a Kárpát-medencében? Többé-kevésbé ismert, hogy a gyűjtögető-vadászó életmód nem ad lehetőséget nagyobb népsűrűség kialakulására. Egy ekkora területen az őskőkorban maximum 25-30000 ember élhetett. (Ez bizonyított tény, és érvényes az akkori világ minden részére!) Alapvető változást az állattenyésztés és a földművelés elterjedése hozott. Mai ismereteink szerint az utóbbi kb. 10-11 ezer évvel ezelőtt, Anatólia területén jelent meg először, majd annak kiszáradásakor, az ott élők elvándorlásával került először Görögországba, illetve a Balkánra, majd onnan jutott aztán ide, kb. 9000 éve. Mindezt egészen jól megmutatja egy középiskolás történelmi atlasz térképe is:
-------

Jól látható, hogy Európa többi része felé elsősorban innen terjedt tovább a földművelés. A jelzett időpontokat viszont az előzőek szerint korrigálni kell!
Elvileg mehetnénk még messzebbre is az időben, és vizsgálhatnánk azt is, hogy az emberi létnek miféle nyomait találjuk itt a középső, vagy a még régebbi kőkorszakból, de az alacsony népsűrűség, és a vadászó-gyűjtögető életmódból adódó kényszerű vándorlások miatt a népesség állandósága ebben az időszakban már nem bizonyítható. Egy biztos, az utolsó jégkorszakot túlélő népesség itt a felmelegedés során, 10-12000 évvel ezelőtt megkezdte a fokozatos áttérést az állattenyésztésre és a földművelésre, tehát a letelepedett életmódra. Ehhez a népességhez csatlakozott az a bizonyos délről bevándorló népcsoport, amelyik létrehozta a Körös kultúrát, és elterjesztette itt a kerámiakészítést meg a földművelést. De az átvevők mindvégig számbeli fölényben voltak és maradtak, bizonyítható, hogy ugyan az inspirációnak köszönhetően, de önálló, gyorsan fejlődő helyi kultúrát hoztak létre. Ezt nevezzük ma Vonaldíszes kultúrának. (A bevándorló körösiek utódainak genetikai hagyatéka a mai magyarságban kb. 9 %, míg az őslakóké 60 %! Ld. később!) 
A térkép nem mutatja meg azt a lényeges különbséget, ami a Körös-kultúra népével behozott kezdetleges földművelés, és az innen kiáradó, jóval fejlettebb földművelés között létezett! Bizonyítható ugyanis, hogy az itteniek a körösiektől átvett módszereket nagyon gyorsan továbbfejlesztették. Igába fogták a szarvasmarhákat, és bevezették az ekés-szántásos földművelést! Már évtizedekkel ezelőtt ismert volt, hogy a szarvasmarha (tulok) háziasítása éppen itt, a Kárpát-medencében történt meg, csak azt nem ismerték fel egészen a közelmúltig, hogy a szarvasmarhát eke vagy szekér elé fogva, igásállatként hasznosítva, olyan forradalmi találmánnyal gazdagították az emberiséget, ami végül a népesség robbanásszerű szaporodásához vezetett. Ezzel tudniillik minden korábbinál nagyobb mennyiségű élelmiszer előállítását tették lehetővé.
Számoljunk most már: joggal feltételezhető, hogy ha egyéb akadálya nincs a szaporodásnak, van már elegendő élelmiszer, akkor a népesség emberöltőnként legalábbis megduplázódik. (Egy párnak átlagosan négy gyereke születik, és ha nincs fogamzásgátlás, ez egyáltalán nem nevezhető túlzásnak.) Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 25-30 év múlva a kezdeti 25 ezres létszám 50 ezerre, 50-60 év múlva 100 ezerre, 75-90 év múlva 200 ezerre, 100-120 év múlva 400 ezerre, 125-150 év múlva akár 800 ezerre is növekedhetett! Néhányszáz év alatt megtöltötték népességgel az egész medencét, majd megkezdődött a terjeszkedés a Kárpátokon túli területekre is! (Nem vicc: elmentek Kukutyinba zabot hegyezni! Az ottani kultúra is egyértelműen kárpát-medencei eredetű!) A földművelés elterjedését vizsgáló őstörténészek szerint a vonaldíszes kultúra népe eljutott nyugaton Belgiumig, keleten pedig az Uralig! Grandpierre Attila: Kik építették a kőköröket? c. írásában olvasható a következő szöveg:

„2001-ben T. Douglas Price és munkatársai tollából alapvető jelentőségű munka látott napvilágot a nagytekintélyű „Antiquity” című régészeti szaklapban (75: 593-603). Ebben a szerzők a legújabb stroncium-izotópos vizsgálatokkal kimutatták, hogy a történelem előtti Európa első magasműveltsége, a vonaldíszes kerámia kultúra a mai Magyarország területéről indult ki 7700 évvel ezelőtt, mégpedig nem egyszerűen a kultúra terjedt el, hanem a népesség. Megírják, hogy Európa a vonaldíszes kerámia népének köszönheti a földművelés, a házépítés, a temetkezés, a kifinomult fazekasság, a magas színvonalú kőmegmunkálás tudományait...”

"A Körös műveltség népe Erdélyben központi, kályhafűtéses kőházakat épített, míg az Alföldön a felmenő falú vagy sátorszerű kisházak nyomai ismeretesek. A dunántúliak pedig hatalmas nagycsaládi, 20-40 méteres gerendaházakat építettek. Nem lehetetlen, hogy e hatalmas építmények emléke kapcsán került a ház szó a német és angol nyelvbe Haus, illetve house alakban." (Radics Géza: Eredetünk és őshazánk.) Nem hogy nem lehetetlen, hanem egyenesen nyilvánvaló! Nem csak a németben és az angolban találjuk meg a HÁZ szavunkat, hanem egy sor más európai nyelvben is! (Pl. CASA, HUS, stb!)
Ma már egyébként az Alföldön is megtalálták a nagyméretű gerendaházakat, sőt, egész településeket, ahol rendezett sorok, azaz utcák épültek, pl., Füzesabonyban.
„Korábban, egészen az 1990-es évekig azt gondolták, hogy az AVK (Alföldi Vonaldíszes Kerámia kultúra) települések kis méretűek, szabálytalan szerkezetűek. Úgy vélték, hogy azok a nagy ovális gödrök, amelyekben a leletek is koncentrálódtak, és amelyekben égésnyomok is előkerültek, nem mások, mint gödörlakások, és mint ilyenek, megfelelnek egy primitívebb nomád közösség lakhelyének...” (Valójában ezek általában a házak építéséhez szükséges agyagkitermelés gödrei, amiket az építés után szemetesgödröknek használtak! Így volt ez még a múlt század elején is!) „Az AVK készítőit kissé elmaradott emberekként képzelték el, akik amellett, hogy már áttértek a letelepült életmódra, „megőrizték mobilitásukat”, és ragaszkodtak földbe vájt lakásaikhoz. Az AVK korszak gödörházaira vonatkozó elképzelések csak a 90-es években változtak meg gyökeresen. Az autópálya építkezésekhez kapcsolódó leletmentő feltárások során először Polgáron, majd Mezőkövesden találtak föld fölé épített, nagy méretű AVK kori házmaradványokat, majd 1995-ben hasonlóan nagy méretű, szabályos cölöpszerkezetes házak nyomai kerültek elő Füzesabonyban is. A két évig tartó ásatások során több mint tíz háznyomot találtunk, melyek szabályos, 12-16*5-6 méteres, háromosztatú építményeket jeleztek, már a legkorábbi AVK időszakában!
Ekkoriban már nem is annyira a házak megléte, hanem maga a településszerkezet volt az, ami igazi újdonságnak hatott. A házak ugyanis sorokban álltak, egy hajdani érmeder két partján. Az egész település képe tervezett, rendezett benyomást keltett. Gubakúton vált világossá, hogy az AVK időszak települései hosszú idejű egy helyben lakást jeleznek. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a települések szabályossága nem véletlenszerű jelenség, hanem egy egykor tudatosan követett, szigorú tradíció nyomát mutatja. Munkánk révén egy hagyományaihoz hű, szervezett közösség képe bontakozott ki. Vörös I. az AVK lelőhelyek állatcsont anyagában kimutatta, hogy a domesztikált állatok aránya több mint 94 %-os, vagyis zömmel háziasított állatokat fogyasztottak. Rövid beszámolóm végén azonban nem hallgathatom el, hogy a közelmúltban egy minden eddiginél komolyabb problémával kellett szembesülnünk. Kutatási keretünket elvonták, ezzel tervszerű kutatómunkánkat – egyelőre legalábbis – ellehetetlenítették.” (Dr. Domboróczki László: A neolitikum kutatásának újabb eredményei Heves megyében)
Bizony, sok idő kell még ahhoz, hogy régészeink túltegyék magukat a helytelen beidegződéseken: legutóbb Zalaegerszegen egy nagyáruház építését megelőző feltáráson még mindig a szemetes gödrökben keresték a rézkori ember nyomait.
Visszatérve az újkőkoriakhoz, az is gyértelmű, hogy a Kárpát-medencéből terjeszkedők az anyagi és technológiai kultúrán kívül, az itt beszélt nyelvet is elvitték magukkal. Ez pedig nem volt más, mint a mai magyar nyelv őse. Ezért rokona tehát a nyelvünk szinte minden eurázsiainak, és nem azért, mert mi mindenkitől átvettünk valamit! Feltehető, hogy a terjeszkedők gyakran elkeveredtek a helyben talált népekkel, és így az is érthető, hogy az őshazától távolodva embertani jellegük és nyelvük is egyre jobban megváltozott. Az is lehetséges, hogy kisebb csoportok úgy vették át a nyelvüket, (vagy annak egyes elemeit,) hogy közben nem is keveredtek, csak érintkeztek egymással.
A vogulok és az osztjákok nyelvének távoli rokonsága így már viszonylag érthető. De már az embertípusok összehasonlítására korábban alkalmazott antropológia is kizárta a faji rokonságunkat. Tóth Tibor például a honfoglaló magyarságot a szarmatákkal rokonította, de hivatalos berkekben ezt sem szokták figyelembe venni. Kiszely István antropológus szerint „A magyarság eredetét ott kell keresnünk, ahol olyan emberek éltek - netán ma is élnek -, mint amilyenek mi magyarok vagyunk.” Ám ha ezt komolyan vesszük, akkor nem kell nekünk, pl., Belső-Ázsiában keresgélnünk, mert itt éppen ilyen helyen vagyunk, hiszen itt mindig is olyan emberek éltek, mint amilyenek mi vagyunk! Ezt igazolja a genetika is. Őseink eszertint sem lehetnek ázsiaiak!

A „Genetikai ujjlenyomatok” c. írásban (Mindentudás Egyeteme, Raskó István) pl., ezt olvashatjuk:
„...A ma élő magyarok és székelyek majdnem 90 százalékban európai típusú mitokondriumokat hordoznak. Nagy valószínűséggel az a népesség, amelyet mi honfoglalónak tartunk, lélekszámban egy kicsiny populáció volt. A honfoglalás kori Kárpát-medence lakói főként európai típusú mitokondriumokat hordozó egyedek voltak, akikben a honfoglaló magyar populáció alaposan fölhígult.”
Ismételjük meg: mind a mai magyarok, mind a honfoglaláskori hazaiak főként európai típusú mitokondriumokat hordoztak, illetve hordoznak. Ne feledjük továbbá: géneket csak örökölni lehet!
Még érdekesebb eredményeket adnak az ún. Y-kromoszómás vizsgálatok, amelyekkel a férfi-ágon való genetikai öröklődést lehet vizsgálni. Ezek szerint ugyanis létezik egy olyan genetikai jelző, amely egész Európában ránk, magyarokra a legjellemzőbb! Ez az EU19.
Megtalálták továbbá az úgynevezett „urali (finnugor) gén”-t is, ez pedig az EU13 és EU14 közös nevezője, a TAT. Ez a jelző viszont belőlünk magyarokból teljesen hiányzik! Leegyszerűsítve az egészet, úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy létezik egy „magyar” gén és létezik egy „finnugor” gén is, de a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz! Ennyi bőven elég ahhoz, hogy végképp elvessük a finnugor alapú rokonságot. Legközelebbi rokonaink nyilván azok, akikben hasonlóképpen magas az EU19 aránya.
Az alábbi térkép a Semino és társai által 2000-ben elvégzett nemzetközi összehasonlító vizsgálatok alapján készült. (A magyarokat bemutató torta fehér szelete tévedésből fehér, valójában világoskék kellene, hogy legyen.)
Külön érdekessége a Semino-féle vizsgálatoknak az, hogy az egyes genetikai mutációk keletkezésének valószínű korát is meghatározták.

Eszerint az EU18 és az EU19 közös őse az M173, a 40-35 ezer évvel ezelőtt élt aurignaci ősember jellemzője. Ez az ősember Európában legelőször itt, az istállóskői barlangnál jelent meg, csak úgy ötezer évvel később érkezett Aurignacba, de végülis elterjedt a Pireneusoktól a Kaukázusig egész Európában. Természetesen azt is gondolhatnánk, hogy a jelenléte már ettől az időponttól kezdve folyamatos itt, de ezt bebizonyítani nem lehet. Az is lehetséges, hogy időközben elvándoroltak, majd később visszatértek ide. Mindenesetre az említett két utód-marker (az EU 18 és az EU19) Seminoék szerint a két legősibb ma is meglévő európai jelző. A kettő együttesen 73,3 % a magyar férfiakban!
Czeizel Endre, a Magyarság genetikája c. könyvében, a finnugor származáselmélet részletes ismertetése és egyéb félrevezető kitérők után a következőket ismeri el erről: (235. oldal, 3. bekezdés)
„A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa utóda. A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18, 11 %-a az EU-7, és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda. Mindez azt jelentheti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban itt élt férfiak utódja.”

Szabó István Mihály akadémikus a következőképpen kommentálta mindezt:
"2000-ben, a világ egyik legautentikusabbnak elismert folyóiratában, az USA-ban megjelenő Science-ben, Semino és 16 genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé. Kiterjedt összehasonlító populációgenetikai vizsgálataik alapján állást foglaltak az európai népek genetikai rokonsági kapcsolatairól… E vizsgálatok keretében, reprezentatív mintákon, genetikailag a magyar népességet is elemezték.

            Népünk vonatkozásában az alábbi megállapításokat tették:

1. A magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak.
2. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker - igen magas, kontinensünk népei között a magyarokban legmagasabb százalékarányban kimutatható jelenléte utal).
3. A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Semino és társainak közlése az első olyan nyugat-európai tudósoktól származó kollektív állásfoglalás, mely a magyarság őseurópai származását ismeri el."

  Mindez óriási jelentőségű a mi számunkra!

Ha egy kicsit figyelmesebben megnézzük a Semino-féle géntérképet, akkor azt is észrevehetjük, hogy az Ural környékén élő cseremiszekben és udmurtokban is akad EU19, tehát ezek a „finnugorok” mégiscsak a rokonaink. Bennük már megtalálható a TAT is. Ezzel kapcsolatban viszont két fontos dolgot le kell szögezni:

1.      Ezek a népek eredetileg nem ott éltek, mint ahol ma! A honfoglalás idején pl., valahol a Fekete-tenger északi részén, nagyjából ott, ahol a történészek Levédiát és Etelközt jelölik, korábban pedig a Kaukázustól délre, a mai Irán és Afganisztán területén. A cseremiszek (saját nyelvükön marik) minden valószínűség szerint a Médiából kiköltözött szarmaták utódai, az udmurtok „ari” önmegnevezése pedig áriai eredetre utalhat. Eredendően tehát ezek a népek sem „finnugorok”, bár utóbb nyilván keveredtek valamilyen „uraliakkal”! (Mellesleg ezeknek a legközelebbi rokonai a hegyi marik, akik meg csuvassá neveztettek át, és a „török” kategóriába kerültek! Szinte vicc az egész!)

2.      Innen oda - a jelek szerint – került „magyar” gén, de onnan ide nem került „finnugor” gén! Ez is csak a Kárpát-medencéből, még korábban kiinduló terjeszkedést igazolja, ami eszerint Mezopotámiáig is elérhetett!

Időközben napvilágot látott a hazai genetikai kutatásokról is egy összefoglalás a Magyar Tudomány c. folyóiratban. Ebben ugyan a szerzők kijelentik, hogy a magyar eredetkérdés a genetika segítségével sem fejthető meg, de a közölt tények ennek ellentmondani látszanak. Néhány idézet:
„A genetikusok a magyarok esetében tudnak arról a látszólagos ellentmondásról, hogy míg a nyelvük és eredetük nem-indoeurópai, a genetikai összetételük viszont európai... Elgondolkodtató, hogy az EU19 marker a magyarokat a lengyelországi és ukrajnai recens népességhez kapcsolja (Semino et al., 2000; Bosch et al., 2006)...” (Valójában nyelvünk is európai! Sőt!)
„A recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi.”
„Súlyos történeti következtetést készít elő a körülmény, hogy a Raskó és csoportja által sikeresen izolált 27 db 10–11. sz.-i genetikai mintán belül az egyik legjelentősebb csoportot az európai lakosság legősibb rétegére utaló markerek jelentik..”
„Tehát a mai magyarság szerológiai, és genetikai összetételében egyértelműen kimutatott európai jelleg, ugyanakkor az ázsiainak hiánya nem egyedül az eltelt ezer év keveredéseinek köszönhető, hanem már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag biológiailag európai eredetűekből állt.”  
„..a Kárpát-medencébe érkező ázsiai eredetű csoportok genetikai lenyomata természetes módon kihígulhatott. Kérdés azonban, hogy ez a hígulási folyamat egyenletes módon, évszázadonként csökkenő tendenciát mutatva ment végbe, vagy már az Árpád-kor első évszázadának végére minimálisra csökkent az ázsiai eredetű népességcsoportok aránya. Ez utóbbi esetben ugyanis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kárpát-medence népessége nagyságrendileg múlta felül az újonnan érkezők számát...” Mondhatnánk: minden világos!
Nézzük meg most már azt, hogy itt, a Kárpát-medencében hogyan folytatódott az élet az újkőkor után!? Mint már említettem, régészeti leletek óriási tömege került elő idehaza a közelmúltban, és az egymásra rakódott rétegek egyértelmű folyamatosságról tanúskodnak a későbbi évezredekből is. Világosan látható, hogy a vonaldíszes kerámiadíszítés, a bütykös, csőtalpas tál, vagy az arcos edény megmaradt a réz és a bronzkorban is. Sőt, egészen napjainkig!

A rézkor itt nagyjából hatezerötszáz évvel ezelőtt kezdődött, és viszonylag nagy változásokat hozott. Ismerték ugyan a rezet és az aranyat már azt megelőzően is, de a réz használata addig elenyésző volt. Bánffy Esztertől, az MTA Régészeti Intézetének főmunkatársától tudjuk például, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben, a kora rézkori várnai „aranytemető” aranya - ahol egy-egy sírban több kilogramm arany is előfordult - nem Anatóliából, hanem Erdélyből származik. Létezett tehát akkoriban egy déli irányú kapcsolata is az itt élőknek, ami megmaradt még a bronzkor idején is. Dayton szerint a rézöntés feltalálása is a Kárpát-medencében történt meg, a korabeli rézfeldolgozó helyekről készült térkép jól mutatja, milyen intenzív lehetett itt ez a tevékenység!

De nem csak a trákok aranya származott innen, hanem például a körépítmények kultusza is! Grandpierre Attila szerint: „Európa első kőkörei a mai Magyarország területén, Polgár-Csőszhalom környékén épültek 7000 évvel ezelőtt, a vonaldíszes kerámia szülőföldjén. Mesterházy (2003, 324) részletesen leírja, hogy közösségi ünnepek céljára szolgáló építmény nyomaiként ötszörös körárokrendszert találtak, amelynek építéséhez 30-40 000 köbméter földet munkáltak meg, azaz óriási szervezőerőt kellett mozgósítani. Zalai-Gaál István, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa, a történettudomány (régészet) doktora az Archaeológiai Értesítő-ben (1990, 117: 3-24) megírja, hogy „A közép-európai vonaldíszes kerámia elterjedési területein szinte mindenhol nagyobb számban találtak árokrendszereket, körárkokat légifotózással, illetve az ahhoz kapcsolódó magnetométeres mérésekkel.” Továbbá: „Kevesen tudják, hogy Magyarországon sok őskori kőkör található. Angolszász világban élünk: Stonehenge a favorit... A magyarországiakról tudtommal mindössze egy könyv jelent meg, az is németül, a szerző (Makkay János) kiadásában. Ebből írtam ki a következő kőkör-helyszíneket: Kovadomb (Kárpát-Ukrajna); Iklód; Balatonmagyaród; Hódmezővásárhely-Gorzsa; Tiszapolgár-Csőszhalom; Parác; Szászváros; Felsőlupkó; Füzesabony-Pusztaszikszó; Endrőd; Szolnok-Zagyvapart; Tiszanána; Nitriánsky Hrádok (Felvidék); Szarvas; Balatonmagyaród-Hidvégpuszta; Felsővárca; Bututcheni (Moldva); Bogit-Berg (Ukrajna); Susani (Erdély), Rákos (Erdély), Sarmizegetusa közelében két kőkört is találtak (Erdély). Nemrég újabb kőkört találtak, Kisompolynál, Erdélyben, Gyulafehérvártól nem messze, amely ezer évvel megelőzi Stonehenge-t, és nagyobb is nála.” Nézzük, mit láthatunk mindebből!? (Sajnos, nem túl sokat...)

A rézkorban jelentek meg itt a keletről jövő halomsíros lovasok, akiket nyugaton harcibaltásoknak, kurgán műveltségűeknek is neveznek. Ezek elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak, pásztorkodtak, így azokra a területekre költöztek, ahol jó legelőket találtak. Nagy szerepük volt a fémek megmunkálásának kidolgozásában, és a fém eszközök elterjesztésében is. Könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy ezeknek a pásztornépeknek az ősei is – legalább részben – éppen innen származtak. „Két éve jelent meg Blagoje Govedarica, a hamburgi egyetem régészprofesszornője hatalmas monográfiája Jogarhordozók – a puszták urai címmel. A Govedarica által bemutatott régészeti feltárások arra utalnak, hogy a jogarhordozók kultúrája Erdélyből indult i. e. 5100 körül, és több mint 2000 éven át állt fenn, legalábbis a bronzkorig. A zsugorított, guggoló testhelyzetben temetkezés megegyezik a Polgár-Csőszhalomnál i. e. 4800 körül talált temetkezési móddal.” – írja Grandpierre Attila, az Atilla és a hunok c. könyvében.

 Ha ez igaz, akkor azt is fel kell, hogy tételezzük, hogy a visszaköltözők nyelve még nagyjából ugyanolyan volt, mint az ittenieké. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy az egyébként harcos pásztorok itt nem végeztek akkora pusztítást, mint máshol. Kétségtelen ugyanis, hogy az egyes emberek közötti jelentős társadalmi különbségek, az alá és fölé rendelés, valamint ezeknek eszköze: a gyilkosság és a háború, a lovas pásztornépek találmánya! Ezeknél jelent meg először az eltemetettek között is a társadalmi helyzetüket jellemző megkülönböztetés, a gazdag – vagy éppen szegényes sírmelléklet. A rézkorban itt is megjelent a halomsír, és itt is fokozatosan kialakultak a társadalmi különbségek. Az együttélés ugyanakkor viszonylag békés keretek között folyt, a földművesek elfogadták a halomsíros uralmat. Szintén a rézkor vívmánya az állatokkal vontatott kocsi vagy szekér, érdekes bizonyítékai ennek a hazai kocsimodellek. Meglehet, hogy már az újkőkorban is használták őket, hiszen a szarvasmarhákat már akkor igába fogták szántani, de a leletek javarésze a réz és bronzkorból való.

A Magyar Nemzeti Múzeum honlapján olvashatjuk a következőket: „A Kárpát-medencei kocsik formájára az egyre nagyobb számban előkerülő őskori agyag kocsimodellekből következtethetünk. A réz-illetve bronzkori - sokszor díszített - agyag kocsimodellek közül ez utóbbiak száma mára már meghaladja a hatvanat.”http://www.mnm.hu/hu/kiall/MonthlyArchive.php?id=2736

A bronzkorban (kb. ötezer éve kezdődően) folytatódott a keleti pásztorok visszaköltözése, és velük együtt megjelent itt a fegyvernek sokkal inkább használható fém, a bronz is. Itt azonban nem ónnal, hanem antimonnal ötvözték a rezet, és így a kárpát-medencei bronz a modern fém-analízis segítségével könnyen azonosítható. Az antimonbronz keményebb volt az ónbronznál, ezért az abból készült tárgyak keresett árucikkek voltak Európa szerte! Meg is találják őket a régészek Skandináviától Görögországig, csak itthon nem esik szó ezekről sem. Külföldön viszont sok mindent megírnak mások, így pl. Marino Alinei, Ősi kapocs c. könyvében ezt olvashatjuk erről a korszakról: „Az etruszkok – vagyis a török népnek tartott őskori magyarok, Olaszország megszállói – „születése” tehát a bronzkorra tehető. Midőn a kárpát-medencei-dunai terület Európa ipari központjává válik, (Barfield) és a magyar fémkohászat virágzása megadja a kezdő lökést a magyar terjeszkedésnek.”

Mint már említettem, nyelvünk a Kárpát-medencéből kiinduló terjeszkedők által eljutott egész Eurázsiába. Alinei könyvében éppen azzal foglalkozik, hogy az etruszk nyelv legközelebbi rokona a mai magyar, és természetesen igaza is van, mert az etruszkok is a Kárpát-medencéből költöztek Itáliába, ahogy azt Hugh Hencken már az 1970-es években megállapította! Nyelvünket akár a mai, akár az ősibb európai nyelvekkel korrekt módon összehasonlítva kétségtelenül megállapítható a rokonság. Tudjuk persze, hogy az indoeurópai-finnugrista szemüveget viselő nyelvészeknek mindez elfogadhatatlan, de legyen ez az ő bajuk! Varga Csaba írásaiban feketén-fehéren bebizonyítja, hogy az ógörögtől a latinon át a mai németig, angolig és szlovákig, minden európai nyelv közös gyökerekre vezethető vissza a magyarral. A nyelvek anyját tudtam én című könyvének borítóján olvashatjuk az alábbiakat:

„Szókincsét tekintve mindig mindenki hozott anyagból dolgozott. Hogy mégis elváltak a nyelvek útjai, annak oka a ragozás szerepének csökkenése és a mondatépítési, valamint a kiejtési szokások változásai. Úgy hétezer éve kezdődött az egységes nyelv szétesésének folyamata, amikor a mellérendelő gondolkodást kezdte felváltani az alá- és fölérendelő gondolkodás. Az ősi, máig közös szógyökök nyomán elindulva feltárul előttünk az ősforrás, a legutolsó ősi magasműveltség nyelve s kiviláglik, hogy ez a „tiszta forrás” is létezik még.”
Ám a bronzkori fémtárgyak mellett is ott találják a régészek a különféle kerámiákat, gyakran ugyanolyan, vagy nagyon hasonló díszítésekkel mint a korábbi időszakokból!
Lehetséges, hogy a „rovásírásnak” nevezett magyar betűs írás már az újkőkorban is létezett. Ennek azonban kevés nyoma maradt, jószerével csak a sokat emlegetett tatárlaki tárgyak.
(A „híres” tatárlaki korong néhány írásjele kétségtelenül azonosítható a magyar ABC néhány jelével, a többi azonban nem. Emiatt az írástörténészek inkább csak „piktogramokról” beszélnek.) A bronzkorban viszont már bizonyíthatóan létezett a magyar ABC, ennek jeleit láthatjuk az alábbi, kb. 3500 éves leleten is:

Hivatalosan tagadják, de valójában a harcibaltás-halomsíros népek a szkíták ősei voltak. Hatalmas népek ugyanis, - ahogy azt már Horvát István is megírta – nem tűnhetnek el egyik pillanatról a másikra, és az sem lehetséges, hogy mások lehulljanak a helyükre az égből egy csapásra! Ha megnézzük a harcibaltások és a szkíták jellemzőit, akkor mi sem juthatunk másra: az általuk elfoglalt területek azonosak, a halomsíros, lovas temetkezés, a lovas harcmodor és életmód, az íj, a nyíl, a fokos, a díszítő motívumok, az öltözékbeli azonosságok mind-mind azt bizonyítják, hogy a szkíták a harcibaltások utódai. Csak így érthetjük meg az ókori történetírókat is, Justinust pl.,: „A szkítákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a szkíták és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől.” (Világkrónika) Trogus Pompeius: „A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát, (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják.” Valóban a szkíták, azaz a harcibaltások voltak azok, akik legelőször elkülönültek a többiektől, és ezáltal önálló népet, „nemzetet” hoztak létre. Valószínű, hogy a földművesek és a pásztorok között mindig is létezett bizonyos ellentét, hiszen a parasztok által felszántott földek minden valószínűség szerint alkalmasak lettek volna legeltetésre is. De a mások által már megművelt földek nagyarányú, erőszakos elfoglalására legelőször a Fekete-tenger kiáradása során, annak partjai mentén került sor, amikor a hatalmas víztömeg rövid idő alatt sokezer négyzetkilométernyi lakott szárazföldet öntött el. A vízözön elől menekülőknek egyszerűen nem maradt más lehetősége, mint elfoglalni mások földjeit! Ettől kezdve létezik a területfoglalás és a háború. Ettől kezdve létezik a határozott elkülönülés is, és a győztesek innentől kezdve tartották magukat erősebbeknek, különbeknek másoknál. Így született meg az első „nép”. Utódaik lettek a fegyverkező (harcibaltás-fokosos) szkíta népek, akik a későbbi évezredekben szép lassan uralmuk alá hajtották a földműveseket Eurázsia legnagyobb részén. Természetesen itt is ez történt. De a szkíták nem csak elvettek, idővel adtak is a népnek! Törvényt, rendet, védelmet, és jól használható fém eszközöket! Korábban ugyan azt hitték, hogy pl. a bronzot a halomsírosok megtartották maguknak, ám a legújabb régészeti kutatások már ezt is megcáfolják:

„Bepillantás a bronzkori horgászok mindennapjaiba! ...A leletek közül kiemelkedik egy bronzból készült horgász horog, amely az eddigi ismeretek szerint az első ismert ilyen tárgy az Alföld kora bronzkorából. A horog jelenléte ezen a síktelepen azt feltételezi, hogy a bronzot nemcsak presztizstárgyak elkészítéséhez használták ebben az időszakban, hanem a tell-központokon kívül, a hétköznapi életben is előfordultak... A jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok egy olyan társadalmi szerveződésre utalnak, amelyben a falvak a korábban gondoltnál kevésbé függtek a központi telltelepeket lakó főnököktől.” (2007 február 12, Mult-kor.hu)  

A szkíta népcsoportot felszámolni igyekvő indoeurópai-finnugrista történészek megpróbálták térben és időben minél jobban összezsugorítani őket, mintha nem is népek csoportjáról, hanem csak egyetlen kis (indoeurópai) népecskéről lenne szó. A Dunától Kínáig terjedő birodalmukat papíron a töredékére csökkentették, korukat pedig Kr.e. VIII. és a Kr.e. II. század közé szorították. Aztán pedig egy tollvonással eltüntették őket. Valójában azonban még Szt. Istvánt is a szkíták királyának tartották! (Pl. II. Szilveszter pápa!) Szkíták voltak a szarmaták, a dáhok, a szakák, (masszagéták, azaz a hunok, fehér hunok) majd ezek utódai az avar-hunok, a besenyők, a kazárok, de még a honfoglalók is! Kánnai Zoltán írásaiból sokat megtudhatunk róluk. Hogy a középkori magyar nemesek a szkíták utódai voltak, azt bizonyítja az alábbi, 2300 éves szkíta lelet, amit nemrégiben Hejőpapiban találtak. A háttérben olyan klasszikus magyar minták láthatók, mint pl. a „vitézkötés”.

A bronzkor után, kb. 3000 évvel ezelőtt következett a vaskor. Meghatározói a mi oldalunkon, a Dunától nyugatra a kelták, keletre a szkíták voltak. Látszólag új díszítő motívumok jellemzik ezt a kort, de ha egymás mellé teszünk néhány tárgyat a korábbiakkal, akkor ezúttal is világossá válik a folyamatosság.

Medálok a bronz és a vaskorból

A kelták egyébként rokonai voltak a szkítáknak, (egyes történetírók szerint „celtascythák”) és itt a Kárpát-medencében sok helyen együtt is éltek velük. A római terjeszkedést közös erővel próbáltak megállítani. A Kr.e. I. évezred szkíta népeit már jól ismerték a görög-római történetírók, (akiknek az írásai többé-kevésbé átvészelték a könyvégetéseket,) így az általános „szkíta” megjelölés helyett egyre inkább saját néven nevezték őket. A Kr.sz. előtti évszázadokban költöztek ide a médiai eredetű szarmaták, és a Turáni-alföld korábbi lakói, a dáhok. Velük nagyjából egyidőben kerültek ide a jászok, akiket a korabeli források jazigoknak is neveznek. Sajnos, a római terjeszkedést közös erővel sem tudták megakadályozni, ezért Pannónia közel négy évszázadra római iga alá került. De lakosai túlélték a hódítást, és csak a történészeknek köszönhető, hogy mégis eltűntek a történelemből. Pannónia felszabadításában már minden valószínűség szerint részt vettek a hunok is, de a főszerepet még a szarmaták játszották. Aztán a hunok, majd az avar-hunok megjelenésével ők is szép lassan felszívódtak. Egyesek a matyókban vélik felfedezni az utódaikat. Érdekes történet olvasható a Tárih-i Üngürüszben, a török nyelven fennmaradt magyar őstörténetben Hunor Kárpát-medencébe bevonuló népéről, a hunokról: „Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön, azaz Hunor népének a nyelvén beszélnek az ottani népek.” Amint tudjuk, már a rézkorban megkezdődött a szkíta népek visszaköltözése a Kárpát-medencébe. Sajnos, a nyelvükről alig maradt fenn írásos bizonyíték, mindössze a közelmúltban jelent meg néhány tudósítás Iránban fennmaradt hun szövegekről, amelyek egyértelműen igazolják a Tárih-i Üngürüszt! Az azonos, vagy nagyon hasonló nyelvnek egyetlenegy logikus magyarázata lehet: a szkíták ősei valóban innen mentek el a korábbi évezredek során. Ez az oka annak is, hogy az itt élőkkel a kezdeti összeütközéseket kivéve, mindvégig testvéri viszonyt tartottak fenn, bár kétségtelen, hogy az uralkodó szerepet a szkíták maguknak tartották meg. Minden valószínűség szerint, eredetileg Hunor és Magor testvériségének a legendája is a népeik közötti jó viszonyt hivatott megörökíteni. A szkíta Hunor és a földműves Magor egészen másféle példát mutatott a világnak, mint a testvérgyilkossággal hatalmat szerző Romolus, vagy a bibliai Káin!     

A kárpát-medencei központú hun birodalom Atilla halála után összeomlott. Jól megszervezett szkíta uralkodó réteg nélkül az ország védtelenné vált, de szerencsére a következő évszázadban megérkeztek a pártusok és fehér hunok utódai, az avar-hunok. Ezt követően újabb 250 évig rendben mentek a dolgok, de aztán az avar-hun uralkodó körök belső viszályai, és az ezt kihasználó Nagy Károly támadásai következtében ismét összeomlott a szkíta hatalom. Ekkor merült fel a Don környékén élő hun utódok behívásának lehetősége. Atilla leszármazottja Álmos akkoriban Kijev környékén élt, minden valószínűség szerint hozzá fordultak a küldöttek, Álmos pedig elvállalta a „honfoglalást”. A bevonulásra azonban már csak fia, Árpád idején került sor, akinek a katonái között hunok, szabirok és besenyők is voltak. Hogy miként fogadták őket az itteniek, azt a korábbiakból már tudjuk. Aki ismeri a pozsonyi csata történetét, az azt is tudja, hogy Árpád honfoglalóinak mit köszönhet ez a nép: ha ők akkor nem jöttek volna ide, akkor ma már mi sem lennénk itt, hiszen a ránk törő hatalmas német sereg célja „a magyarok kiirtása” volt! A római kereszténység felvétele után viszont még a nevét is betiltották. Nem akadt egyetlen utóda sem a királyaink közül, akit Árpádnak kereszteltek volna. Nekünk, mai magyaroknak annál inkább tisztelnünk kell a pozsonyi győztest, aki családjával együtt példát mutatott nekünk! Ugyanakkor, minden tiszteletünk ellenére azt is elmondhatjuk, hogy nem igazán fontos már, pontosan honnan is jöttek azok a honfoglalók. Az sem képvisel perdöntő jelentőséget, hogy kikből állt össze Árpád serege, mert most már biztosan tudjuk, hogy a magyarság zöme nem a honfoglalással jött be a Kárpát-medencébe. A köznép túlnyomó többsége akkor már régen itt volt! Igaz, korábban mi sem tudtuk, hogy azok az itt élők magyarok voltak, de ennek is az az oka, hogy mást tanítottak nekünk. Például azt, hogy az itt élő földművesek szlávok voltak! Folyik is az elszlávosításuk mindmáig, ahogy azt az alábbi idézetből is láthatjuk:
„Az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai egyre jelentősebb számban eredményeztek VII-IX-X. századi szláv telepeket és temetőket Magyarországon. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a terepbejárások alkalmával talált durva, szemcsés anyagú, hullámvonalas díszű kerámiát elsietett dolog valamiféle kizárólagos szláv etnikumjelzőnek tartani, s az ezzel fémjelzett lelőhelyeket kivétel nélkül szlávoknak tekinteni. Márcsak azért is, mert éppen ilyenek a karosi, kétségkívül honfoglalás kori sírokból is előkerültek.” (Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők)

Hát így megy ez! Köznépi temetőink sírjait valakik előszeretettel igyekeznek szlávokká nyilvánítani, erről olvashatunk László Gyulánál is, A szlávok kutatása hazánkban c. írásában:
„...Nézzük, hogy áll a helyzet ma, elsősorban a halántékkarikás népességgel, hiszen ez jellemző a X-XI. századra. Ennek a népességnek emlékeit gyűjtötte össze Fehér Géza, aki egyúttal a mosaburgi-zalavári ásatásokkal kívánta megkoronázni szláv kutatásait... Mindezen ásatások közben került közlésre Fehér Géza és munkatársainak gyűjtése a bjelo-brdoi jellegű temetőkről, méghozzá Szőke Béla gondozásában, aki alapvető megállapításokat fűzött a temetők népi voltáról, kiderítvén, hogy a halántékkarika nem köthető néphez, hanem egyúttal s kétségtele­nül, a korai magyar népi leletre is jellemző. Szőke Béla megállapításai nyomán tel­jesen megváltozott az a kép, amelyet Hampelre támaszkodva Fehér Géza is képvi­selt, azaz, hogy a halántékkarikás temetők szláv népességet jelentenek. Ezek jó része ugyanis kétségkívül a magyar köznép temetője.” László Gyula egy vidám epizóddal meg is toldotta az előbbieket:
” A Rákosi időkben meglátogatott minket Moszkvából Tretyakov professzor, kiváló szláv régész. Az őt körülvevő magyar kutatók egymással versenyezve bizonygatták, hogy a magyar honfoglaláskor itt mindenki szláv volt. Tretyakov professzor erre a következőt mondta: „Uraim, egyet nem értek, ha valóban úgy volt, ahogy önök mondják, akkor most miért nem beszélünk egymás között szlávul?” Csak remélni lehet, hogy ennek a mesterséges elszlávosításnak most már végre vége lesz!
Fennmaradt középkori okleveleink önmagukban is elegendő bizonyítékot szolgáltathatnának arra, hogy a Kárpát-medence őslakossága mindig is magyar volt, ha meglenne történészeinkben a kellő akarat ennek bebizonyítására. Hivatalosaink azonban jobban szeretik a „barbár lovasnomád” magyarokat a honfoglalással bevezetni a - gyakorlatilag üresnek tekintett - Kárpát-medencébe, ahol aztán idővel megszelídültek, és megtanultak földet is művelni - természetesen a szlávoktól.

Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története c. könyvében, (1964)  középkori okleveleink alapján egészen más következtetésekre jutott, ami azért is figyelemre méltó, mert ezeket a legutóbbi idők régészeti és genetikai kutatásai is igazolták! A szerző azt állítja, hogy az itt élő nép már nagyon sokkal a honfoglalás előtt is magyarul beszélt, fejlett iparral, bányászattal, és mezőgazdasággal rendelkezett. (Sőt, szerinte az őstelepes kárpát-medencei nép az etruszkokkal is közeli rokonságban kellett, hogy legyen.)

Megemlíti például Szent Istvánnak egy 1006-ban írott adománylevelét, amelyben a nyitrai káptalannak szőlőket adományoz, és átengedi neki a gabona és bor tizedét Nyitra, Párutca, Molonos, Könyök, Kereskény és Gyurkova településeken.

„Az 1015-ös pécsváradi alapítólevél szerint (Szent István) 110 vincellér, azaz szőlőműves családot adományoz az apátságnak, Szekszárdon pedig szántóföldeket, erdőket, szőlőket, nádasokat és kaszálókat. A rendelkezésre bocsátott iparosok száma 78 volt, a bányászoké 20, a mezőgazdaságban foglalkozóké 780.” (Összesen 41 falu, 1107 család.) „Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medencében elég sűrű, és gazdaságilag is fejlett népelem élt már jóval a honfoglalás előtt.”

„...A mai Baranya megye 331 községéből körülbelül kétharmad rész megvolt a honfoglalás előtt. ...A pécsváradi oklevélben szereplő 41 falu mind magyarnyelvű, például Kölked, Kövesd, Varasd, Várkony, Hetény, Ormánd, stb. Ebből pedig az is következik, hogy a névadó nép szintén már az ősidők óta ott lakozott. Az őslakosság tehát helyhez kötött földműves, szőlő és gyümölcstermelő volt. Gyümölcsény nevű falunk Baranyában még ma is megvan, de nevének tanúsága szerint még abból az időből való, amikor a „ny” képző a mai „os-es-ös” képzőnek felelt meg, amikor tehát a gyümölcsöst még gyümölcsénynek nevezték. Ez pedig még jóval a honfoglalás előtt volt. Ha 2000 évben állapítom meg ezt az időt a honfoglalás előtt, akkor sem mondok hihetetlent, mert az „n” lágyítva „ny” még sumir képző volt.”

Ma már tudjuk, hogy az a képző nem a sumirból került a magyarba, hanem éppen fordítva, és ami az időpontot illeti, még ennél is jóval messzebbre tekinthetünk! Dr. Nagy Sándor azonban így is maradandót alkotott.Az eddigiek után felmerülhet az olvasóban egy újabb kérdés: hol vannak a honfoglalás előtti múltunk egyéb nyomai? Mi történt a településeinkkel? Hová lettek az írásaink, ha egyáltalán voltak ilyenek? Legelőször is azt kell észrevenni, hogy a fordulópont nem a honfoglalás ebből a szempontból, hanem a római kereszténység felvétele, tehát nagyjából Szent István kora. Az Árpád után eltelt száz év nyomai ugyanis, ugyanúgy eltűntek, mint az azt megelőzőek! Ha az összmagyar történelmet nézzük, akkor úgy tűnik, számunkra itt korábban nem is történt semmi lényeges. Azonban, ha településeink történetét külön-külön is megvizsgáljuk, megdöbbentő következtetésekre juthatunk! Néhány idézet az Interneten elérhető településtörténetekből: Budakalász: "...ezen a környéken valószínűleg a Duna közelsége miatt már évezredekkel ezelőtt éltek emberek. Budapest: "Budapest vidékének első állandó telepeit az újkőkor élelemtermelő közösségei hozták létre. Itt a Dunántúl legkorábbi újkőkori művelődés a Starčevo-kultúra nem jelent meg, a legelső falvak népessége, kultúráját tekintve abba a nagy kiterjedésű közép-európai körbe tartozik, melyet jellegzetes edényművessége után vonaldíszes kerámia kultúrájának nevez a kutatás."

Kassa: „A település ősidők óta lakott hely...”
Kolozsvár: „A város területén a legrégibb leletek a középső paleolitikumból származnak. Az ásatások tanúsága szerint folyamatosan lakott volt a neolitikum, bronzkor, vaskor idején is.”
Miskolc: "A régészeti leletek tanúsága szerint a terület ősidők óta lakott, s ez Magyarország legrégebben lakott területe is. A több mint 70 000 éves leletek azt bizonyítják, egyike Európa legrégebben lakott területeinek."
Ózd: „A környék az őskor óta lakott terület...” 
Polgár: "Polgár az eddig feltárt és múzeumokban látható, gazdag régészeti leletek tanúbizonysága alapján igen régi település, amely már az őskortól kezdve folyamatosan lakott hely volt."
Szentes: "A város környékének kedvező természeti adottságai már az ősidőkben letelepedésre csábította az embert. A feltárt régészeti leletek bizonysága szerint a terület az újkőkortól kezdve (i.e. 5000-3000) folyamatosan lakott hely volt." (Városismertető/Várostörténet)
Tamási: "Tamási évezredek óta lakott település..."
Várpalota: "A kedvező adottságok indokolják, hogy Várpalota területe és környéke ősidők óta lakott táj." (Városunk - ismertető)
Veszprém: "A rendelkezésre álló adatok alapján tudjuk, hogy Veszprém területe az i.e. 6. évezred második fele óta volt többé-kevésbé folyamatosan lakott..."

Valójában minden jelentős kárpát-medencei településnek többezer éves múltja van! A „csalás” általában ott kezdődik, amikor egy város története így indul: „A fennmaradt leírások szerint...” Ez ugyanis a gyakorlatban azt jelenti, hogy a település történetéből a római kereszténység felvétele előtti eseményeket törölték! Épületeinket, várainkat vagy lerombolták, vagy átépítették, de mindenképpen Szt. István utáninak minősítették. Magyar betűs írásainkat megsemmisítették, a „rovásírást” betiltották. Csak a föld alatt maradt, ami maradt. Hála a Mindenhatónak, még így is éppen elegendő ahhoz, hogy múltunkat általuk újra megismerhessük. Mindez tény, és nem valamiféle támadás a kereszténység ellen. (A mai katolikusok egyébként sem tehetnek semmiről.)

Az eddigiek alapján, ismételten igazat kell adnunk Magyar Adorjánnak, aki ezt írta az Ázsiából jöttünk-e, vagy európai ősnép vagyunk c. könyvében: „...E nép, vagy faj az ezredéveken át, időközönként számtalan rajt bocsátott ki magából, hol északra, hol keletre, hol délre és nyugatra, amely kivándorolt szakadékai kint néha nagy műveltségeket is alapítottak, (szumirok, pelazgok, etruszkok, stb.) majd hosszú idők folyamán nyelvileg, fajilag elváltoztak, átalakultak, más népek közé vegyültek, de mindenfelé olyan nyomokat hagytak maguk után, hogy ezeket a tudósok és kutatók a világ különböző részeiben észrevevén a magyarságot hol innen, hol onnan származottnak kellett, hogy gondolják.”

Bizony, sokan úgy gondolták, hiszen még a közelmúltban is úgy tudtuk, hogy itt a rómaiak előtt nem élt szinte senki. Még jeles régészünk, Gáboriné Csánk Vera is azt írta néhány évtizeddel ezelőtt, hogy „...a rómaiak kultúrát hoztak erre a senki földjére”. (Az ősember Magyarországon, 8.o.) Elhittük, hogy amikor Mezopotámiában már agyagtáblákra rótták a magyarral kétségtelenül rokon szumir szövegeket, akkor itt még semmi sem létezett, így a rokonságnak csak egyetlen logikus magyarázata és iránya lehetett: onnan került a nyelv ide. Ma már tudjuk, hogy mindez fordítva történt, de ezt csak a legújabb kor tudományának, a régészetnek és a genetikának köszönhetjük. Hogy a honfoglaláskor itt élők is kimaradtak a történelmünkből, annak is megvan már a magyarázata. Mint már tisztáztuk, krónikáink, gesztáink Magyarország előkelőiről, Magyarország előkelőinek készültek, így azokban az egyszerű jobbágyok csak mellékszereplők lehettek. A finnugorizmus célja pedig mindenkor a magyarság ázsiai betolakodókként való bemutatása volt, mint ahogy az ma is. Kizárólag a honfoglalókkal azonosították tehát a magyarságot. Vegyük észre: minden magyarellenességnek ez a csúsztatás az alapja! Éppen ezért, nekünk alapvető érdekünk ennek megcáfolása!     
Összefoglalva a történetet, ha az őseinket keressük, nem kell nekünk sem az Ural környékére, sem Mezopotámiába, sem Belső-Ázsiába elmennünk. Bőven elég, ha a lábunk elé nézünk, mert a mi múltunk – tisztelet a szkítáknak, honfoglalóknak, de - elsősorban itt van, a talpunk alatt! Ahogy Herman Ottó mondta egykor: „Aki a magyarok őshazáját vagy eleit és rokonságát sikerre való kilátással akarja kutatni, annak első dolga, hogy itt, a magyar földön ismerje meg a magyarságot!”  

2008. október 20.

A Magyar Nemzeti Múzeum honlapján olvashatjuk a következőket: „A Kárpát-medencei kocsik formájára az egyre nagyobb számban előkerülő őskori agyag kocsimodellekből következtethetünk. A réz-illetve bronzkori - sokszor díszített - agyag kocsimodellek közül ez utóbbiak száma mára már meghaladja a hatvanat.” http://www.mnm.hu/hu/kiall/MonthlyArchive.php?id=2736

Múmiák miatt írhatják újra Kína történelmét?

 Aláírásgyűjtés a finn-ugor elmélet eltörléséért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.